Biztos, hogy minden összetettebb annál, mint, hogy jobb vagy bal agyfélteke. Pl. dekódolni egy dns szakasz bázis sorrendjét, amit bal féltekére tennék más, mint térben molekulákat, kettős hélixet látni, de ez egyszerre is lehetséges, a bázissorrend a fejedben elkezd formát ölteni, és mindkettőt látod egyszerre. Most akkor melyik a "domináns"? Amelyiket először elképzeled?
Könnyű ebbe belebonyolódni. Arcfelismerés? Ebben k.va szar vagyok. Pl. munkahelyemen beletellett egy kis időbe, mire a nagydarab, korosabb nőket meg tudtam különböztetni egymástól. Ez kb. a pasikkal is így van. A legtöbbjük egy kategóriába besorolódik a fejemben, és onnantól unalmasnak tűnnek. Nem pejoratíve szemlélem őket feltétlen, csak... olyan deja vu érzésem van, és ez untat. Ugyanúgy udvarolnak, ugyanúgy mutogatják átvitt értelemben a faszukat, ugyanazokra a dolgokra vágynak, ugyanolyan unalmasan szexelnek pornót lemásolva. (nem azért írom ezt, mert olyan sok pasit próbáltam fel, hanem mert úton-útfélen már bárhol lehet szexuális szokásokról olvasni férfiaktól és nőktől is) És ha valaki nagyon úgy néz ki, mint előtte 100 deja vu pasi, akkor könnyen bekerül a sablonba, főleg, ha metakommunikatíve is ugyanazt sugározza, akkor is, ha nem olyan, vagy nem egészen olyan belül. Biztos, hogy mások meg engem raknak be bizonyos sablonokba, néha csak sejtem, milyenekbe, ettől tudok szenvedni, de asszem mások is.
Ha a jobb oldal a térlátás, akkor a geometria tartozhat ide inkább. Egyébként az volt az egyetlen része a mateknak, amit szerettem, tul.képp. egybevág ezzel.
Itt pl. mintha azt írnák, hogy az agyfélteke dominancia normális. És a matekot a jobb oldalra teszi, érdekes. Az ember azt hinné, hogy a bal a racionális, "analitikus gondolkodásmód", hogy a matek oda tartozik. Mondjuk úgy is felfoghatjuk, hogy a matek az egy elég elvont tudomány, nem olyan kézzelfogható, mint a mindennapi példákkal megmagyarázható biológia, akár fizika, ami a mi valóságunk tereiben történik, hanem ez az a rendszer, ami a valóságunk "mögött" van.
Jó lenne megérteni az agyat, olyan csodálatos szerv. Ha orvos lennék, szerintem vagy neurológus vagy kardiológus lennék, esetleg mellé még pszichiáter is.
Nekem úgy tűnt, mintha az egyik agyféltekém nagyobb lenne, ezen paráztam egy kicsit az utóbbi egy hétben. Ahogy megyek az utcán, és ez a dolog bevillan, hogy a jobb agyféltekém nagyobb, de ezt is csak azért mondom, mert azt kimondani, hogy a bal kisebb, az olyan borzasztó. És lehet, hogy ha egy neurológust megkérdeznék, ő azt mondaná, hogy ez nem számít, vagy nem is jól látom, mert végülis nem teljesen egyértelmű a differencia. Az, hogy már olyan 8 éves koromtól egy kicsit mindig ferdén tartottam a fejem, és a mai napig is, mert az egyenesben olyan diszkomfort érzetem van, az lehet egy súlypont korrekció... valamilyen genetikai mutáció miatt lehet, vagy túl erőteljes volt a "nevelésem"? A beszéd nehézségei, nyelvi, szociális, illetve kamaszkorban tanulási nehézségek, amelyeket még tovább rontottak (nem hibáztatás, csak ténymegállapítás). Érdekes, főiskolán már nem volt baj a tanulással. Reál tárgyak sose mentek, pedig már felnőttként szerettem volna, ha igen, lehet, ez is ide tartozik. Bár amilyen általában a fizika, matek oktatás... kb. mint a nyelv, mintha a tanárok már az elején lemondanának arról, hogy megértessenek valamit a diákokkal, megtartják annak az egy-két diáknak meg maguknak az órát, akik eleve fogékonyak, a többi le van szarva.
Bocs, hogy így a saját hülyeségemet nyomatom, csak itt lehet busongani etc.
Nekem sem mindig űzi el a séta... elvileg a mozgás stimulálja az agyat, az agy egészére hat, nemcsak az agy mozgásért felelős területeire. Ha hosszabb ideig sétálok, szokott lenni egy pont, ahol átkattan az a "benyomorodott" érzés valami felszabadítóbb állapotba, amit jól esik megélnem. Lehet, hogy elkezd valamilyen neurotranszmittert termelni az agyam, szerotonint, endorfint, ki tudja. A nagyobb erdőségektől sajnos kialakult durva fóbiám, ami a vadállatokkal kapcsolatos, pedig ott lehetne igazán nagy távokat megtenni, háborítatlan környezetben.
Megint azt érzem, hogy nincs kapcsolatom az emberekkel. Semmi tragikus éppen, csak...Ugyanaz az érzés, mint amikor kiskamaszként odamentem az egyik családtagomhoz, és azt mondtam, hogy nem tudok barátkozni. Néha, amikor mások lelkének a közelébe érek, olyan, mintha egy otthonos házból kiszűrődő melegség és barátságos fény közelébe érnék, miközben az én lelkem mintha egy fészer lenne egy elhagyott téli tájon, amiben egy rossz kályhában próbálok tüzet rakni. Betérhetne bárki, de minek? Nem nyújt semmilyen védelmet, biztonságot, meleget egy hosszabb távú tartózkodáshoz. Viszont annyira ebben élek, hogy hiába a barátságos ház, az túl zajos, túl meleg, túl fárasztó, túl "megfeleléskényszeres". Mások nem akarnak a fészer közelében maradni, amint rájönnek, hogy az egy fészer. Tehát a túlélés érdekében kicsit úgy kell tenni, mintha minden rendben lenne, vagy éppen csak magától tűnik úgy néha.
Ezt értem, de azt azért meg lehet választani, hogy pluszban ostorozd magad. Ha már rossz kedved van, nem muszáj még büntetned is magad érte, mert süt a Nap, és jobb kedvednek "kellene" lennie. Azért mondom, mert nálam már bevállt néhányszor, hogy hagyom a rossz hangulatot lecsengeni, ami bizonyos helyzetekben természetes is lehet, pl. amikor jössz haza a temetőből. Néha sokkal rosszabb, ha megpróbálom elhessegetni, belekapkodni, mert újra előjön, nyugtalanít, szorongóvá tesz.
Bár lehet, hogy hülyeséget mondtam ezzel, mert "régen" sokkal kevesebb ember élt a Földön, és ezek zártabb közösségek voltak. Már az egy nagy kaland lehetett, ha valaki egy szomszédos országba útra kelt. Viszont így is sokkal inkább közösségben éltek. Ha az egész világ az otthonod, akkor sehol nem fogsz igazán megmaradni, ha belátható a közösség, akkor könnyebb talán odatartozni.
Tényleg jó. Illik a vészterhes-háborús hangulathoz. Azt hiszem, az lehet a probléma, hogy a régi ember nem gondolta, hogy bármitől is megmenekülhet. Véres háborútól, büntetéstől, természeti katasztrófáktól. Azért lehettek egyek a korral, mert "a kor" az maga a kollektív tudat, és minél többet haladunk vissza az állati lét felé az időben, ez a közösségi lét annál meghatározóbb. A tiszta individuum önmagához, vagy legfeljebb a benne élő istenképhez tartozik, tehát nem tud a korhoz tartozni.(bár abból táplálkozik) A "kor", amit az emberiség, mint egy nagy individuum nem tud többé uralni, mert felszakadozott sok kis individuumra. Asszem a Csányi könyv is vmi hasonlóról szólt volna, csak nem kéne mindig másba belekapnom...
Mindig amikor több napra kell készülni, és több emberre az külön meló, ezt nem lehet tagadni.
Szerencsére minden elég lett, és nagyjából el is fogyott.
Úgy vettem ki te magadat láttad el , kajailag is meg szellemileg is.
Én is elolvastam Babits húsvéti versét, van neki pár fájdalmas sora, csak fejből: legyen béke béke már, legyen vége , vége már. A folytatás nem ugrik be de biztos ügyesen megtalálod, ha érdekel.
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, mint alma magházában a négerbarna mag, és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van, mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban. De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet, kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, annak szép, könnyüléptű szivében megterem az érett és tünődő kevésszavú alázat, az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen; szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam; magamban élem át már mindazt, mi hátravan, nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem; ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. Hol azelőtt az angyal állt a karddal, - talán most senki sincs.
Úgy érzem, ma sokat dolgoztam azon, sokáig kutattam az internet bugyraiban, hogy telefonon keresztül megnézhessem a legújabb GoT epizódot. :)) Tulajdonképpen álmodozhattam volna arról is, hogy éppen húsvéti zabálás után mosogatok mások után, meg aggódok valami hülyeség miatt, ami úgysem érdekel senkit, illetve amit úgysem értékel senki igazán, bármennyi energiát is feccöltem bele, és ettől fontosnak, mártírnak, vagy egy fontos mártírnak érzem magam, de valamiért nem jött ez az "alapvető" ösztönkésztetés nyomán kialakuló vágyakozásroham.
Úgy értem, a húsvéti sonkát ugyanúgy kell főzni, mint minden évben, a böfögő-röfögő rokonok elsütik ugyanazokat a poénokat, mint mindig, a kis czukorborsó Pistike ebben az évben is fába szorult féreg módjára üvölt. Mennyire magasztos ez, egek! Én meg itt írogatok?! Ahelyett, hogy Krisztus Urunk kereszthalálát és feltámadását pálinka visszaokádásával ünneplő szelid nyájba vetném magam, és kivenném a részemet a háziasszonyi teendőkből, mint pl. szarrá aggódás, rokontömés tölcsérrel, fába szorult Pistike lebeszélése az otthon tönkretételéről. Egyszerűen elönt a sárga irigység, ha belegondolok, hogy mások ilyen fontos szerepekben éppen kiteljesednek. XD
Ebben van valami. De milyen munkára is gondolunk egész pontosan? Szerintem ez akár fizikai aktivitás is lehet. Pl. a sétálás néha elűzi a sötét gondolatokat, a nyomasztó légkört.
Ha az író tudta volna '38-ban, hogy ez csak rosszabb lesz! :) (sejtette) De ettől függetlenül a rácsodálkozás képessége, igénye azért megmaradt egy pár emberben.
Igen a gondolkodás az munka.Kevesen szánják rá magukat, hogy megtegyék.
Tegnap pl gyalog voltam a postán, ami bő 2 km , de ez inkább a figyelés ideje, ha az ember számos kereszteződésen megy át, és nem akarja hogy elgázolják.
Csodálom , a bátorságát annak aki képes zenét hallgatva menni, kizárva a külvilágot.
Nem is gondoltam, hogy ettől kevésbé fáj, de a megértés azért időnként megnyugtató, legalábbis nekem, de szerintem többen vagyunk így.
Ha az ember megérti, hogy adott körülmények között adott emberek nem viselkedhettek, élhettek máshogy, mint ahogy az a természetükből következett, és ez olyan dolog, amiről végülis senki nem tehet, pláne utólag, az azért hozhat felszabadulást. Nem kötelező jelleggel persze...