ez elég meglepő volt. Ezek szerint nők őrizték az állatokat, még sosem hallottam ilyesmiről, a pásztorkodás tipikus férfimunka. Az sem semmi, hogy sziklafalakról szedték össze a fűt az állatoknak. Látványos lehetett ez a bevonulás a faluba.
Azt én is nagyon kedvelem, ráadásul az egész hangszer max. 5 kg, de az a nagy baj vele, hogy nem lehet bármilyen hangnemben játszani. Ezért én inkább egy kisebbfajta orosz bayant használok, de az meg messze nem szól úgy.
A stájerharmonikások általában több különböző hangolású hangszert tartanak otthon, hogy a szükségnek megfelelőt tudják elővenni.
Amúgy a stájerharmonika nem Steiermark népi produktuma, Bécsben tervezték folklor-alkalmazási célra.
A normál nyomtávú, nagyvasúti üzemű Salzkammergutbahn nem keverendő össze a Salzkammergut Lokalbahnnal, amely egy keskeny nyomtávú (760 mm) vasútvonal Bad Ischl és Salzburg között.
1893-ban nyitották meg és 1957-ben - egy azóta is sokat vitatott döntés alapján - bezárták.
Jó lenne ezt is végigutazni. álítólag néha nosztalgiavonatok még szoktak rajta közlekedni.
Mindez persze a 100-200 évvel ezelőtti múlt és nem a jelen: az ipari forradalom és a technikai fejlődés a havasi gazdálkodás világát is mindörökre megváltoztatta...
Ugyanaz a mű a stájerek havasi gazdálkodáshoz kapcsolódó szokásairól:
Nagy gondot fordítanak a hegyi vidékeken a havasi gazdaságra, s minden, a mi erről a felső-ausztriai alpesi gazdálkodásra nézve mondva volt, Stiriára is áll. A felső Enns-völgyben az a tej, melyet a föl- és lehajtás napján fejnek, a szegényeké (Fötlmilch), ez szerencsét hoz a pásztornőnek (Schwoagrin). Gyönyörű látványt nyújt a Salzkammergutban, melynek havasi kunyhóit különös tisztaság tűnteti ki, a csinos pásztornők átkelése a Grundel-tavon, mikor őszszel szombatnapokon lejönnek a hegyi tanyákról, hogy készítményeiket (vajat mit) az úrnak elvigyék s rákövetkező nap a helybeli isteni tiszteletben részt vegyenek; a visszamenetel vasárnap délután történik fiatal izmos sihéderektől hajtott taligákon (Plätten). A havasról lejövetel, ha nem esett valami szerencsétlenség, mindig ünnepélyesen megy végbe. Sok pásztornő ilyenkor útközben vargányával, vagy holmi tésztafélével (Rumpelnudeln) kedveskedik szembejövő ismerőseinek. Sokszor ott van valami bolondos kópé is, ki a sertésnyájat tereli s azért Sautreiber a neve; képe be van feketítve, ruházata néha galyakkal s más effélével tele tűzdelve, s a kályhakorommal, melyet zacskóban hord az oldalán, bemászkol mindenkit, a kit elől-utól talál. Sajátságos szokás az is, hogy, ha nyár idején meghalt valaki a havasi birtokos családjából, a kolompos tehénnek hazamenet gyász jeléül fekete fátyol van a homlokán.
Ha a jószág lenn van a havasról s istállóra fogták, a havasi gazda kötelessége gondoskodni a hosszú télen át szükséges alom-ról: nehéz és veszedelmes munka az ágazás (Grasschnatten). Mászóvas-as lábukon, mint az evet, könnyen és gyorsan kúsznak a virgoncz legények a sudár fenyők tetejébe s levagdalják az alkalmas galyakat, melyeket aztán taligákra rakva haza szállítanak, hol használatukig kazlakban állanak. E fáradalmas napi munka vége az ágazó-áldomás.
Egy 19. sz. végi osztrák honismereti mű így ír a felső-ausztriaiak almgazdálkodásáról (a fordítás is korabeli magyar nyevezeten készült):
Ha a hegyi legelőkön végre tartósan elolvadt a hó, következik a jószág felhajtása az alsó legelőkre (Niedere Almen). Ennek a napja régi szokás szerint Orbán napja (május 25). Csak június közepén hajtanak a felső legelőkre (Hohe Almen), t. i. Vitus napján (június 15). A gazdaság odafönt főkép asszonyi kezekben van. A gazdasszony (Schwoagerin) viszi a kormányt, a csordás (Halter), a ki juhot és kecskét őriz, csak segítsége. Itt uralkodik, tesz-vesz a Schwoagerin, míg be nem áll az ősz. Szent-Mihály körűl kezdődik a hazahajtás s Terézia napjával (október 15) ér véget. Fődolog itt a hegyikarámot tisztán tartani, a tejjel elbánni, az istállót tisztogatni, a tehenekre vigyázni, meredek sziklafalakat, hova még a kecske sem mer menni, megmászni s ott a gyér füvet összegyűjteni (a mit így neveznek: Gleckschneiden) s nagy lepedőkben (Grastücher) fejen a karámba hordani, hogy ott megszáradva, váratlan havazások idején ne legyen szűke a takarmánynak, stb.
Derék, ép személyek valók ide. Találni is ilyeneket a hegyi karámokban; de a havasi gazdának van oka, hogy ezt a szolgálatot ne nagyon is fiatal lánycselédre bízza, kire a magas hegység magánya, melyben csak elvétve bukkan fel egy-egy favágó, vadász vagy vadorzó, veszedelmessé válhatnék. Azért odafenn rendszerint időedzette és barnította némbereket találni, kik az élet tavaszát már elálmodták s már jól benne vannak a nyárban, a kik tudják magukat mihez tartani.
Csupa gyönyörűség, a hogy ezek az emberek dalolnak! Ha valaki ügyes bánással erőt vett e természetgyermekeinek eleinte való bátortalanságán és tartózkodásán, akkor bizonyára megszerzik neki azt az örömet, hogy bemutatják hegyi dalaikat, újjantásaikat (Jodler, Juchzer), melyeket oly kedvesen utánoznak Schosser dallamai. Szónélkűli dalok ezek, bámulatos változatosságban. Ez éneknek, melyet mindig két Schwoagerin ád elő, a formája váltakozó ütemű rövid szakokat foglal magában. A folytonos harmadok s a hatodmenet képezik ez énekek lényegét, melyek a gyakori ellenmozgások által sajátságos bájt nyernek. A hangok rendszerint soprant és altot foglalnak be egyszerre, s a közök összekötésénél mindig hallhatólag csapnak át a mell- és középhangból a fejhangba. A hatást, melyet e hegyi dalok tesznek, fokozza a körűllevő természet nagyszerűsége. A magas hegyormok, a végtelen távolba s a völgyek mélyébe vesző tekintet, a közelben fehérlő sziklafalak s a távolból ide villogó havasok és jegesek, a szabad fris hegyi levegő és a magas hegység magányának véghetetlen hallgatása, ezek adták meg hozzá az igazi hangúlatot.
Ha ködök szállnak föl a völgyekből s a szél már hidegebbé lett, következik a hazahajtás. Fölhajtás és hazahajtás a főünnepnapok a Schwoagerin bajoskodó életében, az utóbbi azonban csak akkor, ha a csorda vagy nyáj valamelyik állatját nem érte a hegységben veszedelem. Ilyenkor a Schwoagerin szépen kiöltözik s kalapját az utolsó hegyi virágokkal ékesíti. Nyájának apraját, nagyját aranysárga sávolyokkal, tarka szalagokkal, borókabokrétákkal és koszorúkkal díszíti föl. Így indúlnak a völgynek alá. A menet élén a Schwoagerin jár nagy büszkén; nyomában a vezértehén (Läutkuh, kolompos), aztán a többi tehén és a bika kolompjaikkal és pergőikkel; végűl ballag a csordás s a kecske-, juh- és disznónyáj. Bezzeg van kolompolás és csilingelés, bőgés, mekegés és bégetés a hegyi úton alá, be a faluba, az istálló felé! A hegyi élet dicsőségének ismét vége szakadt egy esztendőre, s mikor aztán a rájövő vasárnap a helybeli kocsmárosnál megtartják a hegyi tánczot (Almtanz), mintha csak a farsangot temetnék, oly víg-szomorkás a kedv.
"Az almgazdálkodás bizonyos elemei egészen a keltákig, sőt a kelták előtti népcsoportokig, a rétiekig (latinul raeti vagy rhaeti) nyúlnak vissza. "
No ez az a népcsoport, amelyről a nevén kívül szinte alig tudunk valamit. Kb. annyit, hogy már Hannibal korában az Alpesek égbenyúló láncai között éltek kezdetleges viszonyok között és - állítólagosan - nem tartoztak a kelta törzsek közé.
Egyes vélemények szerint alpesi őslakók (?), mások szerint Észak-Itáliából az Alpokba szorult etruszk népcsoport, de egyenlőre egyik teóriának sincsenek szilárd bizonyítékai.
Szerintem is. A jódlit messzebbre lehet hallani, mint a normál énekhangot, a beszédről nem is beszélve. Talán az Alpok hegyvidéki jellegű domborzati viszonyai valamelyest még fel is erősítik a jódli hangját.
Nyilván egymástól a normál emberi beszéd hallótávolságán kívül lévő alpesi pásztorok kommunikálhattak egymással ezzel a módszerrel.
Egymás közvetlen közelében nyilván a maguk vaskos alpesi paraszti "Boarisch" dialektusában beszélgettek egymással, amiről azt hallottam, hogy nemcsak a németül tudó külföldieknek, de a más vidékekről származó németeknek (főleg észak- és középnémeteknek) is komoly gondot okoz a megértése, ha turistaként bekeverednek egy echte kis alpesi falusi kocsmába:-)))
Elképzelhető, mert a jódli jobban elkülönül a környezeti zajoktól, mint egy sima kiabálás, és ha a címzettnek kutyája is van, akkor biztos észreveszi, mert a kutya reagál rá, a gazdi pedig körülkémlel, hogy mit ugat a kutya.
Az osztrák népi kultúra néhány sajátos vonása, pl. az alpesi kürtök vagy a jódlizás eredetileg az alpesi pásztorkultúra részei voltak.
A jódli, mint speciális éneklési technika, eredetileg állítólag arra szolgált, hogy a havasi réteken, legelőkön élő, dolgozó, egymástól nagyobb távolságra lévő tehénpásztorok kommunikálni tudjanak egymással.
Almgazdálkodás persze nemcsak Ausztriában van, hanem Svájcban, Bajoroszág alpesi részein (Oberbayernben), Südtirolban, Szlovénia északi, alpesi részein, ill. a Svábföld legdélibb, alpesi részein, az ún. Allgauban is.
A témával foglalkozó kutatók szerint az alpesi legelőkön való marhatartás jóval régebbi a germánok megjelenésénél, de még a római uralomnál is.
Az almgazdálkodás bizonyos elemei egészen a keltákig, sőt a kelták előtti népcsoportokig, a rétiekig (latinul raeti vagy rhaeti) nyúlnak vissza.
Tehát kb. 2.500 - 3.000 évnyi időtávlatba, de lehet, hogy még régebbre.
A Stájer-Salzkammerguthoz tartozó Tauplitz faluban pl. maga a falu átlagosan tszf. 950 m körüli magasságon fekszik, míg a faluhoz tartozó alpesi legelő, a Tauplitzalm tszf. 1.600 m-en kezdődik, a legmagasabb pontjai pedig közel tszf. 2.000 m magasságban vannak.
2004. nyarán volt szerencsém megfordulni a Tauplitzalmon:
festői, mondhatni már-már tündéri szépségű táj az Északi-Mészkő-Alpokban, az ún. Totesgebirge hegységben.
"azért objektíven nézve, Haydn, Mozart, Beethoven fontosabb volt."
Bach kimaradt a felsorolásból. Sokan őt tartják a német nyelvterület valaha élt legnagyobb zeneszerzőjének.
Egyébként az általad felsorolt 3 zeneszerzőből kettő is osztrák volt: Mozart salzburgi, Haydn pedig alsó-ausztriai:-)
Rajtuk kívül még a bécsi Walzerkönigeket, az idősebb és ifjabb Johann Strausst kell megemlítenünk, és akkor ez a négyes alkotja a valaha élt legnagyobb osztrák komponistákat.
Franz Xaver Gruber afféle tipikus egyműves zeneszerzőnek tekinthető: a Stille Nachton kívül említésre méltót nem igazán alkotott, de a Stille Nachttal örökre beírta a nevét a zenetörténelembe:-)
Persze ez a 70 ezer csak a közvetlenül az almgazdálkodásból élők számát foglalja magában, ez Ausztria népességének közel 1%-a, de közvetetten ennél jóval többen élnek az alpesi tehenészetből és tejgazdálkodásból.
Másrészt meg az almgazdálkodás az osztrák mezőgazdasági kultúra szerves, szimbolikus része, mint nálunk mondjuk a Hortobágyi rideg állattartás és a szürkemarha:-)
Oberndorf bei Salzburg városka Salzburg tartomány ,Flachgau körzetében, Salzburg városától kb. 17 km-re északra található, teljesen az osztrák-bajor határ mentén:
Az osztrák (és általában az alpesi) mezőgazdasági kultúra sajátos vonása az ún. almgazdálkodás, vagyis az ún. almokon, azaz alpesi hegyi legelőkön történő marhatenyésztés és tejgazdálkodás.
Az almokhoz és az almgazdálkodáshoz népszokások és népi hagyományok gazadag rendszere fűződött és fűződik még ma is az osztrák népi kultúrában.
Különösen a felhajtáshoz és a lehajtáshoz fűződnek különböző szokások. Felhajtás az, amikor tavasszal a faluból felhajtják a csordát az almokra, a lehajtás pedig amikor szeptemberben, az ősz kezdetén lehajtják a faluba.
Néhány falunak több almja is van, van amelyiknek pl. egy alsó alm (niedere Alm) és egy felső alm (höher Alm).
Az almok általában meglehetősen magasan fekszenek, úgy általában 1.000 - 2.000 m tengerszint felett.
Az almokra általában korán köszönt be a tél és viszonylag későn jön a tavasz. A hosszú, gyakran hóviharokkal és nagy havazásokkal tarkított teleken áttelelni az almokon még ma, a modern technikai eszközök korában sem veszélytelen vállalkozás. Ennek ellenére mindig is voltak, ma is vannak olyan hegylakók, akik az egész telet az almokon töltik.
Bár az 1920-as, 1930-as évek óta sokat csökkent az almgazdálkodásból élők száma és az almgazdálkodás jelentősége, de Ausztriában pl. még 1997-ben is 12 ezer db alm volt található, amelyen nyaranta kb. félmillió tehenet tartottak. Az almgazdálkodásból élő osztrák parasztok száma pedig kb. 70 ezer volt.
A Stille Nacht, Heilige Nacht c. világszerte ismert és népszerű karácsonyi énekről van szó, amely először egy Salzburg tartománybeli falu, Oberndorf bei Salzburg templomában csendült fel az 1818-as év szentestéjén.
Mind a komponista, mind a szövegíró osztrákok voltak.
A zenét az arnsdorfi iskolai tanító és orgonista, Franz Xaver Gruber (1787-1863) szerezte, a dalszöveget pedig Joseph Mohr (1792-1848) segédlelkész.
Sokak - némileg talán túlzó - véleménye szerint ez a dal az osztrákok legnagyobb ajándéka a közös emberi kultúra számára:-)
No, akkor Salzburgról még annyit, hogy hivatalosan a Hochdeutschban kb. 'zalcburkh'-nak kell kiejteni, de számos osztrák dialektusban a szótagkezdő s kiejtése sz és nem z. Lágyabb tehát az itteni ejtés, mint a Hochdeutsch.
Salzburgról még annyit, hogy egy régi római város, Iuvavum romjain épült fel, de ezt azt hiszem, hogy már írtam.
Amikor Rupert frank hittérítő - aki szentté avatva később Salzburgi Szent Rupertként lett ismert - 696 körül a bajuvár herceg megbízásából az első missziós útján járt erre, azt hallotta a bajuvároktól, hogy létezik itt egy római város, ahol a lakók a mai napig a latinok nyelvén beszélnek.
Rupert meg is találta Iuvavumot - ez persze már csak halovány árnyéka volt az egykor virágzó római kori Iuvavumnak - és a lakosság valóban a kései latinnak egy változatát beszélte.
Az Attersee környékén, az ún. Attergauban Rupert és kollégái szintén találtak a népvándorlás viharait túlélő rómaiakat.
A "régebbi" és az "újabb" bajor törzsi hercegségben is az ország gau-kra és hundertschaftokra volt felosztva.
A gauegy nagyobb körzetet jelentett, magának a gau szónak az eredete az ógermán idők ködébe vész, több megfejtése is létezik, mind ógermán alapon.
Maradjunk annyiban az egyszerűség kedvéért, hogy egy nagyobb tájegység volt az ógermán korban, megművelt földterületre vonatkoztatva. Egyesek szerint 1-1 gau eredetileg 1-1 ógermán nemzetség földterülete volt, de ez az összefüggés nem bizonyítható.
A német nyelvterületen sok helyütt fennmaradtak a gau szóra végződő tájnevek, ma már alapvetően tájnévi értelemben használatosak ( a harmadik birodalomban még politikai egység is volt a gau, de ezt inkább hagyjuk). A legtöbb - gau szóra végződő tájegység egyébként a sváb- alemann területen található, de van jónéhány a bajor és osztrák területeken is.
A hundertschaft a száz jelentésű hundert szóra vezethető vissza, a -schaft ősi germán főnévképző, főként elvont fogalmak képzésére (vesd össze angol - ship, pl. friendship, aminek a német megfelelője Freundschaft).
A hundertschaft eredetileg olyan területi egységet jelentett, amely képes volt száz fegyveres férfit kiállítani, innen a név eredete.
Ez a 100-as szerveződés máshol is megvolt a germán nyelvterületen, pl. a normann hódítás előtti angolszászoknál (hundreds), ill. a skandinávoknál is van nyoma.
Salzburg hagyományosan négy gau-ra, azaz durva fordításban körzetre oszlott:
Pongau, Lungau, Pinzgau és Flachgau.
1896-ban azonban létrehoztak egy ötödik gaut is, a Tennengaut, amely a Tennengebirgéről (Tennen-hegységről) kapta a nevét.
Tennengau a Flachgautól délre és a Lungautól északra terül el.
De maradjunk a 4 eredeti gaunál.
A titkos protestánsok eloszlása a 4 gauban a XVIII. sz. elején finoman szólva nem volt egyenletes:
a legtöbb protestáns a Pongauban volt, a Lungauban és a Flachgauban jóval kevesebb, a Pinzgauban meg gyakorlatilag nagyítóval kellett protestánst keresni.
Pongau nevében egyébként állítólag egy régi norikumi kelta törzs neve rejtezik, a Pongavii.
