"Mintha láttam volna egyszer őt, mintha láttam volna Juhász Gyulát, láttam egyszer őt, egy vak és könnyes őszi délelőttön a szegedi temetőben, ahogy frissen-fölvirágzott lucskos őszi sírját nézi, a keskeny, hosszú kőkeretbe zárt halmot, az üvegcsillag krizantémokkal és vérző őszirózsákkal sörényes hátú föld-kockát, az esőszagú haláldombot, amely, mint virágból-szőtt táltosló hátközépig a földbe-süllyedten áll...
És Juhász Gyula csak állt ott magában, szótalanúl és könnytelenűl, nem hallotta Anna vak köd-nevetését, nem hallotta az őszi emlékbeszédeket..." (Juhász Ferenc)
Ha suhog is már selyme a nagy estnek, Ne haljon ki a dal az ereszalján: Röppenjenek föl a szilaj, a harsány Rapszódiák helyett ma halk szonettek.
Hideg szonettek, hófehér szonettek, Mind halkszavú, mind tépett szárnyú, halvány, De vígasz annak -- álmok alkonyatján -- Aki szeretett s akit nem szerettek.
S megindul árván, esti áve-szóra, A hervadt vágyak halk processziója, Új, ismeretlen szentséget keresve, --
A barna lombok õszi ködben áznak, Mint tömjén száll a nehéz hervadás-szag S halk szonett-kórus cseng belé az estbe.
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Amen
A koldusnak, ki áll az utca sarkán S kinek vállán egy élet terhe roskad És vak szemében egy világ halála, A koldusnak egy rongy papírt vetettél És azt gondoltad, hogy most jószivű vagy. Koldus előtt én röstelkedve állok És nem tudom, hogy mit mondjak neki, Szeretném homlokát megsimogatni, A derekát szelíden átölelni, A szívemet a kalapjába tenni És engedelmet kérni tőle szépen, Hogy én még látó szemmel baktatok Az örömök útján a sír felé, Hogy én még nem görnyedtem meg a sorstól És úgy szeretném biztosítani, Hogy én is, én is oly koldus vagyok Testvére és bajtársa, szenvedő, Mert boldogabb és szabadabb jövőt Neki már nem merek ígérni én se, Mert neki megváltója a halál lesz...
Szép, büszke, fárasztó, kevély Jéghegyein a gondolatnak Jártunk kettesben, egyedül S a kacagó völgyben maradtak Az öröm, mámor, üdvösség, remény, Csak lelkedet csókoltam én borúsan, Mert lelked az enyém!
Szép, büszke, fárasztó, kevély Jéghegyek alatt él az élet, Ott táncol, nótáz az öröm, Miért vagyunk mi oly kevélyek, Mért nem borulsz a szívemre már? Szemed a nagy, a szép, az égbenéző Mire vár?
Lakásom lesz a hetedik magány, A halál felé nyílik ablaka. Kertjében csak emlékek teremnek S lakója csak a lelkem lesz maga. Kertjében örök emlékek teremnek, Nem érnek mérges vágyak már oda, Csak remény nélkül tüskétlen az élet, Ne várj csodát, az élet a csoda!
Csak vágyak nélkül tüskétlen az élet, Csak népek nélkül népes a magány. A csönd elfojtott igéktől beszédes, A föld csak ölelő ölén anyám... A csönd csak megölt igéktől beszédes, Ne mondd ki a szót és ím megleled. Hagyd magára e látszatos világot És maga a világ lesz majd veled!
