Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, mint alma magházában a négerbarna mag, és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van, mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban. De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet, kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, annak szép, könnyüléptű szivében megterem az érett és tünődő kevésszavú alázat, az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen; szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam; magamban élem át már mindazt, mi hátravan, nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem; ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. Hol azelőtt az angyal állt a karddal, - talán most senki sincs.
Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.
Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz, az ég derüs, nincs homlokán redő, utak mentén virágzik mind az ákác, a csermelynek arany taréja nő s a fényes levegőbe villogó jeleket ír egy lustán hősködő gyémántos testü nagy szitakötő.
Homlokomon a gyenge széltől ráncolt tenger oly közelnek tetsző végtelenje és szőke édesvizeknek hullámos áradata a hajam, mely a halánték körüli zuhataggal omlik homlokom fodros tengerébe és látomásos, felhős egeknek zöld tükre két nagy tágrazárt szemem, két összetapadt ajkam pedig korsója ízes, titkos szavaknak és fogaim fehér szűrőjén át szitálva hullik le rátok a keserű és az édes, a mézszavú áldás és az átok.
És Te néha a tenger végtelenjét simítod végig a tenyereddel, belebámulva a látomásos felhős egekbe és hullámos szőke vizeken fürdeted meg az ujjaidat és ilyenkor mind e gazdagság csak a Tiéd és csak Terád hullik ilyenkor minden ízes áldás és átok.
Te, ez olyan jó, - ez a matató hallgató, szomorú játék, éjjeli játék szomorú szívvel és szemekkel, magamellé szelíden, hosszan odaejtett szomorúujjú fehér kezekkel, amikor egy bútor görbe lába ernyős lámpám világa alól csillan, mint néha léha szobákban bronzfényű aktok sima háta.
Itt Párisban is jön nyáron így, parkok zöldje között az elandalodott emberek árja, könyökük ormán kivirágzott asszonyaikkal s kövér szívekkel a bőrük alatt és elpetyegtetett régi csókjaik előttük aranydióként kopogva csüng a fákon. De később gyerekek illatát érzik álmos párnáik alatt majd s lábuk elalszik a gondtól és ünnepeken, mikor aprószentek ülnek pillogva a sarkok feketéjén, hulló hajjal számolják tünedező éveiket és mentő szelekkel cimborálnak.
Tegnap még sínek mellett álltam a párisjárt fiatal magyarokkal, de most már egyedül élek egy lengő pipaccsal a lábam előtt és a lányok messzi dalával az alkonyodó faluvégen, ahol még néznek csak egymás szemébe hosszan, néha tudós szeretők, akik ölelni bújnak éjre a bokrok alá, hol csóktól fullad a lány és teli csókkal szökik haza reggel !
Felhőbe alkonyult, sebes sötétség szállott a parton hullongva végig, lencsés a víz és alatta sík halak készülnek lassan elpihenni s máris sűrű és sötét vizekbe siklanak.
S felhőiből kilép a nap, tört lábát a hűvös vízbe mártja, szinte loccsan, fölébred minden újra és az álmos part fái kormos ingüket ledobják s pucér szárukra lenge pára szálldos.
Hideg már a víz a napnak, elvonul és szipogva alszik minden újra el, tücskök lélekzetén alszik a vidék s álmában szól: kezük szivükre téve, szavára fölriadnak az estikék.
Ősz van, – gurul az álomi szó s telek igérete száll távol hegyek ormán. Ülök, a nedves szél arcon simogat, a rendre gondolok s szemem mögött igáslovak űznek vad kocsisokat.
(A parton hosszú testtel macska izgul, púpoz, majd eltünik; a fűben apró zizzenés emlékszik kis testére még, álom szökell át most a réten és alsó karomra s onnan szememre lép.)
Kérdeztek volna magzat-koromban... Ó, tudtam, tudtam én! Üvöltöttem: nem kell a világ! goromba! nem ringat és nem ápol, – ellenemre van!
És mégis itt vagyok. A fejem rég kemény s tüdőm erősödött csak, hogy annyit bőgtem én.
A vörheny és a kanyaró vörös hullámai mind partradobtak. Egyszer el akart nyelni, - aztán kiköpött a tó...
S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő, a lucskos és rejtelmes gépezet hogy szolgál... ó miért? S a bimbózó virág – nem nyílik még húsomban most a rák.
Születtem. Itt vagyok. Felnőttem. S mire? Igértek néked valamit? kérdeztem egyszer én magamban még süldőkoromban. S mindjárt feleltem is: Nem. Senki semmit nem igért. S ha nem igért, a senki tudta mért.
Szellőtől fényes csúcsra röpít fel a vágy s lenn vár a gőzt lehelő iszap. A hallgatag növények szerelme emberibb.
A madár tudja tán, hogy mi a szabadság, mikor fölszáll a szél alá és ring az ég hullámain.
A hegyek tudják, hogy mi a méltóság, hajnalban, alkonyatkor is, a lomhán elheverő hegyek...
Hegy lettem volna, vagy növény, madár... vigasztaló, pillangó gondolat, tünő istenkedés. Ma már az alkotás is rámszakad.
Kérdeztek engem? Számbavettek. Ó, a szám... a hűvös és közömbös! Nem érdeklem, nem gyűlöl, nem szeret, csak – megfojt.
Nézd, én vagyok. Nem egy, nem kettő, nem három és nem százhuszonhárom. Egyedül vagyok a világon.
Én én vagyok. S te nem vagy te, s nem vagy ő sem. Gép vagy. Hiába sziszegsz. Én csináltalak. Én vagyok. S általam te. Hiába sziszegsz. Én vagyok. Szétszedlek és te nem vagy, nem kapsz több olajat, túl nagyra nőttél. S szolgálni fogsz, hiába sziszegsz!
Én én vagyok. Én én vagyok. Én én. S te nem vagy te s nem vagy ő sem. Pénz vagy. Hiába sziszegsz!
Én én vagyok, én én vagyok, megőrülök, én én vagyok, én én... megcsúszom a végén! Én én vagyok magamnak, s neked én te vagyok. S te én vagy magadnak, két külön hatalom. S ketten mi vagyunk. De csak ha vállalom.
Ó, hadd leljem meg végre honnomat! segíts, vigasztaló, pillangó gondolat!
Még csönd van, csönd, de a vihar már lehell, érett gyümölcsök inganak az ágakon. A lepkét könnyű szél sodorja, száll. Érik bennem, kering a halál.
Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik. Füstölg a halál. Élni szeretnék. Lélek vagyok. Arkangyalok égi haragja ég bennem, riaszt a világ.
Sűrű erdő kerít, porfelhőben a távoli nyáj. Porfelhőben a nyáj. Porkoszorús katonák. Dögölj meg, dögölj meg, dögölj meg hát világ.
A fák vörös virágokat lázadnak éjjel és vidám csavargók ölelnek most a reccsenő ágú bokrok alatt; csak a lány sivít, karmolva, teste tavaszi forradalmán, mint megbúbozott madár, ha hímje elől csattogva menekül és borzas bögyén színes vágyai fütyülve kivirúlnak.
Éjfélre szült az anyám, hajnalra meghalt, elvitte a láz és én a mezőkön szülő erős anyákra gondolok cifra szavakkal.
Apámat éjjel elvitte egyszer a korházi ágyról, a szájtátó orvosok közül a gond; akkor otthagytam a vörösszemű embereket, egyedül éltem és élek a házakon kívül régóta már.
Az őseimet elfelejtettem, utódom nem lesz, mert nem akarom, kedvesem meddő ölét ölelem sápadt holdak alatt és nem tudom elhinni néki, hogy szeret.
Néha csók közben azt hiszem, hogy rossz ő, pedig meddő csak és szomorú, de szomorú vagyok én is és ha hajnalban a csillagok hívnak, egymást karolva mégis, együtt indulunk ketten
A "Meredek út" egyik példányára című vers utolsó sorával kapcsolatban
1939. 8. 31. Vas Pista mutatja a Szabadságban a Ny. szeptemperi számát. "A >>Meredek út<< egyik példányára" c. versem van benne - tönkretéve!
Az utolsó sor: Mert maga még sosem ölt - helyett: Mert maga sosem ölt.
1939. 9. 4. D.u. a Nyugat-asztalnál:
(...) - Nem volt sajtóhiba - jegyzi meg mosolyogva Gellért (Oszkár), - csak elfelejtettem szólni neked. - Nem volt sajtóhiba? - Nem. Mihállyal megbeszéltük, így jobb. Súlyosabban esik és a "még" különben is zavart. Ma "még" nem, de esetleg holnap igen? Nem ezt akartad mondani! ... - De tönkretettétek a daktiluszt!
Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok. Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom. Szabad szerettem volna lenni mindig s őrök kisértek végig az úton.
Férfifene ez a magos egyedülség; asszony se, kutya se értheti ezt. Jár benned, mint nehéz, őszi gyümölcsben járkál a nap melege, szinte hallani benned áradását, tolakodó víz neszez így a száraz partokon és a hófodru szél járása is hasonló.
2.
Süvölts csak bátran, hisz férfi vagy s boldog dolgaid között orvul szurokkal önt nyakon a csókoddal ojtott asszony is, s e hajlongó tréfája mögött még kést is dugdos előled. Tudd, egyedül vagy, mint az első farkas volt az éjszaki rideg erdőn, mikor félfarra dőlt és fürészelő nyögéssel tépte a húsbapólyált bordát oldalából, hogy nőstényt teremtsen magának, kivel együtt futhat a fák közt s ki elpotyogtatja majd fajtáját maradéknak! És szedte, marta egyre kijebb a bordát szörnyű türelemmel s nem segített néki senkisem. És mégis mindennap ujrakezdte! Te is naponta kezded és egyedül vagy, csak szavaid szálas indái karolnak. És nőttön nő süvöltő kedved körül a borostás magány.
Én is csak ma látom a tegnapot, mert szegény szemeim betegek és csak asszonyra és könnyre lettek, pedig testvéreim tegnap a májusi igazság járt az uccátokon, virágokkal föcicomázva.
Asszonnyal és könnyel szememben a májusi igazság útját taposom a kőfalak között virágosan és barnaszemű őzek jönnek hozzám, megnyalják lecsüngő kezem és cinkék raknak fészket a hajamba: mert testvéreim, utam átkozott őszi vetés, késő vetés mulasztott májusokba.
Szirom borzong a fán, lehull; fehérlő illatokkal alkonyul. A hegyről hűvös éj csorog, lépkednek benne lombos fasorok. Megbú a fázós kis meleg, vadgesztenyék gyertyái fénylenek.
Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét; egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét, és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház. A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött s zizzenve röppenő kis álmokat vadász. S még mindig nem tudom elmondani neked, mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom, óvó tekinteted érzem kezem felett. Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom. És holnap az egészet ujra kezdem, mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben s mert ez addig izgat engem, míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó. Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, - mit mondjak még? a tárgyak összenéznek s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab az asztalon és csöppje hull a méznek s mint színarany golyó ragyog a teritőn, s magától csendül egy üres vizespohár. Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm, hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár. Az álom hullongó sötétje meg-megérint, elszáll, majd visszatér a homlokodra, álmos szemed búcsúzva még felémint, hajad kibomlik, szétterül lobogva, s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben. Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, de benned alszom én is, nem vagy más világ, S idáig hallom én, hogy változik a sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.
Csúszik a jég a folyón, foltosra sötétül a part is, olvad a hó, a nyulak meg az őzek lábnyomán már kis pocsolyákban a nap csecsemőnyi sugára lubickol. Száll a tavasz kibomolt hajjal, heverő hegyek ormán, tárnák mélyein és a vakondok túrta lyukakban, fák gyökerén fut, a rügy gyöngéd hónalja tövében, a csiklandós levelek szárán pihen és tovaszáguld. S szerte a réten, a domb fodrán, fodros tavakon kék lánggal lobban az ég.
Száll a tavasz kibomolt hajjal, de a régi szabadság angyala nem száll már vele, alszik a mélyben, a sárga sárba fagyottan, alélt gyökerek közt fekszik aléltan, nem lát fényt odalent, sem a cserjén pödrödő kis zöld levelek hadait nem látja, hiába! nem ébred. Rab. S a rabok feketén gyürüző vad bánata csobban álmaiban s föld és fagyos éj nehezült a szivére. Álmodik és mellét nem emelgeti sóhaja sem még, lent nem pattan a jég.
Néma gyökér kiabálj, levelek kiabáljatok éles hangon, tajtékzó kutya zengj, csapkodd a habot, hal! rázd a sörényed, ló! bömbölj bika, ríjj patak ágya! ébredj már aluvó!
