Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Amen
*
Csapó Angéla
Anna nem örök
Én nem leszek az arcodon árnyék, nem leszek ránc a szemed alatt, nem szúrok egy nap aljasul beléd, nem leszek nyílt seb, sem a varrat.
Nem költözöm szemedbe -bár szívesen tenném - a mozdulatod is mind meghagyom neked, nem leszek nyomasztó, vagy meghitt emlék, se a sötét titkod, se a szégyened.
Miattam nyugodtan nézhetsz a tükörbe, - ehhez értek- eltűnök nyomtalan, nem csúszik szavad se, életed se félre, s a nyakkendőd is helyén megmarad.
Két szavad közt a köz, a csend leszek. Ha meg is maradok - észre nem veszed.
Kimondom magyarán. De mi van magyarán? Magyar ember magyarán beszél. Magyarán: szókimondón. Kimondja a szót. A kimondott szó egyértelmű. Ha nincs értelme, akkor is. A ki nem mondott szó: beleegyezés, beletörődés, belenyugvás. Ne szólj szám. Mert ha szólsz, agyonütnek vagy félreértenek.
A költő a kimondott szóval él. A leírt szó kimondott gondolat. Leírja magyarán. Ami a szívén, az a tollán. Szóból ért az ember. Már ha ért belőle. Vannak korok, mikor a hallgatás is beszéd. A ki nem mondott szavak sokat mondanak. Cum tacent, clamant. Ezek az ordító hallgatások.
A költő nem hallgathat. Néma költőnek népe sem érti szavát. Neki szólnia kell! Ő belehal, ha nem szólhat, magyarán: beledöglik.
Valami furcsa összehangolódás, Valami ritka rend – Széthúzó erők erős egyensúlya, Mély belső bizonyosság idebent – Bizonyosság arról, hogy élni jó, Szenvedni elkerűlhetetlen, Szeretni tisztán: megistenülés, Meghalni szép – S a Kifejezést meglelni mindezekhez, Megtalálni a felséges Igét: Az Igét mindezekhez: A Béke ez. Orkán ordíthat aztán odakünt, Robbanhat ezer bomba: kárbament, De kárt nem okozott. Bent: Csend. A Béke itt kezdődik. Bent: Csend. Isten hozott.
sokáig csak állsz a csukott ajtó mögött és elképzeled, ahogy a távolodó léptek nyomot hagynak a lépcsőházban, aztán mégis inkább saját nyomvonaladon indulsz el visszafele, mintha mindig mindenben ez volna a legegyszerűbb, nem nyitod ki a könyvet, pedig ilyenkor zavartalanul olvashatnál, nem szólna senki, hogy túl erős a lámpa fénye, ilyenkor bármit megtehetnél, mondjuk, kinyithatnál egy üveg rosét, és előhívnád a nyár ízeit, s a színeket, melyeket elraktároztál a badacsonyi kertben, ott a ház falának döntött kőpadon, mohos zöldeket és távoli alig-kéket, mikor épp leszédült a nap a horizont kifeszített köteléről, és elindultak a halak, hogy visszakérjék lehullott pikkelyeiket, te pedig ültél egy másik kert ringatását megidézve, épp csak annyira, hogy bele ne szédülj a szőlőlevelek felajzott ritmusába, azok a színek most megfesthetnék az arcod mögötti csendet, hogy ne vegye észre senki majd, milyen volt ez a délután, de aztán mégsem tudod elkezdeni, leginkább tán az ajtó miatt, amely kizár és bezár egyszerre, és ettől olyan üres leszel, akár egy sokszor használt mondat, amelynek nincs meg már az alanya sem
Egy brazil kereskedő magas, mutatós, méltóságteljes házat építtetett az őserdei tisztáson. Fából volt minden cölöp, minden gerenda, minden fal, minden zsindely. Egymaga lakta a kalmár a házat. Egy nap útnak eredt, áthajózott az óceánon, megjárta Kínát, benézett Japánba, ízlelgette Indiát. Aggódott: nem lett-e otthona tűz martaléka, nem sodorta-e tova a folyó, nem lopták-e szét a tolvajok? Hazaérkezett. Már messziről látta: háza magas, mutatós, méltóságteljes, mint amikor elhagyta. Madarat – kolibrit, papagájt – lehetett volna fogatni vele. A küszöbre lépett, elfordította a kulcsot, kitárta az ajtót. A ház porrá omlott. Porrá minden zsindely, minden fal, minden gerenda, minden cölöp. Brazil volt a kereskedő, tudta: termeszek fúrták, faragták, falták fel a faanyag belsejét. Hogy a ház porrá váljék, nem kellett, csak egyetlenegy mozdulat. Az ajtónyitás.
Reszket a domb tetején riadozva a fű; fut a széllel sírva a földeken át a törött kóró. Fut az ég is. Felhők vágtatnak kavarogva az esti homályban. Később megjön a csönd. Ez az ősz. Ez a hallgatag-álmos tétovaság; tovatűnő, testtelen ének a vízről. Visszhang kong a kövek szakadékai közt a hidegben. Lámpást gyújthat-e hit? Mécsest a kába reménység? Lennék bár gyönyörű lobogású csillaga fent az égbolt éjeinek, mintsem tört árny, ki a fák közt céltalanul kószál. Tüze sincs, csak bánata, amely halk-monoton kopogással kísért háta mögött, s már félelem és sár vonja a mély fele. Míg lehanyatlik.
Fogynak erőink… Romlik a köznapok emberi rendje. S nem jelez intő tábla, nincs meg az út sem, ahonnan nem térülhet a botladozó láb orv szakadékhoz. Mondjátok, hol az út; és út-e, ha rossz az irány is?! Gyávultan magyarázó, mentegető önemésztés vinnyog a görgő omlás gyilkos kőtömegében. Rombol az ősz. Szomorú csatatér ez a táj, ez az élet. Elsorvadnak a vágyak s mind a virág is színei veszvén, elvetik ágaikat fák s bokrok a kék hegyek alján. Ó, szerelem!… pár részeg gajdolt rólad az utcán. Tántorgó dalaikban ismersz régi magadra? Károg a rét. A feloszlás lápi lidérce lobog kinn; elvesztett meseszálak szállnak a tört nap után és eltűnnek, szakadozva a szótlan ónos esőkben. Mind elment, aki szállhat: a gólya, cikkanó fecske. S mennek gyermekeink… Hány tér majd vissza közülük? Bátran térhet-e? Várja-e majdan, hívja-e szó s szív?…
Nyitva a könyv. Nagy költő versel benn a jövőről. … szép rend kellene már! nem gyáva szavak napi árán, nem szónoklatok és nyafogások frázisain nőtt meddő alkudozásból sarjad egy tiszta világ itt! Összefog egyszer minden nép s nemzet, kitalálván, mint járjon közös üggyel azontúl… Szép ez az álom. Meg lehet halni is érte; József Attila, Petőfi, Garcia Lorca hitével. S mint Ő, semmibe hajszolt, számkivetett roncsként, ős-áldozatul a halálnak.
S lám, ma az út hova visz! Mondjátok, út a hazugság? Út-e, ha vad vicsorítás lesz a szelíd mosolyokból? És a kihűlt gyárak kéményei mit mondanának? Istent hívnak-e segítségül? vagy lobogót vár, vérvereset mind?… Csontváz-ujjként merre mutatnak?! Indul a todmarsch. Céltalan útja a megcsalatottnak. S mily végetlen a sor! Egy nép vonul el megadóan. Lenni akart pedig!… Élni a föld, meg a földben a régmúlt ezredek emlékké kövesült páfránya, harasztja. Nőni akarnak a fák és elsokasulni a zölden ringó rengetegek, hol az ágon csillagok ülnek, s minden nap gyönyörűbb és teltebb fürtöket érlel fényük a párás-barna homályban… S ott is! az égő fűszálak s a füvek közt perzselten lehanyatló tollatlan madarak… Mind élni akartak a roppant hullámok taraján tovasikló, fürge idővel; boldogan ujjongó repüléssel szállni a holnap útjain el, a Reménység zengő kék szigetéhez…
Nem fog félelem és harag ott már szállni kívánó képzeletet! Nem köt sem harc, sem a kényszerű tűrés láncra szabad, s már megszelídült erejű atomokkal munkálkodni okos törvényt, igazabb tudományt sem. Új korszak nemesít új emberi fajt!… A jövendő őszintébb, kezesebb lesz örvényes jelenünknél.
Nem válaszolsz anyám, pedig hát jó lenne, magamra hagytál a sorok közt felejtve. Feszengek, mint zsidócska az üres boltban, s az sem egyértelmű, hogy ahol vagy, hol van.
Eleresztettél, és nem gondoskodsz rólam, lásd, a szereteted kongó, üres szólam; mit higgyek felőled, ha nem küldesz jelet, vagy odajutottál, ahonnan nem lehet?
Aki így szökik meg, nem pótolhatatlan. Érzelmi rabláncon gyászoljak magamban? Talán találok még boldog búvóhelyet, hová behúzódhat mellém, aki szeret.
– Félig ébren élek, félig eltemetve; szeret-e, dajkál-e bárki is helyette? Kitől számíthatok biztató szavakra, vagy föladjam én is, hogyha ő feladta?
Ma megölök egy álmot megint régi volt nem kell holnap egy vágyat egy régi volt szerelmet aztán mást. Történeteim halmazán botladozom gyönyörködöm ahogy az enyészet dombján komposztálódik a múlt … hátha… a lótusz bárhol kinő várok egyre többet nézem a földet barátkozom
Itt élünk mi! Idegünk rángó háló, vergődik benn’ a múlt síkos hala. (József Attila: Munkások)
Jól ismerem a várost. A gyárkémények bukott rendszer kitört hegyű ceruzái. A változó idő lemosta az ég palatáblájáról igaznak hitt írásait. Nem isten sugallta mózesi kőtábla volt. Meghamisított emberi tízparancsolat.
Jól ismerem a város panelházait, zsúfolt utcáit, a járművek, mint kövek közé szorított folyók, megzabolázott állatok. Az emberek sokasága, a sors marionettbábúi. Sírnak, nevetnek, összevesznek, ölelkeznek. S ha lekerülnek a paravánról, a poros kelléktárba, jobb világról, főszerepről hiába álmodnak.
Jól ismerem a várost. A gyár kohójában égett el ifjúságom fénylő, fekete szene. A még emlékező öregekben, mint lehangolódott verkliben, fülsértőn nyekereg a kopott, édes-bús dallam. Elfújja a szél, befedi a feledés, a történelem homokja.
Hat éves koromig hosszú sötét göndör hajam volt aztán levágatták azóta is rövid frizurát hordok talán be sem göndörödne hiába növeszteném és már nem is sötét talán meg is rémülnék ha kiderülne milyen a festék alatt
Szalagot is tettek bele jó nagyot mikor fotóztak igazán megigazíthatták volna és a gomb is rosszul van a pulcsin begombolva azóta is megesik ez gyakran Nézek előre gondtalan tekintettel (ez már sokkal ritkábban) se gázszámla vagy testsúlytöbblet se elhagyott szerelmek
se koleszterin nem aggaszt még engem Jobb kezem mutatóujja egy könyv lapján mintha tudtam volna már akkor olvasni pedig nem mégis oly kitartóan szorítom a betűt a lapra hogy ujjbegyem a szürke fotón fehér mint a liszt Nézek előre a fotós biztos azt mondta mosolyogjak vagy mondjam csíz erre a szám kicsit elhúztam
A hatalmas szalag árnyékában ez alig látszik Engem nem lehet becsapni! Tudtam hogy ujjaim alatt azok nevei amik majd aggasztanak Bárcsak daloltam volna inkább lenne ujjam egy hárfa húrján emlékeznék most inkább egy dalra ütemre dallamra anyám szívverésére valamire ami nem cseng hamisan
Plakátok szakadoznak. Az élet szétpereg. Hajdani világ rémiszt. „A Hold ma oly kerek!” Ők fiatalon haltak. Ne sajnáld hát magad, Ha gyökérré kell lenned, élni a föld alatt. Bazsarózsák az utcán, gyönyörűek a fák színpompás ruhájukban, te nézed vagy apád? Ki őrzi a jövendőt, az érkező vihart ki várja, a virág tán, mi nyárelőn kihajt? Az ibolya először, aztán a margarét, nem vehetik el tőled, az örömük tiéd. Mert ezek tünedeznek, mert lesz még élet itt, hallgasd a nyári égbolt ébredő neszeit. Mit fecseg egy miniszter? Mitől fél az akol? Fenyők védik a házat, tűlevél válaszol. Egyszer eljő a holnap, a nép is ébredez, törpe diktátoroknak egy napon vége lesz, hiába pöffeszkednek fényképezés előtt. Árnyékot ír a kertre a lassú délelőtt. Ma Radnóti szemével nézem a házakat, milyen halottak állnak a vérző fák alatt? Cigányokra vadásznak újnyilas gyilkosok, s a faluvégi házban vak rémület forog. Átélni ezt hogyan kell? Apámat kérdezem megint néma gyerekként, de ő már nincs velem. Azt mondja odatúlról: „Te győzöl, nem ezek.” Válaszát ideírtam. Halálig kérdezek.
Nyakunkra tekeredett mézesmadzagok, festett egek, szavak hálójába gabalyodva ki és be vagyunk csapva. Mindent. Mindent elhiszünk, csak legyen, legyen már végre VÉGE.
Keveset eszem és alig mozgok, hírektől bolydul föl lelkem, gyomrom, omladozik elefántcsonttornyom, a napi néhány teendőm is fáraszt, bokornyi gondjaim toldom-foldom.
Késő már nekem bármilyen barát, bár az ember csak keveset talál, régen nem álmodom olyan hazát, ahol nemcsak értenek – elfogadnak s nem televízió, könyv a tanár.
Lehetnék bár szemellenzős-vidám, de szájon lakatot, lelken igát látok, mert homlokomra írják hibám: Magyarországon sose leszek több, csak okok nélkül szaporodó cigány.
Arctalan ajkak, démoni szavak, értelmetlen bármiféle harag, árnyék harcolnom nem lenne szabad, vesztek, ha megteszem, akkor is, ha nem. Küzdjek velük? Vagy tagadjam magam?
A depresszióm látja a valót: kikötve ring s csöndben merül hajóm, hídján rég a kormányon lóg zakóm, fárasztó tudat, mit kívánna az út, feszes vitorlákkal legyek kalóz.
Bezárkózom, hogy senki ne bántson, hogy a sebem valahogy se látsszon, a semmit is úgy teszem – ne ártson, naphosszat csak a számítógép előtt ülök és játszom. Bizony, csak játszom…
