Két ember a zászló lengedezéséről vitatkozott. - A szél az, ami igazából mozog. - állította az első - Nem, a zászló az ami mozog. - ellenkezett vele a második. Egy Zen mester, aki éppen arra sétált, meghallotta a vitát, és közbeszólt: - Sem nem a zászló, sem nem a szél az, ami mozog - mondta - Az ELME az, ami mozog.
Egy idős Zen szerzetes a halálos ágyán feküdt. Eljött az utolsó nap, és ő bejelentette, hogy ez után az este után nem lesz többé. Így hát eljöttek hozzá a követői, a tanítványai, a barátai. Rengetegen szerették, és mind eljöttek hozzá; messzi távolról, mindenhonnan érkeztek az emberek. Az egyik régi tanítványa, amikor meghallotta, hogy a mestere haldoklik, kiszaladt a piacra. - Amikor a mester a kunyhóban haldoklik, te miért mész a piacra? - kérdezték tőle. A tanítvány így felelt: - Tudom, hogy a mester nagyon szeret egy különleges süteményt, ezért eljöttem, hogy vegyek belőle. Nehezen talált rá a süteményre, de estére sikerrel járt. Szaladni kezdett vele a kunyhó felé. Mindenki nyugtalan volt, úgy tűnt, mintha a mester még várna valakire. Kinyitotta a szemét körülnézett, majd újra lehunyta. Amikor a tanítvány megérkezett így szólt: - Jól van, hát megjöttél. Hol van a sütemény? A tanítvány elővette az édességet és nagyon örült a mester kérdésének. A haldokló kezébe vette a süteményt... és a keze nem remegett. Nagyon öreg volt, de nem remegett a keze. - Öreg vagy, már a halál szélén állsz. Hamarosan kiszáll belőled az utolsó lélegzet, és mégsem remeg a kezed - jegyezte meg valaki. A mester felelt: - Sosem remegek, mert nincs bennem félelem. A testem megöregedett, de én még mindig fiatal vagyok. És fiatal maradok akkor is, ha a testem elhagy. Azután beleharapott a süteménybe és enni kezdte. Valaki megkérdezte: - Mi az utolsó üzeneted, mester? Hamarosan elhagysz minket. Mit akarsz, mire emlékezzünk? A mester elmosolyodott, és azt felelte: - Ó, ez a sütemény nagyon finom!
Létünk olyan, mint a vonuló őszi felhők, A lényeg születését és halálát látni olyan, mint egy tánc látványa, Egy emberöltő annyi, mint egy fényvillanás az égen, Úgy elsuhan, mint a hegyi patak a meredek hegyoldalon.
Egy nap az egyik szerzetes megkérdezte a mestert, hogy hallott-e már a keresztények Bibliájáról. - Soha sem hallottam róla, - mondta a mester - kérlek, olvass fel belőle! A szerzetes felnyitotta a könyvet Máté evangéliumánál, és olvasni kezdte: "Azt mondom ezért néktek: Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek, vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök. Nem több az élet az eledelnél s a test a ruhánál? Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek - mennyei Atyátok táplálja őket." - Bárki mondta is ezt, közel volt a megvilágosodáshoz - válaszolta a mester.
Ismerj fel minden tüneményt, mint magától feltűnőt. A maguktól feltűnő jelenségek olyanok, mint képek a tükörben. – Így van-e, vagy nincs? Vizsgáld meg saját elméd!
A szétszórt csapongó gondolatok bizonyos, hogy meg nem ragadhatók. E megfoghatatlan szétszóródás olyan, mint a ködös ég. – Így van-e, vagy nincs? Vizsgáld meg saját elméd!
A tudatnál-lét alapvető bölcsessége bizonyos, hogy sosem szűnő. A szüntelen tudatnál-lét olyan, mint a folyó sodra. – Így van-e, vagy nincs? Vizsgáld meg saját elméd!
Nyitott és űr, ám nihilista szemlélet nélkül; magától született, alapvető bölcsesség, eredeti, tiszta tudatosság. Magától született és magától ragyogó, olyan mint a Nap lényege. – Így van-e, vagy nincs? Vizsgáld meg saját elméd!
Csodálatos! A folytonos eszmélés és világosság, amelyet úgy hívunk: elme, létezik, azonban nem létezik úgy, mint akár csak egyetlen dolog is.
Felmerül, hiszen megnyilvánul, mint a kényszerű lét körének állapota (szamszára) és a szenvedésen túli állapot (nirvána), valamint a számtalan öröm és fájdalom.
Van hozzá közöd, mit csinálok? és hogy mit gondolok? Van hozzá közöm, mit csinálsz? És hogy mit gondolsz? Van közünk egymáshoz? Hozzám, hozzád, mindenkihez, aki véletlenül épp itt él, épp most, és akitől függ, hogy mi lesz a világból? Van közünk egymáshoz, talán, igen.