Ne haragudj, de ki kell, hogy javítsalak. Már többedszer írod, hogy falanx. Nem egészen. A falanx a makedónok alakzata volt. nehézhopliták tömörültek oszlopba hosszú lándzsákkal, pajzzsal, ezt nagyon nehéz volt megmondani. a rómaiak hasonló csatarendje a légió, illetve kisebb formában a centuria, vagy még kisebben az ala. ez is oszlopba tömörül, de jóval rövidebb hajítólándzsájuk van, félelmes fegyver a páncélt is átüti, elhajítása után azonban csak a kardjuk, a kurta gladius, és a hatalmas pajzs marad. Kardot rántva rohamoznak. akkor ez volt a világ legmodernebb hadserege (és az is maradt vagy ezerötszáz éven át).
Köztudomású, hogy Caesar kissé hogy is mondjam...szépítette a dolgokat. A katonai beszámoló hiteles, de a többi...ahogy már akkor is mondták, a történelmet a győztesek írják.
Egy apróság maradt már csak. A római harcászat a párthusoktól nem a nehézlovasságot, hanem ijászokat vett át, míg a nehézlovasságot a szarmatáktól. Természetesen itt nem arról van szó, hogy ötletet loptak és a sajátjaikat kiképezték, hanem zsoldosok felfogadásáról, hiszen Marius reformjai óta rómának zsoldoshadserege volt, bár csak a császárkortól általános, hogy akárhonnan felvesznek embert.
ui. Ha harckocsiparancsnok voltál, akkor te is ismered a nehézfegyverzet sebezhetôségét.
Fordított a logikád. E szerző hitelességét nem csökkenti, ha pontosan idéz. Az átfogalmazással csak rontaná a hitelét. Engem legalábbis nem érdekelne a mese.
Mindenki tudja, hogy a rómaiak ismerték a lovat, a sztyeppi népek pedig az íjat. Ezt akarod most felfedezésként előadni?
Nem ezekről a témákról volt szó, hanem a nehézlovasságról, amit párthus és általában sztyeppi mintára alakítottak ki a rómaiak és a későbbi nyugat-európaiak.
Azt pedig, hogy a nehézlovasság mire való, nem kell előadnod, nem ez volt a kérdés.
A páncélos lovasok és a könnyúlovasok (sőt gyalogosok) együttese természetesen kiegészíti egymást.
A mai harckocsik sem boldogulnak a gyalogság nélkül. Harckocsiparancsnok voltam boldogult fiatalkoromban, tehát valamennyire tudom, mire jó és mire nem jó egy nehéz fegyverzetű hadseregrész. De azért csak magyarázd el. Hátha tudsz valami újat mondani.
Ne örülj rovó elírásának. A párthusok az összes római falanxot szétverték, akik a fejetlenségben egymás kardjaiba szaladtak. 40000ből 20000. 10000 elvánszorgott Szíriába, a többit meg elvitték Médiába. Ennyi. Objektív.
De te ettől még szeretheted őket. Én a gallokat sajnálom, te meg a rómait.
Objektivitás: kavkaz módra Ceasar tönkreveri a gallokat (és a germánokat is megveri), a pacifikálás és a háborúk során lemészároltat egymillió gallt (ókori számok, óvatosan velük!), míg egymilliót rabszolgaságba hurcoltat. Ez a Pax Romana.
Ejnye, rossz könyvből dolgozol.
Cézár épített ugyan hidat a Rajnán, át is ment rajta, csak éppen germánnal nem találkozott. Ugyanis kiürítették a terepet. Bosszúból kivágta a szent tölgyfáikat.
Limest is csak jó 70 év múlva építenek először.
Jó veled beszélgetni. Mindig írsz valami vicceset.
Cassius megírta, hogy a nehézlovasok nagy pusztítást végeztek, te meg az ellenkezőjét.
Bravó faszfej! Gratulálok, ôszintén:))) Tehát a párthus lovasság megveri a római lovasságot, a klasszikus arábiától a sztyeppéig elterjedt taktikával. Igen. És ebbôl kéne tanulságot levonniuk a rómaiaknak, akiknek a fôereje (a mozgólégiók koráig, ami már hanyatlás) a falanxban rejlik?
Na itt a lényeg: kataphraktészokat és lovas íjászokat!
A nehézlovasság önmagában csak egy dologra jó. Elsöprô rohamot levezényelni. Esetleg, ha van rá elég hely akkor a klasszikus megfutamodásos elôadást is měsorra tězhetik. De nem kellôképpen mozgékonyak (a künnyělovassággal szemben), egy fegyelmezett és jól kiképzett falanxal szemben nem állják meg a helyüket és, de már csak a középkorban az ijászok és a számszeríjászoktól is félniük kell...ja és persze, ha elesnek, akkor "nehezen állnak fel", ha rossz az idô, kellemetlen szituációkba keveredhetnek, stb... A nehézlovasság egy specifikus fegyvernem. A könnyělovasság védelme nélkül nagy bajba kerülhet. Ráadásul a könnyělovasság feladata a szétvert ellenség végleges megsemmisítése is.
Kavkaz: Mennyit is öltünk mit a kárpát medencéért?
rovó: Néhány tucat emberről ír Anonymus. Márpedig ez az elsőrangú forrása a honfoglalásnak. Nem háború, hanem lakomák sorozata volt. Mert az avar-magyarok és a székely-magyarok felszabadítóként üdvözölték Árpád magyarjait.
Ezek a nehézlovasok hatalmas póznákon selyemből szőtt sárkányos csőzászlószerűséget használtak. Állítólag rettenetes hangja volt, az ellenség jól megijedt tőlük.
Na hát ez a sárkányos zászló tűnt fel Britanniában Marcus Aurelius idejében, amikor a szarmata nehézlovasok ott megjelentek.
Makkay 5000ről beszél, de ez nekem gyanús. Hogy köznépi szarmaták ilyen számban valóban fel tudtak volna fegyverkezni, arra nem fogadnék. Túl drága móka.
Minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy velük nemcsak a fegyvernem, de a lovagság keleti ideája is megjelent nyugaton.
Ezzel elindul nyugaton egy új gondolat, amelyet erényes férfiak a magukévá tesznek, aszerint igyekeznek élni és uralkodni. Arthur legendái sem csupán az emberről szólnak, hanem az eszményt keresik. Arthurt soha nem fogják elfelejteni. Ugyanezért Attilát sem, de másik lovagkirályunkat, Szent Lászlót sem, akinek a sírjára aranycsanakot helyeztek. Mások ezt Grálnak nevezik, de a név mindegy.
Most már bezárhatjátok a topikot, ez volt a lényeg.
Nem vagyok elájulva, pusztán tisztában vagyok vele, hogy a kor színvonalán (egészen a tězfegyverek megjelenéséig) a római típusú falanx volt a legkivállóbb hadrend.
Mikor és miben nem hittem a római szemtanúnak?
Ja, és Ceasar az ókor egyik legnagyobb és legsikeresebb hódítója, ezt nem lehet elvitatni tôle érzelmi okokból. (például: fujj, fujj csúnya kalandozó magyar rablóhorda, sôt! Mennyit is öltünk mit a kárpát medencéért? ugye, ugye...)
Objektivitás: Ceasar tönkreveri a gallokat (és a germánokat is megveri), a pacifikálás és a háborúk során lemészároltat egymillió gallt (ókori számok, óvatosan velük!), míg egymilliót rabszolgaságba hurcoltat. Ez a Pax Romana.
Szubjektivitás. Ceasar a történelem egyik nagy gyilkosa, ez az aljas ember egymillió ártatlan gallt ölet meg, míg egy másik milliót rabszolgaságba hurcoltat. Bizony, bizony, a Pax Romana ilyen aljas dolog volt.
Apróságokon múlik. Az objektivitásra törekvés során nem keverjük bele a személyes véleményünket. Ilyen egyszerě.
Amint arra már céloztam korábban, nem kötelező rabolni menni.
Sajnos túlságosan el vagy ájulva a rómaiaktól, ezért az elfogult szemüveged a felelős. Pedig egy római szemtanúnak hihetnél. Szeinted nyilván a galliai egymillió elhurcolt rabszolga, meg a másik egymillió hulla neked helyénvaló eset, hisz ez a Pax Romana. Vagy benne van a pakliban? Esetleg része az "objektivitásodnak"?
rovó: Még ezt is letagadod? Hiszen itt van az a vita, amit eddig vagy kétszer is említettem, anélkül, hogy ezt a szöveget ismertem volna előzőleg:
"Artavaszdész királynak és kliensének, Abgarosz királynak azonban nem tetszett ez a stratégia. Mint mondták, képtelenség, hogy a pártus kataphraktészokat és lovas íjászokat sík terepen bárki is megverje, .."
S a csata történetéből világos, hogy a római lovasság a párthus nehézlovasság áldozata lett. Becsapták őket egy látszólagos meneküléssel, régi sztyeppi szokás szerint. Máskülönben nem tudták volna fia levágott fejét ők visszahozni Crassusnak.
Tudod, van még egy eset, amikor nem lehet engem meggyőzni, amikor szemét hazudozókkal szemben igazam van.
A nehézlovasság nem söpör el rohammal senkit. A rómaiak nemhogy utánozni valót látnának a nehézlovasságban, hanem "ormótlannak" tartják. (mint már említettem egy példát is, megvolt a hátránya ennek is) A római sereget végül egyszerěen lenyilazzák, meg hülyére veszik, tôrbe csalják, felmorzsolják, kiéheztetik, szomjan veszejtik, stb...
Az a baj vele, hogy emésztetlenül böfögi vissza azt, amit maga sem ért. szerintem hiábavalóan beszélsz, hacsak azért nem hogy fölfrissítsd tudásod. Van véleményed a topik eredeti témájáról?
Furcsa képzeteid vannak a párthus nehézlovasságról meg általában a carrhaei csatáról. Itt kb. 2-3000 nehézlovas jelent meg. Ezek főrendű urak voltak és hosszú lándzsáikkal nagy pusztítást végeztek - állításoddal ellentétben. A szövegből kiderül Crassus összes baklövése.
A mesélő Cassius, Crassus hadsegédje beszámolója a csatáról.
Crassus terve az volt, hogy először Mezopotámiába vonul, és lecsap a Tigris menti Szeleukeiára, azaz a pártus udvar téli székhelyére. Téli hadjáratra készült, tehát arra számított, hogy Szeleukeia Tigranában nyomban foglyul ejti Orodészt és fiait, még mielőtt azok szétfuthatnának, és az egész pártus birodalomban megszervezhetnék az ellenállást.
Artavaszdész királynak és kliensének, Abgarosz királynak azonban nem tetszett ez a stratégia. Mint mondták, képtelenség, hogy a pártus kataphraktészokat és lovas íjászokat sík terepen bárki is megverje, a hegyek között viszont a tetőtől talpig vértbe öltözött harcosok a maguk hatalmas termetű, vértbe burkolt médiai lovain tehetetlenné válnak, aminthogy az egyenetlen magaslati talaj a lovas íjászoknak sem kedvez: hamar kifogynak a nyilakból, és csak sík terepen lődözhetnek azzal a legendás pártus tévedhetetlenséggel. Ezért a két király azt ajánlotta, hogy Mezopotámia helyett vonuljon Crassus inkább a médiai hegyek közé. Ha az egész arméniai hadsereggel szövetségben a Káspi-tengertől délre támad, lecsapva a pártus birodalom központi részére, valamint Ekbatanára, a király nyári székvárosára, akkor verhetetlen lesz – magyarázta egyhangúlag Artavaszdész és Abgarosz.
Nekem tetszett a terv, és ezt meg is mondtam, Crassus azonban hallani sem akart róla. Ő biztos volt benne, hogy sík terepen is megveri a kataphraktészokat és a lovas íjászokat. Magamban, őszintén szólva, arra a meggyőződésre jutottam, hogy Crassus igazából nem kíván szövetségre lépni Artavaszdésszal, mert akkor a zsákmányon is osztoznia kellene vele, és hát magad is ismerted Marcus Crassust, Servilia: nincs annyi pénz a világon, amennyi az ő étvágyát is kielégíthette volna. Abgarosszal, mint jelentéktelen uralkodóval, nem törődött, őt kevéssel is kifizethetné, Artavaszdész király azonban a zsákmány felére tartana igényt, méghozzá teljes joggal.
Nos, bármi motoszkált is benne, Crassus kereken elutasította a tervet. Azt állította, a sík mezopotámiai terep sokkal jobban megfelel a római csapatok manőverezéséhez, neki pedig semmi szüksége rá, hogy a katonái fellázadjanak, mint tették Lucullus légiói, amikor a távolban meglátták az Ararát hegyet, és felfogták, hogy ezt kellene megmászniuk. Ráadásul, ha a messzi médiai hegyek közé indulnának, nyárra tolódna a hadjárat, márpedig az ő serege áprilisra, a tél kezdetére menetkész lesz, és ha sextilis haváig elhúzná az indulást, megcsappanna a lelkesedésük. Az érvelés tetszetős volt, de az én fülemnek hamisan csengett: Crassus csapatain sem akkor, sem azután nem láttam jelét semmilyen lelkesedésnek.
Artavaszdész király igen bosszúsan hagyta el Antiokheiát, mert mondanom sem kell, azt remélte, hogy Róma szövetségeseként magának sajátíthatja ki majd az egész pártus királyságot; most viszont, hogy ilyen nyers elutasításba ütközött, feltette magában, hogy a pártusok mellé áll. Abgaroszt ott hagyta kémnek Antiokheiában, minek következtében Artavaszdész eltűnése pillanatától fogva az ellenség Crassus minden mozdulatáról tudomást szerzett.
Márciusban aztán követség érkezett Orodész királytól (Kr. e. 55-37), egy Vagiszész nevű hajlott korú férfiúval az élen. Igen furcsán festenek ezek a pártus nemesurak. A nyakuktól a vállukig csigavonalba sodort merev aranypántok szorítják kalodába, csoda, hogy meg nem fulladnak; a fejükön felborított tálra emlékeztető, gyöngyökkel kivarrt karimátlan kalapot hordanak, állszakállukat aranydrót rögzíti a fülük mögé, aranyból szőtt ruhájukat ritka értékű drágakövek és gyöngyök borítják. Beleszédül az ember, ha elgondolja, mennyi kincs lehet még ott magában Babilóniában!
Vagiszész arra kérte Crassust, tartsa be az egyezségeket, amelyeket Sulla, majd Pompeius Magnus a pártusokkal kötött. Hiszen ünnepélyesen megállapodtak, hogy az Euphrátésztől nyugatra elterülő földek Rómát illetik, ám az Euphrátésztől keletre a pártusoké a hatalom.
És gondold csak el: Crassus a szó szoros értelmében a szemükbe nevetett! Jelentsd csak Orodész királynak, kedves Vagiszészem – mondta a kuncogástól elfúló hangon, - hogy majd fontolóra veszem az egyezségeket – mihelyt Szeleukeia Tigranát és Babilóniát meghódítottam!
Vagiszész néhány pillanatig nem szólt semmit, majd kinyújtotta a jobb kezét, és odamutatta Crassusnak a tenyerét. Előbb nő ki itt a szőr, Marcus Crassus, mintsem te betennéd a lábad Szeleukeia Tigranába! – süvöltötte, és nekem a hátam borsódzott: olyan kísértetiesen hangzott a mondat, akár egy jövendölés.
Mindebből már leszűrhetted, hogy Marcus Crassus korántsem kedveltette meg magát ezekkel a keleti királyokkal, holott igen érzékeny népség, és ha Crassus, aki gúnyt merészelt űzni belőlük, történetesen nem római proconsul, már elbúcsúzhatott volna a fejétől. Néhányan megpróbáltunk a lelkére beszélni, csak hát sajnos ott volt a fia, Publius is, aki imádta apját, és mindenben tökéletesnek tartotta. Ő volt Crassus visszhangja, Crassus pedig a józan ész szava helyett a visszhangra hallgatott.
Ám mint ezen elátkozott hadjárat folyamán még annyiszor, ezúttal is csalódnunk kellett. Heves, bömbölő vihar tört ránk úgyszólván a semmiből. Crassus azonban, a víz emelkedésétől tartva, ragaszkodott az azonnali átkeléshez. Így a katonák négykézláb másztak végig az ingó, hányódó pontonokon, miközben a fejünk fölött egyszerre tíz helyen cikáztak a kötélnél vastagabb villámok, az eszelősen nyihogó lovak megbokrosodtak a mennydörgéstől, a levegő pedig kénessárgán izzott, és átjárta valami különös, édeskés, a tengerre emlékeztető szag. Irtóztató volt… És a vihar csak nem akart csitulni. Napokon át jött egyik a másik után. Az eső úgy zuhogott, hogy a felázott talaj sűrű, leveses pépre hasonlított, és nekünk ebben a pépben kellett vonszolnunk magunkat. A folyó egyre csak emelkedett, és az átkelés még mindig nem ért véget.
Amikor végül mindenki lovastul, málhástul átvergődött a keleti partra, teljes volt a zűrzavar és a fejetlenség. Minden átázott, beleértve a búzát és a többi élelmet is. Az ostromgépek kötélzete és rugói fellazultak és megduzzadtak, a kovácsok faszene pocsékba ment, a sátrak használhatatlanná váltak, az erődítéshez tárolt értékes gerendák összevissza repedeztek-hasadtak. Próbálj csak magad elé képzelni négyezer lovat (Crassus hallani sem akart róla, hogy egy-egy lovas két lovat kapjon), kétezer öszvért és több ezer ökröt, amelyek szeméből a rettegés tébolya süt… Két nundinae-ba telt, amíg sikerült megnyugtatnunk őket – így veszett kárba tizenhat értékes nap, amikor már rég ott kellett volna járnunk Mezopotámia határán. A légionáriusok sem voltak sokkal jobb állapotban, mint az állatok; maguk között azt suttogták, hogy átok ül az egész expedíción, és magán Crassuson is – és innen élve senki sem tér vissza.
Ekkor azonban megjött Abgarosz a maga négyezer főnyi, könnyűfegyverzetű gyalogságával és lovasaival. Crassus öt legátusa közül négyen, Censorinus, Vargunteius, Megabocchus és Octavius azt hajtogatták, hogy kövessük mindvégig az Euphratész folyását; ott nagyobb a biztonság, az állatoknak van hol legelniük, és útközben ennivalót is találhatunk. Magam is csatlakoztam a javaslathoz, de azzal intettek le, hogy egy semmi kis quaestor csak ne osztogasson tanácsokat a feljebbvalóinak.
Abgarosz ezzel szemben nem akart odaragadni az Euphratészhoz. Ha esetleg nem tudnád, a folyó Zeugma alatt nagy ívben elkanyarodik nyugat felé, és emiatt, való igaz, jócskán meghosszabbodott volna az utunk, ezzel szemben a Bilekhasz és az Euphratész összefolyásától le egészen Mezopotámiáig a meder egyenes vonalú, és a kívánt irányba, azaz délkelet felé tart. Abgarosz tehát úgy vélte: legalább négy-öt napot megtakaríthatnánk, ha Zeugmától keletre átvágnának a sivatagon, és így jutnának ki a Bilekhasz folyóig, onnan pedig éles déli fordulattal, a Bilekhasz mentén elérnénk az Euphratészt, és már ott is volnánk a célnál, vagyis hogy Niképhoriosz városában. Abgarosz biztatóan hozzátette, hogy ha ő a kalauzunk, kizárt, hogy eltévedjünk, a sivatagi út pedig olyan rövid, hogy kényelmesen átvészelhető.
Nos, Crassus egyetértett Abgarosszal, Publius Crassus pedig egyetértett a tatával. Így legyen – átvágunk a sivatagon. A négy legátus megint megkísérelte lebeszélni a vezért, de ő keményen kötötte az ebet a karóhoz. Azt mondta, Karrhait és Szinnakát már megerődítette, ha netán védekezésre lesz szükség, mint ahogy őszerinte nem lesz. Milyen igaz, bólintott rá a csupa jószándék Abgarosz király – mit is keresnének a parthusok itt fenn, a messze északon?
De persze tudták ők nagyon jól, mit keressenek – Abgarosz gondoskodott róla. Szeleukeia Tigranában minden lépésünket ismerték, Orodész király pedig sokkal jobb stratégának bizonyult a szegény, pénzsóvár Marcus Crassusnál.
Kedves Serviliám, te mint a római föld virága bizonyára nem sokat tudsz a parthus királyságról, ezért hadd pótoljam a hiányt. Ez a birodalom különálló részek hatalmas együttese. A tulajdonképpeni Parthia a Káspi-tengertől keletre található, ezért van az, hogy nem Parthia, hanem parthusok királyáról szoktunk beszélni. Orodész király uralma alá tartozik továbbá Média, Média Atropatené, Perszia, Gedroszia, Karmania, Baktria, Margiana, Szogdiana, Szusziana, Élümaisz és Mezopotámia – nagyobb terület, mint amennyit a római provinciák magukba foglalnak.
Minden területi egység élén szatrapa áll, aki a szurénasz címet viseli; ezek a szatrapák többnyire a király fiai, unokafivérei, unokaöccsei, testvérei vagy nagybátyjai közül kerülnek ki. A király magát Parthiát nem szokta felkeresni; nyáron a barátságosabb médiai hegyekben lévő Ekbatanából uralkodik, tavasszal vagy ősszel Szuszába látogat, télen pedig Mezopotámiában székel, Szeleukeia Tigrana városában. Minden bizonnyal azért múlatja idejét hatalmas birodalma e legnyugatibb vidékein, mert Rómára veti a szemét. Rómától ugyanis fél, ám az indikoszoktól vagy a szérektől csöppet sem tart, holott rengetegen vannak. Csak Baktriában tart helyőrséget, hogy féken tartsa a masszagétákat, akik nem állami, hanem törzsi szervezetben élnek.
Mezopotámia szurénasza történetesen igen rátermett ember, és Orodész őrá bízta a Crassus elleni hadjáratot, maga pedig északra indult, hogy Artaxatában, az arméniai fővárosban találkozzék Artavaszdész királlyal; tekintélyes haderőt is vitt magával, hogy a szíves fogadtatás felől biztos lehessen. Útjára Pakórosz[5] nevű fia is elkísérte. A pahlavi szurénasz[6] (mert ez a teljes címe) eközben Mezopotámiában maradt, hogy önálló hadsereg élén számoljon le velünk. Gyalogsága egyáltalán nem volt; volt viszont tízezer lovas íjásza és kétezer talpig vértbe öltözött kataphraktésza.
Ez a pahlavi szurénasz meglehetősen érdekes fickó. Alig múlt harmincéves – vagyis éppen velem egykorú, - unokaöccse a királynak, és mint mondják, párját ritkító, ámbár túlfinomult és nőies szépséggel van megáldva. Nőkkel nem érintkezik, a fiúk közül pedig leginkább a tizenhárom és tizenöt év közöttieket kedveli. Amikor választottjai kiöregednek ebből a korosztályból, magas tisztségeket juttat nekik a hadseregben vagy a hivatalnoki karban. A parthusok között ez a gyakorlat teljesen elfogadott.
Csak egyvalami aggasztotta, amikor felállította hadseregét, Crassus és mi, többiek pedig nagyon jól tudtuk, mi az, sőt Abgarosz arról is biztosított, hogy éppen emiatt lesz gyerekjáték a parthusok fölébe kerekedni. Korábban már utaltam is erre a nehézségre: a parthus íjász hamar kifogy a nyilaiból, és így hiába tud még menekülőben, hátrafelé is halálos pontossággal célozni, előbb-utóbb harcképtelenné válik.
Nos, a pahlavi szurénasz erre a bajra is talált ellenszert. Hatalmas tevecsordákat sorakoztatott fel, és málháskosaraikat telerakta tartalék nyilakkal, majd összeterelt néhány ezer rabszolgát, és kiképeztette őket arra, hogy a csata hevében is ellássák az íjászokat friss nyilakkal. Amikor aztán Szeleukeia Tigranából megindult északnak, hogy lovas íjászaival és kataphraktészaival az utunkat állja, magával vitte a tartalék nyilakkal megrakott tevecsordákat, valamint a több ezer rabszolgát, akik végtelen láncot alkotva továbbítják majd a friss nyilakat majd az íjászokhoz.
Szinte hallom, ahogy azt kérdezed: honnan tudok én minderről? Megfelelő időben ki is térek majd, itt hadd mondjak csak annyit: hírforrásom egy kivételesen érdekes egyéniségű zsidó herceg, bizonyos Antipatér volt, akinek kémhálózata a szó szoros értelmében mindenhová elér.
A Bilekhasz folyó mentén van egy útkereszteződés: a Palmürából és Niképhorioszból kiinduló karavánút itt találkozik az Euphratész felső folyása felé, Szamoszatába, valamint a Karrhain át Edessába és Amidába tartó karavánúttal. Nos, ehhez az útkereszteződéshez akart eljutni a sereg, amikor nekivágott a sivatagnak.
Volt harmincötezer római gyalogosunk, ezer aeduus és háromezer galateiai lovasunk – és mind reszketett a sivatagi átkelés puszta gondolatára is, azután pedig, hogy elindultunk, napról napra nőtt a rettegésük. Elég volt csak végiglovagolni köztük, és fél füllel odafigyelni a sustorgásukra. Crassuson átok ül, ők pedig egytől egyig halál fiai. Zendüléstől egy percig sem kellett tartani; a katona, aki lázadásra készül, duzzad a tetterőtől. A mi embereink egyszerűen fásultak és reményvesztettek voltak. Csak vonszolták magukat a végzetük felé, mint hadifoglyok a rabszolgapiacra. A legrosszabb állapotban az aeduus lovasok voltak; a szerencsétlenek soha életükben nem láttak még ilyen víz nélküli, sivár, végtelen, szürkésbarna pusztaságot, ahol nincs fedél, nincs fedezék, és a dísztelen egyhangúság megüli a lelket.
Második napja jártuk már a sivatagot, délkeletnek tartva a Bilekhasz felé, amikor egyszer csak itt is, ott is kis csapatokat pillantottunk meg: parthusok voltak, többnyire lovas íjászok, olykor kataphraktészok is. Igaz, hogy egyszer sem háborgattak: éppen csak megközelítettek, aztán tovanyargaltak. Azóta már tudom, hogy Abgarosszal vették fel a kapcsolatot, és utána siettek vissza jelentéstételre a pahlavi szurénaszhoz, aki Niképhoriosz mellett, a Bilekhasz és az Euphratész összefolyásánál ütötte fel táborát.
Június idusa előtt négy nappal értük el a Bilekhaszt. Ekkor könyörögve kértem Marcus Crassust, építtessen jól erődített tábort, ahol a katonák egy időre megállapodhatnak, a legatusok és a tribunusok pedig némi lelket verhetnek beléjük. Crassus azonban hallani sem akart róla. Aggódott, amiért már így is túl hosszú ideje vagyunk úton. Még a nyári forróság beköszönte előtt el akarta érni a csatornákat, vagyis azt a vidéket, ahol az Euphratész és a Tigris majdnem összeér, és most már nem kételkedett benne, hogy ez sikerülhet. Így hát csupán rövid ebédszünetet adott a katonáknak, aztán továbbindította őket a Bilekhasz mentén. Még a délután elején jártunk.
Ekkor hirtelen ráeszméltem, hogy Abgarosz király és négyezer embere a szó szoros értelmében köddé vált. Eltűntek, nyomtalanul! Néhány galateiai felderítő vágtatott felénk, és messziről üvöltötték, hogy a környék csak úgy hemzseg a parthusoktól, de alighogy néhányan egyáltalán felfigyeltek rájuk, már zúdultak is ránk minden irányból a nyílvesszők, és a katonák hullottak, mint a falevél. Soha ilyen félelmetes és villámgyors támadást még nem értem meg…
Crassus pedig csak hagyta. Meg sem mozdult.
- Úgyis rögtön vége! – kiáltotta a pajzsok fedezéke mögül. –Mindjárt kifogynak a nyilakból…
Csakhogy nem fogytak ki. A római katonák pedig csak futkostak ide-oda, és egyre többen hevertek élettelenül a földön. Végül aztán Crassus elszánta magát, és a kürtösökkel megfúvatta a jelet a négyzet alakban való sorakozásra, de ekkor már késő volt. Ránk törtek a kataphraktészok, hogy learassák a vetést – hatalmas szál férfiak hatalmas lovakon, tetőtől talpig sötét vértbe öltözve. Azt tapasztaltam, hogy ügetés közben – mert a vágtához túl súlyosak és ormótlanok – úgy csilingel rajtuk a rengeteg láncszem, mintha ezernyi tömött erszény mind egyszerre csörögne. Vajon Crassus fülének zene volt-e ez a hangzás? Ahogy dübörögve közelednek, mintha a föld rengene. Hatalmas oszlopban száll fel a por, ők pedig térülnek-fordulnak, hogy felkavarják – úgy fest, mintha nem is mögöttük örvénylene, hanem ők rontanának elő a porfelhőből.
Publius Crassus összetoborozta az aeduus lovasokat, akik egyszer csak mintha magukhoz tértek volna; meglehet, hogy a csata volt egész útjuk során az első ismerős élmény, és végre volt mibe kapaszkodniuk. A galateaiak követték őket, és négyezer lovasunk felbőszült bikaként vetette magát a kataphraktészokra, akiknek megtört a lendületük, és elmenekültek – Publius Crassus és a lovasai pedig utánuk száguldottak, bele az örvénylő porfelhőbe. Crassus így lélegzetvételnyi időhöz jutott, és végre négyzet alakba fejleszthette a sereget. Ezután nem volt más hátra: ahány isten eszünkbe jutott, mindhez imádkoztunk, és úgy vártuk, hogy az aeduusok és a galateaiak megjöjjenek. De helyettük a kataphraktészok tértek vissza, Publius Crassus dárdára tűzött fejét lengetve. Nem rontottak neki a mi négyzetünknek, csak nyargalásztak ide-oda az oldalai mentén, egyre azt az iszonyatos fejet lóbálva. Publius Crassus arca jóformán sértetlen maradt, és a szeme úgy világított, mintha egyenesen ránk meresztené.
Az apját letaglózta a csapás – nem, ezt szavakkal le sem lehet írni… Ám egyszersmind – az egész hadjárat során most először – mintha erőre kapott volna. Fel-alá járt a négyzeten belül, igyekezett lelket önteni az emberekbe, kitartásra buzdította őket, és azt magyarázta: a fia az életével váltotta meg ezt az értékes haladékot, de ne sirassák, mert a gyász terhe egyedül az övé, az apáé.
- Tartsatok ki! – hajtogatta. – Tartsatok ki!
Mi pedig kitartottunk, egyre fogyatkozó számban, mert a nyilak továbbra is záporoztak ránk, mígnem leszállt a sötétség. Crassus elhatározta, hogy visszavonulunk észak felé, a negyven mérföldre lévő Karrhaiba. Pirkadatra elvergődtünk odáig, szétszóródva, rendezetlen csoportokban – a gyalogságnak mintegy a fele és maroknyi lovas. De hát hamvába holt elgondolás volt ez is. Karrhainak volt ugyan egy aprócska erődje, de hogyan is fogadhatott volna be ennyi rengeteg embert, hogyan birkózhatott volna meg ekkora fejetlenséggel?
.
Crassus tanácskozást hívott össze, és ezen elhatározták, hogy mihelyt beesteledik, folytatjuk a visszavonulást északkelet felé, Amida irányába, Szinnakáig; nagyjából akkora út állt előttünk, mint amekkorát Karrhaiig megtettünk. Szinnaka, mint mondták, sokkal jobban meg van erődítve, mint Karrhai, és legalább néhány magtár is található benne. Én legszívesebben elüvöltöttem volna magam: de hiszen egészen rossz irányba indulunk! Coponius azonban magával hozott a tanácskozásra egy karrhai férfit, bizonyos Andromakhoszt, és az megesküdött mindenre, ami szent, hogy a pártusok lesben állnak az egész környéken: Karrhai és Edessa, Karrhai és Szamoszata, Karrhai és az Euphrátész partvidéke között, majd felajánlotta, hogy ő elvezet bennünket Szinnakába, és onnan tovább Amidáig. Crassus pedig, akit lelke mélyéig megtört Publius elvesztése, ráállt az ajánlatra. Ó, átok ült rajta valóban. Elhibázott volt minden döntése. Andomakhosz a pártusok helyi kémje volt.
És végül rátérek Marcus Crassus nagyszabású pályájának utolsó fejezetére. Karrhai után, mint már mondottam, titokzatos körülmények között még ott a helyszínen életét vesztette, de még várt rá egy végső nagy utazás. A pahlavi szurénasz levágatta a fejét és a jobb kezét, és barbár díszmenetben elindította Karrhaiból Artaxatába, Arménia fővárosába, amely messze északon, hatalmas hófödte hegyek között terül el, ott, ahol az Araxesz a Káspi-tenger felé zúdul. A két király, Orodész és Artavaszdész éppen itt, Artaxatában tanácskozott, és szakítva minden ellenségeskedéssel, testvérül fogadta egymást.”
Colleen McCullogh: Cézár háborúi. Európa, Budapest, 1998. I.
