"Mintha láttam volna egyszer őt, mintha láttam volna Juhász Gyulát, láttam egyszer őt, egy vak és könnyes őszi délelőttön a szegedi temetőben, ahogy frissen-fölvirágzott lucskos őszi sírját nézi, a keskeny, hosszú kőkeretbe zárt halmot, az üvegcsillag krizantémokkal és vérző őszirózsákkal sörényes hátú föld-kockát, az esőszagú haláldombot, amely, mint virágból-szőtt táltosló hátközépig a földbe-süllyedten áll...
És Juhász Gyula csak állt ott magában, szótalanúl és könnytelenűl, nem hallotta Anna vak köd-nevetését, nem hallotta az őszi emlékbeszédeket..." (Juhász Ferenc)
Esténkint -- régi keresztény szokás volt -- Számot vetek a lelkiismerettel: Mit tettél ember, mit vétettél ember? És mit nem tettél ember, most felelj?
Csordultig mindig a szív, e nagy kehely. Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman És álmosan, mert minden áldott reggel A régi vágy von: kelni napkelettel.
Azután mentél, mert az élet: menni, Egy célhoz menni, célnál sohse lenni.
És mit vétettél ember? Ember voltál S embernek lenni: siralmas való már És dicsőséges. Mint a csillag csillag S a rög csak rög, az ember is csak ember. Aludj hát szépen s kelj fel napkelettel, Amíg az élet mégis tűrhető, Míg ébredésre kedv van és erő. S ha csókokat nem is csókolhat ajkad, De új igét még mondhat és ha lankadt Szegény karod az ölelésre, lelked Ölelni tud jövőt, világot, embert.
Opálos színei bágyadt ködében Leszáll reám a kora alkonyat, Kései tűzrózsák nyílnak a réten S az égen a mély csöndesség fogad. Nagy topolyafák gallya hullong gyéren És sötétben hallgat a tó S a kolomp úgy méláz a lomha légben, Mint altató.
Hűs szele húz át az ?sznek a réten, Fázik a lelkem, érzi a deret, Keresnék valamit a messzeségben, Kihunyt fényt, elnémult üzenetet... Oly hirtelen borult az est fölébem S az ősz oly gyorsan rámtalált, Úgy állok itt a hervadó vidéken, Mint a topolyafák.
Sötét a bánya és rideg a gyár, Dohos a műhely és szűkek az utcák, Hol a munkának népe hazajár, Mikor megvívta napi háborúját.
Ez utcák mélyén, ha az este jő Megzendül néha fáradtan, leverten Valami régi, rokkant hegedű És új erőre kap az esti csendben. És dala száll, száll és már égre zeng És vele zengenek a néma házak És a szívek is vele zengenek És már fölenged a sok méla bánat És ünnepi öröm gyúl, mint az alkony Bíbor palástja és vigasz dereng.
Ily hegedű az én versem a balsors S robot gyászában, szegény emberek! A remény húrján csendül rajta ének És ahogy száll, száll, magam is remélek Valami szebb, jobb, igazabb világot, Pedig sötét van és úgy sújt az átok.
Egy hangszer voltam az Isten kezében, Aki játszott rajtam néhány dallamot, Ábrándjait a boldog szenvedésnek, Azután összetört és elhagyott. Most az enyészet kezében vagyok. De fölöttem égnek a csillagok.
Opálos színei bágyadt ködében Leszáll reám a kora alkonyat, Kései tűzrózsák nyílnak a réten S az égen a mély csöndesség fogad. Nagy topolyafák gallya hullong gyéren És sötétben hallgat a tó S a kolomp úgy méláz a lomha légben, Mint altató.
Hűs szele húz át az ősznek a réten, Fázik a lelkem, érzi a deret, Keresnék valamit a messzeségben, Kihunyt fényt, elnémult üzenetet... Oly hirtelen borult az est fölébem S az ősz oly gyorsan rámtalált, Úgy állok itt a hervadó vidéken, Mint a topolyafák.
A gyermeket, ha alszik, simogasd meg Egy gondolatban, mint bársony virágot, Mely szirmait bezárta. Boldog éden Ringatja most szelíden messze, messze A nap zajától és a föld porától. Egy nagy aranykaput nyitott ki éppen, Melyet kerúbok őriznek dalolva S lábujjhegyen a smaragd rétre indul, Arany mezőre és ezüst patakra. Már mosolyog. Már visszatért megint Oda, ahonnan eljött s földre tévedt. Előbbi életének társai, Kis szöszke angyalok közt hancúroz most, Szivárványszín labdákkal kergetőznek És jázminokkal verik arcul egymást, Örök narancsot esznek s nem mulandó Babákat ajnároznak égi hintán. Most elhervad a mosoly ajka szélén S búsan gügyög: kis társai szaladnak S ő fölbukott az ébredés göröngyén És földet ért ismét. Már sír az édes.
Az ember, amíg fiatal, erõs, Úgy véli, hogy egész nagy zenekar Van a szívében, kürtök és dobok, Hegedûk, hárfák, csellók, fuvolák És mind az élet örömét, a szépség, A jóság és igazság himnuszát Ujjongják viharozva és vidáman. Nem veszi észre, hogy a jó zenészek Lassacskán szépen elhallgatnak és Elszöknek egyenkint egy más vidékre. Nem veszi észre, hogy fekete posztó Jön a dobokra és hogy elrekednek A trombiták s a száguldó ütem Mindegyre lassúbb. Mígnem egy napon Magában áll az utolsó zenész S tört hangszerén egy hang sír elhalón Mintegy segítségért kiáltva égre, Majd csak susog és elnémul örökre A bánat
Egy hangszer voltam az Isten kezében, Ki játszott rajtam néhány dallamot, Ábrándjait a boldog szenvedésnek, Azután összetört és elhagyott. Most az enyészet kezében vagyok De fölöttem égnek a csillagok.
Benn gyertyafény, künn csillagfényes éjjel, Kapunk tövén elfojtott szenvedéllyel Csókok dalolnak szépen, csöndesen. Én hideg párnán ringatom fejem És olvasok. A szavak összevesznek, Szavakból vágyak lesznek S vágyaktól oly nehéz az ágyam. Ki olvas most a nyári éjszakában? Ki gondol most rég elszállott igékre, Latin bölcsességre?
Mikor kinézhet az égi mezõre, Hol a szerelmes csillagpárok járnak, Mikor kileshet a remegõ zöldre, Melynek árnyán a csókok muzsikálnak? Csak én legyek az olvasó, a bölcs, én, Csak engem érdekeljen régi törvény, Mikor örök törvénye szól a vérnek S csók és csillag beszélnek?
De engem már megcsaltak tavaszok És megvettek már korai fagyok. És olvasok, olvasok, olvasok. Künn csillag ég és benn a könny ragyog, Csak olvasok.
