Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.
Kilenc kilométerre innen égnek a kazlak és a házak, s a rétek szélein megülve némán riadt pórok pipáznak. Itt még vizet fodroz a tóra lépő apró pásztorleány s felhőt iszik a vízre ráhajolva a fodros birkanyáj.
Lehet egy tiszteletteljes javaslatom? Ne ismételjünk ezen a fórumon már megjelent verseket. Szerintem ezidáig közel húsz Levél a hitveshez van már fenn. Szerintetek?
Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul, a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull; torlódik ember, állat, szekér és gondolat, az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad. Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban, tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál, vagy korhadt fának odván temetkező bogár.
Most ránkköszönt a színek szomorúsága látod, s a domb fölött is megálltak a felhők, csak a csókunk hull még, mint forró magyar ősszel érett gyümölcs a fa alá a földre, mikor koszorús fejjel, szomorú lányok szüretelnek és énekük zeng a fürtök fölött; asszonyokról, akik siratják hulló hajjal a kertek alatt, réghalott kedveseik.
Hóval borított fehér dombokon keresztül kísértelek sok sok éjen át és egybefont karunkon áradt széjjel testünkben a meleg... a hó világított és amikor megálltunk csókolódzni, fekete folt maradt talpunk alatt... Ilyenkor szétszakítottuk úgy összetapadt ajkainkat, egymásra néztünk és a szűz hó csillant meg a halálos ijedtség könnyével befutott, szerelmesen fénylő szemeinkben... Könnyű léptekkel suhantunk tovább, nehogy új csókkal túrjuk fel a havat és kivirítson a fekete föld, minden szerelmeknek réme... Aznap éjjel a felhők hangtalan suhantak, aznap a fehér dombokon nem csókolództak.
Ilyenkor, így összeveszés után oly új vagy nekem és még annyira újra szép és meglátok rajtad mindent újra, a testedet, a tested zenéjét, és lépteid dalát, ahogy felém jössz a kis ucca sarkán... és a szájad is újra oly piros és a fogaid is újra csillogók, s a szemeid is újra bámulom a szemeid, amelyeket láttam farsangi reggel felém kacagni és késő őszi estén, pilláin remegő könnyel és láttam a kéjtől félig lehunyva kifényesedni... és most újra látom, hogy hív a szemed és felém zenél várón a tested, felém, akit nem várnak és nem vártak soha, sehol és én sem várok, mert egyszer hívtak és én nem mentem és azóta megfogott egy átok...
A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, de nem felelhet senki rá a távol, a háborúba ájult Szerbiából s te messze vagy. Hangod befonja álmom, s szivemben nappal ujra megtalálom, hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájban és szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél ujra, kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer, a hitvesem leszel, - remélem ujra s éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom,- csak messze vagy! Túl három vad határon. S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még? A csójainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem; szemed kékjét csodáltam épp az égen, de elborult s a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. Ellenükre élek,- s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek fölmértem s mégis eltalálok hozzád; megjártam érted én a lélek hosszát,
s országok útjait; bíbor parázson, ha kell, zuhanó lángok közt varázslom majd át magam, de mégis visszatérek; ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg, s a folytonos veszélyben, bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: a 2x2 józansága hull rám.
Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus-szeptember
Düh csikarja fenn a felhőt, fintorog. Nedves hajjal futkoráznak mezétlábas záporok. Elfáradnak, földbe búnak, este lett. Tisztatestű hőség ül a fényesarcu fák felett.
Szakadt, dúlt ajkunk között forgó feszülő szavaink is csókká gömbölyödve bujdosnak itt a díszes pillák között egymásba- akadt csodáló szemünkben és elhalnak hang nélkül; amire születnek az cifra ajándék, zsoltáros látás és tudós csók terebélyén sárga rigóknak szárnyas, csattogó ölelése.
Tapsolva szétfutott a zápor s itt köröskörül üresen világít a környék és szuszog, de dong és csomókban hull már a napfény s aranymedveként nyalja a tüzes pocsolyákat.
Kövér fényesség hintál ázott deszkáknak jószagán és fortyog a világ a hirtelen melegben; tükröző fák közt száll könnyű szellő s a záporeső már a teli gyökérben él.
És omlik a hőség s imbolyog! hajlott füvek közt dudoló fény kisérgeti utját; talpát feni és csúszkálva elindul, pára maradt itt csak és szövött nyugalom.
Héthatáron túl csillámlik háta fénye már elfagyott kőszál aranylik tőle ott s a kemény éjszaki sark, - ha eléri, megszőkül tőle a kényes szivárvány alatt, amott a messzeségben.
Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek.
Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős, - s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt, az bujhatott, s rághatta szégyenében ökleit, - az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.
Oly korban éltem én e földön, mikor gyermeknek átok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt, az élő írigylé a férges síri holtat, míg habzott asztalán a sűrű méregoldat. ..............................
Oly korban éltem én e földön, mikor a költő is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal ujra - mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, - a rettentő szavak tudósa, Ésaiás. ...............................
Együtt kelek a nappal, hajamat fésüli- marja a hegyek felől a szél: ébredő utak között, színes vetések és virágos mákföldek fölött lengetem hajnali szomorúságom.
Kedvesem messze van és hogy szép maradjon, fürdetem néha könnyeimben: füveket hordok a fogaim között és szembenézek a nappal ha rágondolok.
Déli árnyékos heverőn, - evés után - ha elönt a bánat, parasztlányok kibontott mellén játszik szótlan a kezem és este hazatérek nagyokat lépve, a hallgató kertek alatt.
Mintahogy szarvakat bimbózó borjakkal és nagy sáros tehenekkel hazafelé ballag - ha eljön az este - a jámbor.
Már mozdulatlanul lapult az indián, de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán s a szél forgatta még a puskaporszagot. Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott, s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár. Rézbőrü volt az alkony. És hősi a halál.
A mécsvirág kinyílik s a hunyó láthatárnak könyörg a napraforgó; a tücskök már riszálnak, odvában dong a dongó s álmos kedvét a bársony estében égre írta egy röppenő pacsirta; s ott messzebb, kint a réten, a permeteg sötétben borzong a félreugró nyulak nyomán a fűszál, a nyír ezüstös ingben immár avarban kószál, s holnap vidékeinken újból a sárga ősz jár.
A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, de nem felelhet senki rá a távol, a háborúba ájult Szerbiából s te messze vagy. Hangod befonja álmom, s szivemben nappal ujra megtalálom, hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hűvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájban és szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél ujra, kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer, a hitvesem leszel, - remélem ujra s az éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, - csak messze vagy! Túl három vad határon. S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még? A csókjainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem; szemed kékjét csodáltam épp az égen, de elborult s a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. Ellenükre élek, - s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek fölmértem s mégis eltalálok hozzád; megjártam érted én a lélek hosszát,
s országok útjait; bíbor parázson, ha kell, zuhanó lángok közt varázslom majd át magam, de mégis visszatérek; ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg, s a folytonos veszélyben, bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: a 2 x 2 józansága hull rám.
Lager Heidenau, agubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus-szeptember
