Kérdésem: akad-e itt valaki, aki ismeri a Risperdal nevű, mániás állapotok elleni gyógyszert? Szakorvos tanácsára szedem immár egy hete, és kellemetlen depresszív tűneteket idéz elő, jelentős mértékben lassítja az ingerületáttevődést, csökkenti a szexuális késztetéseket. Szívesen abbahagynám, de ebben az esetben viselkedésem csapongóvá, meggondolatlanná és kontrollálatlanná válik. A pszichiáter sajnos elfelejtette megemlíteni, mennyi ideig kell ezt a készítményt szedni. Igazán örvendetes volna, ha a két szélsőséges állapotból végre sikerülne valami egyensúlyra kerülnöm, de ez nem igazán akar sikerülni, és immár alaposan kezdek ettől kiborulni. Valószínűleg az állásom is ugrott.
Ismereteim szerint alaposan kivizsgálják a személyt és figyelembe veszik a visszajelzéseket az esetleges mellékhatásokról akkor, amikor a gyógyszerek adagolását megállapítják. Na én csak erre írtam, hogy elméletben van így, nem arra, hogy senki, soha, semmikor ne szedjen gyógyszert.
Amúgy minden eset egyedi, s nem szeretném távolról, ismeretlenül az észt osztani (pláne nem egy szakembernek.)
Nem tudom, milyen elözmények után, milyen gyógyszerek mellett hagyta abba a szedést? Milyen volt a kórlefolyás? stb.
Akut fázisban mindenképpen indokolt a gyógyszerezés, a fenntartó szakaszban kell figyelemmel kisérni az állapot helyzetét, góygszerszedés mellett, és a profilaktiuks (megelözö) szakasz szerintem elhagyható, mert semmi nem támasztja alá azt, hogy a betegség visszatér.
A mániát tehát felelötlenség volna szabadon hagyni, helyesen akkor cselekszünk, ha emberszámba vesszük.
Nekem erről az a véleményem, hogy nálam pl a Lítium nem enyhe depressziót okozott, hanem nagyon is súlyosat.
Emellett, ha az eset, amiről írsz, annyira súlyos - mert a leírtak alapján nem valami enyhe kis felhangoltságról van szó - azt sosem pusztán Lítiummal kezelik. Nyilván te is tudod, hogy a Lítium hangulatstabilizáló, tehát arra való, hogy a kilengésektől megvédje az embert, nem képes egy mániát önmagában megszüntetni. Nem tudom, mit szedett az illető ismerősöd (ha jól értettem, eddig semmiféle kezelésnek nem volt hajlandó alávetni magát), de azért a gyógyszerek sem úgy működnek, hogy amikor tökjól vagy, és két napra abbahagyod, akkor hirtelen puff, átcsapsz mániába.
A mánia tudtommal nem feltétlenül csap át depresszióba, és fordítva sem, vannak "normális" szakaszok is...
Az elmélet
...a realitás meg az, hogy valaki, aki nagyon fontos neked, megbízik benned, elmondja, hogy a mellékhatások zavarják, nem tud velük élni, te elfogadod, hogy ne szedje őket, aztán 2 napra magára hagyod és végletes állapotba kerül, mert NEM SZEDTE AZ ELŐÍRT GYÓGYSZEREKET!! Most akkor hogy lehet azt mondani könnyű szívvel, hogy a gyógyszer depresszióba dob, és állj le vele? Még akkoris ha így van?? Egy lezáratlan húzdmeg-erezdmeg, ahol végülis választás elé kerülünk, hogy hagyjuk szabadon a mániát (ami előbb-utóbb depresszióba csap át magától is) vagy megszüntetjük (enyhe) depressziót vállalva fel?! Mikor tesszük azt, amit tenni kell??
Maximálisan egyet tudok érteni veled mindenben, amit írtál, de főleg ez ragadott meg:
"A lítium olyan szer, mely felgyorsítja a noradrenalin visszavételét, s ezzel depressziós hangulatot okoz"
Ugyanis ezt magam is tapasztaltam. A szép az egészben az, hogy az orvos nekem egyáltalán nem említette ezt, mint lehetséges hatást, sem az egyéb mellékhatásokat (pl a bőrre gyakorolt elég rossz hatás), és ez elég idegesítő, főleg, hogy én a mánia után - ezek szerint, gondolom a Lítium miatt - egyből depresszióba zuhantam, és fél éve ezzel küzdök. Az antidepresszánsok pedig vagy nem segítenek (pedig már vagy 5 félét próbáltattak velem), vagy olyan mellékhatásokkal járnak, amikről Szedermag is beszélt, vagyis nemhogy akadályoz a normális életvitelben, de gyakorlatilag ellehetetleníti azt. Pl a Remeron olyan szinten ütött ki, mintha egy vödör altatót bevettem volna, és ez a hatás később sem enyhült a szedés során, holott kellett volna. A véleményem az, hogy a depressziót nem az csökkenti, ha zombit csinálnak az emberből, ahogy valóban, a mániát sem azzal kéne ellensúlyozni, hogy olyan gyógyszereket szedetnek a beteggel, amitől nagy eséllyel depresszióba zuhan.
Az is fontos kérdés szerintem, amit szintén fölvetettetek a (félre)diagnosztizálás kérdéséről. Szerintem, amíg a mai futószalag-betegellátás működik, addig erre minden esély megvan. Nem beszélve arról, hogy nem elég hogy rásütnek valamilyen, vélt vagy valós cimkét a betegekre, de még nem is tájékoztatják rendesen, sem a betegségről, sem a gyógyszerek (mellék)hatásairól. Én pl a mai napig nem vagyok biztos benne, hogy helyes volt a diagnózis. Csak azért, mert volt egy mániás időszakom, én már bipoláris zavarban szenvedek? Ráadául egy legyintéssel elintézik a dolgot, mondván, hogy úgyis genetikailag kódolt, amit egyszerűen nem tudok elhinni. Persze, biztos van szerepe a genetikának is, de nem hiszem el, hogy egyszercsak minden ok nélkül mániába vagy depresszióba zuhanhat egy ember, pusztán, mert a génjeiben van. Az ilyetén "feltárással" miért nem foglalkoznak az orvosok?
Valaki tudja-e, hogy milyen is az effajta adagolás? Ismereteim szerint alaposan kivizsgálják a személyt és figyelembe veszik a visszajelzéseket az esetleges mellékhatásokról akkor, amikor a gyógyszerek adagolását megállapítják. Általában ha arról számol be a beteg, hogy erőteljes mellékhatásokat észlel, amelyek életvezetésében zavarják, módosítják a gyógyszert (és)vagy a gyógyszeradagot.
Amit írsz azzal egyet tudok érteni. Föleg azzal, hogy semmi sem biztos.
Tehát az sem biztos, hogy lítium nélkül újabb mániás fázis jön.
Kellenek a gyógyszerek, de olyan adagolásban, ami nem zombivá teszi az embert, és segít hogy visszatérjen a normális kerékvágásba.
Legnagyobb dilemmám nekem is a betegség medikáció által előidézett ön-gerjesztésével kapcsolatos. Vérképvizsgálatok, fehér köpenyek, részvéttől eltorzult arcok, akikről süt a sajnálat és a beteg-címke.
Egy biztos: egyáltalán nem a PSZICHOTERÁPIÁTÓL ELVÁLASZTOTT MEDIKÁCIÓBAN látom az esélyt a gyógyulásra. Sőőőt. Korábban, fiatal és lelkes pszichológusként, magam is ádázan védelmeztem a nézőpontot, miszerint gyógyszer nem kell, emberi kapcsolat kell, odafigyelés kell, szeretet és terápia (család-, partner-, életvezetési-..). Elég drasztikus külső hatás kellett, a betegség kopogtatása a személyes életemben, ahhoz, hogy most már biztos legyek benne: ez nem elég. Ha így tetszik: a gyógyszerkezelés szükséges, de nem elégséges feltétele a gyógyulásnak (és vica). A fő gond tudod mi? Hogy nem lehetünk biztosak semmiben. Vitázhatunk itt a pszichológiának, mint tudománynak az abszolút igazságairól, amelyek szerintem nem léteznek, idézhetjük Bánki M. doktort vagy Atkinsonékat, de amit a pszichológia tud, az mind-mind résztudás. Szerintem a ló másik oldalára jutunk, ha sutba dobjuk az orvostudományt és a farmakológiát a pszichiátriai betegsgekkel kapcsolatban. Oké, hogy a pszichológia ott szuszog, de a terápiát építeni kell valamire. Valóságtól elrugaszkodott, magával tisztában nem lévő, kórosan feldobott, betegségtudattal nem rendelkező betegre nem lehet!!
Elöször is NE nevezzük mániásnak, mert én hipomániáról beszéltem!! A DSM-IV, és Bánki M. doktor is megkülönbözteti ezt a két kategóriát!
Másodszor
A lítiumról pedig mit ír az Atkinson könyv?
„A lítium olyan szer, mely felgyorsítja a noradrenalin visszavételét, s ezzel depressziós hangulatot okoz.” (43. oldal) Ez meglehetösen durva, ha úgy tudja tompítani a mániás pörgést, hogy a hangulatzavar másik végletét okozza. Nem beszélve a rendszeres kontrollról (vérvétel) - ami csak a betegségtudatot növeli, és egyéb mellékhatásokról. (toxicitás, hízás)
Harmadszor: jó lenne, ha a bipoláris (hangulat)zavar kifejezés terjedne el, mert nem a depresszió a mániás, hanem két, elkülöníthet? álapotról van szó, és ez pontos megnevezést igényel és érdemel.
Negyedszer
Mit értünk medikalizáción? Csupán nagyüzemben végzett, személytelen gyógyszeres kezelést? Kényszerhospitalizációt? A pszichoterápia elutasítását? Mert ha igen, akkor ez sokkal inkább árt, mint használ.
Az amazon.com-on száznál több könyc található a bipoláris zavarokról/terápiájukról. Magyarországon pedig a depresszióról megjelent könyvekben kapnak max. egy fejezetet.
Jjajne,
a lehető legveszélyesebb dolog áldásosnak feltüntetni a feldobott (nevezzük mániásnak) állapotot. Persze, egy ideig jó az illetőenk, egész biztosan, de nem te mozgatod magad, hanem valami belülről mozgat, aminek nem ismered a nevét. Aztán eccercsak olyat teszel, amitől teis megijedsz. Hogy helyes-e a diagnózis? A beskatulyázás tényleg gáz, de ha nem azonosítják a betegséget, történetesen ha nem kap lítiumot, a következmények még a beskatulyázásnál is rosszabbak. Nem egy mániás-depressziós személy, visszahuppanva a depresszió bugyraiba, rágódott eredménytelenül a mániás szakasz történései miatt. És nemritka, hogy öngyilkosság a vége...
Egyben igazad van: 100%-osak ritkán lehetünk bármilyen diagnózisban. De a megfelelő kezelés nélkül hagyás szerintem iszonyatnagy felelősség.
Az is kérdés, mennyire megbízható egy diagnózis?
Kapsz egy pszichiátria címkét, beskatulyázást, "mániás-depresszió", aztán évekig szedjed a Lítiumot, mivel megelözö gyógyszer is?
Különben: a hipománia, vagyis egy enyhe fokú m., feldobódottság, pörgés, nagyon kellemse tud lenni.
„A legtöbb sikeres üzletember viselkedése pont olyan, mint a hipomániás betegé; a különbség jórészt abban áll, hogy az elöbbi sikeres, az utóbbi nem.” (Dr. Bánki M. Csaba: Az agy évtizedében. Budapest: Biográf, 1994.)
Hát igen, ez tényleg eléggé olyan, mintha az embernek két énje lenne - ahogy visszagondolok a mániás időszakomra, ijesztő, és gyakorlatilag magamra sem ismerek. Nem sokat írtál erről az ismerősödről, de szerintem ez úgy van, hogy aki egy ilyen mániás fázist átélt már, és tudatosul benne, hogy min ment keresztül, az utána sokkal jobban oda fog figyelni magára. Legalábbis én szerintem az első jeleknél azonnal kapcsolnék, mert sem a környezetemet, sem magamat nem akarom újra kitenni egy ilyen helyzetnek. Nem beszélve arról, hogy a gyógyszerek, ha nem is oldanak meg mindent, azért egy szinten mégis kontrollálják a dolgot. Az említett ismerős pszichiáter is azért éli meg újra és újra, mert semmit nem hajlandó szedni.
Nem is a "visszanemkapás" kérdése az, ami zaklat, hanem az, hogy elég egy újabb elcsúszás a mániás fázis irányába, és újra alig ismerek rá arra az emberre, akit addig a tenyeremként...az ember elkerülhetetlenül érzelmeket fektet be. Normális partner esetében ez nem, hogy megtérülne, de egyensúlyban marad. Ilyen esetben pedig megtörténhet, hogy hirtelen kicsúszik alólad talaj meg minden. Mintha jönne a keleti szél, és akit szeretsz, azt nem találod seholsem.
Persze, folytatható normális élet, de a gyógyszerezést folyamatos kontroll alatt kell tartani, ha szükséges, növelni, csökkenteni az adagokat, figyelni a vérképet. Teljesen eltérő, hogy kire hogyan hatnak, sok olyan emberről hallottam, aki pusztán Lítium szedésével mentesült mindenfajta kilengéssel, vannak, akiknek nem ilyen egyszerű, hanem időnként antidepresszánsokat kell szedniük vagy a mániás szakaszkat kezelni valahogy. A saját személyem azért nem kompetens a megbízhatóség kérdésében, mert a tavaly téli epizód óta a közelében sem jártam a mániának. Viszont van olyan az ismeretségi körömben, aki tényleg felügyeletre szorulna, mert sok a mániás epizódja, és olyankor marhaságot marhaságra halmoz, de mivel maga is pszichiáter, semmiféle beavatkozást vagy kontrollt nem tűre le maga felett. Mire gondolsz az érzelmi befektetés okozta csalódás alatt? Hogy esetleg nem kapsz vissza semmit a törődésedért cserébe, vagy nem sikerül megvédened magától az illetőt?
Amúgy szerintem ennél a hangulatzavarnál "csak" a mániás szakasz veszélyes, olyankor kell igyekezni megakadályozni a ballépéseket.
Végülis egyetlen kérdés a lényeges: normális élet folytatható-e, mondjuk állandó gyógykezelés mellett, vagy még úgyis kockázatos. Szóval: mennyire megbízható egy mániás depresszióval diagnosztizált személy? Hogy mellette kell lenni, az világos. Kérdés, hogy az érzelmi befektetés nem vezet-e óhatatlanul iszonyatnagy csalódásokhoz. Persze lehet gáz ilyet kérdezni...
Na igen, pontosan erről beszélek. Én mondjuk magamtól mentem kórházba, de szerintem utólag hálás lennék, ha valaki a környezetemből észbe kap, és előbb tesz valamit - nem követtem volna el annyi hülyeséget. Ha legalább el tudnád hurcolni valami orvoshoz, ha nem is egyből olyan helyre, ahol bentfekvés is van, az szerintem elég jót tenne. Ilyenkor tényleg az a nehéz, hogy az embernek semmi betegségbelátása nincs, de az a tapasztalatom azoknak a körében, akiket ismerek, hogy egy-két mániás szakasz után ez is megváltozik, mert már jobban ismeri magát az ember. Amúgy ez a pénzkidobálás elég jellegzetes tünet...Ilyenkor az ember nem is gondolja, hogy egyszercsak nem lesz mbiől. Mire ment el a pénz? Gondolom, valami halál fölösleges vagy értelmetlen marhaságra...
De bizony, járt dokinál (az más kérdés, hogy a dokikat sorban kivihogja, hiszen legtöbbet messziről túlhaladja intellektusban, színes gondolatokban..).
Mi a mániája bizonyítéka (annyi más mellett): 1 millió ft-ot dobott oda vidáman, mellékgondolatok nélkül. Mert 2 napig nem volt mellette senki. Most gyerek: dacos és izgatott. Nem fogja fel, hogy mi is van vele/körülötte. Felhangolt, és nem érti miért akarják gyógykezelni. Nehéz segíteni valakinek, ha úgy érzi, távolról sincs segítségre szüksége...
Persze, ezzel az én barátaim is küszködtek. Ez valóban nagyon nehéz, hiszen az ember ilyenkor úgy érzi, hogy soha nem volt jobban, és ez baromi jó, de nekem pl majdnem ugrott így 1,5 millióm, szóval el tud durvulni a dolog. Honnan gondolod, hogy mániás, mert ha jól értem, dokinál még nem volt, ugye?
Szerintem ilyenkor az a legjobb politika, ha - bármilyen neháznek tűnik is ez - úgy kezeled, mint egy gyereket, és megpróbálsz vele erélyesebb lenni. Nálam ez az egy jött be, és akkor nagyon utáltam a dolgot, de később rájöttem, hogy az illető jópár újabb csapdától óvott meg. Az is jó lehet, ha próbálod szembesíteni önmagával, feltéve, ha elérkezett már abba a fáziba, amikor úgy gondolja, hogy ő állíti jó fej, humoros, stb és közben sorra égeti magát, merthogy egyrészt hatásos lehet egyszer-egyszer felhívni rá a figyelmét, hogy ez vagy az a húzása éppen elég kínosan sült el, meg megóvod attól is, hogy amikor lehiggad, iszonyatosan szégyellje magát.
Tudod mibaj a figyeléssel (és pont itt a fő gond!)? Hogy úgy érezheti akadályozod, visszatartod, alaptalanul ellenőrzöd, jóllehet neki semmi baja. Merthogy betegségtudat az nincs mániás időszakban. Ezért nem érzi jogosnak, hogy úgymond megpróbálsz "beavatkozni". Szal nagyon rázós. Nehéz sérülés nélkül fenntartani a kapcsolatot, és pont az okoz rosszat, amit azért teszed, hogy mellé állj, hogy ne veszítsd szem elől. Érted miről beszélek?
Nincs mit. Az teljesen biztos, hogy a mániás fázisban nagyon befolyásolható. persze, ez nyilvánvalóan függ attól is, hogy milyen valakinek az alaptermészete, mert aki nagyon bizalmatlan, az gondolom, nem fordul ki teljesen önmagából, de én azért alapvetően is elég nyitott vagyok, és amikor volt egy súlyosabb mániás fázisom, elképesztő dolgokat csináltam, vakbizalommal (pénzkölcsönadásra gondolok), szóval, nem árt, ha figyeled, és igyekszel megakadályozni, hogy valami nagy marhaságot csináljon. Nem tudom, hogy az állandó gyógyszerkezelés elkerülhető-e. Ezzel a kérdéssel az a baj, hogy ha egy pszichiátert megkérdezel, ő 100%, azt fogja mondani, hogy nem, de hát ő ebből él. Én pl most nem szedek semmit jó ideje, még a Lithiumot sem, mert elég rosszat tett a bőrömnek, a jótékony hatását pedig nem éreztem (pl lazán mély depresszióba zuhantam mellette), de van, aki csak azt szed, és teljesen rendbehozta a betegségét, szóval, azt gondolom, ez is egyénfüggő. Nekem pl nem volt több mániás fázisom, csak egy, lehet, hogy akinek régóta fennáll a zavara és periodikusan ismétlődnek, akkor nyilván tényleg elkerülhetetlen, legalább egy ideig. Emellett szerintem nagyon fontos, hogy legyen valaki, aki foglalkozik vele, legalább egy pszichológus, akivel megbeszélheti a dolgait - ezt egy barát nem válthatja ki. A pszichiáter pedig azért kell, hogy a gyógyszerezését rendben tartsa.
Ja, és amit elfelejtettem...a témában csak a színvonalas (értem ezalatt azt, hogy orvosi - pszichiátriai és szakpszichológiai) könyveket érdemes olvasni), sajnos úgy vettem észre, hogy minden egyéb még félrevezető is, nemcsak hogy nem segít. Érdemes ellenőrízni a szerzőket (honnan, kik, mi a szakterületük stb.). A lélek betegségei nem rossz. Érdemes DSM-IV-gyel kezdeni...
Szia Dickens!
Kösz amit a barátok hatásáról írtál. Viszont: az nem lehet, hogy pl. mániás fázisban nagyon befolyásolható is az ember, és könnyen visszaélhetnek a lelkesedésével, kifoghatják a gondolatait. Mi a véleményed erről?
És még valami: elkerülhető-e az állandó gyógyszerkezelés? Érted, hogy mire kérdezek rá: elég-e hosszú távon az emberi kapcsolat, vagy a medikáció ALAPFELTÉtELE a betegség szinten tartásának?
Kellemes hétvégét mindenkinek..
Hát olyan tapasztalatokat nem tudok, hogy milyen, ha egy barátod vagy hozzátartozód szenved mániás depressziótól, de érintett vagyok, mert nekem ez a betegségem.
A gyógyszerek bizonyára fontosak, de szerintem a barátokat semmi nem pótolhatja és nem helyettesíti. Tudom, hogy nekem rengeteget számított, hogy olyan sokan kitartottak mellettem a legrosszabb időszakokban is. Ráadásul - bár nem tudom, más hogy van vele, de szerintem beszélhetek általánosságban - ilyenkor az ember eleve önbizalomhiányos, esetleg úgy érzi, kevesebb másoknál (nálam legalábbis gyakran van ez), nem ismeri a saját korlátait, esetleg úgy érzi, nem képes semmire, egy mániás szakaszban pedig ellenkezőleg, és a környezet megerősítése ilyenkor szerintem minimum duplán számít. A gyógyszekenek tényleg lehetnek mellékhatásaik, de általában az alapszer a Litium, aminek semmiféle mellékhatása nincs. Ez a kilengésektől védi az embert.