Mi már soha egy űrkabinban soha együtt egy csigaház fölött soha együtt lövészárokban mi már nem öntözünk közös virágot pedig itt áll Justitia billeg a mérleg lebegünk kidobált homokzsákok felett egyikünk fölemelkedik aztán fordítva így vagyunk le-föl kinek van igaza? ki tud a régi bajnokok páncélingébe belenőni? ki tud hamarább belefogyni? nem lenne jobb saját gúnyánk? nem a sziklát kellene inkább közösen megmozdítani amíg a nagy ívben kilőtt tüzes golyó szét nem lapít?
A szív helyén egy szó dobog: felejts. De ott feküdtél a füvön hanyatt, és érezted az izzó lüktetést, a nap helyét a szemhéjad alatt, a káprázat úgy ég a retinán, mint a bőrön az érintés nyoma, a fű, a nap, a fázás, száradás, a hűlő víz felett a szél szaga dobog a szó, dadog, felejtsd el, ejtsd el ahogy az érdes és meleg tenyér, olyan gyöngéden, szinte súlya sincs, váratlanul a csupasz vállhoz ér, sötétedő strand, szélborzolta víz, a didergő test átforrósodik mozdulni sem mersz. Volt. Volt. Változik az évszak, lassan fordul fenn az ég, hó hull a vízre, hó, felejts, felejts, a szem mögött hiánytalan sötét, és súlya sincs, hogy érte könnyet ejts, de ha elejted, vele hullsz te is a fekete és jeges víz alá, és nincs nap többé, ami hidegét egy érintéssel felolvasztaná.
Köszöntelek a folyók zúgásával, a felhő-arcú hegyekkel, a hegy forma fellegekkel, a gong-alakú csillagokkal, köszöntelek a szivárvánnyal, az éj minden tüzével, és végül az ámulatos nap-ragyogással: mind a tiéd! valamennyiben itt vagy, akkor is, ha szenderegsz és úgy is, ha leszállsz hozzánk váratlanul s a teremtmények seregének megvilágítod újra meg újra kerek pajzsaidat, eleven mezőkön és rideg mérföldköveken heverőket, egyszerűségük örök titkában, nyíltságuk rejtelmében, miket állandó ittlétük miatt oly könnyen, szüntelenül feledünk.
Szervusztok. Kellemes estét kívánok! Drága Teresa, Kedves Bajkálifóka! Szívvel csatlakozom csodálatos kívánságodhoz, adja a sors, hogy így legyen!:) Folytathatjuk az életünket a tennivalókkal, a kihívásokkal, erőt gyűjtve megküzdünk,
a meglepetések örömmel tölthetnek el minket, jó egészségünk legyen hozzá Mindannyiunknak!:)
*
Ami van, fogadd el, ami volt, engedd el, és higgy abban, ami jönni fog!
Jegyet vettél az elmúlásra A tegnapra a mára Állsz a végtelen peronon Ahová befut a végtelenbe Tartó ámokvonat. Megáll? Felszállhatsz? Jó helyen állsz? Vagy Farkaslakán nem áll meg A gyors? Hisz sínek sincsenek Csak peron. Csak sár és gólyalábak Melyekre néha felállhatsz És azt képzeled más vagy. Pedig zsebedben ott a jegy Tudod vagy nem az egyre megy Állhatsz a peronon várva Hogy a végtelenbe menet Valaki egyszer visszainteget
visszahúzódó magános emberek bezárkózó didergő egyéniségek félresiklott sérült sorsok szánalmat esdő emberi roncsok álarcos maskarák viaszbábuk harsány hólyagok ide-oda verődve levitézlett elaggott szörnyek a félmúlt panoptikumának díszpintyei egy-két habókos aki helyét nem leli őrültek és megszállottak dilettánsok néhány ártatlan és jótét lélek aki az életből csak úgy idetévedt
*
Buta öregember kérdezi
úgy látszik, tényleg öregszem, mostanában hétköznapi és banális fölfedezésekre fecsérlem időm, például a naplementét nézem, gyöngülő, egyre pókhálósabb szemmel, és tapasztalati úton rájövök arra, amit mindenki tudhat, akár én is: nem nyugaton, a látóhatárnak mindig más és más pontján, naponta változó helyén bukik alá a nap közönnyel, és az időpont is változik naponta, mindez, úgy vélem, könnyen kiszámítható, miért rendülök meg mégis naponta tőle? mire figyelmeztet baljósan ez engem?
*
Készenlétben
szikkadt és sivatagos terméketlen nappalok hangyaszorgalmú ostoba erőfeszítések sehová se vezető nekilódulások útszélre hulló magvak szétpukkanó légbuborékok cselező fondorlatok amiket számon tartanak amiket számonkérnek amiket nem tudsz magadnak megbocsátani
csak félig figyeltem oda úgy látszik tényleg öregszem szűkülő körben élek látszólag figyelek s közben saját rögeszméimet gondolataimat rendezem hogy előadhatók legyenek ilyesféle önzést magamnál még nem tapasztaltam a jövőben jobban kell ügyelnem erre nehogy észrevegyék nehogy megharagudjanak hiszen ők nem tudhatják hogy ösztönösen cselekszem mintegy az akaratom ellenére kihagy az agyam képzelődöm és fecsegek felelek akkor is ha nem kérdeznek pedig tudom a választ bizonyság lehet rá az egész életem nem tudom hol rontottam el annyira vigyáztam pedig megfontoltam minden szavam a semmibe hulló magyarázatokat nem értem nem értem miről beszélnek noha együtt vagyok velük az örömben és a bajban csak újabban nagyon fáradékony lettem délutánonként alszom kicsiny ideig pihenek aztán mindenem odaadnám megosztanám velük de senki se kéri unottan félre fordulnak másról beszélgetnek mintha ott sem lennék önfeledten nevetgélnek mondanám végre hogy kiért és miért éltem ám ez a kutyát sem érdekli csak félig figyelnek oda
idáig úgy-ahogy elvergődtem, de most hogyan tovább? erőtartalékaim kimerültek, eszme nem lelkesít, látom, amit látni lehet, a fölháborító nyomorúságot, akikben bíztam, cserbenhagytak, a haszonlesőktől fölfordul a gyomrom, az időtlopó locsogást unom, már nincs kivel szót cserélnem, és nem remélek kedvező változást, az anyagi javaktól csak önzőbbé, kíméletlenebbé válik az ember, címszavakba foglalva ilyen számomra most a világ, és magamat elviselni sincs erőm, egyre rigolyásabb leszek, ahogy öregszem, sorban hagynak el becsülhető tulajdonságaim, ha nem én volnék én, messziről elkerülném magamat, mit akar ez az ember? miért ágál? hiszen ennek semmi se jó, csak nyavalyog és sápítozik, neki már az Úristen is gyanús, hogyan tovább? nem tudom, úgy tetszik, bezárult minden út
Kevés ami tudható, és kevés ami remélhető, elfonnyadhat a virágzó, fiatal cserje is, lángot vethet, szikrázva föltámadhat a holtnak hitt rózsatő
Ki vagyok én? kérdezi nyiladozó értelmével a gyermek, ám egyértelmű válaszra nem lel, megvénülve se láthat csak imbolygó mécsvilágot, beomló falak közt parázsló, reszketve kihamvadó csillagot
A bőven ömlő források kiapadnak, a dúsan megrakott magtárakból a gabonát - csontról a húst -, csipegetik láthatatlan csőrök, föl-fölbukkan már a váz is, a veszendő, pőre szerkezet
Bolond volna mégis, aki most hátrálna, aki föladná kivívott magaslatát, e kopár fennsík az ég elérhető, legalsó lépcseje, a semmi várfoka, onnan belátható a világ kicsinyes, céltalan és önző torzsalkodása, onnan már megbocsátható tévedése
igen, az hiányzik, az egészséges élniakarás, a minden bajt legyűrő erő és remény, ami átlendít a holtpontokon, és segít, repít tovább, amíg csak lehet, a veszteségeket tudomásul veszi, de oktalanul nem bánkódik, nem álmodozik, a következő lépést latolgatja, és csak azt, ha kell, mindent újrakezdve, más irányban indul el sietve, tépelődés és kétely nélkül, mint a hegyomlás, mint a kilőtt nyíl, vakon, céljának értelmét nem keresve, csüggedetlen bizakodással, ravaszkodva, csak tovább, csak előre, bármi áron, mérhetetlen önbizalommal félresöpörve az akadályokat, a vétlen útjábakerülőket, hátra se pillantva, a végpontra se nézve, lépésről-lépésre eredményesen, biztatóan, igen, az hiányzik, a makacs élniakarás
Mondjátok, a szívemmel mit akartok? Ezer darabra tépni, Hogy a szél vele fusson? S hogy mindenkinek egy-egy rongydarab, És az egész szív senkinek se jusson? Mondjátok, mit akartok?
Dómmá tágítni lelkem templomát És bebocsátni minden tarka népet?... Inkább falusi templom maradok, Hol egy a lélek, ha nem is ragyog, S vallomást úgy tesz az ő Istenének
Te Új Világ, jóra törekvő, bár te lennél az a rég várt, békét hozó, csodás esztendő, mely az Idők méhében érik talán már évmilliók óta... s most a mi Századunk tüzében, most válik nagy... igaz valóra... Boldog új évet, emberek!
Csorgattál hitet fejemre, (Vajha frissen őrzeném!) Koszorúztál kegyelemmel (Volna fogytig bár enyém!) Hetven éves fiatalnak Még valami kellene: Humort, humort önts szívembe, Meghallgatás Istene!
Nézni tanulj, vaksi lelkem, Míg csak meg nem láthatod Emberben az angyal-embert És az ember-állatot. Egy szemeddel egyet látni, Másikkal a másikat. Nagy az Isten vadaskertje, A mennyország tágasabb.
Egybelátni mind a kettőt És eggyé ölelni át: Erre kérd, míg kérheted még A Szentlélek humorát. Több ez, mint távolbalátás, Közelnél is közelebb, Ez tanít meg mosolyogni Szenteket és bölcseket.
Hát az öreg, aki hordoz Harminchárom nyavalyát S kétszer annyi gyengeséget, Honnan vegye mosolyát? Honnan erőt elviselni, Kinevetni önmagát, Megmaradni emberszinten Éjek éjszakáin át!
Nincs itt más, mint bölcsnek lenni, Ha csak egy hüvelyknyinek, Semmi más, csak szentnek lenni, Ha csak egy babszemnyinek. Uram, egy babszemnyi lélek küldi Hozzád sóhaját: Csorgasd cserepes ajkára Öregeid humorát.
Mondok nektek valamit, emberek. Hangosan szólni róla nem merek, Csak suttogok, mint aki gyónni térdel. Félig bűnbánat, félig félelem, Kissé magam előtt is szégyelem, És mindenestül én magam sem értem.
Azt akarom mondani, emberek, Hogy mostanig nagyon szerettelek, S most, - mint a hal melyet szárazra löktek, Mint ki tengerentúlról hazatér, S hová repesve szállt: övéinél Rekedt szavú idegenekre hökken.
Jobb is lesz el se mondanom talán, Nem is tudom, hogy kinek mondanám: Jöhet-e attól vétkem oldozása, Ki maga volt elestem fő oka! Ki szeretettel nem vétett soha, Hogy várjam attól, hogy bűnöm belássa. Jobb lesz, ha csak Istennek súgom el, Mint aki áldozásra térdepel, Mert nem akadt pap, ki megértse nyelvét, És földet, embert, mindent elfeled, Úgy veri mellét s minden kötelet, Mely bűneihez bilincselte, eltép.
Így igazul meg az igaz. - De én, Én hogy tágítsak vétkem kötelén, Ki azt sem tudom, hogy mi is a bűnöm? A szeretetből válhatik-e bűn? Vagy az a vétek, hogyha keserűn S inaszakadtan szeretni se szűnöm?
Nem mondok nektek semmit, emberek, Nem fogadkozom, mellet sem verek: Egyetlen szóm az Istenhez kiáltom. Uram, Uram, tégy egy piciny csodát, Hogy bűn nélkül szerethessem tovább Az embert, én boldogtalan családom!
Léted sugarába bújjék hirtelen az újabb újév, víg kedved sokszorozódjék, bölcsességed magasodjék, képességed gyarapodjék, ne álljon az utadban jég!
Fényre váltson a sötétség, szelídüljön minden rémség, tűnjön eszedből a kétség, messze kerüljön a vétség, töltse zsebedet az érték, mindig tudd, hogy mi a mérték!
Bőséget hozzon a lencséd, legyen malacos szerencséd, finom kenyeres kemencéd, ízes kolbászú melencéd, házad kertjében medencéd, boldogan lásd meg Velencét!
Hozzon az angyal áldott hírt, költőt is, aki verset írt, nyomtatójába sok papírt, vadászoknak kövér tapírt, művészeknek gyöngyös manírt, betegeknek sebekre írt,
telefonokhoz térerőt, fejek fölé cseréptetőt, kapu mellé kerékvetőt, szerencsét szállítson, nyerőt, szívekhez illő szeretőt, jóból az összes létezőt!
Adjon az ég néked szépet, bús szívedbe békességet, terveidhez merészséget, kamrádba jó eleséget, életedhez egészséget, Isten istápoljon Téged!
Istenem, mi az egyszerűség? Tán elhagyni sok lomot, mit hordok, és szelíden, mint a fák, mégis Szíved pompájában, pihenőhelyet adni lepkének, madárnak, virágot bontani a tavasznak, s mikor a színes falevelek lehullnak Kezedbe, már békére készülni. A csend most öröm. A téli világ rám köszönt, s hófedte ágak karjai, az útmentén keresztként vigyáznak. Szólalni sem tudok, csak szívem imája sóhajt, s a kósza szél, irgalmat bont a világ fölött.
