"Mintha láttam volna egyszer őt, mintha láttam volna Juhász Gyulát, láttam egyszer őt, egy vak és könnyes őszi délelőttön a szegedi temetőben, ahogy frissen-fölvirágzott lucskos őszi sírját nézi, a keskeny, hosszú kőkeretbe zárt halmot, az üvegcsillag krizantémokkal és vérző őszirózsákkal sörényes hátú föld-kockát, az esőszagú haláldombot, amely, mint virágból-szőtt táltosló hátközépig a földbe-süllyedten áll...
És Juhász Gyula csak állt ott magában, szótalanúl és könnytelenűl, nem hallotta Anna vak köd-nevetését, nem hallotta az őszi emlékbeszédeket..." (Juhász Ferenc)
E bárányfelhők a lágy esti égen, E boldogan és búsan lebegők, E szelíd nyájak örök, messzi réten, Oly ismerősök, oly kedvesek ők. Szakolca dombján őket néztem egyszer, Mikor szerencse s Anna elhagyott, Őket vigyáztam és őket szerettem, Ők voltak akkor a hű bánatok! Mi fáj ma úgy, mint soha, soha régen, Mi bánt ma úgy e fázós, őszi éjen? Tudom, tudom: ők mind a régiek még, De ifjúságom már csak kósza emlék.
E teli hold fényében földerengő Csöndes kis utcát ó be ismerem. Emlék kisér itt, múltakból kizengő Sok régi emlék ballagdál velem. Egy csók zokog, egy dal sír, egy búcsú szól És nem tudok megválni tőle még, Egy verset próbálok dúdolni újból És keresem elfáradt ütemét. Hajam derére tűz a hold ezüstje, Bágyadtan száll egy kémény szőke füstje: Tudom, tudom, a varjak mind belepték Múlt ifjúságom tarlott téli kertjét.
E nagy nyugalmat és csöndes derűt Szeretném elvinni, ha megyek, A nap korongja már tengerbe tűnt, De fénye még a felhőkön remeg: E búcsúzó fény éljen boldogan S szelíden a szívemben, ha megyek És minden bánatom oly nyomtalan Suhanjon az éjbe, mint e fellegek! Most, hallga, a ligetben egy madár Dalolni kezd és egy tücsök vele, És vélük énekel a méla táj: Magyar mezők alkonyi éneke! Ó, így zenéljen emlékem tovább E csöndes rónaságon, ha megyek S mint csillagfény az alkony bíborát, Ragyogja túl e vérző életet!
Sokáig némán, némán nézik egymást, Mint tenger és ég, mint bús messzeségek És szól az egyik: Ó most semmi sem bánt! És mond a másik: Ó most újra élek!
Az egyik mélyén vak reménytelenség, A másik mélyén mennyek üdve szunnyad, Az egyik szól: Ó elveszett gyerekség, A másik mond: Bennem ring drága múltad.
Az egyik, mint az áldozati bárány, Szelíden, gyáván és riadva rebben, Az élettől gyötörten és ijedten,
A másik szűzi bátran, büszke árván Szól: Élni fogsz! A másik: Messzi szentség! És érezik, hogy zúg a végtelenség.
Szép Tündérország támad föl szívemben Ikyenkor decemberben. A szeretetnek csillagára nézek, Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet, Ilyenkor decemberben.
...Bizalmas szívvel járom a világot, S amit az élet vágott, Beheggesztem a sebet a szívemben, És hiszek újra égi szeretetben, Ilyenkor decemberben.
...És valahol csak kétkedő beszédet Hallok, szomorún nézek, A kis Jézuska itt van a közelben, Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen, S ne csak így decemberben.
Szépen süt a nap, mondják. Ó igen, A sírokra is szépen süt a nap, Apám sírjára is, ki itthagyott Fiatalon, egy nagy szomorúsággal, Amely egyetlen örökségem. Ó, Szépen süt a nap, örüljön neki Minden diktátor s féreg, aki él És tud örülni. Bocsánat, de én Már nem tudok, csak engedelmesen Elismerem, ha mondják biztatón, Hogy szépen süt a nap. Jó emberek, Én úgy szeretném, ha a szeretet, A boldogság, a béke fénye égne Mindenki lelkében, de valami Nagy hiba történt itt, az örömet Igen hibásan osztották s ezért A költõ hiába fellebbez, hiába Imádkozik, avagy káromkodik, Nem tudja álmait beváltani, Mint a bankokban szoktak valutákat, Hogy jóvátegye a nagy, nagy hibát. Sokszor úgy érzem, az egész teremtés Egy óriás gyászindulót dalol S hiába zengenek víg gramofónok, E rejtelmes zene sokkal erõsebb S ha mind elhallgat, õ tovább dalol!
Oly szépen indult minden, drága testvér, Emlékszel a kis Vincentre, aki Az Isten egész kertjét le akarta Festeni. Olyan égõ színeket És fényeket látott, hogy Tizián Elbújhatott volna mellette. Mint Ádám, aki elõször látta meg E csodás festményét az Ismeretlen Nagy Alkotónak, úgy bámultam én E szép világot. Egy kicsit bolondnak Tartottak ezért õk, a többi ember, Akik bizony a nekik célszerû Dolgok után törtetnek és reám Azt mondották: Jobb volna valami Okos dologba fogni. No, de engem Elhibázott az Ismeretlen Mester És most egy kertben, amelyet talán A paradicsom ellentéteként Teremtett, bûnhõdöm nagy vétkemért, Mert egyszerûen gazdagítni vágytam A világot és embert s úgy szerettem Az életet, ahogy a gyermekek. Mindig is nagy gyermek maradtam én, Testvér, hiszen tudod, mert te szerettél S értettél engemet, elnézted azt, Hogy boldoggá akartam tenni itt Mindenkit, aki él, míg tönkrementem. A legcsodálatosabb fényeket Akartam festeni és elborult Egész világom. No de én hiszem, Hogy valahol egyszer majd az leszek, Aki akartam lenni. Egyelõre Elszenvedem az életet. Csak azt mind Sajnálom, amit megfesthettem volna: A képeket. Egy egész végtelent!
Dísztelen ének ez, mint a kopár halom, Hol névtelen halott virrasztja a telet, Mint csörrenõ haraszt a régi temetõn, Melynek lakói már rég nem kísértenek.
Dísztelen ének ez, mint a hamuszínû Alkonyi fellegek november elején, Mint ódon omladék, melyen egymaga ül A csöndes feledés, mint egykor a remény.
Dísztelen ének ez, halottas, elhaló, Magát siratja itt magában valaki, Mint a nappali hold, oly szürkén bágyadó, Mint hulló levelek halk koppanásai.
Dísztelen ének ez, a semmiségbe megy, Mint a füst. Néma vád, vigasztalan panasz, Nem fogják érteni a boldog emberek, De mindegy neki már, örökre mindegy az.
A börtön mélyibõl lehet szabadulás, A halál éjibõl föltámadás lehet, De, én lelkem szegény, a lassú pusztulás Rabja, halottja te, ki ad békét neked?
A költõ mondja e dísztelen éneket, Költõ, elátkozott, költõ, elkárhozott, Már régen daltalan, régen reménytelen, Beteg madár, aki álmában felzokog.
Egy hangszer voltam az Isten kezében, Ki játszott rajtam néhány dallamot, Ábrándjait a boldog szenvedésnek, Azután összetört és elhagyott. Most az enyészet kezében vagyok De fölöttem égnek a csillagok.
Mint akit a sors ittfelejtett, Úgy járom én a furcsa kertet, Amely életnek hívatik, Keresek benne valakit, Aki szemének bársonyával És hangja meleg aranyával Mint rég, megint elandalit.
Mi nem búcsúztunk el soha, Két meghitt, régi cimbora, Ki együtt harcolt, álmodott, Kiket, mint minden álmodót, Sokszor fölébresztett az élet, Mikor vetésük semmivé lett.
De valahol, túl földi gondon, Van egy sarok, hol meghúzódom S megint találkozom veled. S ha mosolyogva kérdezed, Mi újság? Én azt felelem: A nap alatt nincs semmisem.
Mint a szivarod füstje, tûnik Az élet és mint a betûid, Oly rejtelmesek útjai, Míg újra látunk valakit, Aki szemének bársonyával És hangja meleg aranyával Mint rég, megint elandalit.
