Hány súlyos őszt és hány halált, halálok vad sorát értem meg eddig én! a süppedő avar szagával mindig tömjén is száll felém.
Száll? inkább csak lejt, szalad, míg rá nem hull a hó, földönfutó és tömzsi páros illat, kettős búcsuztató!
Az alkony most is két emléket ringat, a földrehulló nyár futó szagát s egy jámbor illatét... lejtett utánad az, mikor a hűtlen ég tested a hűvös földnek adta át.
*
Az erdő vetkezik és síkos már a rét, körötted hét szép csillag ég, hét csillag ég körötted és tested körül most hirtelen suhogó kört szalad hét bársonyos vakond a föld alatt.
*
Ó, honnan táncoltál a fényre te? falak tövéből, nyirkos, mély sötétből! S miféle szárnyas akarat emelt? mit láthattál, micsoda égi jelt?
S mi lett belőled, mondd? te lélekűzte test, te röppenő és dobbanó! a gyertyák lángja és a friss lehellet táncol most helyetted s - érted is.
Mi lett belőled lélekűzte test? te dobbanó és röppenő! ki könnyü voltál, mint a szellő, súlyos vagy, mint a kő.
*
Most rejt a föld. S nem úgy, mint mókust rejti odva, vagy magvait a televény csak télen át, - örökre! mint emlékedet e tépett költemény.
A napilap hírei között olvasom, hogy augusztus másodikán kedden hajnalban, az angyalföldi elmegyógyintézet szomszédságában egy férfi fára mászott, és a magasból beszédet intézett a csoportosuló emberekhez. Felszólította őket, hogy parafadugóikat azonnal szolgáltassák be neki, mert azokkal akarja betömni a világ összes fegyvereit. Aztán harsány hangon a békét éltette. A rendőr leszedte a fa tetejéről és bevitte a közeli tébolydába, ahol "megállapítást nyert", hogy a szónok az intézet szökött "ápoltja". Cigarettára gyújtok, és újra olvasom a hírt. Dédelgetem, színezem magamban a képet. Egy ember a fa tetején békességért kiált. Egy "ápolt" végre nem Napóleonnak, nem japán császárnak képzeli magát. Majd borzongani kezdek és óvatosan körülnézek. Nyár elején felkapaszkodtam egy dobogóra s békehimnuszt szavaltam egy irodalmi társaság előadóestjén. Nemrégiben pedig lefordítottam Tibullus Detestatio belli-jét. Csak a fatetőn múlna, s a parafadugón? Viselkedés és műforma kérdése lenne az egész?
RADNÓTI MIKLÓS REGIONÁLIS ÉS NEMZETKÖZI VERS-ÉS PRÓZAMONDÓ VERSENY
A verseny időpontja: 2005. november 11-12. (péntek, szombat).
Helyszíne: Győr, Bartók Béla Megyei Művelődési Központ KHT.
A nevezés feltételei: két vers, próza, vagy műfordítás Radnóti Miklós műveiből és két vers vagy prózai alkotás a magyar irodalomból (kezdetektől- napjainkig).
Mia és a poéta zsúron kerültek össze. A zsúr unalmas volt, mint mindig, és az örök zsúrok szent hivatását teljesítette, vagyis párokat hozott össze. A poétát csak a neve kedvéért hívták meg - a társaság clou-ja volt -, és természetesen unatkozott. Az egészből csak a tásaság szépe, Mia érdekelte, mert Mia olyan nő volt, aki érdekli a poétákat. Szépsége nem volt hétköznapi, gyönyörű teste, csodás zöld szeme sok nagy eljövendő hódításra predesztinálta. Amellett intelligens, szellemes leány volt. Tehát ritkaság. Ezen tulajdonságainál fogva lenézte a tásaságot és szintén unatkozott. A poéta talált egy félreeső, letompított világítású kerek asztalkát; nagy pozőr volt, és értett az ilyen érdekessé tevő helyek kiválasztásához. Mellé ülve erősen kívánta, hogy a lány odajöjjön. Mia is sokszor pillantott vágyón a zsúr egyetlen szellemi lénye, a poéta felé, miközben az üresfejű zsúrfiúkat ugratta és mulattatta olcsó szellemességekkel, vag túl finomakkal, amiket azok nem tudtak értékelni -, de nem akart tolakodó lenni. A poéta pedig, látva, hogy Mia odanéz, feltűnően ásított, fészkelődött, szóval a legteljesebben kimutatta, hogy unatkozik, egyedül van, és nem bánná, ha valaki odajönne. Mia egy elmondott élc hatalmas tetszészajában otthagyta gavallérjait és az asztalhoz jött. - Megengedi? - kérdezte szerényen és melegen. - Hogyne - felelte a férfi -, vártam, tudtam, hogy idejön. A lány harcra készen, ingerülten vonta fel szépívű szemöldökeit a szokatlan fogadtatásra, de a következő percek már barátságos vitatkozásba elmerülve találták őket. Mia baráti kegyeibe fogadta a poétát, míg a poéta ezen az estén beleszerett a szikrázó eszű, göynyörű lányba. Azóta együtt mentek mindenhová: színházba, matinákra, országgyűlési ülésekre és ligeti sétákra. A költő árnyékává lett a nőnek. Sokat vitatkoztak nagy problémákról. Életről, halálról, szerelemről, de Mia olyan nyíltan fejtette ki előtte elveit, hogy a poéta nem mert a maga érzéseivel előhozakodni. Egy fülledt nyári este, a poros ligeti fák alatti megszokott padjukon ülve, éppen egy versen vitatkoztak, mikor a poéta hirtelen, átmenet nélkül kitört. - Szeretem, kívánom magát! Vérem legutolsó cseppjével is - lihegte a lány fülébe. - Ne higgye, nem is a testét akarom, csak a lelkét. Maga ért engem... A lelkét akarom azon a gyönyörű száján kersztül megcsókolni, azon a gönyörű testén keresztül átmelegíteni. Szeretem a lelkét, értsen meg... Szeretem! Mia először meghökkent ettől a rázúduló részegítő mámortól. Nem tudta, mit csináljon. Lélekjelenléte cserben hagyta. De csak egy pillanatig. Aztán pajzánul csillant fel a szeme. Lényének egész dévaj szellemessége benne volt tekintetében, ahogy a poétára nézett. Óvatosan átcsúszott a pad másik oldalára. Előkotorászott kis lakkozott kézitáskájából egy közönséges papírzacskót. Hogy hogyan került ez ebbe a misztikus női lomtárba... ki tudja? Ahogyan sohasem tudjuk elképzelni, hogy bizonyos furcsa dolgok kerülnek a női táskák rekeszeibe. Szájához vette és csinált pátosszal, hatalmas színpadi sóhajjal felfújta azt, és összeszorítva a zacskó száját a férfi felé nyújtotta. - Látja, ebbe belesóhajtottam, belepréseltem a lelkemet. Csókolja meg! - parancsolta. A poéta szinte gyermekes megdöbbenéssel vette át, oly áhitatos óvatossággal, hogy egy szemernyi se csússzon ki belőle, majd észrevéve a helyzet komikus voltát, dühösen csapta a padhoz. A zacskó nagyot durranva szakadt szét. Mia kétségbeesett arccal ugrott fel - de amely alatt csak nehezen tudta visszatartani ki-kibuggyanó kacagását. - Kegyetlen ember. Széttörte a lelkemet. Szélnek eresztette az én gyönyörű lelkemet! És érzékizgató, gyors, apró léptekkel tűnt el nyúlánk alakja a sétány fái alatt, az Aréna út irányába. A poéta magához térve sután bámult utána, szája szögletében érezve egy el nem csókolt csók kesernyés ízét. Először azt állapította meg önmagában, hogy a kudarc után nem mehet el a holnapi találkozóra. Azután a papírzacskó ötlött eszébe, és furcsán, maró öngúnnyal gondolta el: - Érdekesek vagyunk mi, nőben a lelket szerető férfiak. Véletlenül mindig szép nők lelkét szeretjük... Érdekes. És mint egy gyermek, kinek hirtelen és kegyetlenül felnyitották a szemét, igen csalódottnak és keserűnek érezte a szívét.
Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét; egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgő s áradó vagy bennem mint a lét, és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megtestesült csigaház. A holdtól citromos éj mozdul fejem fölött s zizzenve röppenő kis álmokat vadász. S még mindig nem tudom elmondani neked, mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom, óvó tekinteted érzem kezeim felett. Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom. És holnap az egészet újra kezdem, mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben s mert ez addig izgat engem, míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó. Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, - mit mondjak még? a tárgyak összenéznek s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab az asztalon és csöppje hull a méznek s mint színarany golyó ragyog a terítőn, s magától csendül egy üres vizespohár. Boldog, mert veled él. S talán lesz még időm, hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár. Az álom hullongó sötétje meg-megérint, elszáll, majd visszatér homlokodra, álmos szemed búcsúzva még felémint, hajad kibomlik, szétterül lobogva, s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben. Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, de benned alszom én is, nem vagy más világ. S idáig hallom én, hogy változik a sok rejtelmes, mély, bölcs vonal hűs tenyeredben.
Barátaim, ha rövid a papír az ember akkor apró verset ír; higgyétek el, a rövid is elég, meghalok, s úgyis minden töredék.
HAJNAL
A szálló porban az úton még csak a hajnali szél kanyarog. Övig mezítlen férfiak állnak a fényben arany patakok partján s aranyban mosdanak. Csattan a víz, tele füttyel a táj s fenn a hegyen tüzeket rak a nap.
A HÁZ ELŐTT
A világot már nem érted, s nem tudod, hogy téged itt ki értett. Esni kezd s a sarkon egy kövér asszonnyal trécsel egy kisértet.
LAPSZÉLRE
Fejem fölött a vén tetőben szú gondolkodik, majd rágni kezd. S finom fehér fapor pereg a versre, melyhez ép egy-egy szállongó sort vetek.
GYERMEKKORI EMLÉK
Hogy kínáljanak itt, azt sose várd, jobbra a konyha, kérj magadnak, - bíztat rokonom, a jó Eduárd. S én kérek, ujra kérek s nagy kerek, zsírba mártogatott kenyerekkel settengek és a konyha-némberek szivét lágyítva hangosan nyelek.
NYOLC ÓRA
Felcsillan az alkonyi kéken a Vénusz s máris jön a hold. Hintázik az alma sötéten az ágon, szél söpri a port. Készülj. Egyedül, egyedül esel át a halálon.
KÉSŐBB (SÍRFELIRAT)
Csak éltem itt, szegényen s jámboran, míg végül elástak ide. Sosem feledtem el, hogy meghalok: ime.
S MAJD ÍGY TÜNŐDÖM...?
Éltem, de élni mindig élhetetlen voltam és előre tudtam, eltemetnek végül itt, s hogy évre év rakódik, rögre rög és kőre kő, hogy lenn a test megárad és a férges, hűs sötétben fázik majd a csont is meztelen. Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő, s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt, mind tudtam én. De mondd, a mű, - az megmaradt?
ESTE LETT
Este lett, a vén tető aszú fájában alszik most a szú. S a ringató homályban ringó virágon dongat még a dongó. Szárnyukba rejtik csőrük a libák, szagosat fú felém egy jázminág.
BŰNTUDAT
Ringóra dongó.
Leírtam s nem merek felnézni most. Csak várok és sunyítok; kezemre ütnek-é a régi mesterek?
ÉJI MOZGOLÓDÁS
Halálra rémiti a rég alvó fasort egy felriadt kuvik. A tócsa loccsan és a hold a víz alá bukik.
ÉJFÉLI VIHAR
Szél tombol a kertben, egy ág leszakadt, a sikongás felhallik egészen a házig. Erdőkön a síkos avarban a hófogu farkas gyorslábu kis őzre vadászik.
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este. Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését. Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak, megtöretett testünket az álom, a szép szabadító oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok, Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra. Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon? Bomba sem érte talán? 's van', mint amikor bevonultunk? És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e? Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron; zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a 'Lager' őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel, hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben, szétdarabolt lázas test s mégis egy életet itt,- jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot, s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már. Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek, s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok, horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben, 1944. július
Mindig gyilkolnak valahol, lehunyt pilláju völgy ölén, fürkésző ormokon, akárhol, s vígaszul hiába mondod, messzi az! Sanghaj, vagy Guernica szivemhez éppen oly közel, mint rettegő kezed, vagy arra fenn a Jupiter! Ne nézz az égre most, ne nézz a földre sem, aludj! a szikrázó Tejút porában a halál szalad s ezüsttel hinti be az elbukó vad árnyakat.
A mécsvirág kinyílik s a húnyó láthatárnak könyörg a napraforgó; a tücskök már riszálnak, odvában dong a dongó s álmos kedvét a bársony estében égre írta egy röppenő pacsirta; s ott messzebb, kint a réten, a permeteg sötétben borzong a félreugró nyulak nyomán a fűszál, a nyír ezüstös ingben immár avarban kószál, s holnap vidékeinken újból a sárga ősz jár.
Felcsillan az alkonyi kéken a Vénusz s máris jön a hold. Hintázik az alma sötéten az ágon, szél söpri a port. Készülj. Egyedül, egyedül esel át a halálon.
Ó hány szeptembert értem eddig ésszel! a fák alatt sok csilla, barna ékszer: vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik, a perzselőt! a hűs esők előtt. Felhőn vet ágyat már az alkonyat s a fáradt fákra fátylas fény esőz. Kibomló konttyal jő az édes ősz
Felhőbe alkonyult, sebes sötétség szállott a parton hullongva végig, lencsés a víz és alatta sík halak készülnek lassan elpihenni s máris sűrű és sötét vizekbe siklanak.
S felhőiből kilép a nap, tört lábát a hűvös vízbe mártja, szinte loccsan, fölébred minden újra és az álmos part fái kormos ingüket ledobják s pucér szárukra lenge pára szálldos.
Hideg már a víz a napnak, elvonul és szipogva alszik minden újra el, tücskök lélekzetén alszik a vidék s álmában szól: kezük szívükre téve, szavára fölriadnak az estikék.
Ősz van, – gurul az álomi szó s telek igérete száll távol hegyek ormán. Ülök, a nedves szél arcon simogat, a rendre gondolok s szemem mögött igáslovak űznek vad kocsisokat.
(A parton hosszú testtel macska izgul, púpoz, majd eltűnik; a fűben apró zizzenés emlékszik kis testére még, álom szökell át most a réten és alsó karomra s onnan szememre lép.)
Szőke, pogány lány a szeretőm, engem hisz egyedül és ha papot lát rettenve suttog: csak fű van és fa; nap, hold, csillagok s állatok vannak a tarka mezőkön. És elszalad. Por boldogan porzik a lábanyomán.
Pedig fönn a kertek felé feszület is látja a csókját és örömmel hull elé a búzavirág, mert mindig hiába megcsudálja őt egy szerelmetes, szakállas férfiszentség.
Tizennyolc éves és ha nélkülem van, hallgatva jár, mint erdős partok közt délidőn jár a nyári víz s csillogó gondot ringat magában arról, hogy sohasem telünk el a csókkal és szomorú. Pirul a naptól már az őszi bogyó.
Vasszínű, vad lobogói közül nyugtalanul gomolyog ki a nap, gőzei dőlnek, az ellebegő fény hulló ködbe harap.
Borzas a felleg, az ég tükörét már fodrozza a szél, a kék tovaszáll. Felsikító betűt ír alacsony röpüléssel s készül a fecskemadár.
Nyugtalan őszül, emelkedik, süllyed a lombon a rozsda, hűvös az égi lehellet: nem melegít, csak füstöl az ég, csak sóhaja van ma a napnak.
Gyík surran a nagy temetők fala mellett s húsdaraboló dühe dong, izzik az őszi nyalánk darazsaknak.
Férfiak ülnek az árkok partjain és a halál mély tüzeit figyelik, szálldos a vastag avar szaga már.
Szálldos az úton a láng s lebben! fele fény, fele vér! lebben a szélben az égő barna levél.
és súlyos a fürt, a kacsok zsugorodnak, zörren a sárga virágok szára, a mag kipereg.
Úszik az alkonyi ködben a rét s a távoli, vad szekerek zörgése lerázza a fák maradék levelét.
Aludni tér a vidék, száll a halál fehér, szép suhanással, az ég dajkálja a kertet. Hajadban nézd! arany őszi levél, ág sírt feletted.
Ó, de te lobbanj föl az ősz, a halál fölé, s emelj föl engem is Édes: légy szerelemre okos ma, csókra okos, álomra is éhes.
Szeress vidáman, ne hagyj el, az álom sötét egébe is zuhanj velem. Aludjunk. Alszik már odakinn a rigó, avarra hull le ma már a dió, nem koppan. S bomlik az értelem.
Rejtettelek sokáig, mint lassan ért gyümölcsét levél közt rejti ága, s mint téli ablak tükrén a józan jég virága virulsz ki most eszemben. S tudom már mit jelent ha kezed hajadra lebben, bokád kis billenését is őrzöm már szivemben, a bordáid szép ívét is oly hűvösen csodálom, mint aki megpihent már ily lélekző csodákon. És mégis álmaimban gyakorta száz karom van s mint álombéli isten szorítlak száz karomban.
Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint a húr, ha pattan. Tarkólövés. - Így végzed hát te is, - súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. - Der spring noch auf, - hangzott fölöttem. Sárral kevert vér száradt fülemen.
Fejünket majd szépen lehajtjuk, most a bokrok közt hálunk, mint a madarak, neszelve hogy ropog a fiatal őzbak csontja amint álmában elnyúlva csak nő a pázsiton, mert barátunk látod, és talán még két hét;agancsa helyén már szép apró dúdorok nőnek és elbőgi álmában magát, hogy fölriadunk;előbb, mint a virágok nyitnák ajkuk a harmat előtt, előbb,- előbb, a hangjukat imádó részeg madarak énekénél mert jaj! oly messze még a derengés is; majd heverünk csak alvó bokrok leveleit tépdesve félve ujjaink között babonásan nyitott szemekkel nézzük egymást.
Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom, alszik a pókháló közelében a légy a falon; csönd van a házban, az éber egér sem kapargál, alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály, kasban a méh, rózsában a rózsabogár, alszik a pergő búzaszemekben a nyár; alszik a holdban a láng, hideg érem az égen; fölkél az ősz és lopni lopakszik az éjben.
