Tökéletesen át tudom érezni a nagymamád lelkiállpotát. Anno én is a befogadott kóbor tacsim autó elütötte teteme mellett fogadtam meg, hogy nekem ezek után kizárólag olyan kutya kell, aki másnak nem. (No persze - gondoltam akkor - majd ha kiheverem az iránta érzett fájdalmamat.) Aztán vagy 3 nap mulva adták be nekem a mostani kutyámat, kicsi volt, nyomorult, össze volt verve, nekem meg a hátam közepére sem kellett, de azt mondták, ha nem fogadom be, megy a sintértelepre. (Egy afféle kertvárosban ahol laktam, gyorsan mennek a hírek, hol döglött meg éppen kutya...)
Pár hétig éppen hogy csak elviseltük egymást az új kutyával. Ő félt tőlem, én meg idegenkedtem tőle, annyira más volt... de kb. 4 hónap mulva egyszerr megtört a jég, nem is tudom hogyan, azóta is itt van, már a 10. évében jár, és nem adnám oda semmiért.
Úgy látszik, azt nem érti, hogy életmentésről van szó. azok, akik most bennt vannak, főleg a malamut, egyáltalán nem biztos, hogy életben lesznek akár egy hét vagy pár nap múlva. ha cselekedni akartok, minél előbb. Nem azért, mert annyira súlyos beteg lenne, hanem mert "kiszortírozzák" és megölik.
Sziasztok!
Nagyon rendesek vagytok, hogy ennyire mellém álltok. A Kedvesem meg kötélnek, úgy néz ki; végsóhaja az volt, hogy "na jó, csak legalább azt wárd ki, míg kiveszem a szabimat" :DDDDDDDDDDDD
Valahol meg tudom érteni Léleklepkét. Én a nagymamámmal lakom, egy hónapja és tíz napja halt meg az öreg tacsink. Én nagyon szeretnék helyette (dehogy helyette: mellé, hiszen mindig érzem, hogy ott van) egy másik kutyust. Azonban a nagymamám lelkileg eléggé maga alatt van, és nagyon nehéz meggyőzni, hogy jöhessen egy kutya. Ma megint megpróbálom, mert egyrészt segíteni akarok egy kutyán, másrészt pedig segíteni akarok a nagymamámon és magamon, mivel a kutya remek társ, s rengeteg örömet okoz. Nem akarom a nagymamám kész helyzet elé állítani, hogy beállítok egy kutyával (bár többek szerint az lenne célravezető, elvégre Kormi is így került a házhoz), de bízom benne, hogy mielőbb megenyhül. Lehetőleg már ezen a héten.
Szia Léleklepke!
Én is csak azt tudom mondani, mint Moricia és Alice.
Amikor megtaláltam egy pléhvödörbe kidobva Fruzsinát és 4 testvérét, kb. 5 másodpercig gondolkodtam azon, hogy hazavigyem-e, mert a férjem enyhén szólva félt a kutyáktól és úgy általában nem volt oda az állatokkal való közelebbi kapcsolatért. Messziről szerette ő mindegyiket, csak ne kelljen hozzájuk érni. Aztán amikor hazaállítottam a vödörrevaló újszülött kutyával, a másodperc törtrésze alatt elfogadta őket, és most persze ő legnagyobb kutyabolond a családban. Hidd el, nálatok sem lesz ez másképp. Bízz a kutyusban, ha neked nem is sikerült eddig teljesen meggyőzni a párodat, neki tuti menni fog. Ők sokkal jobban értenek ehhez. Szóval hajrá! Vágj bele!
Szia Léleklepke!
Én is csak azt tudom mondani, mint Moricia és Alice.
Amikor megtaláltam egy pléhvödörbe kidobva Fruzsinát és 4 testvérét, kb. 5 másodpercig gondolkodtam azon, hogy hazavigyem-e, mert a férjem enyhén szólva félt a kutyáktól és úgy általában nem volt oda az állatokkal való közelebbi kapcsolatért. Messziről szerette ő mindegyiket, csak ne kelljen hozzájuk érni. Aztán amikor hazaállítottam a vödörrevaló újszülött kutyákkal, a másodperc törtrésze alatt elfogadta őket, és most persze ő legnagyobb kutyabolond a családban. Hidd el, nálatok sem lesz ez másképp. Bízz a kutyusban, ha neked nem is sikerült eddig teljesen meggyőzni a párodat, neki tuti menni fog. Ők sokkal jobban értenek ehhez. Szóval hajrá! Vágj bele!
Ejnye Lepke, ne legyél ennyire gyámoltalan, mindjárt dühös leszek... mi a fene ez a nyavajgás a kedveseddel???
Igaz nekem férjem volt, nem kedvesem, de egyszerűen hazahoztam neki a kutyát avagy macskát avagy nyuszit, mit mikor... - férjem olyan családban nőtt fel, ahol még egy akvárium se volt soha, valahogy neveltetéséből fogva irtózótt az állatoktól... de mikor a lény OTT volt, nem merte azt mondani, hogy vigyem vissza - ugye te sedm gondolod komolyan, hogy ennyi MEGBESZÉLÉS kell egy olyan kuyta tartásához, amiben ELVBEN egyetértetek????
Vidd oda neki és kész! (A férfiak egy része amúgy magától képtelen dönteni, hidd el!)
Igen-igen, ezt már észrevettem, Nextdoor nagyon nagy okosságokat tud mondani, és gyakorlatiasakat is.
A tartózkodás, meg a bizalmatlanság nálam az első kéz-nyalásig szokott tartani. (Volt már dolgom olyan nyafka kis dísz-spiccel, aki elhúzódott a simogatásom elől, én meg megsértődtem jól.:)))))))
Édsatyád sztorija nagyon aranyos és megható is; még qtyaviszonylatban is ritka az ekkora mértékű ragaszkodás. A gazdi után menni a dolgozóba, hát ez hatalmas :ĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐĐ...
No igen, ezt a legnehezebb számításba venni: hogy azok is halandóak, akiket a legjobban szeretünk. Ha csak arra gondolok, hogy Nudli cica ideális esetben még 7-8 évet tölt közöttünk, már attól elszorul a szívem (pedig Nudli egy halmozottan lelkisérült kis hisztérika, akit nehéz szeretni.)
Kutyákok: mondom, magamtól nem lényegültem volna által kutyamániássá. A másik fél kezdeményezett :)))))))
Igazad van, a Kedvesemmel ezt így meg lehetne tárgyalni, de miután a múltkori beszélgetésünk egy keserű hangvételű vitába torkollott, kissé nyomott lettem. Azóta rájöttem: a mélabús és rezignált belenyugwást jobb mocsok módon kihasználni:))))))), úgyhogy ezeket a dolgokat, amelyeket megemlítettél most, meg fogom Vele beszélni.
Hűh, de most kire irigykedsz már előre? A Kedvesemre, amiért kénytelen lesz beismerni, hogy igazam volt? :DDDDDDDD
hallgass nextdoorra, jókat mond.
nekem sajnos nincs, de a családnak volt/van. ez annyiban érdekes, hogy jóatyám - már csak neveltetésénél fogva is -, nem igazán rajongott a kutyákért soha. egyszer bevallotta, hogy inkább mindig is tartott tôlük.(ez úgy látszik, alkati kérdés, mert alapvetôen én is félek, pedig abszolút másként neveltek, de gyerekkorom óta tartó tréninggel ezt kordában tartom)
még akkor is mérgelôdött, amikor egy idôre vidékre kellett költözni a családnak a munkája miatt, és mi már lelkesen tervezgetni kezdtük, hogy akkor végre lehet kutyát tartani. nos, lett kutya, mégpedig ôt állította kész tények elé egy ottani kollégája. apám hazavitte a kis sárga, csúnya, faluszéli, árokparti mixtúra kutyakölyköt, anyukám megetette, helyet csinált neki, aztán ahogy múltak a napok -hetek, úgy körvonalazódott ki, hogy ki is az "igazi" gazdi. a kutya utána szökött a munkahelyére, volt, hogy a titkárnôk kopogtak be miatta apámhoz, vagy az irodája elôtti ugatásból jött rá, hogy a kutyu óhne zsenír begyalogolt az épületbe...:)) hamarosan apámnak mindene lett a kutya. vitte magával mindenhova,néha még egynapos utakra is, külön szám volt, hogy az addig féltett autók sora secc-perc alatt hogyan vált kutyaszôrös, plédekkel bélelt batárrá (a tutya imádta fuvaroztatni magát, sokszor csak röhögve kikönyökölt az ablakon, lehetôleg az anyósülésen- és lebegtette a füleit az ellenszélben...)
életében is, de amikor beteg lett, különösen, apám mindent, amit emberileg, anyagilag, stb., a lehetôségek végsô határáig meg lehetett tenni egy kutyáért, apám mind megtette. most, hogy mégis meghalt a kutyu, egyetlen dolog vigasztal: hogy legalább neki szép élete volt, mert nagyon-nagyon szerették/szerettük...meg az a változás, amit apukámon megtapasztalhattam: saját bevallása szerint ez a kutya tanította meg ôt arra is, hogy jobban megértse a kutyákat úgy általában, és hogy levetkôzze az esetleges szorongásai javarészét velük szemben..és egyáltalán, az összes állat megértéséhez közelebb került. bár nem olyan környezetben, idôkben nevelkedett, amelyek azt sugallták volna, hogy az állatoknak is van respektálandó lelkük, identitásuk, mára ez számára nem kérdés, avagy romantikus lózung.
szóval, a kutyák ragaszkodása, szeretete csodákra képes. a másik, hogy szerintem az egyik legerôsebb mérce az, hogy egy kutya hogyan reagál az emberekre. ôk még akkor is ragaszkodóak, ha nem érzik a kölcsönösséget, és ennek megfelelôen érdemes megfigyelni az embereket is, ki hogyan reagál rájuk, a közeledésükre...
szerintem bátran vágj bele, már csak azért is, mert ez a Te saját döntésed függvénye kell, hogy legyen. Igazad van abban, hogy ezeket a dolgokat meg kell beszélni a másik féllel, de ha igazán akarod a kutyát, és felelôsséget is tudsz vállalni érte akár egyedül is, bármikor, akkor ne engedd, hogy egy bizonytalankodáson elcsússzon ez a dolog.
talán, ha a Kedvesednek elmagyarázod elôre, hogy Te, mint szuverén személyiség, nagyon szeretnél egy kutyát az életedben, és érthetôvé teszed, hogy a döntéseddel nem vele akarsz ellenkezni, vagy az a közös döntések "szentségét" semmibevenni, hanem magad szeretnéd sajátmagad "továbbépíteni", akkor megérti...ha nem érti meg, akkor sajnos ott nagyobb baj is lehet, de ha ezt megérti, akkor semmi nem zárja ki, hogy hamarosan ô nyafogjon amiatt a legjobban, ha nem jut neki elég a kutyázásból:)))
na, ez jó hosszú lett...
sok sikert hozzá, és már elôre is irigykedem...:))
Most szakad meg a szívem, az Illatos úton (az extráson) láttam egy fiú Lesszi-Sábát, nehéz fotóról megállapítani mekkora és mennyi idős, Cat azt mondja, kicsit nagyobb, mint Lesszi-Sába...olyan csapzott és szomorú...kihoznám, vnném dokihoz, meggyógyíttatná, ha kell, csak tudnám, hogy valaki befogadja -- én nem tudom megtartani, ideiglenes jöhene talán két-három napra, az addig az enyém mehet Anyukámhoz
Nem tudtok valakit, aki vágyik egy collie-ra (vagy sheltie-re)?
Nekem azt mondta az állatorvos - mert én is megkérdeztem, hogy mi van, ha már megkapta egy éven belül a veszettség elleni oltást, és mi újra beoltatjuk? - hogy sokkal nagyobb a veszélye annak, ha nem oltják be és nincsen oltási könyve! Szóval én sem tudom, hogy pl. Lesszi kapott e mondjuk januárban oltást, megkapta, és hogy úgy mondjam kutyabaja (legalábbis ettől).
De - nem merem elkiabálni - mintha kicsit oldódna... már direkt odajön simogatásért, ha Füles odadörgölőzik, hogy Én is! Ez azért valami nem? :-)
Szia, nem kapott oltást Csubi. Az Illatos úton szokás ugyan, hogy elengedéskor belenyomnak egy veszettség ellenit, de mi ezt kikerültük, mert nem gondoltuk, hogy megfelelő általános állapotban lett volna ehhez.
Sziasztok, kellene egy kis segítség. Cat, Nextdoor, Attila lehet arról tudni valamit hogy Athos-Csubi az Illatos úton, illetve utána az orvosnál kapott-e valamilyen oltást? Voltunk vele a dokinknál, és ott merült fel a kérdés. Tudnak erről valamilyen felvilágosítást adni az Illatos úton? Vagy oltassam be mindennel ami szükséges?
Astaaaaa! Csakhogy látlak!
Az újgazdagékat káromoltam, tehát nem Benneteket. Közülük is azokat, akik azé vesznek kutyát, pláne egy bizonyos fajtát, mer minden menő csávónak ilyen van. Aztán, ha nem bírnak wele, kidobják. Bleeeeee. Szówal nem Neked szólt!!!!!
Kislepke!
Örülök, hogy itt találtalak!:O)))
Aszt ne szidd annyira, az újgazdagékat(mi nem vagyunk azok) és bocs, de tenyésztőtől vettünk kuttyot, mert egybizonyos fajtába szerettünk bele.
Személyszerint viszont, ha a lehetőségeim engednék legszivesebben kutyafarmot létesítenék, sok-sok boldog megmentett kutyával.
Egyszer talán meg is teszem?:O)))
Nekünk ez lesz az első kutyás nyarunk. Télen oylan helyre mentünk síelni, ahová magunbkkal videttük az ebet. És remekül érezte magát, és mi is. Felváltva síeltünk, (igaz többen voltunk, barátokkal, így aki síelt, az nem egyedül tette)és aki éppen nem síelt, az a kutyával járta a havas erdőt.
Most nyáron nem tudjuk magunkkal vinni, de elhalasztottuk a nyaralást olyan időponrta, amikor a szüleim el tudják válallni a kutyát. SZóval ha kutyátok lesz, akkor ahoz alkalmazkodni kell, de nem igaz, hogy a lakáshoz köti az embert. Sokkal kevésbé mint 1 gyerek. Mi jövőre is olyan helyre megyünk síelni, ahová vihetjük magunkkal.
:DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD
Köszi szépen a bátorítást! Egyébként a macskás tapasztalataim is walami hasonlót mutatnak: a kezdeti hisztéria hamar elmúlik, amint a családtagok rájönnek, hogy az állat, az egy szerethető és szerető walaki. A Nagyim is dühös volt, amikor egy macsival ajándékozták meg, aztán két hónapon belül úgy elkényeztette, hogy öröm volt nézni. A Mamám ugyanígy járt: amikor felszedtem Nudlit, eléggé koszhadt állapotban, a lépcsőházból, még visított. Most már Nudli tartja őt. :))))))))))))))))))))
Ti sem jártok henteshez nagyon? Mi sem, Kedvesem olyan aranyos, hogy a kedvemért itthon mindig vega kaját eszik...bár ha majd rászánom magamat, hogy időnként előregyártott táp helyett gyártsak kutyakaját tudományosilag takarmányozási szempontok szerint (hű, ezt megfogalmaztam), akkor nem tartom kizártnak, hogy a Kedvesem is kérni fog belőle...
Igen, a kutyákokban lehet szeretni, hogy nem kérdeznek kínosakat. Én azért (is) szerettem meg őket, mert feltétel nélkül képesek elfogadni olyannak, amilyenek, meg azért, mert parafenomének. Mégsem élnek ezzel vissza.
Jáh, szerintem még nem meséltem, miért vagyok pont a malamutokkal olyan nagyon elfogult. Tudod, hermetikusan légmentes környezetben nőttem fel, az állatoktól kissé húzódoztam. Aztán egyszer megismerkedtem egy malamuttal, és a mai napig nem értem, hogyan csinálta ezt: nagy darab és inkább farkasra emlékeztető szörny, és én nemhogy frászt kapnék tőle, hanem megengedem, hogy összenyalja a kezemet, ráadásként megvakargatom jól...hihetetlen.
A számítógép alatti lábzsibbasztáson jót nevettem! Csúcs. :))))))
Én azt mondom, nem hiszti, csak kényelmes. az én barátomnak két angol szettere volt (az egyik éppen egy éve halt meg), ők vidékebben éltek, szülőkkel, meg az öccsével. A kutyák egész nap legeltek a kertben, viszont kötelező program volt megfuttatni őket - családilag. Barátom a kutyákat imádta, a családi mizériát kevésbé. Amikor hozzámköltözött, már itt lakott a mostani kutyám (skótjuhász, befogadott, olyan két-három éves lehetett akkor, depishow, pofahúzogatás, odakapás, sírás, morgás, minden amit akarsz), és a barátom közölte, ő nem sétáltat. O.K. Kaját sem fog cipelni. O.K.
Nem telt el egy hónap, s egy este indultam sétálni, amikor a kutya odament G.-hez, rátette a kis fejét a combjára és iszonyú farklengetéssel és olyan mély morgolódással hívta őt is. Azóta a késő esti séta a kettejük öröme. A hentesnél meg mindig valami nagyon finom direkt arra várt, hogy G. hazacipelje a kutyának. (Nem igazán járunk henteshez, de a zöldséges mellett van:)))))
Szóval én azt mondom, hogy ha Te képes vagy a gyakorlati részét megoldani: kaja, séta, stb., akkor a Kedvesed meg majd szeretni fogja, nem fogja úgy érezni, hogy neki kötelezettségei vannak, s meglásd, majd magától akarni fogja, hogy örömöt szerezzen ő is a kutynak.
Az én G.-m is ül naphosszat a gép előtt, alig bírom kiráncigálni, mostanra a barátainkkal úgy időzít és kerít helyet, hogy a kutynak jó legyen, sőt jöhessen ő is velünk.
A kutya nálunk imád a számítógép asztal alatt feküdni, lehetőleg valamelyikünk lábán, hogy meg se bírjunk mozdulni, és zsibbadtan meg már minek:))))
A kutyában még az is jó, hogy nem kérdez kínosakat
Jó reggelt! :))))
Igen, ezeket a nehézségeket már végiggondoltam párszor; valahogy az a véleményem, hogy akit szeretünk, azért tudunk áldozatot hozni, anélkül, hogy ezt tehernek éreznénk. (Tudom, mert a jó édes Anyukám mindig mártírt csinált magából, hogy ő mennyi áldozatot hoz értem...én pedig nagyon nehezen tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem tőle, hogy "wazz akkor miért nem küreteltettél el?"-mert ez ugyebár tiszteletlenség...)
Nagyon aranyos, ahogyan leírtad mindezt. Asszem, én fel vagyok készülve ezekre, tulajdonképpen az ilyen formátumú idegcincálást jobban viselem, mint egyes kétlábúak szándékos csintalanságait. A Kedvesem tegnap este azt keseregte, hogy úgy érzi, ha lenne kutyánk, az teljesen a lakáshoz kötne bennünket. Azt hittem, lekarmolom magamat: t.i. hétvégenként jobbára a Kedvesem az, akinek nincs kedve kimozdulni, a gép előtt ülne naphosszat. Én is ezt mondom, ha olyan fenemód megoldhatatlan lenne, hogy a fenevad is jöjjön velünk üdülni, biztosan tudnék keríteni valakit, aki segít. Szówal...nem akarom, hogy a Kedvesem merő látványos önfeláldozásból alkalmazkodja magát betegre. (Megsúgtam Neki: ha gyerekünk lenne, azzal is foglalkozni kellene [mert hogy gyereket meg szeretne majd.]) Hogyan tudom elérni, hogy szemléletváltson? Szerintem belőlem válhatna rendes gazdi, csak a Kedvesem hagyná abba a hisztizést :)))))))))))))))))))))))))))
A kutya sok-sok éves állandó program. Veled él, olykor rosszkedvűm máskor hiperaktív, egyik nap szívesen eszi amit adsz neki, másnap fintorog, főállásban imád, aztán egyszer csak megsértődik, és apró ficnikre rágja az egyébként polcon levő összes papírzsepit, sétál nagy lelkesen, de leesik egy csepp eső és a fal mellett kullog, Te meg azon töprengsz, mi lesz ha majd pisilnie kell hirtelen az éjszaka kellős közepén, reggel ötkor hozzáddugja a hideg orrát, viszont ha egyszer hétkor sietve levinnéd, hogy nyolcra neccesen beérj, akkor lomhán, nagyokat ásítva lépked, nem kakil, nem pisil, bóklászik, egy napon lázasnak érzed, utálja az állatorvost, a tablettát nem tudod beleimádkozni, harmadnapra kutyabaja, te meg agyonaggódtad magad, elmentek kirándulni és fél nap őt kutatod, ő meg röhögve kerül elő, az erdő összes állata sokkot kapott, te meg sóhajtasz, hogy nem járt arra valami elvetemült vadász, jön a tavasz és megbolondul, mert szerelmes akar lenni, időnként összemorog a szomszéd kutyájával, de sosem ő kezdi persze, de a szomszéd kutya agresszor módon beleharap, lehet varrni, aztán másnap ő kezdi, na arra sem lehet menni többet, aztán egy nap látod, hogy őszül a kis pofája, olykor nyög egyet, amikor felkel, lassabban megy, kevesebbet teszi az öledbe a labdát, az orvos is mindig mondja, hogy idősödik, de Te nem hiszed el, hogy ő is lehet öreg, meg hogy egyszer elalszik és nem kel fel többet...
Nemsokára negyven éves leszek, gyerekkorom óta kutya is tartozik a családomhoz. Elmentünk nyaralni- jött ő is. Ha végképp nem lehetett vinni, mindig megoldottuk, hogy valaki eljöjjön vigyázni rá, (nem adtuk oda, inkább jött hozzánk lakni addig valaki), de ez csak akkor fordult elő, ha repülővel mentünk, egyébként szinte mindenhová lehet kutyát vinni.
A fentiek fontosabbak, arra mind - és ami ide el sem fér, hiszen 15 év együttélés -, felkészültél-e?
Hűh, én már felkészültem lelkiekben...a Kedvesem még nem, amit onnan tudok, hogy mindenféle mondvacsinált kifogásokkal jön. Szerintetek is komoly ellenérv a kutyatartással szemben, hogy hátha elmegyünk olyan szervezett kirándulásra, vagy nyaralásra, ahová a kutyát nem vihetnénk magunkkal? Ha még minden hétvégét az Orkney-szigeteken, vagy a Hebridákon töltenénk, akkor ez tényleg érv-számba menne, de így, hogy hétvégeken jobbára itthon vagyunk (és már kezdjük úgy érezni: kéne valami más)...Mondtam a Kedvesemnek, hogy ha ő nem szeretné, akkor azt mondja, de ez ellen tiltakozott. Kicsit most rossz a kedvem, mert átverve érzem magamat. Amikor először vetettem fel a Kedvesemnek, hogy már régóta szeretnék kutyát, akkor azt mondta, semmi kifogása ellene. Csak a békesség kedvéért hagyta volna rám akkor? :(((((((((((((((((((( Úgy viszont nem akarnék semmilyen állatot tartani, hogy csak nekem okozzon örömet. Micsináljak?
Nem akarok senkit rémisztgetni, de a mi kis Fánink is nagyon beteg volt, miután kihoztuk az Illatos útról. Az, hogy köhögött, meg csontszáraz volt az orra, még hagyján volt, de hányt és egyfolytában hasmenése volt. Anyukám már-már lelkibeteg is lett, hogy szegény kutyát nem tudjuk meggyógyítani (már véreset kakilt...), de aztán szerencsére egy homeopátiás orvosnak sikerült kikevernie egy szert, amitől három nap alatt pikk-pakk rendbejött. Azóta hiperaktív. Szóval ha kihoztok egy kutyust, aki beteg, akkor ne djátok föl a reményt, mert amint megnyugszik, hogy gazdája van, sokkal könnyebben meggyógyul.
