Ez oké, Smarty, de mi van akkor, ha már saját magad se tudod megkülönböztetni a valós énedet az álarcodtól? Akkor hol tudod elkezdeni önmagad vállalását?
...ez mind szép és jó...és tanácsokat én is nagyon tudok adni...de olyankor külső szemlélő vagyok...sajátmagamat pedig nem látom kivülről...és nagyon nehéz az, amiről nem tudom, hogy mi...és hogyan...mi a helyzet akkor, ha már szinte nem tudom elkülöníteni, hogy ki vagyok én, és mi vagyok én...
Na igen, a dolog valahol itt kezdődik, hogy tudjuk-e egyáltalán, kivel és mivel kellene békében élnünk, kik és milyenek is vagyunk valójában? S ha kezdjük megismerni, nem futunk-e el ész nélkül az igazság elől, mert a valóság oly messze van az önképünktől, hogy nem tudjuk/merjük/akarjuk vállalni...
Az első lépés önmagunk valós megismerése, és csak utána jön az elfogadás soxor fájdalmas művelete. Ha nem tudjuk az önmagunk által nyújtottakat értékként elfogadni, hogyan is várhatnánk, hogy más annak tekintse, igényt tartson rá, és a saját értékeit hajlandó legyen nyújtani cserébe? Pedig jobb beérni a kevésnek vélttel, hiszen a többi amúgy is csak illúzió, és egyáltalán nem biztos, hogy amit mi kevésnek vélünk, az másoknak nem éppen sok. Ez amúgy is csak a bilaterális kapcsolatokban dől el, mit kezdenénk azokkal az egyébként valós értékekkel, amik nem felelnek meg habitusunknak, egyéniségünknek és értékrendünknek? Bátran vállalva önmagunkat keresni kell azokat, akiknek az általunk nyújtani képes dolgokra van szükségük, és ha elsősorban adni, és nem kapni akarunk, akkor minden csalódás ellenére arra is van esélyünk, hogy a környezet is pozitívan viszonyuljon hozzánk, de legalábbis békén hagyjon.
A másoknak való túlzott megfelelni akarás nem csak AncsaH problémája. Éppen e napokban foglalkoztat e kérdés egy számomra igen kedves emberke esetében, akibe már gyerekkorban beleégették az értéktelenség tudatát (egyébként teljesen alaptalanul, sőt!), ami néha a másoknak való megfelelésnek szinte az önfeladásig terjedő mértékét eredményezte. Adni pedig csak az tud, akinek van is miből, ehhez az önálló, integráns személyiség megteremtése és megőrzése elengedhetetlen. Nem könnyű feladat, de messze nem is reménytelen, ezért mindenképp érdemes vállalni a küzdelmet önmagunkkal. Ha meg sikerül, az eredmény minden várakozásunkat felülmúlhatja, és nem csak az önmagunkkal, hanem a számunkra fontos emberekkel való viszonyunkban is!
Aprót vitatkoznék.
A Távol-Keleten az emberek alapszemlélete más. Ez nem igénytelenség, ez az ő világszemléletük (nem világnézet, világszemlélet). Annyiban tér el a hitgyülis-keresztény(-mohamedán) szemlélettől, hogy ők nem úgy gondolják, hogy minden előre meg van írva, és mindennek oka van, és ebbe bele kell törődni, hanem valóban el is érik a lelki békéjüket, például olyan lelkigyakorlatokkal, mint a taj-csi, amit pl. Kínában minden parkban gyakorolnak, vidéken is a földművesek, hiába kell anélkül is korán kelniük. Ez csakugyan teremt egyfajta összhangot a test és a lélek(? - nem hiszek a létezésében) között, vagyis inkább úgy hangolja az agyat, hogy jobban odafigyeljen a test minden működésére (elég hihetetlen, de a feltétlen reflexek működését is tudják hosszas gyakorlással befolyásolni - tehát ezek a reflexek sem feltétlenül feltétlenek :-).
A japánoknál ezt a meditáció váltja ki, és gondolom, a többi távol-keleti népnél is van valmi hasonló technika. Egyszerűen jobban odafigyelnek magukra, ennyi a titok.
Egyébként itt is elérhető, ilyesmit nyújt pl. a reiki vagy az agykontroll, ha valaki nem esik át a ló túloldalára, és nem fogad el belőlük kétkedés nélkül mindent - sok olyat láttam, főleg nőktől, hogy váláshoz vagy szakításhoz vezetett náluk ilyesféle lelki karbantartó módszerek gyakorlása, mert aztán ennek rendeltek alá mindent, és a kapcsolat megromlását arra fogták, hogy most szabadulnak meg a múlt hibás döntéseitől - ez kiváló eszköz arra, hogy összhangba kerülj - és békében élj - önmagaddal és a világgal. Ez persze nem azt jelenti, hogy bele kell törődni a rosszba, inkább azt, hogy keresd, hogyan lehetne azt jobbá tenni.
Sziasztok,
...belevágok a közepébe...
Engem mindenki barátságos, vidám embernek ismer...de valójában ez álarc, mert képtelen vagyok igazi önmagamat megosztani másokkal...néha már úgy érzem, hogy saját álarcommá váltam...a mindig mosolygós, kedves, vidám, másoknak megfelelő AncsaH...ki vagyok én?...nem igazán tudom megmondani...a kifelé jó kedvű, de valójában fájdalmasan magányos ember...ha találkoznátok velem IRL, biztos nem tudnátok megítélni, milyen is vagyok igazából...a védekezésnek minden technikáját olyan szinten adom elő, hogy senki nem vesz észre semmit...szerintem a gond az, hogy mindig meg akarok felelni valakinek...de közben elfelejtettem, hogyan legyek önmagam...tényleg nem tudom már milyen is igazán önfeledtnek lenni...
...most ne gondoljátok, hogy egy depressziós, ronda, pesszimista lány vagyok...mindig optimistán próbálom szemlélni a világot...de mégis...nem is tudom.....
Amikor többször is megfordultam a Távol-Keleten, az egyik legdöbbenetesebb élményem volt, hogy vagyoni és társadalmi helyzettől függetlenül mennyi boldog embert látok. Eltartott egy ideig, amíg megértettem, hogy a boldogságuk oka belső szemléletükből fakad: azok az emberek békében élnek önmagukkal és a külvilággal. Ekkor kezdett ez a kérdéskör mélyebben foglalkoztatni, és indított arra, hogy keressem ennek az okait.
Nagyon gyorsan látnom kellett azonban azt is, hogy micsoda szakadék van azok az emberek között, akik belső békéjüket valóban a saját értékrendjükből, és az annak való megfelelésből nyerik, és azok között, akik egy nézetrendszer, vallás, ideológia hatására (boldogok a lelki szegények...) leszoknak az önálló gondolkodásról, a kétkedésről, saját igazságaik kereséséről, és a számukra fontos ideológiából „kapják” e belső boldogságnak vélt igénytelenséget, érdekek vezérelte, előregyártott igazságokat (lásd pl. HitGyüli), szellemi lebutítást. Ez nagyon gyorsan elvezetett annak végiggondolásáig, hogy mi is a valódi funkciója ezeknek az ideológiáknak, és hogyan is műxik valójában a világ, hogyan „gyártanak” engedelmes tömegeket, alattvalókat, hogyan és miért manipulálnak milliókat, de azt hiszem, ez már egy másik történet...
Abban ellenben nem hiszek, hogy az értékrend kialakulása, és a törekvés annak érvényesítésére automatikusan megteremti a belső békét is. Ehhez sok évnek kell eltelnie, hogy eljöjjön az akkor már nem is olyan fájdalmas felismerés, hogy én sem váltottam meg a világot, mert azt nem lehet; hogy az el nem ért vágyak nem feltétlenül kudarcok is egyben; hogy a csalódások, fájdalmak, sőt, tragédiák is az élet elengedhetetlen és szükséges részei; hogy a világ sokkal bonyolultabb annál, mint hogy valaha is megérthessük; hogy vannak dolgok, amiket nem is szabad megismernünk, és megértenünk; hogy jelentéktelen porszemek vagyunk a nagy egészben, és az időben, de az élet ennek ellenére szép, és nem véletlenül vagyunk e világon... és még sok-sok minden, amitől aztán tényleg megbékélünk önmagunkkal is, és a világgal is.
Csak néha elgondolkodom azon, hogy mire mindezt el- és megérjük, akkor már minek?
Ma megkerdezett valaki mit tartok a legnagyobb sikernek az eletemben.
Azt mondtam: Megtanultam magammal bekeben elni , ez segit hogy tuleljem a megprobaltatasokat.
Maradj hu onmagadhoz !
Eleted soran biztos kialakul egy ertekrended.
Azt tartsad szem elott ha cselekszel
...Es ne probald megcsalni magadat,mert az egyetlen tanuja minden lepesednek Te magad vagy.Es magadat ha kiirtod...
Mi errol a velemenyetek ?