Keresés

Részletes keresés

Pannika127 Creative Commons License 2022.02.04 0 0 96829

Ma 111 éve született Takáts Gyula (Tab1911február 4. – Kaposvár2008november 20.Kossuth-díjas magyar költő, író, műfordító, kritikus, tanár, múzeumigazgató.

 

Most nem verset hoztam, hanem egy videót, egy beszélgetést a költővel, aki személyesen ismerte a múlt század nagy magyar költőit és íróit. Nézzétek, hallgassátok meg. érdekes!

 

https://www.youtube.com/watch?v=1TI3kkkOFkE

Pannika127 Creative Commons License 2022.02.03 0 0 96828

Csoóri Sándor

Vért és virágot

Kezemtől behomályló rézkilincsek,

ujjaim börtönében szorongó rögök,

s te víz, ki világra jössz s meghalsz értem,

emlékeztek-e rám, ha cseréppé török?

S ti, szemem foglyai: erdők és madarak,

együtt leszünk-e majd a semleges hazában,

ott lent a földben, egy köztársaságban

élve gyökérrel s fémmel, csont-soványan?

S leszünk-e még, mint e jázmin tavaszban,

boldog kortársai a napsütésnek

s a szélnek, mely mellemre jelet éget?

A vágy, hogy legyünk, támad rohamokban

s testem a földön végighömpölygetné,

vért és virágot gyúrva förgeteggé.


Lutra Creative Commons License 2022.02.03 0 0 96827

Kapui Ágota

Feladod magad

hihetsz te szélnek szónak könnyűségnek
cipelhetsz háton tekényi batyut
és vonszolhatod nappalod az éjbe
mert szögfejekkel szórva a tejút
már várandós vagy tán az iszonyattal
csak nem tudod és bízol hogy szeret
és nem tudod hogy máris letagadta
hogy hallotta már valahol neved
és kakasszóra színezüstté válik
az áldozatra váró virradat
mint inga lengsz a levegőtlen csendben
s a gondolatnak feladod magad

Lutra Creative Commons License 2022.02.03 0 0 96826

Kamarás Klára

A lombok között szél zihál

a lombok között szél zihál
és tépett szárnyú angyalok
reszketve súgnak új imákat:
- Törvényt Urunk! Törvényt, erőt,
hogy lerázhassuk unt igánkat!

a lombok között szél zihál,
a porban rongy plakátok úsznak,
jajong már, ki tévútra tévedt,
bocsánatáért esd az Úrnak:
- Látod Urunk, velünk kiszúrtak.

a lombok között szél zihál,
nagy förgeteg lehet belőle,
ma még csak halk a jaj, nyögés,
de orkán lehet már jövőre.
- De mondd, kinek megy rá a bőre?

Lutra Creative Commons License 2022.02.03 0 0 96825

Áprily Lajos

Lassú szárnyon

Uram, a két szárnyam nehéz,
hozzád emelkedni ma nem mer.
Ne bilincselj meg és ne bánts
nagy súlyoddal, a félelemmel.

Te nagy völgyedben ne legyek
énekre béna, hitre gyáva.
Úgy kapaszkodjam, Kéz, beléd,
mint kicsi koromban anyámba.

Hívott erőseid dalos
lakomáján mindig ne késsem.
Kapudtól ne térítsen el
utat veszítő szédülésem.

Viharszeles mélyed felett
meredekedet bízva járjam,
sziklafalon hajnalmadár,
örömpiros legyen a szárnyam.

És hogyha mégis hullanék
sugaradban vagy sűrű hóban,
sohasem látott arcodat
láthassam egyszer, zuhanóban.

Lutra Creative Commons License 2022.02.03 0 0 96824

Paál Marcell Hesperus
 
Vásár

Megbízhatóan szabadnak lenni.
Megbízhatatlanul feledkezni.
Csomókat kötni balsikerekre,
belátást pumpálni zsigerekbe.

Csúfolódni torz korszellemmel,
kokettálni a szemtelenekkel,
bátran félni, ha gyűlölik arcod,
elcsitítani gyász ízű harcot.

Megbízhatóan ember maradni,
sanda senkikkel alkudozni,
a sorskufárok nyirkos kezében,
hamis az érték, s vagyon a szégyen.

Lutra Creative Commons License 2022.02.03 0 0 96823

Kiss- Teleki Rita
 
Bőrönd

Alulra a súlyosakat tettem,
tetejére a pehelykönnyű
finom érzelmeket,
de nem sikerült, nem fért bele minden,
és a fele cuccom kint rekedt.
Most ennyi, felcímkézem,
itt a nevem, felírom a címet is,
de ha elveszik és megtalálod,
fel ne add… ott már senki sem lakik.

Lutra Creative Commons License 2022.02.03 0 0 96822

Turbók Attila

Téboly sugárút

Új neve mellé, elunva a kátyút,
  ünneplés nélkül, hétköznapi módon,
új díszkövet kap a Téboly sugárút.

Egyezerhétszáznyolcvankilenc óta
  koptatta csizma, koppanó cipellő.
Vértócsában a rizsporos paróka.

A szívbe döfött tőr, a dolgos penge
  polgárjogot nyert, a sarkon virágzott.
Jakobinusok gyilkoltak röhögve.

A guillotine szelídült szálfenyővé,
  tűhegye szúr, de nem sújt már a nyakra.
Emléke csak a porba hullott főké.

Szuronyos őr szunnyad, bár söprögetne,
  a földarabolt országok között még
sok a szilánkos, határ menti mezsgye.

Hígul a vér, lassú esővel társul.
  A lövészárok öntözőcsatorna.
Az új birtokos vérbő meggyet árul.

Amott távolban, néma fagyok földjén
  fantaszták törtek téli palotákba.
Pravoszláv kórus zeng, bódít a tömjén.

Ki hitte volna, békeszólamokkal
  palástot kap a vérengzés királya.
Heródest áld a mélabús orosz dal.

A birodalmi bódító rögeszme
  vonzó nagyon, kívánatos a mátrix.
Készülődés a hadoszlop-szerepre.

A megalázott nép visszhangja hátul:
  „Kiirtani, aki csak él a földön!”
A bosszú újabb bosszúvá sivárul.

Tanáros ujjal fenyeget keményen
  a villanó ész, mint egy atombomba.
„Vigyázzatok, a hősi múlt nem érdem!”

Ezerkilencszáznyolcvankilencben, ím,
  néhány percre az égbolt kivirágzott,
rügy robbant a vágyak duzzadt ágain.

Az ájulattal birokra kelt remény
  esélyt kínált megint a magvetőknek,
zsendülhessen a kifosztott televény.

A két évszázad cikkcakkban elillant.
  A pénzen kívül nincs más rendezőelv.
Süvít a szél, hallgat az árva sírhant.

Jajdulhatná, ideje hozzászokni,
  világhálós ficsúr is ezt habogja,
igazság nincs, csak pénzhatalmi lobbi.

Az ember komisz, hűtlen angyalához,
  kiszámíthatná biztos épülését,
de bűnre bűnt terít, jajongva átkoz,

és felmenti magát a romhalmazon.
  Újrafesti, facsarja önarcképét,
lesz női férfi és férfi amazon.

Tekints a világ sűrű katyvaszára,
  akárha pondró, hemzseg incselegve,
kevert népeknek lesz igazi ára.

A templomokról hull, mint hullócsillag,
  feszítenék a keresztet keresztre,
utolsó ékét kultúrának, múltnak.

Derék férfiak márványszobra törpül.
  Szivárványszínű kérdőjel a háttér.
A vörös szín vérvesztően kizöldül.

Lúgozott csend jön, ijesztő sivárság
  kíméletlen és döngölt átmenettel,
no és hát persze, a másság, a másság!

Nem önmagad, aki lehetne Minden,
  jóra fogékony, tevékeny és bátor,
józan eszével osztozva a kincsen,

az életen, az egyetlen esélyen,
  legszebbik arcunk drágakőnyi fényén.
Mi hát az érdem, ha nem ez az érdem?

Megállj, bolond! Megint hová rugaszkodsz?
  Látod, az összes díszkőlap legyártva.
Helyén lesz mind, s te össze-vissza kapkodsz.

Cibálod a szivárványkelme szélét,
  elképedsz, lázadsz, rökönyödve hőkölsz,
nem kívánsz többet, emberarcú békét.

Nem éred meg, de látod jó előre,
  varjak világa jön, a károgóké,
a kifordított világrend jövője,

néhányaké az űri sétatéren,
  az egy trezorba gyűjtött aranytömbé,
a többi fúlhat a földi szemétben.

A felújított sugárúton, látod,
  kicserélik az ósdi kandelábert,
vakító led fény kíséri irányod,

amerre léphetsz a kőkockákon át.
  Turistatábla jelzi kis nyilakkal,
néhány lépés csupán a „szép új világ”!

A mellékutcák sora ide torkoll,
  száz elfelejtett sóhajt fojt el olykor
a letakart múlt és a vak utókor.

Lutra Creative Commons License 2022.02.03 0 0 96821

 Albert Zsolt
 
 Körülbelül

minden nap szólítalak
fáradó kódokat írva
és felelet nélkül hagysz
míg keringek körülötted

mint egy műhold
csak tompa jeleket veszek
érzékelem a pillantásokat
bolygónyi felhők alatt

létem egy pont
a Föld minden hajnalán
s ha van szingularitás
te mindenhol megtalálsz
egyszerre

Lutra Creative Commons License 2022.02.03 0 0 96820

Katona József

Bánk bán


/részletek/

.................................

TIBORC


Ő csorda számra tartja gyűlevész
Szolgáit! éppenséggel mintha minden
Hajszála egy őrzőt kivánna; sok
Meránit, olykor azt hinné az ember,
Hogy tán akasztani viszik, úgy körül
Van véve a léhűtőktől, s mi egy
Rossz csőszt alig tudunk heten fogadni.
Ő táncmulatságokat ád szűntelen,
Úgy, mintha mindég vagy lakodalma, vagy
Keresztelője volna: és nekünk
Szívünk dobog, ha egy csaplárlegény az
Utcán előnkbe bukkanik, mivelhogy
A tartozás mindjárt eszünkbe jut.
A jó merániak legszebb lovon
Ficánkolódnak - tegnap egy kesej,
Ma szürke, holnap egy fakó: - nekünk
Feleség- és porontyainkat kell befogni,
Ha veszni éhen nem kivánkozunk.
Ők játszanak, zabálnak szűntelen,
Úgy, mintha mindenik tagocska bennek
Egy-egy gyomorral volna áldva: nékünk
Kéményeinkről elpusztúlnak a
Gólyák, mivel magunk emésztjük el
A hulladékot is. Szép földeinkből
Vadászni berkeket csinálnak, a-
Hová nekünk belépni nem szabad.
S ha egy beteg feleség, vagy egy szegény
Himlős gyerek megkívánván, lesújtunk
Egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek,
És aki száz meg százezert rabol,
Bírája lészen annak, akit a
Szükség garast rabolni kényszerített.

BÁNK


Hogy úgy van!

TIBORC


 Ők monostort, templomot
Építenek, hol úgy sípolnak, úgy
Megzengenek, hogy a zarándokok
Táncolni kénytelenek a sáros útcán;
Nekünk pedig nincs egy jó köntösünk,
Melyben magát az ember egy becses
Védszent előtt mutathatná meg a
Templomban.

BÁNK


Oh, buzogj vér! csak buzogj!

TIBORC


Hahogy panaszkodni akarunk, előbb
Meg kell tanulnunk írni; mert az ily
Szegény paraszt az úr elébe nem
Mehet be többé - úgy rendelte Béla
Király, s merániak hasznát veszik -
Hisz' öszvekarmolázná a szegénynek
Patkója a szép síma padlatot!
S ha tán utolsó fillérünkre egy
Törvénytudó felírja a panaszt:
Ki írja fel keserves könnyeinket,
Hogy jó királyunk megláthassa azt. - -

BÁNK


Te Isten!

TIBORC


  El kellene pirúlniok,
Midőn ezüst-arannyal varrt övek
Verődnek a lábszáraikra, mert
Véres verejtékünk gyümölcse az.
Lelkemre mondom, egy halotti fátyolt
Kötnének inkább a hasokra, - leg-
Alább csak úgy külsőkép is mutatnák
A gyászt azon szegény nyomorúltakért
Kiket kiállhatatlan sajtolásaikkal
A sírba döntenek -

BÁNK


Tűrj békességgel -

TIBORC


Tűrj békességgel, ezt papolta az
Apáturunk is sokszor: boldogok
A békességesek, mert isten fiainak
Hívatnak, - úgy de tömve volt magának
A gyomra. Istenem! mi haszna! ha
Szorongat a szegénység: a pokolt
Nem féljük - a mennyország sem jön oly
Szép színben a szemünk elébe.

BÁNK


Kirontjuk a korlátokat, lezúzzuk
A jó barátot, ellenséget; és
Aztán ha célra értünk, sírni kell csak:
Szánom keserveiteket, emberek!

TIBORC (nevetve).


Te szánsz nagyúr? oh a magyar se gondol
Már oly sokat velünk, ha zsebe
Tele van - hisz' a természet a szegényt
Maga arra szánta, hogy szülessen, éljen.
Dolgozzon, éhezzen, sanyarogjon és -
Meghaljon. Úgy van, úgy! ismérni kell
Az élhetetlenek sorsát, minek-
Előtte megtudhassuk szánni is.

....................................


BÁNK (Tiborc homlokát megölelvén, melléhez szorítja, majd egy
erszényt nyom a markába).


Engem s atyámat - menj, menj, menj Tiborc.

TIBORC


Szép pénz; de adhatsz-é hát mindenik
Szűkölködőnek? visszaadja-é
Ez a halottakért hullt könnyeket?
Ha mást nem adhatsz, úgy annál, kinek
Adsz, még szegényebb vagy. Vigyázz, hogy egy
Zsivány, tömött erszényeiddel együtt
Ne lopja el nagylelkűségedet.

 

...................................

Pannika127 Creative Commons License 2022.02.01 0 0 96819

Szabó T. Anna

 

Február

 

Hallod, hogy pendül az ég? Jön a szél!
Zsendül a földben a nedv, fut a vér,
bizsereg a magban a lomb meg a fény –
túl vagyunk lassan a tél nehezén.

 

Olvad a hó, fenn fordul a nap,
kiböködi a hideg csillagokat,
döccen a vén Föld rossz kerekén – 
túl vagyunk mégis a tél nehezén.

 

Jaj, milyen évszak! Hosszú, sötét.
Óvtuk az otthon csöpp melegét.
Biccen az új ág, zsenge remény:
túl vagyunk, úgy-e, a tél nehezén?

 

 

Jön, jön a szél, friss föld szaga száll,
létre gyötörte magát a halál,
nincs lehetetlen, van te meg én –
túl vagyunk, látod, a tél nehezén.

 

ehmianév Creative Commons License 2022.01.31 0 0 96818

Szergej Jeszenyin: Nem siratlak


Nem siratlak, nem idézlek, múltam,
szirmok füstjét ontó alma-ág.
Hervadás aranyködébe fúltan
tünedezik már az ifjuság.


Lassúbb lett szívemnek lódulása,
csípi dér, belémar a hideg.
Mezítlábas nagy csatangolásra
nem hívnak már nyírfaligetek.


Kóbor lelkem! Lángod már csak félve
olvasztgatja szóra ajkamat.
Hová lettél, kedvem frissessége,
szemem fénye, érzés-áradat?


Vágyaimat fukarabbul mérem;
álmodtalak volna, életem?
Mintha lovon szálltam volna fényben,
piros lovon tavasz-reggelen.


Csupa árnyak vagyunk a világon,
hull a juhar réz-szín levele.
Mégis mindörökre áldva áldom,
hogy virultunk s meghalunk bele.
(Rab Zsuzsa fordítása)

Pannika127 Creative Commons License 2022.01.31 0 0 96817

Szabó Lőrinc

A befagyott Ipolyon

 

 

 

Korcsolyáztam. Előbb fakorcsolyán,

aztán igazin. Még csak tétován

mozogtam a befagyott Ipolyon,

s féltem a forgóktól: sok helyt bizony

vékony volt a jég, süllyedt, recsegett,

s visszahajolva szinte röpített,

ha rátévedtünk. Ilyen helyeken

lyukat kereső, tátogó halak

villogtak az áttetsző zöld alatt,

de többnyire fenékig mereven

állt a dermedt víz,

s én kényelmesen

korcsolyáztam ide-oda... Szárnyamat

(a kabátomét) széttártam, kevély

vitorlaként, dőljön bele a szél:

repülés volt ez is, tükörsima

semmiben a repülés mámora,

s míg nyeltem a hó csapó pelyheit,

a kalandvágy mindig messzibbre vitt.

 

 

***

 

Lutra Creative Commons License 2022.01.31 0 0 96816

Bagi Iván

Egyik napról a másikra

Nemsokára itt a nyár,
amikor a hajnalt bevárja forró végzete.
Visszasírod a telet,
ahogy a nyarat is visszasírtad.
Kis túlzással élve:
mindig, minden az adott pillanatban tűnik csak rossznak.

Lutra Creative Commons License 2022.01.31 0 0 96815

Bagi Iván

Őszintén

Karl Ove Knausgårdnak

Magamba rejtőzni volna jó, egy apró padlásszobába,
ahol a levegő feltöltene színekkel és szagokkal.
A kinti zajok megtorpannának szedett-vedett ablakaim előtt,
a hangok lepattannának erős falamról.
Valami titkos vákuum otthont emelne körém.
Csak néhány négyzetméter kellene,
amit képes vagyok nyáron belakni, télen belehelni,
egy csupasz kis fal, ahová felakaszthatnám a szüleim képeit.
Egymás mellé.
Egy kutyám is lenne.
Mert mindig kell legalább egy ártatlan élőlény az embernek,
aki igazán szereti.
Soha nem múlón.
Kis kutya, akivel könnyedén belesimulhatnánk a létezés
                                                         tartósabb rétegeibe,
belefúrnánk fejünket a gondviselés meleg ölébe,
és lopva lepne meg minket az álom jóleső varázsa.
A kutyám őszintesége mesés illatként szaglana,
még a legapróbb szőrszálnak is más és más árrnyalata
                                                         kelne életre,
a természet változatos erejével színezve.
Képzeletemben így szőném részletgazdagon ennek
                                                         a sajátos otthonnak a képét,
igyekezvén minden erőmet az életszerűség szolgálatába állítani,
és a harmincadik nap után
látnám, hogy amit írok, jó,
mert kiderülne,
hogy a rám terülő örök sötétségben
is lehet élni
gyermeki éteriséggel.
Saját jogomon.

Lutra Creative Commons License 2022.01.31 0 0 96814

Böszörményi Zoltán

A szó homlokára csillag feszül

Ha nem mondjuk el, senki sem mondja,
mi esengve fáj, s belülről éget,
lázálommá vált, szégyenét ontja,
piramist épít, szíveket tépdes.
Ha nem látjuk meg, senki sem látja,
mi lett velünk, és mire ébredünk.
Eleink vére, szökkenő láza,
mártíromsága magas bércet ül.
Ha nem halljuk meg, senki sem hallja,
ami a mélyben motoz ellenünk.
Megkötözve a semmit akarja,
az égi látomás ellenszegül.
Ha nem verjük meg, senki sem veri
árnylovasok bősz hadát belül.
Mi messze visz, az bennünk emberi.
A szó homlokára csillag feszül.

ehmianév Creative Commons License 2022.01.30 0 0 96813

Szabó Magda: Válasz helyett

 

csak dúdolok:
la-la-la-la-la-la,
minek mondanám: soha már,
minek, hogy: valaha.
Hisz még magános sem vagyok,
la-la-la-la-la-la,
fúvom, isteni árvája, én,
s az isten madara.

Lutra Creative Commons License 2022.01.21 0 0 96812

Kemecsei Gyöngyi
 
Határaink

Egy lépésre vagyok a faltól.
Eddig jöttem el érted.

Elég távolra önmagamtól,
épp annyira, hogy féljek.
...és most nem mozdulok.

A lépésre várok.
Az egyetlenegyre,
amit tenned kell felém,
mielőtt megfordulok.

Lutra Creative Commons License 2022.01.21 0 0 96811

Ernst Ferenc
 
Felégett múlt, elhamvasztott jövő

Beleszólsz pedig nem vagy itt,
téged az élet nem tanít,
kezedben zászló, rajt' a párt
jelszava éppen újra vált.
Nem kell már orvos, a lét kerek,
nem lesznek beteg emberek,
lapos a föld, s tán zöld az ég,
indulni kéne, vagy maradni még.
Kerítés épül, bár nincs határ,
fél európa unja már,
a másik felének egyre megy,
hogy arabok jönnek vagy négerek.
Megosztó lett a pápa is,
a lencse arany, a tál hamis,
szólnál, de már rég nem vagy itt,
elszórtad jövőd hamvait...

Lutra Creative Commons License 2022.01.21 0 0 96810

Arany-Tóth Katalin
 
Személyleírás

Te vagy a szó a csöndek mélyén,
te vagy a meghitt hallgatás.

Szemed a fény az árnyak szélén,
csókod a holdfény ragyogás.

Karod az égbolt csillagpajzsa,
szíved az élet: dobbanás!

Szavad a vágyak féltett kincse,
hangod a boldog kacagás.

Te vagy a szívem érintése,
te vagy a lélekcsordulás.

Lutra Creative Commons License 2022.01.21 0 0 96809

Iváni Zoltán
 
Mert addig élek én

Még egyszer add vissza erőmet – élet,
hogy nyomorultan ne pusztuljak el.
Érezzem édes mérgeit a létnek,
és azt, hogy szívem lázadásra kel.

Még egyszer rúgjak a bölcsek kövébe,
ha számon kérnék itt, vagy odaát,
ámokfutóként is vad ölelésbe
merjem követni vágyam asszonyát.

Múló évekbe bújt megalkuvások,
mi jó, - mi rossz? – bolond okoskodások,
kerüljetek, ne jöjjetek felém.

Fütyüljek egyszer még az észvilágra,
próféciákra, jóbarát szavára…
Mert addig, addig, - addig élek én!

Lutra Creative Commons License 2022.01.21 0 0 96808

 Alföldi Géza
 
Átok

Verje meg az Isten, két kezével bőven,
azt, aki miatt én lázongani jöttem

erre a tájra, ehhez a néphez,
búzakalászon csillogó napfényhez!

Árnyakat mesélni, bánatot szólni,
hogy halál a sorsunk dermedten dobolni.

Mért nem maradhattam vidám nótaszónak,
tulipános-szűrös víg kuruckodónak,

mért kell nekem átok, ha testvérhez szólok,
s lassan az égről is, jaj, miért húzódok?…

Mért bújunk el rögtön, ha idegent látunk?
Verje meg az Isten, ki miatt bezárunk

kiskaput és ajtót, senki be se lépjen,
muskátlis ablakon még csak be se nézzen!

Élünk dúvadként, testvértelen, árván,
nem vidul a lelkünk a gólyahír láttán,

virágnak, gyereknek nincs többé varázsa:
verje meg az Isten, ki sírunk megássa!

Pannika127 Creative Commons License 2022.01.20 0 0 96807

Sík Sándor

Szonett egy palack forrásvízre

 

Egy tört fenyőág és egy kis üveg,
És benne víz van, színtelen és szürke:
Egy kéz a forrást e palackba szűrte!
Üzent a forrás és a nagy hegyek.

 

Ó bús vendég, ki némán őrized
Élő források messze muzsikáját:
Holt mélyeden a múltak álma fáj át:
Hegyekből omló zengő mélyvizek.

 

Míg alvó, bús tengerszemedbe nézek,
Tengerre lát riadt tekintetem:
Mélységek gyöngye, mélyeim idézed.

 

S rám néz - szivárvány szürke fellegen -
Egy vízcseppből a messze vízesések,
Egy emlékből az életem.

 

Lutra Creative Commons License 2022.01.20 0 0 96806

Szia Kannus!

Megírnád az email címedet az én publikus címemre? Múltkor kérdezni akartam valamit Tőled, de elkallódott a címed.

Köszönöm!

Előzmény: Pannika127 (96805)
Pannika127 Creative Commons License 2022.01.20 0 0 96805

Pilinszky János

 

Milyen felemás

 

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelmüen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

Lutra Creative Commons License 2022.01.18 0 0 96804

Kányádi Sándor

 

Távolodóban

 

távolra még ellát a szem

de a közeli apróságok

már a betűk is megkívánnak

félkarnyújtásnyi távolságot

 

és ködösül a távol is

heggyel az ég egybemosódik

és kezded el-elhagyogatni

fontosnak vélt vinnivalóid

 

süllyedőben emelkedőben

látod a foszló láthatárt is

osztogasd szét amid maradt

ingyen is átvisz ha ki átvisz

 

s hátra ne nézz kiket szeretsz

a maguk útján nem utánad

mendegélnek akaszd a fára

üresen maradt tarisznyádat

Lutra Creative Commons License 2022.01.18 0 0 96803

Ágh István

 

Magyar vidék

 

És megjelenik a huszonegyedik századi fiatalember

a huszadik századból itt maradt márciusban,

lefordul gépkocsijával az autópálya egyeneséről,

s egyszerre barátságtalan tájban találja magát,

mintha rögtön egy végtelen parlagon járna,

szélvédőről törölve az esőt, pocsolyákat ver föl,

a tavalyi avar lucskosan kicsap az árokpartra,

s kiterül a sár keréknyomában az aszfalt peremén,

csúszkál a kocsi a kátyúk mentén, visszafogott

sebességgel a vánszorgó autóbusz miatt, így torlódik

mögötte a széles fekete terepjáró s a vontató

traktor az elfelejtett szocializmus korszakából.

 

Nincs már bakter, a pirosba váltó sorompónál

megállni kényszerül, s nézi a közlekedési

térképet, mint egy ujjaira feszített pókhálót,

s az eladó házak kijegyzett címét és fényképeit,

három kilométer után kezdődik az első

falu, mely a másikkal majdnem összeér,

ha lenne a múltba mutató térkép, elvezetné

a semmibe tűnt állomásig, ahol a vasutasné

állandóan a baromfiak közt mutogatja magát

a peronon várakozóknak, s a jelenkori sofőrök

szabad jelzésre várnak az elhúzó szerelvény után,

mintha a mozdonyvezető sem tudná, merre jár.

 

Itt meg kellene állni a tilos szemafor nélkül is,

a fiatalember csak a jelenből lát az elhúzó

vagonokra, nem tudja, hogy egy történelmi pontból

nézi a helyközi járat csupa sár, bűzlő karosszériáját,

hogy itt történt a vidék Mohácsa a váróteremben,

a peron muskátlis kővázái előtt a sárga sóderon,

mikor a lábak utoljára érintették a szülőföldet,

családok széledtek s vesztek oda az új nemzedékben,

hiába maradt a falvak őrének a templomtorony,

s mint a ridegtartás nyájai kuporognak a tájba vetve,

ha még hűséges valaki, nem tud erről mást vallani,

mint a vigasztalan keserűségű veszteséget.

 

Átkocsizva a nyomorúságon, a csúnya, esős idő

válik a vidék lényegévé annak, ki napsütésre

számított, bármelyik utcán bukdácsolna végig,

s nincs senki, aki megkérdezné tőle, mit keres,

még egy elüthető bicikli sem tűnik fel a kanyarban,

már azt hiszi, miatta bújnak házukba a kutyák,

körül kíváncsi félelem tartja szemmel az idegent,

itt jár és nem ér sehova, mint a helyszínelő betörő,

aki nem jön már vissza éjszaka, mert nincs miért,

mint az én fiatal korom mostani alteregója,

aki nem tudna itt maradni három napnál tovább,

s most már rokontalan közlekedik, s bolyong.

 

S hogy ne utálja meg, szeretnie kellene valahogy,

tudnia, mióta gyűlik föl a baj, akár a szemét,

hinni legalább egy itt lakó szép fiatal lányban,

s ha Kossuth szobrát fölkoszorúzzák a nemzeti ünnepen,

ne gúnyolódjon, hogy milyen elmaradott vidék,

amit a nép züllesztett ijesztő szegényteleppé,

csak amire hatvan éve számítottam, most beért,

bár ezer lakosából kétszáz mégis megmaradt

a nomádok fogadására, akik a növekvő hiányt betöltik,

s elkezdődik itt is egy másik, átkozott honfoglalás,

templomban, iskolában, kocsmában és a boltban

folytatván még a múltat a teljes tönkretételig.

 

Senki se tudja, ki ült a piros sportkocsiban,

amerikai rokon vagy egy német földbirtokos,

aki nem került beljebb az eladó házak kapuján,

a csönd és a pihenés ígérete tovább is az a

vénasszony marad, kire a tűzhely ontja a hőt,

nem ő az első, aki megszabadulna áron aluli

életétől, a jöttmentek fellengzős ajánlatára,

s beköltözne öregnek az aggok és a halottak közé,

ez már a végkifejlet, a tekintet nélküli végzet

utolsó vidéki megnyilvánulása, míg a

pirosra festett tűzoltófecskendő a posztamensen

nagy tüzesetek tudójaként áll föltartott karjaival.

Lutra Creative Commons License 2022.01.18 0 0 96802

Ágh István

 

Gyászmise a budai várban

 

                        1991. január 12.

 

Az orosz tél s a középkori pompa

állt össze gyásszá a Mátyás templomban,

a doni áttörés emlékmiséjén,

amit megéltek még, akik túlélték,

 

mikor a hosszú diktatúra megdőlt,

s szabadon választott miniszterelnök

lépett be a szentély és a padsor

közt a hajóra nyíló oldalajtón,

 

nem érkezett korán, és nem is későn,

csak mikor már mindenki a helyén ült.

mutatta magát, mintha följebb járna,

illeszkedett bele a gótikába,

 

onnan a félhomályba ereszkedve

foglalt helyet egy szinten a hívekkel,

és rend szerint fölállt, leült, letérdelt,

és ráhajolt összekulcsolt kezére,

 

azelőtt még derűs bizalommal

kísértem, mint akit megválasztottam,

amikor győzött én is vele győztem,

és ő velem, őszinte szövetségben,

 

és lelkesített, mert nagyon akartam

szabadnak lenni, nem úgy, miként voltam,

ránéztem és olyan komornak véltem,

imádkozott vagy maga elé révedt,

 

személyében a nemzet és az állam

megverten találkozott önmagával,

mint a honvéd, ki halálát túlélve

ráképzelte magát a csatatérre,

 

az a sereg tódult a Don-kanyartól,

amelyik ránk özönlött a Bakonyból,

ő a Somló tetejéről figyelte,

hogy önti el a földeket a tenger,

 

aki látta a végeláthatatlan

hadsereget, világvégébe borzadt,

ahogy mentek árkon-bokron keresztül

tankok, katyusák és a csürhe mögöttük,

 

mit föntről nézett az élő térképen,

attól én az anyámhoz bújva féltem,

mikor a sárga fűszínű tavaszból

kivált egy kopott terepszínű zubbony,

 

egy pufajka, a kajla füles sapka,

a rövid szárú sáros kozák csizma,

a géppisztoly a melleken keresztben

nem hagyta senkinek, hogy elfelejtse,

 

mert úgy jött vissza, mintha elment volna,

otthonosan rejtőzött a Bakonyban,

s hogy jelenlétét mégse nélkülözzük

nyelvében is élni kívánt közöttünk,

 

s ha akarja, magát magyarnak játssza,

mint az idegen hatalom kívánja,

hiába tartjuk magunkat szabadnak,

a férgek is szabadon szaporodnak,

 

magába mélyedt a miniszterelnök,

arcán fenséges magány tükröződött,

mi lesz a vége, akkor már tudhatta.

bár a szívével hinni nem akarta,

 

a történelem, nem az előérzet

súgta, az a pálya milyen veszélyes,

eleve élő mártír, aki indul,

ám akkor másért hangzott el a himnusz.

Lutra Creative Commons License 2022.01.18 0 0 96801

Csengey Dénes

 

Végszó a fiúkhoz

 

Fiúk, a szememben felrobbant a tükör,

mától ha sírok, szilánkokat könnyezek.

Fiúk, az arcotok eltörött bennem.

Megfájdult látnom, ahogyan éltetek.

 

Elég már ebből a dadogó, szédelgő,

szélfútta énekből, amire fogtatok,

elég már ebből a pislogó nézésből,

amit kitanultam miattatok.

 

Elég már ebből a semmire nem elég,

semmire nem bátor életből, uraim!

Eleget nyökögtem veletek, elfogytak,

elfogytak ezek a hangutánzó szavaim.

 

Szememből kitörlök negyvennégy évet,

ha vérzik, hát vérezzen, kikönnyezem,

és úgy nézek keresztül rajtatok mától,

mint egy szilánkokra tört szemüvegen.

Lutra Creative Commons License 2022.01.18 0 1 96800

Gálla Edit

 

Következtetés

 

Le kéne vonni a következtetést,

mint már annyiszor:

aki nem ismeri a dörgést,

az csúnyán meglakol,

inkább előbb, mint utóbb,

mert annál nincs butább,

mint aki mezítláb és vakon

téblábol üvegszilánkos salakon,

ráadásul egyedül, egyedül,

mint aki menekül,

kidőlt-bedőlt sorompókon törve át

egy feneketlen szakadék felé.

 

Le kéne vonni a következtetést,

hogy csak önmagadról tudni,

az bizony kevés,

mikor a világ sokszínű

és változatos,

az emberi nem mélyérzésű

és áldozatos,

és az élet

kimért középút,

nem balga véglet.

 

Le kéne vonni a következtetést,

hogy nincs itt minden

félkegyelmű számára hely,

hogy a fölösleg itt tényleg fölösleges,

azért kerül kukába a selejt,

hogy elférjünk, ugye érted?

Ezt megkívánja mindenek örök

mozgatója, az érdek,

és te sajnos minket nem érdekelsz.

 

Ugye, ez még kibírható?

Ugye, ez még leírható?

Most leadjuk az utolsó figyelmeztetést,

de végül neked, neked, neked

kell levonni azt a

bizonyos

végső

következtetést.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!