Keresés

Kiss Irén

A BŐR SÁTRÁBAN

Ahogy a bőröd vesz körül –

kitágít s elhatárol,

hogy benne mindent megtanulj

magadról s a világról:

mint egy lengőajtó, lebeg

s lobog mint sátorponyva,

amit épp átfúj valaki,

vágyván egy ős titokra.

Véges vagy, mégis végtelen

születtél, s elköszönhetsz,

magadnak olykor ura vagy,

máskor rabságba görnyedsz.

A látvány, mit szemed befog,

párás fektetett nyolcas:

szemedbe ötlő végtelen,

míg peremébe botlasz.

S ami azon túl dagadoz:

a nemtudás homálya.

Isten játszadozik veled

a tarkód mögé állva.

,,Egy szép hologram-

hoz”, 1994 [43.]

Kiss Irén

KÖSZÖNTŐ

   csak mert a hegyoldalon kipattant

a lappangó tavasz

kukorékolt a távozó nap

málnaszörp színű volt

színesfém-ragyogással

mázolta be a köveket

   csak mert egy szürke, kígyóforma felhő

bajuszként tekerőzött

a búcsúzó, féktelen nap köré

s az egyetemes akarat

rózsaszín virághabbal

fröcskölte be a gallyakat

   csak mert hihetetlen volt

ez a vidék, s főleg az erdők

rendetlen csapatának

füstezüst vonulása

   csak mert az elbúvó fény

lila ködökkel csiklandozta

a kókadt hegygerincet

s engem is meglegyintett

   csak mert egyedül bandukoltam

hitetlen

épp szemben a kackiás nappal

s pirulnivaló díszletével

amellyel nyakon öntött, a széppel

azóta mégis muszáj hinnem

a mindörökké-győzelemben

Árkádiát tatarozzák, 1979 [99.]

Kiss Ildikó

BÉKE

Este az aszfalt visszatűzi

a forró napok álmait.

Éjjel szelekre vadászom,

beloholok messzi tájakat,

kócosan talál a virradat.

Pár kusza gondolat vagyok,

aztán megfésülnek az angyalok.

Tiszta arccal kezdem az új napot.

Kívül az izzó házakon,

a lihegő tömegen,

belül hűs teremben ringat a gondolat:

hálát adok Istennek mindenért.

Tavaszi zsongás [24.]

Kiss Domokos

151. ZSOLTÁR

  1.   A megtorpant éneklőmester kiáltása.

  2.   Neked ajándékozott, Uram, az élet.

  3.   Kikértél engemet anyámtól,

        és megterítettetett az ünnepi asztal,

  4.   elhatározásomkor

        mindenek örültek.

  5.   Megajándékoztalak, Istenem,

        fél-önmagammal.

  6.   A kiáltásom összezúzta testét

        a Hozzád vezető ösvényen;

        meghomályosodtak a fények

        körülöttem,

        mikor Hozzád indultam,

        és összekulcsolódtak

  7.   fölöttem a kezek.

        De azt mondta az én Uram:

        megpróbálom szolgálómat,

        vajon igazán szeret-e engem,

  8.   és elküldte a HITETLENSÉG

        angyalait az én utaimra.

  9.   Én ismerem a falakra

        festett árnyakat, Uram,

        ismerem az utcák és

        terek vándorait, akik

        forró testünk parazsából

        dobálnak tüzeket elém.

10.   Én ismerem, Uram,

        az ELTÁNTORÍTÓK nevetését,

        és velük ettem és ittam

        az akarattalanság igézetében.

11.   Megtorpannak a lovak

        a mélység előtt,

        térdreesnek a szamarak

12.   a keskeny hídon.

        Ime ilyen vagyok én is,

        szakadékok vannak előttem,

        Istenem.

13.   Harc nélkül veszítettem

        el a csatákat,

        nem sebesíttettem meg

        az ösvények könnyű csapdáitól,

        eltöröltem Uram,

        a szememről kinyíló nevedet.

14.   Ime, most ugrándoznak

        a KÉTSÉGEK körülöttem,

        visszhangok zaja közeledik

        a régi évek szavaiból,

        ittmaradt énekek

        hullámzanak körülöttem,

        ízek maradtak a nyelvemen.

15.   Nem születnek új könyörgések

        a veszedelemben,

        és belémcsimpaszkodnak

        éles, fehér fogak,

        késik önmagam kiszabadítása.

16.   Belefonnak a kísértések kötelébe

        megújuló erős ujjak,

        fel-nem ismert ellenségeim

        kényszerítenek az

        elhagyottnak véltbe.

17.   Késik a lelkem távozása

        frissen szerzett örömeimtől.

18.   Merre keressem az én Uramat?

        Hol vannak biztos tanyák?

19.   Beszőtte az elfeledettség

        az Istenhez vezető utat.

20.   Keresnek engem az álmok.

21.   Modern tornácok lépcsőiről

        kivilágított fogalmak

        integetnek,

        és mind fojtogatják

        az én Teremtőm lélegzését.

22.   Kivel szólhatnék

        az én gyötrődésemben?

23.   Nehéz a szolgálónak

        két terhet vinni

        az egyiket leteszi

        az útfélre.

24.   Melyiket tegyem le, Uram?

25.   Keserves a nevetőnek

        sírni, de megindulnak

        a könnyek, és

        elindulnak felém az intések:

        vár, hív a te felöltözésed

        után a te Megtartód.

26.   Nehéz az ólomlábúnak

        szökellni a sziklákon,

        súlyok lógnak az övemről,

        és rángatnak a megszédülések.

27.   Elmenekültek tőlem

        a cserbenhagyók,

        egyedül ülök

        a Teremtő kavicsolta kövön,

        az állatok is kérdezik tőlem:

28.   Te kihez tartozol?

        Ime én felemelem

        a fejemet a por és füvek közül,

        és keresi a szemem

        a világosságot.

29.   Ime vége kell hogy legyen

        a megtorpanásnak.

        Kapálnak a lovak

        patái a földön,

        íme, egy utat kell találnom.

30.   A Veszedelmek Völgyében

        elkorhadtak a fák.

31.   Vezér nélkül indulok,

        botok nélkül megyek,

        de ha akarod, Uram,

        megmutatod a jeleket

        az új fák törzsén,

32.   és megetetsz és megitatsz

        erdődi gyümölcsivel,

        és elszórod elém a Magvakat,

        amelyet nem csípnek fel

        az Éjszaka Madarai.

33.   Én bízom az én Uram

        vezetésében,

        hozzá megyek

        és Ő elfogad

        engem.

Magyar zsol-

tár [749-752.]

Kiss Dénes

GÓTIKUS ERDŐK

                     Varga Hajdu István emlékének

A fák az ágak beszövik az eget

Moccanatlan szél zúgat rengeteget

Moccanatlan ívek moccanatlan táj

és mégis föllüktet zendül muzsikál

S mégis láz veri borzongatja arcom

valaki integet ott a túlsó parton

Fákat rajzol lassan az időre fákat

lélekentúli már ez a varázslat

Gótikus fái a valóságfölötti

Zúgó erdők arcát fénylően felöltik

A fák a nyárfák átfestik az eget

moccanatlan néznek messzi szelíd szemek

Moccanatlan tájon mozdulatlan ember

moccanatlan játszik didergő szivemmel.

Az erdő poézise [123.]

Kiss Dénes

PÉCSI ALTATÓDAL

A Mecsek mint öreg medve

szendereg csak elheverve

Bundája a várost védi

Elnyujtózik napkeletre

Nagy bozontja moccanatlan

De horpaszán él a város

Mélyeiben el-elmordul

bár csak ritkán olyan álmos

Jaj lenne ha fölébredne

Szelek tépnék házak falát

s még a nyár is dideregne

véghetetlen napokon át

Aludj Mecsek öreg medve

szunnyadj miként szénerekben

korok idők lüktetések

kővévakult csillagfények

Szenderegj csak mint öledben

szunnyadoznak éji utcák

s édes álmaik alusszák

kisgyerekek pipitérek

Aludj Mecsek aludj medve!

Kiss Dénes

ÉKES ANYANYELV

Ákom-bákom

cékem-békem

nyelvem az én

ékességem

Éktelenül

nem beszélek

ékszereim

ékes ékek

Ékes ékek

ékességek

akár az ég

békés kékek

Ákom-bákom

cékem-békem

játék éke

ékességem

Játék éke

szavak kékje

ékes nyelvem

kék vidéke

A szó ékszer

kékes-fényes

Anyanyelvem

édes ékes

Édes ékes

békességes

anyám szava

csillagfényes

Átadta, mint

ékszer-éket

Ékeskedjen

ha beszélek!

A mi nyelvünk,

1994 [264-265.]

Kiss Dénes

ANYANYELV

Anyanyelvből születtem én

emberré az emel

Szívem szavaktól lesz kemény

kő és madár a költemény

ölemben lágyul el

Ülés helyett rám dal vigyáz

legtisztább vérrokon

Mert tűz a szó zászló vér gyász

sziklát omlasztó siratás

Tudom és nem tudom

Mindenem mi valamit ér

mi fönntart és elejt

Szeretet áldás szenvedély

szóban fogan s ott végetér

a lélek és a sejt!

Koszorú [100.]

Kiss Dénes

ÉRINTŐN

megérintett a tökéletesség

fuvallata színes napsugár

csak pillanat röpke pillanat

és mindez máris végtelenben jár

mintha madár árnyékát suhantotta volna

s beleborzongott mégis a határ

nincs nyom semmi nyom sehol

sem a látás a tudás tilalma

a változó változik csupán

a hold nagy érett sárga alma

és csüng az éjszakai fán

s mintha madár árnyékát suhantotta volna!

vagy hajnalban amikor a hangyák

elindulnak föl az ág hegyére

a harmatcseppekre szomjasan

fürkészgetem néma vonulásuk

s váratlanul a velőmig átérzem magam

madarak szemembe dobták árnyéksuhanásuk

pillanatra összerendeződtek

szavak világok s nem felejtem el:

részt szemléltem s az egészet láttam

résztvevő az árnyéksuhanásban:

megérintett a tökéletesség

tökéletlen kis jeleivel!

Föltámadnék én is… [95.]

Kiss Dénes

MINTA

hangok hangzók

az égbe dobálva

kövek kavicsok

a kékség tavába

nesztelenül csobban a semmi

olyan ez mint

a lenni nem lenni

életre halálos

minta amely

az egész létezést belengi

Föltámadnék én is… [92.]

Kiss Dénes

VÁLASZ TRIANONNAK

a csecsen népnek ajánlom

majd eldől hogy országok népek

a világnak annyit érnek

amennyit nemesedni adnak

és ettől lesznek ettől lehetnek

példaképként is nagyhatalmak

majd eldől hogy nem a határok

de emberi tisztességek

rajzolják ki az országot

és megméretik: mennyit érek

magam is aki kiabálok

majd eldől hogy ha muzsikálok

s a szeretetben égig érek

megrendülnek minden határok

s fölröptetnek tiszta magasba

gyönyörű lélek-képességek!

majd eldől hogy nemzetek népek

a nagyvilágnak mennyit érnek

és mit adtak az emberiségnek

s csak amennyit teremnek adnak

azáltal lesznek nagyhatalmak!

Föltámadnék én is… [15.]

Kiss Dénes

ISTENI RENGÉS

Ahogy felépül egy-egy mondatunk

tapasztalatok talapzatára

Születő szónak is magunk vagyunk

arányos oka csillag-iránya

Mert épre épülhet ékes épség

s okra okosság nevet növelve

Szívmeleg belső emberi szépség

lényegét játszódja nemes elme

Szent muzsika is a mi beszédünk

édes ütemre lüktető dallam

Évezredekre vele emlékszünk:

minden mi történt él a szavakban!

Mi tán feledtük de a nyelv tudja

ragok regéit s a jelek okát

Szavak méhéből föltámad újra

a múltunk s minket szül hogyha magát

A nyelvünk táncos fénylő muzsikánk

Didergő mélyből messze merengés

Simogat mintha ölelne anyánk

s átvág a szíven isteni rengés

A mi nyelvünk, 1990 [263-264.]

Kiss Dénes

KI ŐRZI MEG

Ki őrzi meg majd legtovább

gyermekkorából az eget

s hogy mindig mindig béke lett

barangolva mezőkön át

bokrok nyujtottak kezet

ki-ki játékban megtalálta

a maga szelíd madarát

Ki őrzi meg majd legtovább

a füvek s a fák jelbeszédét

ki lesz ki arcán muzsikát

hordoz mint lombjuk közt a fák

Ki lesz akiben béke lesz

ha a lélek fényességét

roppant sötét öleli át

Tűnt nyarak királya [132.]

Kiss Dénes

LÁTOMÁS

1.

Az életem látomás volt

Ez gyűrűzik majd tovább

Csak épp szememben alszanak ki

lobogó lángjukkal a fák

Csak épp szemem nem fogad be

fészkelni fénylő madarat

Fagyott tükrétől visszaretten

embermosoly és pillanat

2.

Nincs mozdulat mi visszatérne

minden egymagát idézi

A rész is a lét egésze!

Füvek élén addig fekszem

míg porrá nem metszik testem

Kerengenek nagy látomásban

éveim foszló délibábok

Mit meglátok már ismer engem

Tükre vagyok egy ismeretlen

égbevesző pillantásnak

Szép versek, 1979 [252.]

Kiss Dénes

TAVASZODÓ

Az égen gondolat fut át

A nagy kék arc

megrebben kicsit

De nem mélyíti elmúlás

az Isten ráncait

Bőréből fecskék kelnek ki

itt-ott szeplősödik –

Lábam alatt moccan a mező

Fák ága zölden könnyezik

Kis szárnyas rügyek

buggyannak elő

s repülni tanítják

a fák ágait

Szép versek,

1979 [251-252.]

Kiss Dénes

IDŐZŐ

Meg kell fejtenem ki vagy

mit akarsz velem

mennyi benned az áhitat

a barátság a szerelem

Visz-e szorongás

napfényes utcákon át

az élesre csiszolt őszben

hol mint kristályrácsok

villantják puszta fakoronák

a Nap cserepeit

s pókháló ejti csapdába

az időtlent

Meg kellene fejtenem e nagy

szelídgesztenyék alatt

vonásaid keresztrejtvényét

csönd-kondító pillantásodat

s ki vagyok neked

te nekem ki vagy?

Hadd tudjam meg

e tiszta szavú őszben

amiért e végtelen pillanat

ragyogó tisztásán

elidőztem

Szép versek,

1979 [250-251.]

Kiss Dénes

NÉZELŐDŐ

1.

Nézem a felhőtlen eget

ahonnét nesztelen pereg

a végtelenség vakolata

S ahogy magasra hág a nap

mind élesebben látszanak

a pillanatok falkövei

2.

De nem átlátható nem

az üvegtestü idő sem

s akármilyen törékeny

el sosem törhető

Átpillantani is kevés

az a kis hajszálrepedés

az az eszméletnyi rés

ahol a lét szivárog elő

Szép versek, 1979 [249-250.]

Kiss Dénes

AZ ÉN MAGÁNYOM

Nem tudok egyedül lenni,

mindig velem vannak mindannyian,

akiket szeretek, ők a világ:

rét, felette kék ég, erdőben a fák,

sötét hantok nagy, tükrös arca,

utak homlokán keréknyom-barázdák,

virágon a szirom, ágon az alma,

ők a jövendő, ők a jelen,

ők a sötétség és ők a fény, mi

végtelen útján szememben megpihen

s csak így érdemes élni-elégni.

Az én magányom: minden ember találkozása,

a mozdulatom baráti sokaság felvonulása,

találkozások s egymás elvesztése

ködbevesző utakon –

A világ másai vagyunk külön-külön

s a világ valamennyiünk mása.

Minden találkozás irgalom.

Immár csak azt nem tudom,

hogy az a sugár, az a fény,

mely szemembe hatol

át az élő lencse vizén,

mennyire alakít engem?

S megy-e végtelen útján tovább is?

Vagy csillagokkal lett gazdagabb a lelkem,

mely mind-mind befelé világít?

Arcom a föld [140-141.]

Kiss Dénes

AZ EMBER SZÓL

Bertha Bulcsunak

                     1

A kozmikus itt én vagyok

s nem a holdak, nem a napok.

Kertemben rózsák tüzelnek:

emberszabású csillagok.

Mellem dombjára nehezül,

amit úgy hívunk: a végtelen.

Tartom veletek – egyedül.

Tartjátok egyedül – velem.

                     2

És én azt mondom: ez a láz

s ne bántsd a fát, a kérge fáj.

Arcán fénylőn dajkál a ház

ezer napot és körüláll

minket a világ és figyel.

Mindennek lesz szeme, szíve

s egyszerre lehunyt szemekkel

ellátunk nagyon messzire.

Arcom a föld [117.]

Kiss Dénes

A MÁSIK ARC

1

És nem találod, amit keresel,

mert nem is tudod: nem keresni kell,

hanem hatalmassá nőni csöndesen,

hegyként magunk fölé tornyosulni,

folyóvá duzzadni, fennsíkokká,

völgyekké tágulni magunk köré,

mígnem egészen jelentéktelen

lesz bennünk az állampolgári okoskodás.

Betöltünk minden helyet

szelíden, észrevétlenül.

Betöltjük önmagunkat is.

Mint minden, ami teljes önmagában,

a boldogság sem hangos, kirívó.

Csak a csonka, a torz, a törött

kelti fel gyorsan a publikum figyelmét.

2

Nem jó megérkezni sehova

és nem jó elindulni sem.

Jobb elnyújtózni

a vágyakozás tisztásain.

Elindulások prédájaként

hiába húzzuk magunkra

a félelmek oroszlánsörényét.

A megérkezés az utak halála.

3

Csak a boldogságról szabadna szólni

versben, dalban és semmi másról.

Csak ez méltó cél és valódi.

Már gyermekkoromon átlátszol

te is, ha játékaim között

emlékeimben megkereslek:

meghasadoznak régi ködök,

arcod köré, opál-keretnek.

Csak a boldogságról szabadna szólni

utcán, gangon, társaságban.

Mert mibennünk vár, hallgatózik:

születőben s halálraváltan.

4

Majd eljutok hozzátok is,

de nem lesz nevem,

csak külön arcom.

Amit szeretnétek bennem: taszít

s amit én szeretek,

nem szabad mutatnom.

Várakozunk egymásban.

Csak egyszer megtaláljam

s külön nappá rakhassam össze

a szemeiteket,

ami a föld körül körözne

és nem lenne sohase hideg.

Arcom a föld [111-113.]

Kiss Dénes

SZERELEM EMLÉKE

Aranyszobor, állsz az őszben,

fénybe öntve talpig.

Pille-sugár reád röppen

s hajadban kialszik.

Választani sem tudok már:

léted az én létem.

A nők mind az arcod hordják

arcom közelében.

Örökre úgy állsz előttem,

mint azon az őszön:

olvadt-arany erdőszélen,

túl a mért időmön.

Arcom a föld [67.]

Kiss Dénes

RÉSZEM LETTÉL

Úgy élsz bennem, akár a vérem,

nyitott szememben a világ,

fájdalmaink a létezésben

vagy ép üvegben a szilánk!

Belőlem már te ki nem válhatsz,

mint halál a születésből,

éjszakáimból az álmok,

élők a múló időből.

Szívzuhogás [77.]

Kiss Dénes

EGYENLET

Világít tested: napom, holdam.

Szívverésed méri időmet.

Halhatatlan fény süt belőled.

Felnőni e fényben tanultam.

Nem hiszem, hogy befejeződhet

veled töltött folytonos múltam!

Anyám öléhez: hozzád bújtam,

önmagam követelve tőled.

Ami szép, örök! Nincs határa.

Szerelem és kín sincs hiába!

Hited bennem a legnagyobb erő.

Szeretlek, így vagyok a kezdet,

így adok nevet itt mindennek,

ami általad megnevezhető.

Arcom a föld [52.]

Kiss Dénes

HIRDETMÉNY

Álmaimat utcákra viszem:

kihirdetem boldogságomat,

akár a törvényt,

mely fellebbezhetetlen.

S ha szomorúságom buváröltözetében

mélyre húz belső nehezék,

az öröm igazgyöngyeit hozom fel

s az embermély szép szédületét.

Sóhajaim finom buborékok,

az ég kékjének hiába ütődnek.

Boldogság az is, hogyha sírok:

a mindenség csókolgatja tüdőmet.

Csillagnagyságrendű a vágyam.

A nyári nap körém késeket dobál

s kirajzolja a földre az árnyam.

Mint fűszálat én, tart szájában a nyár.

Arcom a föld [10.]

Kiss Benedek

TIHANYI TÚRA

Dombok közt, fák közt

megyünk, megyünk,

madaraknak füttyögetünk.

Egy sárgarigó lázba jön, pattog,

visszafütyül és új füttyre vár.

Madárkám, bolond madár:

visszhangnak adod valódi hangod?

Dombok közt, fák közt,

híd-rebbentő puli,

fut szemünk, rétre fut,

zöldjeit döncöli,

az mégse rezzen. Ám fölötte

sugarak vesszői hajlonganak,

min bársony dongók

– barkák –

csapódva ringanak.

Rossz gombát főzött a lapu-szakácsné,

tán attól ilyen bolond a rét ma:

virágok futnak a lepkék után és

azok meg pilléznek el, fel, karéjba.

Röptükből vernek csipkét;

varrják a nyarat zsákokba, télre…

És mi ez csöpp kis kémrepülőgép –

leszáll tenyerem röptére.

Pille, te bolondos pille,

s te bolondgombákon, margarétákon,

százszorszép – tárcsákon, pörgő-forgó rét!

Dombok közt, fák közt

tovább megyünk,

virággal, madárral

beszélgetünk.

De jó is menni!

Menni: lenni!

Füvekkel, titkokkal

elkeveredni!

Zölddel-földdel

elkeveredve

zöldben és

földben

benne lenni!

Lenni: a világgal

együtt-zengni,

nem külön,

de különösen rezegni!

… Dombok közt, fák közt

megyünk, megyünk,

még csodálkoznánk –

s megérkezünk.

Tündér Tihany

[165-166.]

Kiss Benedek

GESZTENYEHULLÁS

Zsebemben az év első gesztenyéje –

boldognak lennem ennyi most elég.

Vagy majdnem. Szedem, gyűjtöm sok-sok éve

a babaarcú kreol gesztenyét.

Más kavicsot zörget a zsebében,

kulcsokat, pénzt vagy egyéb lomot.

Én egy gesztenyével is beérem.

Már ettől is – majdnem – boldog vagyok.

Emberibb lesz általa a múlás.

Még az elmúlás is emberibb.

Gesztenyéim, kreol babaarcok:

életünk hát így-úgy eltelik!

Így-úgy telik, nem ahogy gondoltam

valamikor, míg virágban állt

a gesztenyefa és a harsány lombban

ezer hangszer zsongott, muzsikált.

Így-úgy telik, s ha megáll az ember

a fasorban, csak mint a kutya

a törzs mellett: nézi szikkadt szemmel,

mint fakul a lombok aranya.

Az erdő poézise [122.]

Kiss Benedek

PÜNKÖSD HAVÁBAN

Virágaival eljött Pünkösd,

kihajtott az öreg diófa.

Egy éve már, hogy újra élek,

de mintha élnék századok óta.

Pók ereszkedik le egy ágról,

és most nem hoz balhiedelmet.

A levélrések közt vastag sugárban

osztja a nap az áldást, kegyelmet.

Megizmosodnak majd a hajtások,

s mint tej a tőgyből, szűrődik a fény,

s megterít hűssel a diófa alja,

mikorra megkondul a dél.

S zokog lelkem a boldogságtól,

mert a diók zöld gömbjei

úgy hullámzanak a fejem fölött,

mint egy galaxis csillagai.

Isten csavargója [305-306.]

Kiss Benedek

NAPI GYÁSZ, NAPI VIGASZ

Amit megálmodsz –

az az igaz.

Amit végigélsz –

az a való.

S hogy mindez

mire való?

Bennük rejlik a

napi gyász, napi vigasz,

s ezzel éltet a

Mindenható!

Isten csavargója [301.]

Kiss Benedek

ISTEN SZŐLŐJE

Szőlővel álmodom éjjelente.

Uram, ez csak Tőled lehet.

Így szeret,

aki szeret.

Te nem vagy ott, csak a fák,

a tőkék.

Mindig rakottak,

bár

megraboltak.

Lehet, hogy nem is enyém,

de hagytak rajta fürtöt.

Megcsócsált fürtök

mustjában

fürdök.

És olyan édes, s az egész életet

visszaadja.

Mintha kibomlik újból

a barka.

S olyan is van, hogy a must elcsorog.

Olyankor enyém a szőlő.

És boldogtalan vagyok.

Járom a határt,

mezsgyéken járok, s ámulok.

Téged nem látlak.

Maradj is

szent titok.

Ha majd végső stációm után is

szőlőkaró magaslik,

hiszem-Istenem,

eljutok addig a partig,

ahol a legszebb szőlővessző

hajlik.

Isten csavargója [300.]

Kiss Benedek

BETLEHEM ÖRÖK FÖLTÁMADÁSA

Bennem él az isten,

és én a Nagy Istenben élek.

Nem futok már előle

sem utána,

csak ha fáj, vérzek.

De annyira nem is fáj, sokaknak

sokkal nagyobb sebek fájnak.

Hirdetem Őt, hírelem Őt,

Alleluja,

minden testi-lelki világnak.

Megtöretünk, hisz ő is megtöretett,

nyögjük, hogy mért hagytál el engem.

S ő akkor biccent és mindig

újjászületik értünk

az örök Betlehemben.

Fájdalom nélkül nincsen semmi.

De vér és aranyhoz kell a kenyér.

Kenyér kell, Uram, elsősorban,

vér és arany folyik,

míg a világ

nyugvópontra nem ér.

De addig Ugocsa non coronat,

és Betlehem egyre ragyog.

Imádunk, kisded, ki bennünk születsz,

s áldjuk fénylő szemed:

a Napot s a Holnapot!

Isten csavargója [291-292.]