Keresés

Kiss Tamás

VASÁRNAP

1

Fényszuronyokkal vív a nap,

a köd csak prüszköl és szitál,

szorong a hűvös dér alatt

a késő októberi táj.

Domb búbján ritkuló fasor,

madár csippen, percen az ág,

s mint tört fésű fésüli le

a domb kis csenevész haját.

Megkínzottan vacog, csörög

a kifosztott kukoricás,

harc dúlt itt: kinnhagyott tökök

a jelek, bomló koponyák.

2

Csendes vidék, kocsim kattog csak,

meg a szívem. Az emberek

is csendesek: dohányt morzsolnak

a kemény zsellértenyerek.

Odabenn krumpli-, hagymaszag,

kés csillan kemény csizmaszáron;

nyűtt erekben megbúv a nyomor,

mint drótban az áram.

3

A pókháló telítve van,

benne tíz-húsz csöpp brilliáns.

Drága ékszer – úgy tartja büszkén

bütykös ágain a bogáncs.

A fürge halász visszabújt,

mint a meghátrált gondolat,

művét is elfelejtve már

és zászlaját, hogy kintmaradt.

Egy-egy ünnepi mozdulat

mutat még vissza a nyárra,

míg tüskés kötéllé nem dagad

az eltűnt bogarak nyála.

Méretlen idő, 1938 [116-117.]

Kiss Tamás

KÉSZÜLŐDÉS

1

Hajlong a fű, kis inge csatakos,

felszúrta mind a harmatot a réten,

de alul még az éj héja törékeny

s reccsen amint a boglya rátapos.

Ott lenn, a hajnal szárnyaiba már

a szellő csillanó tollakat sodor:

a domb megmoccan, vigyázva, mint mikor

álmából éppen ébred a madár,

és koppant egyet-kettőt úgy vakon.

És léket kap a táj, e rozzant csónak,

kinéz mögüle lomhán a fakó nap,

mint öltöző leány az ablakon.

2

A reggelek – azok pogányok,

örökké kinn a réten hálnak,

sohase imádkoznak,

s pálinkával kínálnak.

Emlékeztek-e még reám is

régi-régi reggelek, mikor

fogaim között oly édesen

olvadtatok el, mint a cukor?

Én emlékszem… Régi csordakút,

mélyedben kilenc manó lakott,

s vödrödből mégis éhgyomorra

kiittam a táncoló napot.

Méretlen idő, 1937 [103-104.]

Kiss Tamás

ESTELEDIK

Esteledik, – ilyen alkonyban

terüket vesztik a tárgyak,

az anyag bennük összetörpül,

köröttük nőnek az árnyak.

Óráinkra hosszan, szelíden

reáfeküsznek a percek,

nagy fehér álmunk az Isten.

Esteledik. Mikor lefekszünk

atomjaira hull a testünk,

zsongás lesz, gyenge bizsergés

egyetlen lesz a lét, a nemlét,

körülfog, becéz a semmi,

kezünket kell csak összetenni,

szemünket lezárni s végre

felnézni a jóságos égre.

Árnyékos út, (1934) [12.]

Kiss Tamás

ABLAK

Ablak vagyok. Hóvihar paskol,

forró nap éget.

Valaki egyszer idetett,

hogy kizárjam a sötétséget

s a tavaszi fényt beigyam.

Ablak vagyok, négyszögbe vágva

egy kunyhó falába;

néha előttem megy el az isten,

hallom, hogy kopog a lába.

Benéz rajtam, hogy ég-e benn

a lélek-űr, a mécsese,

letörli lágyan a szemem,

megsimogat a két keze,

de lép tovább: a vállain

viszi magával álmaim.

Egyszer tudom, majd visszajön,

éjjel, szelíden odaáll

a hold elé és önfeledten

benyomja arcom az a váll.

Megáll akkor az éj fölöttem:

s egy lesz az ősz, a tél, a nyár.

Mérleg hava, (1933-1934) [7.]

Borsinka: Pöce

Ődöngtem-ódongtam, illatodra vágyón...

S egy pöcegödör ocsmány szaga!

Belehalok!!

Itt, ez ómárvány warágyon... 

Hali!

Borsinka: Pusszancsikácska

Puszi-puszi!

Jajjdeszupi.

Kiss Péter

ÉVSZAKOK

Moha-lábnyom lomhán meglapul,

esti hangon sustorog az ág,

ködpaplanon álldogálva vár,

árnyékára ráhajol az út.

Merre jár a nyár, mi elhagyott?

Fák között az árny susog, nevet,

ősz hajamra száraz ág pereg,

tél a homlokom mögött kopog.

Nem vár rám a nyíló pirkadat,

holnapom talán a ködbe vész,

évek lába hordoz szerteszét,

dér akáca húzza álmomat.

A szélhárfa [77.]

Kiss Péter

ALKONYAT

Mint az utolsó tétova gyűrű

a pocsolyába dobott kő körül,

melyet könnyű kéz pöccintett oda,

halványul el egy árva gondolat.

Az est kinéz a ház mögül,

árnyékba lép a gyönge fagy,

kémények füstje útra ül,

szemem sarkában könnyet hagy.

Tolvaj szél lebben, száz mogorva,

éhes varjúnak hangját hozza.

Bokoraljban feltúrt vizes hóban

térdre hull a bíbor alkonyat.

A szélhárfa [55.]

Kiss Péter

HAJNALI HÓESÉSBEN

Kabátot gombol a ballagó éjszaka,

ablakot nem nyit a hajnali kék,

szürke-szín palástot szorít az ég alja,

fagyhegyű ágakon bujkál a szél.

Elfedi utamat, fehér a vattahát,

léptemet puhítja lassú idő,

a hajnali hóesés halk surrogását

öleli által a vén didergő.

Megbomlik felhőknek bús kupolája,

hullanak zsákból, mint apró pihék,

imbolygó lámpáknak fénysugarába

ütközik árnyékom, tompul a fény.

A szélhárfa [55.]

Kiss Péter

DIDERGŐ

Kopasz gallyat úsztat a folyó,

csúszkál rajta lassú napsugár,

bokrok tövén elakad a szó,

könnye csordul, fázik a határ.

Kertem léce közt benéz a tél,

ősz bicegve, szemlesütve jár.

Néhanapján elkerülhetném,

rám terül a köd, s arcomba váj.

Szürkeségbe nyúl a hóka kéz,

fény órája megszámoltatott,

kőszobor a gyertyalángba néz,

imádkoznak öregasszonyok.

Folyó tükrén hasal el az est,

bokrok tövén elakad a szó,

didereg, az ablakon beles

felhők mögül, sápadtan a Hold.

A szélhárfa [54.]

Kiss Péter

FEBRUÁRBAN

Szemére húzza paplanát a reggel.

Acélhang zörög szélfútta síneken.

Keréknyom cikázik át a zúzmarán,

árván nyekereg ágyában február.

Barna lány tol gombolyag-gyereket,

mamusz csoszog rozoga bolt felé,

sápadt homlokát kéreti néhány zsemle

a polc mögött, két fekete vekni között.

Hó esik, ritkásan, meg-megállva,

a betérő borzas hátán megül,

árnyék imbolyog lassulón, tétován,

gondolatnyi fény pincébe menekül.

A szélhárfa [32.]

Kiss Péter

VARJAK A KERTBEN…

Varjak a kertben az ágakon fáznak,

nap sugarában a hó melegít.

Tél derekára, ha álnok az álca,

nem marad el, ami elmerevít.

Elhal a szó, csak a csend szele rezdül,

égetem fél lángon újra magam,

lassan a tűzhelyem, ágyam is elhűl,

hátrahagyom puha árnyékomat.

Varjak a kertben az ágakon ülnek,

nap sugarában a hó merevít.

Tél derekára lehúznak az évek,

múlt dala száll, ami felmelegít.

A szélhárfa [28.]

Kiss Péter

ABLAKOK, TÜKRÖK, SZEMEK…

Jaj, csak a tél ne jönne oly korán!

Barna ősz ül bársony államon,

szemlehunyva, véle együtt álmodom:

Nap súrolja sápadt szélű, szürke szám.

Arcodon a nyárnak csókja elkopott,

szőkeséged őszülőbe hajlott át,

rögbe botlik olykor már szelíd bokád,

gondolatod új szárnyakra nem kapott.

Ablak mögül nyílik reám kék szemed,

nem rontotta meg színét a negyven nyár.

Ránk a fordulóban hosszú őszünk vár:

kopott tükröt nyújt felénk s szelíd kezet.

Nap súrolja sápadt szélű, szürke szám,

barna ősz ül bársony államon,

szemlehunyva, véled együtt álmodom…

Ó, csak a tél ne jönne oly korán!

A szélhárfa [31.]

Kiss Péter

ELMÚLIK…

Elmúlik a nyár.

Az árnyak hosszan kúsznak

a fonnyadt bokrok között.

Nem is kék, inkább türkiz

az égbolt.

Halványak a csókok is,

puhák az ölelések,

a szellők az elmúlást

fülünkbe súgják.

Az emlékek gyakrabban

kopognak az ablakon,

ágyat vet az esti szél.

Szűk már a magány.

A szélhárfa [7.]

Kiss Péter

DIDERGŐ VILÁG

Maga előtt tolja szeptember az őszt.

Míg tétova szélben kavarog a lomb,

halkul a napsugár, könnyeivel küzd.

Télbe forduló lesz holnap már a gond.

Tompa hangon kopogtat az elmúlás.

Új időkről dal immár több nem fakad.

Lomha szárnyú, szürke hátú látomás

hallgat, s körbe zsong a kopasz ég alatt.

Ablak mögé behúzódott mályva

bámul, mint lehulló csüggeteg ág,

emlékképét sáros hantba zárja

lombját veszítő, didergő világ.

A szélhárfa [20.]

Kiss Péter

MÁJUSI VILLANÁS

Méhcsapat akácvirág között,

lánykakórus lomha ágakon,

illathalmaz bávatag köszön,

fecske villan puha árnyakon.

Égbe nyúlik gyenge almaág,

fűbe toppan réveteg bokor,

szirmát veszti halvány hangaszál,

május hajnal harmatot szagol.

Harsány fénnyel csillan fel a nap,

távol-messze száll a vatta-nyál,

sárgarigó fuvolára kap,

dél felől ránk kopogtat a nyár.

A szélhárfa [7.]

Kiss Péter

A KEZED

Mint halvány gyökerek

Futják be az erek.

Mindinkább mondanám:

Eltörlik a magány

Kékkő kiáltását.

Kis puha bilincsek

Melegen ölelnek.

Álmaim hajnalán

Ajkamhoz hajlítván

Kérem mozdulását.

Gyűrűjébe fogva,

Sohasem halódva

Ellenkezik tagom,

És én mindig hagyom

Rezgő simítását.

Ha pillám lehunyom,

S a csendet hallgatom,

Örök-kék mezőkön

Bőrébe költözöm:

Oldva szorítását.

Hétköznapok ünneplőben,

2006. november 30. [102.]

Kiss Péter

NYÁRBÚCSÚZTATÓ

Szűkre szabott hajnalok

Topognak a nappalok

Nyújtózkodó éjszakák

Minduntalan átszabják

Halványfényű hetemet

Összesúg a lehelet

Kökénybokor ág felett

Pillekönnyű harmaton

Elcsúszik a dallamom

Füttyös kedvű reggelen

Fecskecsapat elhessen

Könnyem mögül meglesem

Otthonában néhány már

Készülődő gólya pár:

Elmúlóban van a nyár

Hétköznapok ünneplőben,

2006. augusztus 30. [99.]

Kiss Péter

ÁPRILIS

Fodros felhőben gázol a tavasz

Bolond nappal kezdi a nagy ravasz

A hónapot

Fázós hangú hajnalon az ágak

Összebújva rózsarügyet tolnak

Maguk előtt

Fedetlen főt keresnek záporok

Könnyű ingeseket a viharok

Vigyorogva

Csontját Rozsdás eldugni nem tudja

Bús szellő árok vizét borzolja

Egykedvűen

A nap megbotlik gólyalábakon

Araszol a lomha délutánon

Az álmodó

A Hold mély zsebébe dugja kezét

Kutyaugatás szaggat kerítést

Emberestül

Az éjjel kertben sündörög a fagy

Normális (?) időben, azért te vagy

Most Április

Hétköznapok ün-

neplőben [95.]

Kiss Péter

HEGYOLDALON

Eltompul a hangom

A talpfák közt hallom

Hogy az ág megroppan

Könnyű lábad alatt

Szavam ködnek szalad

Visszapattan róla

Elsuhan egy tócsa

Szélráncos peremén

Esőcsepp tétován

Gördül a bükkfaág

Északi oldalán

Álmosan hintázik

Majd lassan átcsúszik

Két fuvallat között

Arcomat törölnöm

Meg kellett állanom

Tapad már átázott

Ingemhez kabátom

Nyakunkba víz csorog

Pöfögő kisvonat

Mögöttünk elmarad

Majd felköhög kurtán

S az esőben immár

Elfogynak lépteink

Hétköznapok ünneplőben,

2006. március 30. [90-91.]

Kiss Péter

TAVASZ

Kacska ágon dalnok ül

Nádon levél hegedül

Cinke lánynak nyitni kék

Felhőt húzó csacska szél

Átbukdácsol vállamon

Tócsából kelt hajnalon

Nap nevet, én hallgatom

Kukák közt egy macska áll

Párját várva rám talál

Vödrömet, ha ürítem

Felderíti kedvemet

Avas-délen keltetett

Avar-kotró rigó pár

Ha egy kissé odébb áll

Amint lábamat szedem

Városi busz nyikorog

Tompa szemmel rám morog

Fény belóg az ablakon

Elringat, és én hagyom:

Simítsa tekintetem

Hétköznapok ünneplőben [86-87.]

Kiss Péter

SZÍNES

fürge leveleken

harsogó zápor

fület repesztő

Napcsókolta bodros

almafák

százszorszépen zengő

ágakon ringó

eperszín madár

arcomba legyező

homlokom simító

kékhangú szellő

ágyba hívogató

ölében nyugvó

cseresznyeszín dombok

örömet adók

Naphajú lányok

harmatos szoknyák

sohasem hervadók

Hétköznapok ünneplőben [81.]

Kiss Péter

TAVASSZAL

Tócsák lopva lágyan

Tapadnak égi kékre

Szálló füstként kusza

Légbe száll most a harmat

Deres bozót intve

Szór hűs horizontra

Reszkető csillag-sugárt

Gyermek arcú szöszke

Felhők tekintetébe

Fúj felszakadt sóhajt

A virágzó berkenye

Tó mögött a szélben

Új akkordjába üt

Már a puha barna föld

Őzek ellépkednek

Az ösvényen ledéren

Tiszta hátuk nyomán

A duzzadt rügyű izzadt

Bokrok szelíd karjai

Simítóan nyúlnak

Ívelő testük után

Könnyező kék szemmel

Szűztestű karcsú dombok

Néznek csodálkozva

Immár boldogan kitárt

Ölükben vidáman

Lecsorogva elindul

A rezgőhangú csermely

És tócsák lopva lágyan

Futnak fel égi kékre

És ledér őzek után

Nyúlnak a duzzadt rügyű

Szelíd ágak karjai

És billent horizontra

Küldi döbbent sóhaját

A téltől szabadult föld

Hétköznapok ünneplőben [77-78.]

Kiss Judit Ágnes

HÚSVÉT

A hetesen, a szokásos tömegben,

fülledt emberszag, ahogy csúcsidőben

mindig, az arcok évgyűrűi mentén,

még rá se néztem, máris felismertem,

talán az illat volt, mi megütött

a sok fanyarra izzadt hús között,

az illat, amit bárhogy is keresgélj,

nem érezhetsz soha egy emberen,

aztán a keze a kapaszkodón

lett ismerős, a többit nem tudom.

Hogyan tapostam a lábára végül,

mint egy trampli, úgy értem, teljes súllyal,

szóval pont olyan lúzerként, mint szoktam,

hogy fékezés volt inkább, vagy kanyar,

nem emlékszem. Már-már szóra nyitottam

a szám, megelőzött, hogy semmi baj,

és mosolygott, mint kire nem zuhant

hatvan kiló, vagy több is, azt hiszem,

jó régóta nem álltam mérlegen;

legyinthetsz rá, hogy nem túl nagy kaland,

de rám mosolygott, a szemembe nézett,

hogy már nem is szégyelltem az egészet,

és átélhettem ott a hetesen,

hogy Isten újra megbocsát nekem.

Koncentrikus korok [117.]

Kiss Judit Ágnes

SZÜRKÜLET

most szürkület

nehéz a csend

a lámpafényben

légy kereng

fehér a mész

a házfalon

ha senki nem néz

megnyalom

a morzsát hangya

szórja szét

alattam ring

egy hintaszék

félig már alszom

tág az éj

nagymama ringat

és mesél.

Koncentrikus

korok [35.]

Kiss József

UTRAVALÓ

Mi földönfutónak a hajlék,

Mi éhezőnek a falat,

Az tépelődő, bús kedélynek

Olykor egy szó, egy gondolat.

Olyan mint mikor gyönge résen

Vadonba hat egy napsugár

S ösvényt mutat a tévelygőnek,

Melyen ismét haza talál.

Kiss József

SZOMBAT

VILÁGOK URA…

(A XI. századból)

Világok ura! Világok előtt

Megelőzted létben a létezőt,

A mely szavadra öltött alakot,

Hogy legyen meg, király, akaratod,

S ha semmiségbe minden visszadül

Te megmaradsz fönségben egyedül.

Voltál, vagy és léssz: egy! mindenható!

És nincs te hozzád senki fogható!

Kezdet nélkül való s határtalan,

Tiéd az erő és a hatalom.

Te istenem vagy, kőszálam nekem,

Kihez inségben menekedhetem, –

Lobogóm, vértem, ha sikra szállok,

Segítőm, hogyha hozzád kiáltok.

Kezedre bízom alvás idején –

Alva és ébren a lelkemet én,

Lelkemet, testemet – és félelem

Nem bánt, ha tudom, hogy te vagy velem!

Az ár ellen [43.]

Kiss József

KÉT HAJÓ

Felhőtlen, nyájas, tiszta délután

Végighajóztam a pesti Dunán.

Cirkálni kedves, hogyha céltalan,

S a fáradt embert vonzza a folyam.

Átlátszó, tiszta, enyhe volt a lég,

Ütemre csattant a hajókerék,

Magasra szállt a gyárkémények füstje

És csillant-villant a Duna ezüstje.

Hajó födélen nyomtalan a lábnyom –

Ki magányt keres, az hajóra szálljon

A végső megállón, Újpest alatt,

Leadtuk rendre az utasokat.

Helyükbe jöttek, begurulva mások,

A föld göröngye: parasztok, munkások,

Kofa és fűszeres, mesterlegény,

Cselédlány, babos kendővel fején,

Kocogva rótták végig a hidat,

Egy se nézte nagyon a másikat. –

Fenn a kormányon mozdulatlan álltam,

Az őszi fény körülenyelgett lágyan,

Friss szellő lendült, a Dunát borzolta,

A távol hangot mind közelebb hozta.

Előre görbedt daruk árnyékában

Ácsok ácsoltak lenn a hajó-gyárban,

Fúrva, faragva, pánttal, ami kösse:

Új hajó vázát rovogatták össze,

S a nyüzsgő képen végig-végig szállván,

Megakadt szemem egy rozoga bárkán,

Otromba, ócska, elzüllött, fakó,

Kiszolgált s vízre többé nem való.

Teste csupa seb, bordája csupa lék,

Gépe nem lüktet, de nincs is benne gép,

Kormánya letört, kereki elnyűttek,

Bizony ennek is már elhegedültek!

S amint még jobban szemügyre veszem,

És farán az írást összegezem,

Megbotlok egy névben, megsiklok egy szón:

– Ti égi szentek! Hisz ez az én hajóm!

*

A sárga vizek melancholiája

Borong te rajtad, lápos Tisza tája,

Ott nő a sulyom, terem a kökény,

A Tisza partján, ott születtem én,

Csegei révnek szálas jegenyéi,

Csak ti tudnátok még arról regélni,

Mikor egy ingben, mezítláb futkostam

És tojást szedtem zúgó nádasodban.

Mikor egy éles vijjogó füttyszóra

Mind fölrebbent a nádasok lakója

És parthosszant vonalba gyűlt a nép,

Hogy szemtől-szembe lássa a mesét.

A hajót, mely tüzet, füstöt okádik

S magától jár, mit nem láttak odáig:

Az első gőzöst a Tisza vizén.

Napestig ültem a part peremén,

És lestem, vártam jöttét a csodának;

Légyottra hőbben asszonyt még nem vártak,

Mint gyermekszívem várta a szirént.

Idegen népek jöttek a hajóval,

Intettek kézzel, kendő-lobogóval,

És zakatolt odább, a habot szelve,

Míg a távolság végképp el nem nyelte,

– Honnan jő a hajó és hova megy?

És honnan és hova az emberek?

*

… Lomtárba jutottál, mint annyi más:

Öreg hajó! Ez a végállomás!

Ketten indultunk, te értél elébb be,

Ki vetne ügyet ilyen semmiségre?

Idő, távolság, tét, egymásután,

Úgy lehet, számítás-hiba csupán,

Mi előttünk leng, az nem örök távol,

És minden határ elolvad magától.

De vissza-vissza, hova út nem szállít,

A Dunától vissza a Tiszáig,

Mentén elsüllyedt boldog szigeteknek,

Hol ifjúságom álmai elsüllyedtek,

Hol hitet, reményt, mindent elvesztettem:

Az a távolság, az a messzeség,

Az a mindörökre utolérhetetlen!...

Hortobágy mellyéke, 1904 [74-76.]

Kiss József

A NAPHOZ

Ó, tűzz le forrón az én szép hazámra,

Legizzóbb lángod, te nap! ide vesd,

Hogy kétszer érjen a rónák kalásza,

S kétszer piruljon a szőlőgerezd.

Delelő fényed, nyugvásod harmatja

A mi ezüstünk, a mi aranyunk –

S ha a föld egyszer tejét le nem adja,

Mi oly inséges szegények vagyunk.

Tápláló anyja más népnek a tenger,

Sós habja drága, apadatlan kincs,

Mi kulcslyukon át nézzük sovár szemmel,

De a karunknak hozzá köze nincs.

Hatalmas rajban járnak a hajók kinn:

Visszatérőben ide egy se tart –

Az Óceánok nagy végtelenségin

Ki is ösmerné a szegény magyart?

Hol évmilliók ősvetése hűlt le:

Gyémántmezőkön ásónk nem kutat.

Másé a Dél – rejtelmesen terűlve,

S művészetével a gőgös Nyugat.

Lomhán gomolyg a gyárkéményünk füstje,

Versenyre brittel, frankkal nem kelünk –

A hármas hegy – a négy folyam ezüstje –

Oly szűk világ, de nekünk mindenünk!

És mienk vagy te, örök nap az égen! –

Oly éltetőn nem sütsz te sehova,

És lángod lüktet a férfi szívében

S fényedtől édes a nő mosolya.

Nem vág oly rendet, mint minálunk, senki,

Rendet a réten, rendet a csatán,

És könnyű vérrel úgy gondot temetni,

Sírva vigadni sem tud senki ám!

Kelet pusztáin már téged imádtunk

És pogány sorban neked áldozánk,

A termő róna napsütötte álmunk:

E föld élt bennünk sejtelem gyanánt.

Sokszor lehúnytál véres alkonyatban,

Sokszor kerestünk: nem voltál sehol.

Mint a szerelmes, ki búvik, felbukkan,

S párjával végül mégis egybeforr.

Ó tűzz le forrón az én szép hazámra,

Legizzóbb lángod, te nap! ide vesd;

Hogy kétszer érjen a rónák kalásza,

S kétszer pirúljon a szőlőgerezd.

Forrald merész nagy tettekre a vérünk,

Ha lankad a hit s csügged a remény –

És aranyozd be a mi szegénységünk,

Te arany nap, az égbolt tetején!

Válogatott versek, 1902 [158-159.]

Kiss József

NÁPOLYI EMLÉK

Leáldozóban volt a nap. Enyészve

Foszlott a köd a nyugvó tengeren.

S a fátylát lebbentő messzeségbe

Áhítattal merült tekintetem.

Felhőtlen égbolt egyenletes kékje:

Ragyogott Nápoly tündér ege rám;

S lelkemben lágyan, lábujjhegyen lépve,

Bevonult a béke harcok után.

Elsüllyedésig megrakodva gályám,

Kidobtam a súlyt, mindent, mi gyötör,

S jöttem üdülni a csodák hazáján,

Hol élni kéj és meghalni gyönyör!

Magamba szívni a balzsamos léget,

Fürödni fényben, látni kék habot,

És megtagadni mind a bölcseséget,

A melyre otthon tanítottatok! –

A Posilipón ért utól az alkony

Kidőlt-bedőlt osteria tövén

S egy ottfelejtett mohos gránit-talpon

Csakhamar víg tanyát ütöttem én.

Gólyanyakú kis szélke-gömb üvegben

Egy vén anyó chianti bort hozott,

S jött az osztrigás – idegenre lesve –

S bizalmasan mellém kuporodott.

Héjas csemegéit rögtönzött torra

Fejteni kezdé és csettengetett:

Rá-rákacsintott bikavér-boromra,

S szóba keverni tett kísérletet.

Nem értém bár, de szava – merő dallam –

Elhalva is még cseng-bong felém,

A míg szememmel végig sikamlottam

Santa Lucia árbócerdején.

S minél alább merült a láthatáron:

A húnyó nappal mélyebb lett a csend;

Vonzóbb a kép; sejtelmesebb a távol;

S enyhébb, nyugalmasabb szívembe’ lent.

Nem bántott semmi. Nő és gyermek képe

– Mi távolból aggaszt – nem zaklatott;

Miként ha lelkem minden köteléke

Lefoszlott volna egy varázsra ott.

Ó olyan egy voltam e pillanatban

A természettel, mely itt hű barát:

Szint’ érzém, hogy szíve bennem dobban,

S az én szívem belé enyészik át!

Mosolyogva nyúltam a kristálykehelyhe’

S színig megtöltém: Evan, Évoé!

A trónjavesztett régi istenekre!

Kik visszavágyhatnak e táj felé.

S amint ajkamhoz emelném a kelyhet,

– Kehelytől ajkig, hej, még messze rés! –

Im, gyászmenet tart föl a meredeknek,

Megdöbbentő, szokatlan temetés!

Lebbentyűs fehér álarcot viseltek

A minisztránsok és halottvivők,

Egy csöngetett, egy vitte a keresztet

S a többi szökdelt a halott előtt.

A pap egykedvűn lépdegélt, közönnyel

S a füstölőt lóbázta álmosan;

Énekszó nem zendült, sirám nem tört fel,

Mely zavarná a holtat álmiban.

Szép ifjú halott volt, a kit temettek,

Bíbor nyugágyon vitték szabadon;

Férfias arca fordítva keletnek,

Úgy csüggött a kék mennyboltozaton.

Kezei egymásba kulcsolva lágyan,

Ujjai közt egy üde rózsaszál:

Ily nyájas színben soha még nem láttam –

Ah, arra Délre szép csak a halál!...

S mikor hozzám elértek, fölemeltem

Magasra a veszteglő serleget:

„Nyugalmas álmot, boldog ismeretlen!

Ki utamat itt véletlen szeged.

Ha számomra is egyszer üt az óra

És fáradt testem megpihenni vágy:

Így szállítsanak engem is nyugovóra

Parti árnyból az alkonypírba át.

Ne kísérjen se zokogás, se ének,

Se sokaság, mely holnap megtagad;

Az örök semmibe úgy sincs kíséret,

Oda minden lény egyedül szakad.

Csak ha úgy akarná a jó szerencse,

Legyen közelbe – ezt kívánom én –

Egy szív, úgy dallal, érzelemmel telve,

Mint most e pillanatban az enyém.

Valami elzüllött poéta-lélek,

Ki megszerette a hegy lángborát,

Az köszöntsön fel, úgy mint én most téged,

S ürítse értem búcsúpoharát!”

Az ár ellen, 1890 [55-58.]