Keresés

Kiss Tamás

 

 

GYORSVONAT

 

Gondoltál arra, hogy honnét jövünk?

kiváltunk, lettünk, mozgunk és növünk.

Osztható pont és fénybe öltözött,

a Semmi és a Végtelen között,

mert homlokunkon hordjuk a jegyünk,

és felmutatjuk amerre megyünk,

ha megállítnak – „ide nézzetek!” –

elvek, rögeszmék, világnézetek.

Igét hirdet a látónak a vak

új világról – felrobbant szavak.

Új világ, otthon: az volt igazán,

ha reggel inget vasalt ránk anyám,

számba se vettünk napot, hónapot,

Istennek se köszöntünk jó napot,

míg meg nem intett, tudod, ismered

a hang belül, a lelkiismeret.

Az volt csoda, ahogy a gyorsvonat

átkattogott a Macskadomb alatt,

lengő hídon. Égre kelt két kezem,

és éreztem, hogy élek, létezem,

megtudtam azt is, amit tudni kell:

honnét futunk – hová, ha futni kell.

 

 

Méretlen idő, 1984 [70.]

Kiss Tamás

 

 

ÁLMOK

 

Halottaim, a drágák

álmomban visszajönnek,

suhannak, állnak, ülnek,

mosolyognak, köszönnek.

 

Anya perkálruhában,

apa bottal, kalappal,

öreg néném jön éjjel,

kicsi testvérke nappal.

 

Rég eltünt ismerősök

víg találkákat adnak

kertünkben lallaláznak,

fejük fölött süt a nap.

 

Eltávozott barátom

– ó, hogy ezt is megérem –

holnapra vacsorára

hív. Elmegyek, igérem.

 

Kopogtatok gyanútlan,

kezem már a kilincsen.

Más fogad… Persze… persze…

Azt mondja: „nincsen… nincsen”.

 

Mért ez a tréfa? – mondom,

itt van, ne rejtegessék.

Azt mondják: „persze… persze,

jöjjön csak, tessék, tessék”.

 

Halkan kinyíl az ajtó,

őt látom ülni szemben,

akit nem is a földbe,

itt ástam el szívemben.

 

 

Méretlen idő, 1984 [66-67.]

Kiss Tamás

 

 

LÁTHATATLAN

 

A sziklák behajolnak a vízbe,

a tenger meghasad.

Tündéri árny vonul az égen,

alatta megremeg a csönd,

a szív végső dobbanással esdekel.

Nincs idő, nincs idő, nincs idő.

Az órák kitáncolnak

a marasztaló terekből,

nem mérik múlandóságunkat,

pörgünk a magunk törvénye szerint.

Nem az a jó, ami látható,

tapintható vagy fogható:

három hangszerből egy zene,

a hallható, a súgható, a búgható,

a három plusz egy dimenzió.

Ahogy egy láthatatlan ágon

szólal a feketerigó.

 

 

Méretlen idő, 1984 [60.]

Kiss Tamás

 

 

TEMPUS SENECTUTIS

 

– Rembrandt utolsó arcképére –

 

Az Idő, igen, az sürget és megáll azon,

aki naponta végigálmodozza,

és azt hiszi, hogy eszmél, dolgozik…

Barátkoztam, szerettem, s most tudom,

hogy némely barátság elviselhetetlen.

Mindig, minden nap résen vagyok,

érzem, odakinn a kapun kívűl

elmaradnak a jóindulatok.

 

Ránkszakadhatnak a fák lombjaikkal,

jaj, mit forralnak ott az utcasarkon

azok… Voltam suhanc valaha, tudom.

De lám, hogy összeszorul az idő

vagy az izmok, erek, vezetékeink.

Jöjj, ifjúságom, hadd népesüljek

még egy kicsit veled. Vad csínyjeimmel

éles füttyel, labdadobogással.

 

Csak egyetlen jel legyen az arcomon:

a mosolyé, hogy élek és vagyok,

s ki eddig él, az mosolyba hal,

aki így él, az pillanatban él,

azé a múlt, jelen, a nincs-jövő,

a behatárolt megismerhetetlen,

amit flamandunk utolszor fölrakott,

az a túl-idő: aranyló mosoly.

Mikor nem háborog a test, csak működik,

s szánk szögletén ott a kimondhatatlan.

 

 

Méretlen idő, (198?) [38.]

Kiss Tamás

 

 

RILKE-INSPIRÁCIÓ

 

Suhan a gyors az öböl peremén,

vonít nyomában a bóra.

Tenger fölött keskeny ez a sáv:

Monfalcone – Duino – Sistiana,

akár a kimondható és az

alig kimondható között.

 

Minden művünk ürügy,

a szó sem azonos mindig önmagával,

másért kiált,

az egészért perel.

 

Nem halni vágyom én,

s ha nem is élni,

de nyitva tartani az életet,

beoltódva egy nagy szerelemmel.

 

Mint kő alatt a magot,

fedj el csak engem versem,

áttörök, mint a fű,

győzelmes dárdaéllel.

 

Tágulni vágyik minden

az árnyak oldala felé,

látni színről-színre

a meg-nem-világítottat.

 

 

Méretlen idő, 1979 [272.]

Kiss Tamás

 

 

VÉNÜLŐ ALASTOR

 

…,,tűnődöm a világnak

Gyermekkori csodás emlékein.”

                             Shelley: Alastor

 

Maholnap elhidegednek

tőlem a kedves szavak,

kettétörnek a hasonlatok,

a jelképek lámpái kialusznak.

 

Szelid őz- büszke szarvas-korom

messze már, messze, messze…

Az arany- ezüst- rézerdők

visszhangjait a szelek fölisszák,

repedt kürtök vonítnak fönn a télben,

Echo nem felel,

bezár a vén idő.

 

Naponként, egyenletesen, lassan

pusztul le rólam a világ,

míg vissza nem adom, amit

valaha tőle kaptam.

 

Testvérem lett a föld,

húgom az ég és bátyám a tenger,

a mindenséget fogadtam szivembe;

de ha átlépek a szivárvány alatt,

homlokomon viszem a napot,

s gyanútlanul keresem a részem:

a sosem lelt, a mindig keresett,

a föl nem talált tökéletességet.

 

 

Holdkikötő, 1977 [247-248.]

Kiss Tamás

 

 

A CSILLAG ÁGAI

 

Úgy összenőttünk mi,

és úgy összeforrtunk

erős tüzekben,

akár a csillag ágai,

fényünk ringat

a végtelenben,

s a kék terekben

nem érezzük

határainkat.

 

 

Mérleg hava,

(1970) [167.]

Kiss Tamás

 

 

AZ IDŐ HÚZ

 

Elkéstem – szárnytalan röpültem –

elveszítettem az időt.

Valaha erdő nőtt körültem,

hol van már? – elhervadt, kidőlt,

alólam elgurult a földem,

fejemről ellépett a nap,

mintha nem is órákon jöttem

volna, de ezer év alatt.

 

Tudni kell azt, hogy mindenünnét

késik az, aki tesz-vesz, él,

az a pontos, aki körülnéz,

helyére ül, s aztán beszél…

 

Ám az idő húz szakadatlan,

nem úgy, ahogy az óra vár;

ami belül leng: oszthatatlan,

nem percre, mutatóra jár.

A gép oszt csupán, de nem növel,

rádhagyja ami eleven,

szabadság, hű társam, jövel,

légy földem, napom, elemem.

 

 

Fogóddz a csillagokba, (1970) [9.]

Kiss Tamás

 

 

ESZMÉLET

 

Világosodj

                  akár a mécs

s ne lásd önmagad fényességét

 

légy eledel

                  akár a méz

ne érezd lényed édességét

 

Ha nem vagy olyan

                                akár a tér

mi el nem hagyja élességét

 

légy akkor olyan

                           mint a pont

ne tudd önmagad végességét

 

Egyensúlyod

                     azonos a törött faággal

napi-kenyerű biztonsággal

 

békéd az ágból

                        készült bottal

állandó hadiállapottal

 

Világosodj

                  akár a mécs

s ne lásd önmagad fényességét

 

légy eledel

                  akár a méz

ne érezd lényed édességét

 

 

Fogóddz a csillagokba, (1970) [7-8.]

Kiss Tamás

 

 

ANNA LÁNYOM

 

Nyújtja felém a kezét, s olyan az, mint

gótikák csúcsán a csipkefodor

galambbal – mikor éppen rebben az égre.

 

Mögötte három harang csilingel

amikor elkezd mosolyogni,

 

még nem forgatja a naptárt,

nem tapogatja a Holdak

vérkörein kopogó suhogását.

 

Koratavasszal cseresznye érik

foga közt, attól piroslik az ajka,

 

júliusban – akár a tavak –

kis halakat ringat a nap

két szeme tükre alatt.

 

 

Fogóddz a csilla-

gokba, 1967 [62.]

Kiss Tamás

 

 

EGY DARAB ÉG

 

Apáink ellopództak

utánuk szöktek anyáink

véget nem érő nászra,

állunk négyszemközt kifosztva

még inkább rámarasztva

időtlenül egymásra.

Gyermekeinknek szárnya költ,

elhagynak fészket, árnyat, ölt

a tüzhely melegét feledve

csapnak ki friss, hideg szelekbe.

 

Aki férfi,

ilyenkor visszanéz,

körültekint s megérti,

bárhogy legénykedett, viháncolt

egyetlen óriási szoknya

ringó körében táncolt:

csomóba gyűlt a sok szál –

s több lett az egy a soknál.

Te maradtál

asszonyi hűség,

jóság és állandóság,

megőrző egyszerűség.

 

S ha alkonyul,

félni már akkor sem szabad

csitít szavad,

hozzám érsz gyönge vállal,

moccanó derekadnak

viola-illatával.

S megmarad még

egy darab ég

szemed két csillagával.

 

 

Méretlen idő, 1967 [191-192.]

Kiss Tamás

 

 

JÓ REGGELT, PÁRIZS!

 

Pontosan nyolc óra tizenöt perckor fut be az expressz

a Gare de l’Est-re, de itt még kora reggel van ilyenkor,

párából kibukó kupolák fénylő pikkelyei kezdik letörölni

az álmot, a dombok hajnali zöldjét a szemről s azután

érc-torkú kakasok jelzik, hogy megérkezett az új nap.

Morajok, hangok, idők méhéből egy nyelv kezd kialakulni,

testvéri szavakat keresünk, megosztani emberi létünk,

szívünk bábeli csendjét, ember-előtti magányát,

s új színeket, hogy méltón köszöntsünk titeket sárga,

levélzöld, változatos sokszögek, vonalak enyhén

egymásba bújó legyezői, boulevard-ok folyama. Lenge

emelkedők, ahova izgalmakkal, szívdobogással lépked a láb,

mert régi atyák, halott szüzek hamvait rejti az aszfalt.

Ti körök-terek-tengelyek-átlók, geometriák dallama: város,

csillagsugarak síkjain óriás szívből kitörő lendület,

kőolajos kutak alkoholcsövein felbuggyanó hevület, tőlünk

szabadulni törekvő akarat, aki új csillagokat szűlsz

az estben összeboruló avenue-k peremére, hogy el ne

tűnjön előlünk a gyönyör, s a szorongás meg ne emésszen:

úgy nézlek, akár a gyerekkor rétjeit, mikor az első füvön

rózsaszín csikók heverésztek a napban Pünkösd Havában;

fényjeleid piros szineire felbődülő autócsordák morajában

úgy elhallgatom, míly nesztelenül, remegőn hullatják

otthon kertjeink mélyén virágukat az almafaágak.

 

 

Méretlen idő, 1965 [200-201.]

Kiss Tamás

 

 

ESŐK ÉNEKE

 

Hallgasd ki majd egyszer barátom zenéjét a nyári esőknek

mikor a telt lombokról a sűrű kerti füvekről

a gyorsan alakuló fövenyre fut le az ár és onnan

gyönyörű rendben a kemény köveket agyagot kikerülve

összeszalad körtáncot csinál azután csobogó dallal

panasztalanul a zordon kietlen mélybe leomlik

A mélység boltívei alól pedig ugyanakkor komoran

piros-fekete hangon felbúg egy orgona hangja

s ott a te arcod előtt születik meg akár az erdők

szálfáin átsuhanó fuvalat – léted sorsod muzsikája

Nincs nála tisztább ének harmonikusabb dallam

e háromrészes bolygónk közbeeső közegében

Tekints körül testvérem ez örökké változékony világban

ahol mindent értettél helyére tettél megmagyaráztál

megtört szögekben mértél sugarat hajló végtelent

éltél – úgy hitted – érzékeidet kielégítő örömökkel

s most mégse felejtheted el honnét származol hova térsz meg

esők suhogása csermelyek szakadása között hiszen

hallod a tó mélyén a havasok csúcsát

látod a futamokat ahogy az ellenpontokat oldják

ízleled szádban villámok légűri suhogását

orrodba vág lényed egyszeriségének döbbenete

érintheted az Örök-Nincsen kimondhatatlan édességét mert

a telített lombok a sűrű füvek gyapjai közül

lefut a nyári eső is a gyorsan alakuló fövenyre

s a lét gyönyörű rendje szerint a kemény köveket kikerülve

összeszalad körtáncot csinál azután csobogó dallal

panasztalanul a zordon kietlen mélybe leomlik

 

 

Fogóddz a csillagokba, 1965 [68-69.]

Kiss Tamás

 

 

MESE A TIGRISRŐL ÉS A KISMADÁRRÓL

 

1

 

Elmondom, most elmém azon jár,

egy régecske hallott mesén

a tigrisről, miképp uralkodott az

egykor erdők rengetegén.

Hogy félt, bujt tőle a sok állat,

erősebb volt mindenkinél,

– mert akkor még erős is az volt

csak, akitől mindenki fél. –

 

Három szolga tett-vett körülte,

lesték, ha mozdítja fejét

őfelsége. Járták az erdőt,

erősítgették erejét.

Fák közt, ha felszisszent a vad,

azt hirül hozta a szarka,

a sakál zsákmányt kergetett,

s ezt tőrbe a róka csalta.

 

Egy tigris-üvöltés elég volt,

az erdő felkelt és futott,

elrúgta borját a szarvas,

elfeledte, hogy szoptatott,

a mókus is a mogyorócskát,

gerlepár, hogy minek örül,

a vaddisznó meg parancsra ott várt

a tigris barlangja körül.

 

Történt egy nyári délután, hogy

a sakál parancsot kapott:

hozza el a vad-állományból

a legzsirosabbik falatot.

Könnyü volt mindig parancsszóra

vadászgatni. De nem mese:

most az egyszer nem volt az erdőn

egy fianyúl nem sok – annyi se.

 

2

 

Hasztalan settengett a róka,

hiába bőgött a sakál,

olyanná lett a rengeteg most,

minthogyha jönne a halál…

– Tigris úr elé így kerülni

kockázatos dolog nagyon,

őz, szarvas hova tudtak tünni,

mért bujt odúba a majom?

 

Üres pofával hazamenni,

sakál uram!... De mit tehet,

rókafi is – falatka híján –

hullat valódi könnyeket.

A tigris, ahogy felüvöltött,

senkisem hallotta szavát,

visszaadták a gyors vadak,

a föld, a madarak, a fák.

 

Rögtön utánuk harmadiknak

a pletykahordó szarka ment,

hogy mit észlel és mit tapasztal,

mire jó ez a síri csend?

Soká jött vissza őkegyelme

– igen messzire járhatott –

s az a hír, hogy új királyt tettek,

azt hallgatják az állatok.

 

„Téged tigris úr nem uralnak,

egy új király szavára vár

mostantól minden vad az erdőn,

halld csak, szól a Varázsmadár…”

„Varázsmadár?” – bömbölt a tigris,

„én annál erősebb vagyok”.

De el is némult, mert valami

fenn eltakarta a napot,

 

feje fölött. – „Talán a szárnya?

Ő az ott? A Varázsmadár?”

„Felhő az ott csak, ne félj úgy

uram” – hizelgett a sakál.

S mikor ellépett méltósággal

reszketve a róka előtt:

„Megállj” – ennyit mondott morogva –

„majd eljön még a te időd!”

 

3

 

De hogy villámlott fenn a felhő

megijedt rettenetesen,

úgy hitte, tán a madár szeme

villog oly félelmetesen.

„Varázsmadár” – ismételgette

s remegve hátrált – „az van itt”.

Leste farkbojtja rezzenését,

próbálta körmét, fogait.

 

Nem is mert az erdőre menni,

csak mikor elült a vihar,

akkor is nagyon óvakodva

settent puha talpaival.

Lustán, hisz tegnap este óta

nem volt szájában egy falat,

ment, mendegélt, mig csuda látvány

tárult elé egy fa alatt.

 

Ott gyült az erdő minden vadja

egy karikába, körbe lenn

s egy aprócska kismadár dalolt

a fán, egy bambuszlevelen.

Azt hallgatták oly áhitattal,

oly elbűvölve, csendesen,

hogy mikor odacsörtetett, őt

észre sem vette senki sem.

 

Kit hallgatnak úgy, mit csudálnak

ezek azon a fán, hiszen

lehet is rajta mit csudálni,

oly kicsi, alig látja szem.

Igaz, szavában annyi kellem,

az énekében annyi báj,

hogy elbődült arra a tigris:

„Megállj! Te vagy az új király?”

 

Szólt a madár: „hol eddig éltem

királyok arra nincsenek.”

– „No, de hát én vagyok a tigris…”

– „Arra nincsenek tigrisek.”

„De ha volnának, akkor is, hát

a legerősebb én vagyok,

tudok ám én is énekelni,

szebben, mint te, ha akarok!”

 

Eltátotta torkát a tigris

és elbődült olyan nagyot,

hogy beleremegett az erdő,

elhuzódtak az állatok.

A sakálban elállt a lélek,

pedig hát nem így akarta,

elsompolyodott rókafi

ágról elrebbent a szarka.

 

4

 

Ekkor a kismadár az ágon

csudálatos dalba fogott.

Előmerészkedtek azonnal

a szerte rebbent állatok.

Zöld lomb alatt egymásra nézett

az üldögélő gerlepár:

„honnét tudja, mondd, hogy szeretjük

egymást, ott az a kismadár?”

 

Bambuszfácskák nőttek a dalra

egymás után a föld alól.

Leveleik búgtak a szélben,

ahogy a kismadár dalolt.

Majd mintha szikra hullna rája,

egyszerre lángolt a vadon:

mert tűz, öröm dalolt a dalban

nyugtalanítón, szabadon.

 

A szarvas felemelte szarvát

a tigris felé merészül.

Patáját úgy fente a bivaly

mint aki birokra készül.

A vaddisznó meg az agyarát

élezte. Moccant minden állat.

A gyenge fácán is csapkodott,

a majmok diót dobáltak.

 

Támadt olyan kavarodás, hogy

a sűrű visszhangzott belé.

A tigris is megfutamodott

fák résén barlangja felé.

Oly erős nem volt, mint az erdő

minden vadja és madara

együtt. Elinalt hát. Legyőzte

a kismadár. A szív dala.

 

Királyságának vége így lett,

megdöntötte az ének is.

Madárének. S ezzel egyúttal

vége az én mesémnek is.

De ne csak a végét keresd ám,

a bölcs tanulság benne az:

lehet erős, akitől félnek,

de akit gyűlölnek, gyenge az.

 

 

Égi tűz, (1964) [59-65.]

Kiss Tamás

 

 

JÁTÉK A FOLYÓVAL

 

Lenyúltam, s éreztem, vized

már nemsoká befagy.

Te, ki a nem-múlót viszed,

te múlandó, te nagy,

 

kinek sodrába kétszer is

nem léphet be a láb,

állj meg: hát utad merre visz,

azt mondd meg legalább!

 

Tudod, hová fut, merre tart,

habod, vized, halad?

Hát mondd, nem boldogabb a part,

hogy mindig itt marad?

 

Fölöttünk villan már a tél,

a fagy gyémánt foga,

suhintja korbácsát a szél,

befagysz egy éjszaka.

 

Fuss csak, szeretem friss heved,

mely mintha céltalan

lenne. De jólesik veled

kijátszanom magam.

 

Sorsunk játéka ugyanaz,

te oly egy vagy velem:

így kell egy felsőbb rend alatt

csak futni szüntelen,

 

szélesebb medrekre lesni,

hogy megleljük hazánk,

és ott is a célt keresni:

a roppant Óceánt.

 

 

Égi tűz, (1964) [53-54.]

Kiss Tamás

 

 

TÉLUTÓ

 

Szép az, amikor a felfagyott

rögöket belepi a hó,

s a végtelenbe fut a nyom

az autó kereke alól,

 

és puha hermelin-fehér

a föld tükre is odafönt,

leszáll az únt zsivaj után

egy új öröm: a tél, a csönd.

 

De szebb, mikor a híg latyak

szigetén ott látod magát

az anyaföldet, s érzed is

a napsütött aszfalt szagát.

 

S a jég alól mikor kibú

a csatorna rácsos szeme,

s delenkint elkezd csordogálni

csipp-csipp – a hólé lefele.

 

Csipog, dalol és szüntelen

énekel odalenn az ár,

mint az élő föld szelleme,

tavaszt köszöntő kismadár,

 

s üzen: ne félj, nincs elmulás,

nincs külön élet és halál,

játszik a két idő, s te ott vagy

az alkonyán, a hajnalán.

 

Csipp-csiripp – csitítsa szíved

ez oldó angyali zene:

csipp-csiripp – lásd, mindennek eljön

egyszer a maga ideje.

 

 

Égi tűz, (1964) [31-32.]

Kiss Tamás

 

 

SZOMJÚSÁG

 

Mint akit útra szólogatnak

hű társak, s végül is marad, –

nézem, hogy húznak el fölöttem –

délnek a vándormadarak.

 

Úsznak. Szavuk megáll mögöttük

a légben – gyöngysor hangtaraj,

s lehull, mint lélekről a test,

szakad – kilőtt rakéta-raj.

 

Utánuk nézek, s azt hiszem, hogy

elmennék velük innen én,

hisz ilyenkor jöttem, születtem,

madárvonulás idején.

 

Örökre rámmaradt e kép,

az ösztön hű, emlékezem:

anyámnak emlején a szám,

de röptükön a két szemem.

 

Tündéri kép, amin a fül,

a szem most is megáll, mulat,

ám az ember-szív nyugtalan,

lefogott szárny, ős indulat.

 

Fáj: látni közülük magam,

hogy puha szellőcskék élein

hasítnak lankadatlanul

madaraim, testvéreim,

 

s hogy nem lehet zord tél elől

velük keresni szebb hazát,

feledni hírem, hangomat,

hagyni az örök éjszakát,

 

s hogy nem lehet fészkem a világ,

ahol mindegy, ha fent, ha lent,

nem éri test a csillagát,

s a szomjú vágy a végtelent.

 

 

Égi tűz, 1963 [36-37.]

Kiss Tamás

 

 

CRESCENDO

 

Jön az öregség, jaj de fáj,

szólj néma kín, ordíts te száj,

így könnyebb tán a seb,

 

szembe zord képet mutogat,

utánam vicsorít fogat,

sunyít, mint az eb.

 

Hogy menni kell s nincs azután,

agyamig most jutott csupán,

szorongat szelleme,

 

tudom is már, hogy miért kell

fogakkal, varázsigékkel

megvívni ellene.

 

Nem ám a sír, nem is a kés,

a mindennapi rettegés,

a gondolat a gát,

 

hisz az idő, tér végtelen,

a munka még töméntelen

s a szív öli magát.

 

De mire való a tudás,

a szó, a tett, ha elmulás

ellen nem védelem,

 

mért villog mégis rám foga,

ha magam nem adom oda

vad kedvre, kényre, nem?

 

Lám, van kétélü fegyverem,

hitem és okos kételyem

egy életre elég,

 

egyikkel szívem érlelem,

másikkal időm kérlelem,

ha szökni kell: ne még…

 

Ha szívet-tépő foga van,

fájjon annak, ki maga van,

vigyázz, ne hagyd magad!

 

Mástól meg mit is féljek én,

magamnak miért éljek én,

míg van, ki befogad.

 

Innét viszem, néktek hozom

szivem. Hozzátok tartozom

ég, föld, ti csillagok,

 

tudok kopni, növeszteni,

győzni, mert nincs mit veszteni,

ha már ember vagyok.

 

 

Égi tűz, 1963 [33-35.]

Kiss Tamás

 

 

RÉTI FŰZ

 

Mikor Kőrösbe, Berettyóba

lefutottak a vadvizek,

a rétszélen ügyes kezével

nagyapám tanyát épített.

 

Nyársat nyesett egy kert alól,

szalonnát pirított vele,

s hogy jóllakott, a vályoggödör

nedves partjába szúrta le.

 

Gyökeret vert, felnőtt a fűz, –

mint egy legenda, egy mese –

nem ártott annak a vihar,

villámütés, fagy, – semmi se.

 

Rezgette arany fürtjeit

– napban fésülködő leány –

Porosállás szikes, ezüst,

délibáb-rengető porán.

 

Összedőlt már a kis tanya,

betemették a kutat is,

gyom verte fel körötte a

mezsgyét, a dűlőutat is,

 

ő itt maradt magamagára,

akár egy jelkép, egyedül,

tücsökszó őrzi alkonyát,

s fölötte a hold hegedül.

 

Mintha próbálná elfeledni

a vadvizet, a réteket,

körötte elzúgott kemény

rideg paraszti életet…

 

de nem lehet. Fogja a part,

ősz tépi csimbókos haját,

kapaszkodik a szikbe mélyen:

múltba néz, de jövőbe lát,

 

várja a fürge gépeket,

nyomukban csírázó magot,

zivatarok után a békés,

ember-növesztő századot.

 

 

Alföld, 1962 [138-139.]

Kiss Tamás

 

 

ZSOLTÁR

 

Nyugtalanul keresem a szót. A helyem a Földön.

Nem a pénzt, – az egyensúlyt.

Nem a támaszt, – a harmóniát kutatom.

A termő békét, – nem a nyugalmat,

a rendet, – s nem a félelem-adta fegyelmet.

Nem izgat engem a sorrend,

hová apró márványlépcsők vezetnek

puha, omlatag szőnyegeken:

föl-le, föl-le, mélybe-magasba.

Nékem a rend, az egyensúly kell, az,

ami nélkül nem lehet – óh nem –

de nem is szabad élni a földön.

 

Én úgy vagyok ember, ha érzem az ujjam

egy idegén, húnyt szemmel a meg-megiramló

pillanatot, ha fordul a Földünk s mögötte

lenyugszik, felkel a Nap.

Úgy vagyok ember, ha tudom, hogy az

állatöv minden csillaga ott fenn

lebeg egy-egy fűszál hegyén, kiszabott útja szerint,

és ha szelíd Katalin-rózsa vigyáz okosan

odalenn a tüzes hasadóanyagokra,

ha anyafarkas mellett kis gida térdel,

foltos puma ölén heverészget a bárány,

bazaliszkusz-lyuknál gödölye –

ember mellett az ember…

 

Mért néznétek ezért engem botor álmodozónak,

hisz tudom én már rég, hol a helyem:

veletek vagyok én az örökké kilengő

dolgok síkos peremén, és évmilliók küszöbén

várlak, kereslek, te társam, te másik,

te ember, emberiség,

hogy végre kezedbe fogóddzam.

 

 

Alföld, 1962 [136-137.]

Kiss Tamás

 

 

TAMÁS ÉNEKE

 

Ha nevemet mondjátok: „Tamás”

az öt jegy még nem a tagadás,

bizonyossága csak öt ujjnak

ahogy a foghatóba nyulnak:

tudni azt, ami hihetetlen,

és hinni is ami lehetetlen,

előhozni, ami leendő,

csinálni azt, ami teendő.

Hallani: kevés a fülemnek

sejdítni: orrnak, szájnak, szemnek.

Izgatóbb mindig a való

s hinni kell benne: az a jó!

 

Hagyjátok hát, hogy ne higgyek

se szónak, se a szemeimnek,

engedjétek, hogy öt ujjam

eleven sebekbe fúrjam,

nem fáj az – nem tőr megy bele,

én leszek akkor egy vele.

 

Nem lehetek azért hitetlen,

mert túlhinni magam nem tettettem,

de hitelét látni szerettem,

akibe sorsomat vetettem;

s akit szeretni úgy akartam:

kínját keresve kitakartam,

sebébe nyultam – én az ember –

közös-e az az én sebemmel.

 

 

Égi tűz, 1962 [48-49.]

Kiss Tamás

 

 

SOROK A MÚLÓ IDŐRE

 

Én a mindent megtakarító

és megőrző ember vagyok,

századra őrzöm azt, amit rám

egy tűnő pillanat hagyott.

 

A holt tárgyakat is őrzöm én,

hogy egyszer élni kezdjenek,

ismétlem így a gyönyörű,

a létre-hívó perceket,

 

mert kell az egész, míg az idő

bontja a részt, a falakat,

az illanót, a szertefoszlót,

mozdulatokat, szavakat.

 

Addig őrzök, amíg magam is

majd megőrzendővé leszek

s viszem tovább ezt a múlásban

szépséges örök életet.

 

 

Égi tűz, 1962 [38.]

Kiss Tamás

 

 

GYENGE ÁG

 

Szellő se fújt mióta, s lám

letört egy gyenge ág a fán,

a fa hegyén, – az éjszaka,

ember nem érhetett oda.

 

Talán egy eltévedt madár?

hisz késő éjjel az se jár.

Nem az a három körte-e,

– mi rajta csüng – az törte le?

 

Igen, oly könnyű a virág,

amit tavasszal nyit az ág,

de nehezedik a teher,

amit a nyár, az ősz nevel.

 

A kis kocsány hegyén a bog

megnő, ha bele nedv csorog,

és ha csak csöpp is csöppre hull,

hajszálcsövön is: nő a súly.

 

Lám itt a Mérték felborult,

a tiszta Törvény porba hullt,

egyszerre több lett a teher:

ágát gyümölcse törte el.

 

De hát mért nem vigyáz a mag,

mikor friss cserjévé fakad,

miért nem oktatja a fát,

viselje bölcsebben magát…

 

Te gyenge ág, ott fenn a fán,

csodállak téged, igazán.

Azt hittem, ember ha akad,

ki sokat ad, és megszakad.

 

 

Árnyékos út, 1961 [104-105.]

Kiss Tamás

 

 

VIRÁGZÓ ALMAFA

 

Illat járja a tornácot,

vén almafánk kivirágzott,

ezen a kies tavaszon

olyan, mint egy szép menyasszony.

 

Nem is látszik a sok ága,

csak a fürtje, a virága,

rajta a szellő zizzenése,

meg a méhek zümmögése.

 

A sok ágon csak az hallik,

hogy így hajlik, hogy úgy hajlik,

s mint a részegek a borban

fürödnek a virágporban.

 

Mintha ág is, a virág is,

értük lenne a világ is,

a mézecskét elorozzák,

de a helyét beporozzák.

 

Ki fejti meg ezt a titkot,

hogy az ágból virág nyitott,

zörgő, téli, száraz ágból?

– És gyümölcs lesz a virágból.

 

Emberek, nézzetek oda!

Nincs a földön ilyen csoda,

nincs a földön ilyen másik,

ha az almafa virágzik.

 

 

Mérleg hava, (1938-

1956) [76-77.]

Kiss Tamás

 

 

MOST ÉRTEM MÁR

 

Óh most értem már, hogy ember vagyok,

hogy bennem az ég a röggel vegyül,

és valaki téged nekem adott,

mert így szeret s mert nem jó egyedül.

 

S hogy míly jó az, hogy itt vagy. Itt, ezen

a sárgolyón: a hangod hallani.

Érezlek, ha kinyújtom kezem

és ha sikoltok, hallja valaki.

 

Belémkarolsz, lehull a sok lakat

a dolgokról. Nyílik börtönfalunk.

Értem én már, hogy a szív megszakad,

s hogy mért is élünk, hogyha meghalunk.

 

 

Méretlen idő, 1946 [137.]

Kiss Tamás

 

 

TITOK

 

Az nem lehet, hogy ne higgyél nekem,

hát mondd, akkor kinek higgyek én?

Aki bízik, csak bízóban hihet,

senki másban a föld kerekén.

 

Ki vagyok én? – ezt sokszor kérdezed,

bár szótalan. Mit várnál feleletnek?

Hisz abból tudom, ahogy te szeretsz,

és az vagyok, ahogy téged szeretlek.

 

Nálad vagyok: anyjánál a gyerek, –

kit rejtesz, én ahhoz hasonlítok.

Te csak szólsz, már magamra ismerek.

És egy vagyunk. Óh milyen nagy titok!

 

 

Méretlen idő, 1945 [136.]

Kiss Tamás

 

 

TÉLI ÁG

 

Figyelj csak arra a kis ágra,

azon előbb egy cinke ült.

Míg szóltam néked – s te oda-

néztél: a madár elrepült.

Nem láttad, csak a téli ágat,

ahogy utána remegett,

havát hullatta, fájt neki,

hogy elrepült… S ő engedett.

 

Szerettem volna mondani:

lásd azt az árva ágat ott,

hogy integet a semmiben,

kit előbb madár ringatott.

Ilyen vagyok, ha a kezem

elengedi a kezedet.

Csak leng tovább, míg meg nem áll,

mint akit senki sem vezet.

 

 

Fogóddz a csillagokba, 1945 [59.]

Kiss Tamás

 

 

A JEGY

 

Él bennem egy parányi jegy,

hogy én nem más, de én vagyok,

s ha nevemen szólítanak,

eszmélni kezd, kigyúl, ragyog.

 

Él bennem egy külön világ.

Tán csöppnyi sejt, parány atom,

elrejtve benn látatlanul…

Nem tudom én, nem tudhatom.

 

Adott az ég külön-külön

mindenkinek szivet, agyat,

lábat, kezet, tekintetet:

ismertetőt, hogy ez, vagy az.

 

Adott életet és halált,

csodás vegyületet adott,

a gazdagokban is szegényt,

szegényekben is gazdagot.

 

Sugárnyi jót mindenkinek,

vagy arcára angyali mást,

de ezentúl mindenkiben

kifejezett valami mást.

 

Ez az, mit csak nekem adott,

nem ismételt, hogy ide tett,

hogy legyen külön-egy világ,

amiből nem engedhetek,

 

ami enyém és senkié,

az én ismertető jelem,

számon tart engem általa

s róla én őt megismerem.

 

Nem terv vagyok, mit pillanat

a kósza létből elkavar,

benne győzhetetlen vagyok,

így vagyok ember és magyar.

 

Igen, tudom, ez én vagyok,

e drága jelleg az enyém,

jaj, ha elvenné valaki,

jaj, ha ezt elveszíteném!

 

Mert ezt ő adta énnekem,

a test csak egy omló elem,

ólomköntös, de általa

kellett, hogy egy ember legyen,

 

hogy megjelenjek test szerint,

mégis a test legyen a gát,

hogy húsban, vérben, csontban is

ő szóljon s dicsérje magát.

 

Külön világ, te égi jegy,

maradj meg annak, aki vagy,

angyal legyen, ha alkuszik:

semmit magadból fel ne adj!

 

Mint madárnak ágak alatt,

hová napnyugttal berepül,

fészek légy te pihés, meleg,

ahová ember menekül.

 

Ha visszakéri föld s az ég,

a sár lehull, s te messze vagy,

csak ennyit mondj: ez a tiéd,

ugye, ismersz még? Nézd: te vagy!

 

 

Mérleg hava, 1942 [64-66.]

Kiss Tamás

 

 

KORAI ŐSZ

 

1

 

Csörög a hűvös eső, szél hajtogatja a kertet,

nyöszörögnek a nagy fák még teli lombbal.

Kései alma lehull s a járda kövében

megüti magát, savanyú, tört. Ilyen a szív is.

Nem jól érzi magát az ember, ablakból kitekintve

megborzong, s melegebb nyárról álmodozik.

 

2

 

Ablak alól már kopik a lomb s remegőn,

véznán játszik az ág, kocorász az ablaküveggel,

majd azt is belepi párával a hideg szél,

úgy, hogy alig látszik már este rajta a csillag.

 

3

 

Pipára töltünk csendesen édesapámmal.

Köröttünk dongnak a percek, mint a halódó

őszi legyek, ha odacsapódnak az ablaküvegnek.

Két száj füstgomolyában emlékek kavarognak,

amiket most itt felmelegítünk, mert biz az ősz is

oly feledékeny. Mindent eltemet, el az idő is.

Magát is el… És nem emlékszik soha többé.

 

 

Fogóddz a csillagokba, 1940 [54.]

Kiss Tamás

 

 

KUNSÁGI ELÉGIA

 

1

 

A szittyósban együtt fürödtem

a hűvös esti csillagokkal.

Csapzott hajamba ág cibált,

úgy futottam feszült tagokkal

vízgyöngyösen az árokpartnak,

itt várt rám levetett ruhám,

hogy rámtapadjon melegen,

s becézze bőrömet puhán.

 

Öltözködöm, néz rám a hold,

ifjú szivem dobog bele,

csillog a szik, mint hogyha friss

tejjel öntötték volna le.

A távol már alkonyba nyúl,

nézem a régi kék eget,

alattam újjá tört rögök,

fölöttem puha fellegek.

 

Mint fürge gyík bujkál a szél

s szisszen az árokpart hajában.

Tücsök rí mellettem, szegény

majd megszakad már bánatában.

Béka kurrog rá, tág, rekedt

torkán zöld ároklé bugyog.

Zenél a föld, zenél a táj

s reá a csendes ég ragyog.

 

Hogy este lett! Madár se jár már,

szél kel, lengedez nyugtalan.

Éjfélt üt, kinyújtom kezem:

tizenkét tallér – mind arany.

Markomba üt, fejemre hull,

a földeken széjjel gurul,

a szántóvető fölszedi,

és elteszi a földesúr.

 

2

 

Milyen gazdag a nagyvilág,

– így sóhajtok magamban én –

óh föld, fák, ég s ti csillagok

s az ember mily kopott, szegény!

Te pontos törvényű világ,

érző szívem neked adom,

te millió csillagú éj,

te halld meg most a bánatom!

 

Tekints nagy ínségemre le,

legyek törött ékszered én,

egy szó csak, mely ott született

felséges ajkad szögletén!

Így társalgok veled világ,

árva szívemet vallatom;

nem vagyok teljesen magam:

alvó kutyám simogatom.

 

Együtt hevertünk ide le,

engem megrohant valami:

a rabság fájt, de néki ezt

így nem tudtam elmondani.

Csak azt néztük, mily könnyűek

és boldogok a madarak,

mily szabadon húznak el az

ibolyaszínű ég alatt.

 

Így néztük ketten az eget,

én dúdoltam dalt, ő vakogott

néhányat s arra elaludt

békésen, mint a boldogok.

Bennem is így szendereg el

lassanként minden, ami fáj,

s széthullik, mint hajnalra majd

ez a szép éjszakai táj?

 

3

 

Mikor lement a nap, vércsöppet

hagyott az alvó ég szemén.

Aludni kéne s nem tudok,

akárhová is fekszem én.

Nem tudok én aludni már,

esténként felver a magány,

árva vagyok, magyar vagyok,

költő vagyok, s nincsen hazám.

 

Nem tudok én aludni már,

mint ahogy nem tud az, aki

először idegenbe hál,

s mindig felkölti valaki.

Nem altat már az a mese,

amellyel úgy elringatott

egy vad kor hazug mestere:

megmoccant bennem egy halott.

 

Mesék fogytán el-elbolyongok,

a nagy puszta így még befogad,

– rab lelkek Amerikája –

előttem nyár, nyomomba fagy.

S minél jobban fáj valami,

én annál messzebbre megyek.

Míg körülszaglásznak kivert,

bús testvérekként az ebek.

 

Lehettem volna valami,

úgy vinne magával az út,

ha hangtalan magam mögött

lezártam volna egy kaput.

Ezüst csengettyű lenne szóm,

csiklandozhatná pálmalomb,

nem ilyen pusztába vesző,

ilyen együgyű nyájkolomp.

 

Csak föld vagyok, csak víz vagyok,

amit az Isten lelke tölt,

s úgy szólok, mint ha víz alól

fejhangon énekel a föld.

Gonosztól elzárom magam,

hamis ige már nem vakít,

látok, mint istent láthat az,

akiben tiszta szív lakik.

 

Látlak honom, te hontalan,

te gyermekednek mostoha,

ki jót adtál mindenkinek,

csak a magyarnak nem soha.

Kiért ám mégis élni kell,

irántad szívet szítani…

Adj fegyvert kezembe s mondd meg

miként kell meghódítani.

 

Nyugat korongja szórta rád

hűvösen idegen porát,

s te védted kincsét, a finom,

szívet-veszejtő kultúrát,

védted, csak isten tudja mért,

romolva századokon át.

Mindig a mások ügyeit,

mindig a mások otthonát.

 

Rádtört a vad történelem,

ó-nádasok rejtekeit

bújtad, – honodban üldözött,

s elfolytak édesvizeid.

Maradt-e bogárnyi kunyhód,

alatta tenyérnyi avar?

Ott maradtál te hontalan,

mint repedt partokon a hal.

 

Jobb lett volna tán odafenn

csendesen meghúznod magad,

lankás ugor erdők tövében

hálóra várni a halat.

Mint itt, hol rongyolt zsebeidben

minden eltévedt szél motoz,

s ha fázol, tulajdon erdőd

kemény botjával megbotoz.

 

4

 

Mily gyáva ez az őszi este,

mily gondtalan, mily esztelen.

Villámlik, megbánja az ég

és visszarántja nesztelen.

Szellő elhagyja dallamát,

már a halál lehell vele,

s minthogyha félne önmagától,

maga is megborzong bele.

 

Tarlókon lomhán jár a csősz,

botját is otthon hagyja már,

hatökrös nehéz szekerén

hazahordott mindent a Nyár.

Nincs már kinn más, csak pusztai

nehézbeszédű emberek,

kik tűz mellé ülnek le este,

úgy mint a lelkiismeret.

 

Így élte mindig, tűz körül

külön kis életét e nép.

Ott pergett a történelem,

és itt születtek a mesék;

nem mondta még el, ami fáj,

sosem tudta azt, hogy hiába.

Vár, – ahelyett, hogy visszamenne

a pernyék nyomán Ázsiába.

 

Már évezrede, hogy keresi,

s hiába, nem leli helyét,

viszik hát majd új háborúba

ontani vérét, erejét.

Hó alatt lesz a temetője,

kopjafája orosz vadon,

s hömpölygeti ártatlan vérét

a csendes, mélyhullámu Don.

 

Nem tudok odamenni már,

azt hiszik, áruló vagyok,

s hogy engem is megvesztegettek

a híresek és a nagyok,

csak így távolból figyelem,

ha itt-ott egy-egy tűz kigyúl,

s az ebvonítást hallgatom

a tanyák ajtajaibúl.

 

Árva hang, énekem szava,

ha elérhetnéd ezeket

s összehoznád egy este a

széjjelszórt, árva tüzeket!

Hangomtól zengene a mező

és elhallgatna minden eb:

jöjjetek csak, jöjjetek

egymáshoz mindig közelebb!

 

Én is ott ültem valaha,

emlékeztek? – ott véletek.

Cérnahangon hasítottam

az öreg nomád éneket,

míg jött az éjfél és kialudt

a tűz a csendes fák alatt,

mint az én kék gyerekszemem

az összeért pillák alatt.

 

Mily gyáva ez az őszi este,

mily gondtalan, mily esztelen.

Villámlik, megbánja az ég

és visszarántja nesztelen.

Szellő elhagyja dallamát,

az elmúlás lehell vele

s mintha csak félne önmagától

maga is megborzong bele.

 

 

Méretlen idő, 1938-1940 [118-125.]