antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Hat nappal húsvét előtt Jézus Betániába ment. Itt élt Lázár, akit Jézus feltámasztott a halálból. Vacsorát rendeztek Jézus tiszteletére Márta felszolgált, Lázár pedig ott ült Jézussal a vendégek között.
Mária pedig vett egy font illatos, drága nárdusz-olajat, megkente vele Jézus lábát, majd hajával megtörölte. A ház betelt a kenet illatával. Jézus tanítványai közül az egyik, aki elárulni készült őt, a karióti Júdás, megszólalt: „Miért nem adtuk el ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem osztottuk szét a szegények között?” Ezt azonban nem azért mondta, mintha gondja lett volna a szegényekre, hanem mert tolvaj volt; ő kezelte a pénzt, és az adományokat ellopkodta. Jézus azt mondta neki; „Hagyd békén őt, hiszen temetésem napjára teszi. Mert szegények mindig lesznek veletek, én azonban nem leszek mindig veletek.”
A zsidók közül sokan megtudták, hogy Jézus Betániában van, és odamentek nemcsak Jézus miatt, hanem hogy lássák Lázárt, akit feltámasztott a halálból. Ekkor a főpapok elhatározták, hogy Lázárt is megölik, mivel miatta a zsidók közül sokan hittek Jézusban.
Dsida Jenő
Zarándokút
I. Menni terv nélkül és gondolat nélkül. Ruhámon lassan átmelegszik a nap, a szél körülsusogja fülemet s eszembe juttatja, hogy élek.
A fák incselkedőn az útra hajolnak s kövek görögnek lábam elé. Kezemben régi hangszeremet keresem, mely összetörött, elveszett.
Eszembe jut a szerelmem is s ha már így van, ideírom Olyan hűvös, mint az esti szél s olyan messze van, mint a csillagok.
II.
Az alkonyi fény kering, forog, örvénylő habja elragad Andersennel találkozom s álmodom ezeregyéjszakát.
Idegen arcok közé bukkanok. Látom testükből égignyúló lelküket, amint barnán, sötéten imbolyognak és sírnak a fűzfák alatt.
Minden halat kifogtam a folyóból. Virágfűzéres messzi barlangjából szánakozón kacag felém a sötétruhás Fejedelemasszony.
III.
Lassan húsvét hetébe fordulunk. Krisztus már indul a Kálváriára. Zarándokútban piros bogyó és fájdalom mindenütt terem.
Korbácsütéssel ezer keresztet hajszoltak már velem a hegyre, ott állnak mereven a lángos éjszakában s mégsem akarnak rájuk feszíteni.
Tegnap a pacsirták is hazajöttek. Elég volt már a szenvedés. Az élet lassan fölém takarja a csöndes napok sátorát.
Jó reggelt, szép napot, boldog húsvétváró hetet kívánok Mindenkinek!:-)
Radnóti Miklós
Április
Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép s féllábon elszalad. Ó április, ó április, a nap se süt, nem bomlanak a folyton nedvesorru kis rügyek se még a füttyös ég alatt.
Lehet, hogy valahol kiégett egy biztosíték. Amilyen gyorsan jött, úgy el is suhant Geneviève Selsor. Tárcsázott, de a vonal süket volt.
– De legalább tudom, hogy hol van! – Kifutott a házból. A nap éppen felkelt, amikor az ismeretlen garázsból kifarolt egy túrakocsival, a hátsó ülést megrakta élelemmel, és nyolcvan mérföldes sebességgel nekivágott New Texas City országútjának. Ezer mérföld, gondolta. Geneviève Selsor, el ne mozdulj, ha hallani akarsz rólam!
Az országúton minden kanyarnál bőgette a kürtöt. Napnyugtakor, egész napi vezetés után megállt az útszélen, lerúgta szűk cipőjét, hanyatt dőlt az ülésen, a szürke Homburg-kalapot fáradt szemére húzta, és lélegzése lassúvá és szabályossá szelídült. Fújt a szél, a csillagok gyengéden ragyogtak rá az új szürkületben. Körös-körül sok millió éves marsi hegyek emelkedtek égnek. Csillagfény ragyogott egy kicsiny sakkjátéknál alig nagyobb marsi város tornyain a kék dombon.
Félálomban feküdt ott. Suttogott. Geneviève. Ó, Geneviève, énekelte halkan, évek jöhetnek, évek mehetnek, deGeneviève, édes Geneviève… Melegség töltötte el. Hallotta a nyugodt, hűs, édes hang dallamát. Walter, helló, Walter! Nem hangszalagbeszél. Hol van, Walter, hol van?
Sóhajtott, és felemelte a kezét, hogy a holdfényben megérinthesse a lányt. Gyönyörű volt a szélben hullámzó hosszú, fekete haj. Ajka, mint a piros mentacukor. Arca akár a frissen vágott, hamvas rózsaszál. És teste, mint a tiszta könnyű pára, lágy, hűvös és édes, hangja a régi, szomorú dalt dúdolta, csak neki, újra és újra: Ó, Geneviève, édes Geneviève,évek
Elaludt.
New Texas Cityt éjfélkor érte el.
Megállt a Szőke Csoda Szépségszalon előtt, és rikkantott. Várta, hogy a leány kifusson csupa parfümben, csupa kacagásban.
Nem történt semmi.
– Alszik. – Az ajtóhoz ment. – Itt vagyok! – kiáltotta. – Halló, Geneviève!
A város csendben nyugodott a kék hold fényében. Valahol egy vászontetőt csapdosott a szél.
Szélesre tárta az üvegajtót, és belépett.
– Hé! – nevetett kényszeredetten. – Ne bújj el! Tudom, hogy itt vagy!
Átkutatott minden fülkét.
Egy apró zsebkendőt talált a padlón. Olyan jó illata volt, hogy majdnem elszédült tőle.
– Geneviève… – suttogta.
Végighajtott a kocsival az üres utcákon, de nem látott semmit.
– Ha valami rossz tréfa…
Lassított.
– Várjunk csak! Szétkapcsolt a vonal. Lehet, hogy ő Marlin Village-be hajtott, míg én ide jöttem. Valószínűleg a régi tengeri úton ment. Napközben elkerültük egymást. Honnan tudhatta volna, hogy érte jövök? Nem mondtam. És úgy félt, mikor a vonal megszakadt, hogy egyenesen Marlin Village-be rohant, hogy megkeressen. És én itt vagyok. Úristen, milyen ostoba vagyok!
Dudált egyet, és mint a villám száguldott ki a városból.
Egész éjjel hajtott. Gondolkozott. Mi lesz, ha nem vár Marlin Villageben, mikor megérkezem?
De nem akart erre gondolni. Ott kell lennie. És ő majd odafut hozzá, megöleli, és talán meg is csókolja egyszer a száját.
Geneviève, édes Geneviève – fütyülte, és száz mérföldre fokozta a sebességet.
Marlin Village csendes volt hajnalban. Egyik-másik üzletben még sárga fények égtek. A wurlitzer, amely száz órája játszott egyfolytában, elektromos kattanással elhallgatott, és így teljessé vált a csend. A nap felmelegítette az utcákat és a hideg, üres égboltot.
Walter befordult a Fő utcára, a kocsi lámpái még égtek, és minden sarkon hatszor egymás után kettős dudaszóval jelzett.
Üresen áll már a kancsó, bort bele! Ide hamar a javából, be vele! Boncidáig folyjon a bor, mint tenger, Ki megállhat még a lábán, nem ember.
Jer ölembe, kincsem, rózsám, itt a bor! Ha megittad, csókra kerül majd a sor: Igyál tehát, ürítsd ki, mert szomjazom; De csókodat, hű csókodat, galambom!
Bika Hóban a’ bikákat Ismét a’ tsordába verd. Szőllőt köss, a’ báránykákat El-választni meg ne merd. Vess a’ mit még nem vetettél, Kőfalat most jól kezdettél, Méheket ki-menni hagyj, Plántáidnak vízet adj.
Azt mondják, máma van Virágvasárnap. Nézzük meg, az emberek mit csinálnak? S mivel ilyenkor ez a rendje, menjünk mindjárt a cinterembe.
Amíg ez tart, úgy sincs igazi ünnep, amíg ez tart, nincsen vakáció. Vigasztaljon a cinterem bennünket, ahol sírdombon áll a dáridó.
Ó, micsoda víg tarkaság! Mint egy rét, melyen százféle virág. Ki látott ily nyüzsgést a temetőben? Több az élő, mint a holt a földben!
*
Egy fickó bakfüttyöt ugrott a sírkereszteken, egy más kerékpárral ereszkedett a kripta dombján, a hantok közt rabló-zsandárt játszottak vad fiúk, friss fűzfasíppal váltottak jelet.
De egy szakállas, szemüveges ember, ábrázatán igaz töredelemmel s nyitott, fekete könyvvel a kezében, minden stáció-oszlopnál megállt
s oly forrón suttogott a vak cölöpnek, s révületét kövenként úgy fokozta, hogy csak belémdöbbent a furcsa kérdés:
mit tesz majd fenn, az utolsó keresztnél? Talán csak nem feszíti meg magát?
*
A dombraszállt Nap gyújtó fényözönben fürdette a parányi templomot; s mint valami monumentális röntgen, karcsú hajóján átvilágított.
Két kakukk szólt a zsendülő berekben, egymástól kérdezgette: meddig él, az esztendőket osztogatta bőven s nem egy okos tapasztalást cserélt.
De a holtak ezen csak mosolyogtak, szájuk ráncát keserűbbre vonák, mintha egyenesen ezt mondanák: „Ne tartsatok minket bolondnak!”
Aztán nekem is eszembe jutottak a véghetetlen téli harcterek, ahol most szintén jóskedvű kakukkhang kong emberi maradványok felett,
az új lombból minduntalan kibukkan, s mint egy király post mortem érmeket, osztogatja az arany éveket; s eképp a hősök, hullaként oszolva, megtudhatják, meddig élhettek volna.
Valahol most egy tulipán-szájú, kicsi szamárka ordibál, hátára odaképzelem magam s vagyok Jézus király. Förgeteg-fehér szilvafák közt máris a borhegyre megyünk, hozsannázó bokrok fölött apostol-felhő jön velünk – – Jártak itt ólom-zord hadak, lánctalpukat a sár fedi, sisakjukon, mint sastojáson, tapos a kis csacsi – Gyerünk, csöpp állat, fönn a pincék homályában bort nyakalunk s kőből-kihasított fejű rokonokkal dúdolgatunk:
Szent István, térdepelj közénk, magyarok térítő királya, nagyobb király térített minket, idők vasából koronája.
Jó reggelt, szép vasárnapot kívánok Mindenkinek!:-)
Csukás István
Gyerekarcom visszanéz rám
Gyerekarcom visszanéz rám a tükörből, nem tudok mit kezdeni vele, de azért próbálkozom: rávigyorgok, kacsintok, semmi, mintha jég mögül nézne rám, elég hűvösen, ahogy grimaszolok és idétlenkedek egyre fáradtabban, elszálló hittel, öregedő bohóc, hogy kicsaljak legalább egy irgalmas mosolyt, egy rezzenést, egy rebbenést, valami kis fényt, onnan, honnan, kitől, kinek, lehunyom a szemem, lassan felnyitom: eltűnt, s eltüntem én is, csak a tükör, csak a tükör.
Szegény beteg Margotnak menni kellett, Nem segíthettek a fanyar porok, Elfúlt mellében a tüzes lehellet A nagy házban, hol halk apácák mellett Az ágy szélén a rőt Láz kuporog.
Utolszor a kis Briand járt fenn nála, Akit a rendház végképp kicsapott, Margot megszidta, úgy mint hajdanába: "Briand, már megint megnőtt a szakálla, Sohse láttam még ilyen kispapot!"
Aztán kérte, szavaljon Bossuetből Az "útra" egy-két jámbor részletet, S nézte "útját", mely messze-messze kékül, Majd hirtelen, mint aki mélybe szédül, Elalélt, s halvány ajka reszketett.
Lassan éledt, s forgatva Briand gombját, - Kedvenc szokása volt, mikor beszélt, - Halkan suttogta: "Most már Kunigundát Fogják szeretni, azt a szőke lomhát, Ki hajnalig elissza az eszét!"
"De mégis, majd keressék meg, Briandkám, Az én agyonfestett arcképemet, A Paul művét, a címe: 'Görög kánkán', S szögezzék ki egy korcsmai gerendán, Hadd őrizgesse az emlékemet..." "Aztán... vigyázzanak... a kis... japánra...!"
*Mikor temették, hűs nap volt, borult, Vitte a Sorbonne sok kósza diákja, Köztük a japán, a kis sárga páva Cipelte a nagy babérkoszorút.
S hétféle nyelven, szomorúan, lágyan Szól most róla sok furcsa versezet, A "Tokiói Cseresnyevirág"-ban, E lapban s mindenfelé a világban, Míg ott fenn Margot tapsol és nevet.
A hagyomány szerint e hónapnak is Romulus adott nevet, isteni anyjának, Venusnak etruszk neve után (Apru, l. görög Aphrodité). Terentius Varro, római tudós a név eredetét népies etimologizálással az aperire „kinyílni, feltörni” igére vezeti vissza, mondván, most nyiladozik a természet, most töri fel az eke a talajt.
A hónap római ünnepei a növényzet sarjadzását, az állatok szaporodását, általában a termékenységet voltak hivatottak elősegíteni. Április 4-én volt a Megalesia, a kisázsiai Kübelé (latin Cybele) ünnepe. A Megalé Métér (görög „Nagy Istenanya”) Venus phrűg megfelelőjeként Attisz (Adónisz) párja volt. Április 12-én a gabonaanyát, Cerest ünnepelték a Ceralia ünnepen. 15-én vemhes teheneket áldoztak nyilvánosan a szaporulatért, a Fordicidia ünnep erről kapta a nevét. 21-én tartották a Palilia ünnepet, Palesnek, a nyájak istenének neve után. E napon emlékeztek meg Róma alapításáról. Ennek során a Vesta-szüzek tisztító és termékenyítő máglyatüzeket gyújtottak, melyeken a résztvevők átugráltak és áthajtották rajtuk barmaikat. 23-a a Vinalia Urbana, a Borkóstoló ünnep napja, 25-e a Robigaliáé, amikor körmenetet tartottak és állatáldozatot mutattak be Robig(o) istennőnek, hogy a vetést elkerülje a gabonarozsda (robigo jelentése: „gabonaüszög,” „rozsda”). A megelőzés sajátos módját gyakorolták a rómaiak. Az üszög ellen vörös rókákat hajtottak a gabonatáblákba. Érdekes, hogy a bibliai Sámson – noha bevallottan egészen más céllal – hasonlót cselekedett a filiszteusok gabonaföldjeivel. Összefogott 300 rókát, égő csóvát kötött a farkukra, és a vetésbe hajtotta őket. A filiszteusok gabonája megsemmisült, akárha üszög esett volna bele. (A mi üszög, üszök szavunk nemcsak „betegséget”, hanem „parazsat, pernyét” is jelent!) Figyelemre méltó az is, hogy a néphit szerint az „üszögöt” asszony szüli („üszöggyerek”), s azért lesz „üszög” a magzatból, mert a viselős asszony a tűzhely parazsát vízzel öntötte le, s a szoknyája alá felcsapó gőz bejutott a méhébe. Az „üszöggyerek” – úgy tartják – szőrös állathoz hasonló. Mindez arra vezethető vissza, hogy a vörös rókát, úgy is mint napállatot, de főleg azért, mert a rágcsálók irtásával nagy hasznot hajt, egykor Eurázsia-szerte, mint Japánban még ma is, gabonaszellemként tisztelték. Visszatérve április havához, a hónap utolsó ünnepe a 28-ától május 3-ig tartó Floralia, Flora virágistennőt tiszteli meg. Ez azonban már a májust vezeti be.
Április! Esőt érlelő Mindig felhőből bújsz elő! Te is felhő vagy, csupa víz: ázik rigó, fürj, fecske, csíz, a rét s réten a kiscsikó – Szeszélyedben nincs semmi jó. Fejünkre zuhogsz záporozva, aj, Április, tavasz bolondja!
Haragos egekből ömlik szakadatlan, felleget kísérve egy-egy villám csattan. Kutyamája felhők! Két kismadár ázik. Ernyő alatt futnak az esőn hazáig.
Átkozott! Kitépte az ajtó kilincsét. A telefon süvöltött.
Egy kerti székkel beverte a verandáról a nappali ablakát, és a szobába ugrott.
A telefon, még mielőtt megérinthette volna, elhallgatott.
Ide-oda lődörgött a házban, bezúzta a tükröket, leszaggatta a függönyöket, belerúgott a konyhai tűzhelybe.
Végül kifáradt, és felemelte a vékony telefonkönyvet, amely a Mars telefon-előfizetőit felsorolta. Ötvenezer név.
Az egyes számmal kezdte a tárcsázást.
Amelia Ames. New Chicago. Száz mérföld a halott tengeren túl.
Semmi válasz.
A kettes szám. New New York. Ötezer mérföld a Kék Hegyeken túl.
Semmi válasz.
Felhívta a hármast, a négyest, az ötöst, a hatost, a hetest, a nyolcast, ujjai rángatóztak, már nem tudta a kagylót tartani.
Egy női hang válaszolt.
– Halló?
Walter nagyot kiáltott a kagylóba:
– Halló, ó, istenem, halló!
– Hangszalag beszél – recitálta a női hang. – Miss Helen Arasumian nincs itthon. Szíveskedjék üzenetet hagyni a felvevőn, hogy visszahívhassa önt, ha megérkezik. Halló? Hangszalag beszél. Miss Helen Arasumian nincs itthon. Szíveskedjék üzenetet hagyni…
Letette a kagylót.
Ült, és rángatózott a szája.
Azután meggondolta magát, és újra felhívta a számot.
– Ha Miss Helen Arasumian hazaér – mondta –, mondja meg neki, hogy menjen a pokolba.
Végigtelefonálta Mars-Csatlakozó, New Boston, Arcadia és RooseveltCity telefonközpontjait, mert az volt a legvalószínűbb, hogy onnan telefonáltak. Ezután felhívta minden városban a városházát és a közintézményeket. Felhívta a legjobb szállodákat. Biztos, hogy minden nő a luxust választja.
Egyszerre csak megállt, kezét hangosan összecsapta, és felkacagott. Hát persze! Megnézte a telefonkönyvet, és felhívta távolsági beszélgetésre New Texas City legnagyobb kozmetikai szalonját. Ha van hely, ahol egy nő sürgölődhet, krémpakolást ken az arcára, és búra alatt üldögél, az csakis egy bársonyos, gyémántcsillogású kozmetikai szalon lehet!
A telefon csengetett. A túlsó oldalon felvette a kagylót valaki.
Női hang szólalt:
– Halló?
– Ha hangszalag beszél – közölte Walter Gripp –, odamegyek, és felrobbantom azt a helyet.
– Nem hangszalag beszél – sikoltotta egy elragadtatott női hang. – Halló, ó, halló, hát él még valaki a Marson? Honnan beszél?
Walter majdnem összeesett.
– Ide figyeljen! – Ruganyosan felpattant vad szemekkel. – Te jóisten, micsoda szerencse! Hogy hívják?
– Geneviève Selsor! – zokogta a nő a kagylóba. – Ó, úgy örülök, hogy hallok magáról, bárki legyen is!
– Walter Gripp vagyok!
– Walter! Helló, Walter!
– Helló, Geneviève!
– Walter! Milyen szép név! Walter, Walter!
– Köszönöm.
– Hol van, Walter?
A hang kedves és édes és finom volt. Füléhez szorította a kagylót, hogy a lány édesen belesuttoghasson. Úgy érezte, mindjárt összecsuklik. Arca lángba borult.
Hegedűszó, furulyaszó, cimbalom... Van-e még, kit a búbánat terhe nyom? Akinél van, igazítsa el a bút, Nehogynekimutassuk meg, hol az út.
A búbánat gonosz vendég, rosz madár, A kebelbe életet, vért lopni jár. A búbánat szívet rágó ürgefi: Borral lehet, borral kell kiönteni.
A bor éleszt, a bor éget, mint a csók - Csókot, lyányka, hosszut, édest, lángolót! Csókod lángja, mint a napfény, mennyei, Mely az élőfán a lombot neveli.
Lombon fakad, lombon fejlik a virág, Lomb ne'kül, virág ne'kül mit ér az ág? Hogyha pusztán s szárazon a törzsök áll, Hamar éri a sodró vész, a halál...
Hah halál, te nagy kérdésjel, melyre még, Nem felele sem idő, sem bölcseség, Mivel áldasz, mivel versz a sír után? Van-e ott is élet és bor és leány?
Mit törődöm, mit tünődöm még sokat! Élek most, és ölelem, mi élvet ad; S mi ad élvet, hogyha nem bor és leány? Éljen a lyány, éljen a bor... húzd, cigány!
Hogy rohan az idő... Már vége is az első tavaszi hónapnak...
Radnóti Miklós
Száll a tavasz...
Előhang az Eclogákhoz
Csúszik a jég a folyón, foltosra sötétül a part is, olvad a hó, a nyulak meg az őzek lábanyomán már kis pocsolyákban a nap csecsemőnyi sugára lubickol. Száll a tavasz kibomolt hajjal, heverő hegyek ormán, tárnák mélyein és a vakondok túrta lyukakban, fák gyökerén fut, a rügy gyöngéd hónalja tövében, s csiklandós levelek szárán pihen és tovaszáguld. S szerte a réten, a domb fodrán, fodros tavakon kék lánggal lobban az ég.
Száll a tavasz kibomolt hajjal, de a régi szabadság angyala nem száll már vele, alszik a mélyben, a sárga sárba fagyottan, alélt gyökerek közt fekszik aléltan, nem lát fényt odalent, sem a cserjén pöndörödő kis zöld levelek hadait nem látja, hiába! nem ébred. Rab. S a rabok feketén gyürüző vad bánata csobban álmaiban s föld és fagyos éj nehezült a szivére. Álmodik és mellét nem emelgeti sóhaja sem még, lent nem pattan a jég.
Néma gyökér kiabálj, levelek kiabáljatok éles hangon, tajtékzó kutya zengj, csapkodd a habot, hal! rázd a sörényed, ló! bömbölj bika, ríjj patak ágya! ébredj már aluvó!
A pillanatot kell csupán kibírni, amikor egy véletlen mozdulatból kiderül, amit szüntelen gyanítasz, de míg gyanítod, addig nem gyanakszol, a pillanatot kell csupán kibírni, amely egy önhitt szárnyalást keresztez, mikor gyönyörű ívű szerepéből egy pillanatra kiesik a kedves, a pillanatot kell csupán kibírni, mikor egy elszólása tudtul adja, hogy szerelmedért teljes életével adózik bár, de csak felére tartja, a pillanatot kell csupán kibírni: az átmeneti örökkévalóság döbbenetét, mit a tábornok érez ha kételyei percre lefokozzák - a pillanatot kell csupán kibírni! Aztán beérni azzal a csekéllyel, mi megmarad a pillanat után is.
Mondják hidegnyugalmasan Az öregek: Szilaj, bolond fiú vagyok, Csendesb legyek. Vénség az életnek viszhangja csak, E tompa hangok meg nem bántanak.
Szilaj vagyok, igaz; s bolond? Az is lehet. Az észt tanácsra nem hivom, Csak a szivet. No de fejemnek is hasznát veszem: Reá bokrétás kalpagom teszem.
S a szív nem rosz tanácsadó, Higyétek el. Az észnél gyakran messzebb lát Sejtelmivel. Az ifju szíve lánglobogva ég; Világít ez, midőn sötét az ég.
S szolgál a szív nemcsak vezér- Szövétnekül. Balsors telében életünk Gyakorta hűl, S az ész miatt akár megfagyhatnánk, De szivünkben fölmelegít a láng.
És ne higyétek, csendes öregek
Hogy tán megárt, Ha túllobogja is a fiatal Tüz a határt; Föl szoktak gyujtani egész mezőt, S lesz égés által ez gyümölcsözőbb.
Ezen az estén fel-alá mászkált, megbámulta a kirakatok szép, rózsaszín viaszbabáit. Először hatolt a tudatába, hogy mennyire halott a város. Lehajtott egy pohár sört, és csendesen elsírta magát.
– Hiszen teljesen egyedül vagyok! – mondta. Belépett az Elit Filmszínházba levetíteni magának egy filmet, hogy figyelmét elterelje a magányosságról. A mozi kongott, akár egy kripta, fantomok csúsztak-másztak szürkén és feketén a hatalmas vásznon. Megborzongott, és kirohant a kísértetjárta teremből.
Elhatározta, hogy hazamegy, és éppen egy mellékutca közepe táján vágott át szinte futva, mikor telefoncsengést hallott.
Felfigyelt.
– Valakinek a lakásán cseng a telefon! – Megszaporázta lépéseit. – Valakinek válaszolnia kell arra a hívásra – morfondírozott.
Tétován egy korlátra ült, hogy egy kavicsot kiszedjen a cipőjéből.
– Valakinek?! – rikoltotta, és felugrott. – Nekem! Szent isten, mi van velem? – sikoltotta. Megpördült a sarkán. – Melyik ház lehet? Az lesz!
Átrohant a pázsiton, fel a lépcsőkön, be a házba, végig a sötét hallon. Felkapta a kagylót.
– Halló! – kiáltotta.
Bzzzzzzzzzzzzzzzz.
– Halló, halló!
Letették.
– Halló! – ordította, és lecsapta a telefont. – Te ostoba hülye! – szidta magát. – Ott ülsz a korláton, te barom! Ó, te átkozott, szörnyűséges barom! – Szorongatta a kagylót. – Rajta, szólalj meg! Gyerünk!
Eszébe sem jutott, hogy más is maradhatott a Marson. Egész héten nem látott senkit. Feltételezte, hogy a többi város ugyanilyen üres.
Reszketett, ahogy a szörnyű, fekete telefonkészüléket bámulta. Helyi telepes, számtárcsás készülékek kapcsolták össze a marsi városokat. A harminc város közül melyikből jött a hívás?
Nem tudta.
Várt. Bement az idegen konyhába, megolvasztott egy kevés fagyasztott ribiszkét, és vigasztalanul csipegette.
– Nem volt senki a vonal másik végén – mormolta. – Lehet, hogy valahol kiégett egy biztosíték, és a telefon magától csengetett. De a kattanás is hallatszott, és ez azt jelenti, hogy valaki, valahol messze, letette a kagylót.
A hallban álldogált egész éjszaka.
– Nem a telefon miatt – mondta magának. – Egyszerűen nincs semmi dolgom.
Hallgatta órája ketyegését.
– Nem fog újra telefonálni – mondta. – Az a nő soha többé nem hív egy számot, amelyik nem felelt. Valószínű, hogy éppen most más lakásokat hív a városban. Én meg itt ülök… Várjunk csak?
Elnevette magát.
– Miért gondolom, hogy nő? Éppen úgy lehet férfi is.
Szívverése lelassult. Hidegnek és üresnek érezte magát.
Nagyon szerette volna, hogy nő legyen az illető. Kiment a házból, és megállt a derengő hajnali utca közepén.
Figyelt. Sehol egy hang. Sem madarak, sem kocsik. Csak a saját szívverése. Dobbanás, szünet, ismét dobbanás. Arca fájt a feszültségtől. A szél enyhén fújt, nagyon enyhén, és lobogtatta kabátja sarkát.
– Sss – suttogta –, figyelj!
Lassan körbefordult, fejét egyik néma házról a másikra fordította.
A nő egymás után hívja majd a számokat, gondolta. Biztos, hogy nő. Hogy miért? Mert csak egy nő hívhat új és új számokat. Férfi ezt sohasem tenné. A férfi önálló. Felhívtam én valakit? Nem. Eszembe sem jutott. Nőnek kell lennie. Az kell, hogy legyen, istenemre!
Figyelj!
Messze, a csillagok alatt telefon csengetett. Futásnak eredt. Megállt, hogy figyeljen. A csengetés még szólt, halkan.
Néhány lépést továbbfutott. Most hangosabb. Végigrohant egy sétányon. Még hangosabb. Odébb ment hat házzal. Még hattal. Sokkal hangosabb. Kiválasztott egy házat, de az ajtaja zárva volt.
Versenyt hirdetett az amerikai Mars Társaság: a cél egy egymillió lakosú városállam megterveztetése a Mars bolygóra.
Hrúz Mihályék kecskeméti háza Jaschik Álmos rajzán.
1828 tavaszán a kiskunfélegyházi mészárszéket bérlő Petrovics István úgy döntött, hogy az akkor 5 és fél éves Sándor fiát Kecskemétre hozza és beíratja az evangélikus elemi iskolába. Nem véletlenül választotta Kecskemétet, amikor fia taníttatásáról akart gondoskodni. Kiskunfélegyházán nem volt evangélikus iskola, míg a kecskeméti intézmény már jó hírnévre tett szert a Duna-Tisza közén. A 18. században szerveződött evangélikus közösség ekkorra már megerősödött, és köztük nagy tekintélynek örvendett Hrúz Mihály, a költő édesanyjának rokona, aki házába fogadta a kisdiákot "kosztra és kvártélyra" ahogy akkoriban mondták.
Márciusban benépesültek a hegyoldalak. Megkezdődött a szőlők nyitása, aztán a metszés, karóigazítás. A diófák alsó ágairól a nyitnikék erősen biztatták a gazdákat, hogy „nyit-ni-kék… nyit-ni-kék”. De a gazdák ezt a madarak nélkül is tudják. A napsütötte lejtőkön javában csattogott a kapa, s fokozatosan kézbe kerültek a metszőollók is. A metszést, aki csak teheti, maga végzi el. A metszés a legkényesebb munka a szőlőben. Mert nem mindegy az, hogy rövid vagy hosszú csapra vágják vissza a vesszőket. Van olyan fajta, ahol az alsó szem terméketlen, s van olyan, ahol még a sárszemekből is fürtök fakadnak. A juhfark rövidcsapra metszve is bőtermő, a leánykát viszont ajánlatos hosszú csapra, vagy szálvesszőre metszeni. A szőlőjét mindenki maga ismeri. Csak a gazda tudja, hogy melyik vágóban milyen szőlője van, hol mivel pótolta a hiányokat. Az öregebb birtokosok mégis kiadják a metszést, mert egyedül már nem győzik.
Az ég legyen tivéletek, Üllői-úti fák. Borítsa lombos fejetek szagos, virágos fergeteg, ezer fehér virág. Ti adtatok kedvet, tusát, ti voltatok az ifjúság, Üllői-úti fák.
Másoknak is így nyíljatok, Üllői-úti fák. Szívják az édes illatot, a balzsamost, az altatót az est óráin át. Ne lássák a bú ciprusát, higgyék, örök az ifjúság, Üllői-úti fák.
Haldoklik a sárgult határ, Üllői-úti fák. Nyugszik a kedvem napja már, a szél búsan dúdolva jár, s megöl minden csirát. Hová repül az ifjúság? Feleljetek, bús lombu fák, Üllői-úti fák.
1906
******
Tegnap múlt 138 éve, hogy megszületett Kosztolányi Dezső
Petőfi és Székesfehérvár: Így ír naplójában Szuper Károly, aki Petőfinek földije, és a Székesfehérváron játszó társulat tagja volt: „A napokban érkezett hozzánk egy pápai diák, ki minthogy kúnsági, mint én, mert félegyházi, engem keresett föl, hogy mint földije ajánljam az igazgatónak. Mint mondá, rég vonzalma van a színészethez, sőt már meg is kísérelte egyszer Csehfalvi társulatánál, de ott rögtön abbahagyta. Én rögtön készséggel ajánltam közbenjárásomat, s fel is vétettem a társulathoz Borostyán Sándor néven. (…) Ma áthozta hozzám Petőfi összeszedett verseit, s én kiszemeltem közülük néhány szavalni valót, s egyúttal tudtomra adta, hogy ma különös kegyelemből házigazdája meghívott bennünket disznótorba, s ő már verset is írt reá a Disznótorban címmel, a min aztán este jól mulattunk. Különösen Petőfi jókedvre kerekedvén, a bor mellett több versét elszavallotta.”
Köszöntlek kedves szép március! Ibolyaszagú, langyos leheletedet érzem már a levegőben. Zöld szőnyegeidet látom már kiterítve a halmokon. Itt-ott fehérlenek az árnyékos mélyedésekben a tovavonult télkirálynak elhagyogatott rongyai, de a napot már te emeled az égre, s a földön már a te lábad jár. És a te lábad nyomán kizöldül a fű, és előkéklik az ibolya.
Kedves hónapom vagy te nékem. Te vagy az egyetlen, akit hívunk és akit epedve vár mindenki. Felőled álmodoztam én is a télen a kályha mellett, és a tűzbe mélázva tűnődtem: hol vannak virágaid? hol vannak madaraid? mit csinál most a fecskénk? és mit csinál most a gólyánk?
Kicsiny, fehér, néma város volt a halott marsi tenger partján. Üresen állt. Senki sem mozgott benne. Magányos lámpák égtek naphosszat az üzletekben. A boltajtók tárva-nyitva álltak, mintha az emberek úgy futottak volna ki, hogy még a kulcsot sem használták. Az újságok, amelyeket egy hónapja hoztak az ezüstrakéták a Földről, érintetlenül, a naptól barnára perzselten csapkodtak a néma trafikok előtti drótállványokon.
A város kihalt. Az ágyak üresek és hidegek voltak. Csak az elektromos vezetékek és a dinamók zümmögtek továbbra is. Valahol nyitva felejtettek egy csapot; folyt a fürdőkádba a víz, végigömlött a lakószobán, ki a verandára és onnan a kis kertekbe, táplálva az elhanyagolt virágokat. A sötét moziban a székek alatt megkeményedett a rágógumi, benne a fogak nyomával. Rakétakikötő állt a városon túl. Még érzett a kemény, égett szag, ahonnan az utolsó rakéta indult vissza a Földre. Ha az ember bedobott egy tízcentest a teleszkópba, és a Föld felé fordította, esetleg láthatta az ott dúló nagy háborút. Vagy Londont a gomolygó, újfajta ködben. Talán akkor megérthette, miért elhagyott ez a kis marsi város. Mennyi ideig tartott ez a gyors kiürítés? Besétálhatsz bármelyik üzletbe, lenyomhatod a pénztárgépen az „Eladás nincs” gombot. Kiugrik a fiókja tele fényes, csengő ércpénzzel. Az a háború a Földön nagyon súlyos lehet…
A város üres fasoraiban egy magas, vékony férfi baktatott halkan fütyörészve, és egy konzervdobozt rugdosott elmélyülten maga előtt. Szeme izzott a magányosság sötét nyugalmától. Csontos keze aprópénzt csörgetett a zsebében. Néha egyet-egyet a földre hajított, csendesen nevetgélt, és továbbment mindenfelé szétszórva az érméket.
Walter Grippnek hívták. Volt egy aranymosó helye és egy vityillója messze fent a kék marsi hegyekben, és kéthetenként leruccant a városba megnézni, nem akad-e egy nyugodt és intelligens leány, akit feleségül vehetne. Évek múltak, és mindig egyedül és csalódottan tért vissza a vityillójába. Egy héttel ezelőtt érkezett a városba, és üresen találta. Annyira meglepődött, hogy berontott egy falatozóba, ki akarta tombolni magát, és rendelt egy háromréteges marhahússzendvicset.
– Máris hozom! – kiáltotta kendővel a karján. Előző nap sütött húst és kenyeret talált, leporolt egy asztalt, hellyel kínálta magát, és addig evett, míg kénytelen volt keresni egy gyógyszertárat, ahol egy adag szódabikarbónát kért. A gyógyszerész, bizonyos Walter Gripp, meglepően udvarias volt, és rögtön ki is szolgálta.
Zsebébe gyömöszölte a pénzt, amennyit csak talált. Egy gyerekkocsit megtömött tízdollárosokkal, és vidáman száguldozott a városban. Mikor a külvárosba ért, jutott eszébe, hogy milyen szégyenletesen ostoba. Hiszen nincs szüksége pénzre. Visszavitte a tízdollárosokat oda, ahol találta, előkapart egy dollárt a saját zsebéből, bedobta a csemegekasszába a szendvicsért, és hozzátett még negyeddollár borravalót.
Este a gőzfürdőbe ment, utána egy kiadós borjúszeletet vacsorázott finom gombakörítéssel, importált száraz sherryvel és borban elrakott földieperrel. Kiválasztott magának egy új, kék flanelöltönyt és egy szép szürke Homburg-kalapot, amely furán ingadozott rövidre nyírt feje búbján. Pénzt dobott a wurlitzerbe, eljátszatta a That Old Gang of Mine-t. Ezután húsz wurlitzerbe dobott pénzt a városban mindenfelé. A néptelen utcák és az éjszaka megteltek a dal szomorú melódiájával, amíg a magas, sovány férfi egyedül járkált puhán dobogó új cipőjében, hideg kezét a zsebébe dugva.
De ennek már egy hete. Jó szállodában aludt a Mars sétányon, reggel kilenckor kelt, megfürdött, és a városba sétált sonkás tojásért. Minden reggel megfagyasztott egy tonna húst, főzeléket és citrompudingot, tíz évre elegendőt, amikor majd a rakéták visszajönnek a Földről, ha egyáltalán visszajönnek.
Négy hónap alatt a Marsra - ilyen nukleáris rakétával kísérletezik a NASA
