Keresés

Részletes keresés

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43144

Kisszőlősi Szánthó Lóránt

 

 

LEVÉLTÁR

 

Tegnap még rügy volt,

holnapra holt avar lesz,

ami ma levél.                                 Rügyfakadó tavaszon szép zölden bomlik az ágon,

                                                       nyáron dús falevél, tél elején csak avar.

Ma rajtam játssza,

holnap már velem, a szél,

Idő zenéjét.                                    Íme ma még csak rajtam játszik a hajnali szellő,

                                                       ám azután velem is, bús zene, címe: Idő.

Télen pihen az

ág, a törzs. Halni csak a

falevél siet.                                    Tél idején pihenőre hanyatlik az ág meg a törzs is,

                                                       ám a levél leszakad, holtan a földre lehull.

Röghöz kötött, bár

vágya messzeség. Széllel

csak levél repül.                             Földanya foglya. Ha hívja a távol, vágyakozik csak

                                                    messzi vidékre, de Zephyrusszal a lombja repül.

Ősz ecsetje száz

színt szerteszór vidáman,

vászna falevél.                               Nyár temetésén átsuhan ősznek ecsetje a tájon,

                                                       százfele ömlik a szín, fák levelére kerül.

Tavasszal remény,

nyáron sátor vagyok, míg

ősszel csak szemét…                     Víg kikeletkor a lomb a reménye a Földnek, az Égnek,

                                                       nyáron az árnyat adó, ősszel az ócska szemét.

Fakadó rügyben

harmatcsepp remeg, benne

az egész világ.                               Harmatcsepp didereg hasadó rügy széleinek közt,

                                                       s ott remeg épp a világ, ott ama csepp közepén.

Levelek zúgnak.

Vajon ki mondhatná meg,

melyiket hallom?                           Nézz ide, mint susog egyre a dús lomb, oh de figyelj csak!

                                                       Hallod-e egy levelét vagy csak a nagy zsibogást?

Patak fodroz, hullt

levél lebeg csendesen.

Álmomat viszi…                           Lágy csacsogó hullám taraján egy hullt falevél épp ellebeg.

                                                       Álmom a szép boldog idő vele száll.

Víz hátán hét hullt

levél lebeg csendesen.

Álmomat viszi…                           Hullámok hátán halkan hét hullt falevél fut.

                                                       Álmaimat viszi, s múlt boldog időm vele száll.

A fa csúcsáról

lehulló falevélnek

útja tovább tart.                              Messze a csúcson csöpp falevélnek a helyzete is jobb,

                                                       mert mikor eljön a vég, hullani több az idő.

Barnára száradt

levelet sodor a szél

Merengve nézem.                          Barnán zörgő kis falevél fut, libben a szélben.

                                                       Merre repül, hova tart, álmodozón figyelem.

Szomorúfűzről

hulló elsárgult levél,

kettétört virág.                               Vén szomorúfűzről hulló sárgult falevél száll…

                                                       Bimbaja épp kibomol, roppan a gyenge virág.

A kis zöldbéka

a lombok közé bújva

esőért kiált.                                    Lombsátor közepén szép kis zöldbéka bebújva,

                                                       tikkadozás idején csendes esőt megidéz.

Ritka lombok közt,

piszkosfehér ágakon

csillan meg a nap.                          Ritka levélsátor közepén áttűzve a napfény

                                                       csillan a holt ágak rút, halovány derekán.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43143

Kisszőlősi Szánthó Lóránt

 

 

MÉRTÉK

 

József Attila születésnapjára

 

Külön világot alkottál Magad, s a

világod ránk szállt, bár verseid nyomán

még nem borult össze magyar és román,

s Dunának, Oltnak nem lett egy a hangja,

 

de sok dalod mégis mély örvényt kavar,

és sokunk vesztett hitét visszaadja,

mert nem lehet a karvalytőke rabja

néhány millió bús, nyomorult magyar.

 

Lelkemhez szólnak verseid, de főleg

A Kozmosz énekét örökre Tőled

hallom, s látom világodat forogni.

 

Akármit írtál nem volt ócska, talmi,

mert a mindenséggel mérted csak Magad,

s mára a mindenség mércéje Te vagy.

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43142

Kiss-Péterffy Márta

 

 

CIPORKA, A SZÁRNYATLAN KISANGYAL

 

Csillagszórta égbolt aranypettyes végén,

messzi vattafelhők puha pelyhes szélén,

hold fényében pancsolt egy rosszcsont kisangyal,

énekelt is hozzá csilingelő hanggal.

Libbenő habot fújt ujjai hegyére,

gondtalan jókedvvel készült Szentestére.

 

Habár Karácsonyig teljes nap volt hátra,

Ciporka már izgult, nagyon-nagyon várta.

Lubickolás után gyorsan szárítkozott,

aprócska kezébe ruhacsücsköt fogott.

Ünneplős kisinget próbált fel magára,

könnyen ment a dolog, hiszen nem volt szárnya.

 

Kerek vállacskáin alig nőtt még pihe,

fájt is ezért gyakran könnyelmű kis szíve.

Rangos „főangyalok” voltak a tudói,

hogy ennek az oka mindössze csak annyi:

amíg komolytalan, felelőtlen, pajkos,

nem nőhet ki szárnya, nem repülhet sajnos.

 

Aznap fagyos éj volt, közelgett az ünnep,

minden felnőtt angyal sürgős munkát végzett.

Közülük az egyik csendben vonult félre:

„Gondolatfelhőről” fülelt le a mélybe.

Oda felhallatszott – s ő adta azt tovább –,

hogy a sok-sok ember kinek mit is kívánt.

 

Mikor minden óhajt begyűjtöttek végre,

szorgos angyalcsapat rebbent fel az égre.

Ajándékot hordtak, alig fért a kupac,

csomagoltak gyorsan, várták már az utat,

s fel is kerekedtek szétosztani terhük,

meglepetést vinni indultak el együtt.

 

Ciporkának persze ennél több se kellett

– nem hiába volt oly csintalan kis gyermek –,

amint maga maradt, rögtön széjjelnézett,

hogy mihez is kezdjen szórakozás végett.

Első útja hová vezethetett volna?

Oda, ahol – mondták – nincsen semmi dolga.

 

Ahol nem járt más még, csakis angyal – felnőtt:

felfedezni végre a Gondolatfelhőt!

Odaszökkent, s aztán fülét tapasztotta,

várakozott csendben, szuszt is visszafojtva.

Körbezsongták kedves, vidám gondolatok,

egyik-másik után fürge kézzel kapott.

 

Amikor elunta, továbbmenni készült,

s ekkor olyat hallott, mitől visszatérült.

Cérnavékony hangon zokogott egy kislány,

szavaiból épphogy felért néhány foszlány:

„Hová bújtál, kutyus? Merre keresselek?

Bárcsak visszajönnél! Hidegek a szelek!”

 

Ciporka részvéttel sóhajtott egy párat,

hanem ekkor felé újabb panasz áradt.

Betegágyból sápadt, vékonyka legényke

fohászkodott azért, gyógyuljon meg végre.

Anyóka is búsult, magányos volt nagyon:

családja nem ért rá épp az ünnepnapon.

 

Ciporka felcsillant: „Segítek a gondon!

– ha már felnőtt angyal nincsen egy se otthon.

Ajándékot ugyan nem vihetek nekik,

– hiszen a cipelés nehezemre esik –,

de elbírok egy-két pillekönnyű álmot,

mindenkinek szebbet, mit valaha látott.”

 

Így szőtt az angyalka szívderítő tervet.

Örült, habár tudta, most még nem pihenhet.

Túl korai lenne a felhőtlen mosoly,

merthogy van egy kérdés, és az pedig komoly:

Szép gondolat ugyan, hogy mindenkit meglep,

de hogy jusson oda? Erre kéne ötlet!

 

Nemsokára mégis fülig ért a szája:

„Hisz egy karnyújtásra Göncölszekér várja!

Aranyküllőivel fényes, mint egy hintó.

Égbolton ha suhan, el nem éri száz ló!”

Oda is ment hozzá, kérő tekintettel,

szinte látta máris, mily sebesen hajt el.

 

Ám ennél a pontnál nem juthatott tovább,

mert a szekér előtt, bizony, állat nem állt.

Hiába a fényár, ragyogás és pompa,

ez már el nem mozdul, hacsak ő nem húzza.

„Mégis van megoldás!” – derült fel a kedve.

„Segít rajtam talán a két csillagmedve.

 

Jártam náluk többször, nem is olyan régen,

könnyen rájuk lelek a derengő égen.”

Sietett Ciporka, majd a lábát törte.

Mézfürtjei vígan ugráltak körötte.

Ámde alig ért a mackók közelébe,

megtorpanva, csendben elhúzódott félre.

 

Nagymedve a bocsát vigyázón ölelte,

felhővánkosára gyengéden fektette.

Így pihentek együtt, összebújva ketten.

Nem is aludhattak volna édesebben.

„Téli álom! Persze! Hogy is feledhettem!

Mégsem zavarhatom őket éppen ebben.”

 

Gyorsan körülnézett, így keresgélt tovább,

hátha akad másik segítőkész barát.

Újabb csillagcsoport tárult szeme elé:

Fiastyúk mosolygott anyáskodón felé.

„Hiszen ő egy szárnyas!” – vidult fel Ciporka,

remélve, hogy most már megoldódik a gondja.

 

Ám a kotlós, sajnos, nem vitte a Földre,

pelyhes kiscsibéi kergetőztek körbe.

„Mellettük a helyem” – szabadkozott legott,

így aztán Ciporka tovább gondolkodott.

„Nem marad más hátra, lemegyek hát gyalog.

Sokáig tart biztos, de én erős vagyok!”

 

Igaz, talpacskáim nem valami nagyok,

de a Tejút amott hívogatón ragyog.

Csillaglámpás mentén, derengő sugárban

lesietek rajta, szedem majd a lábam.

Nem is megyek, csúszom! – Ez való ám nekem!

Vagy ne legyen többé Ciporka a nevem!”

 

Vinnivalóit egy kis kosárba rakta,

s mikor ezzel megvolt, úgy tett, ahogy mondta:

nagy lelkesedéssel, könnyed mozdulattal

a Tejútra szökkent a picurka angyal.

Tetszett neki nagyon, hogy bár nincsen szárnya,

mégis úgy suhanhat, mintha széllel szállna.

 

Végig nadrágféken! Micsoda mulatság!

Csakhogy elfeledte, nincs is rajta nadrág…

Égi csúszda végén fagyos földre huppant.

Popsija bár sajgott, gyorsan lábra pattant.

Kosárkája fülét gonddal karra fűzte,

nekiiramodott, mert a tettvágy űzte.

 

Sietnie kellett, kurta volt az este.

Kislányt, fiút, nénit, sorra felkereste.

Faluszéli házban, halk szipogás mellett

forgolódott ágyán egy copfos kis gyermek.

Seprős szempilláit szorosan lezárta,

de még álmában is kiskutyáját várta.

 

Egyszer csak – hogy, hogy nem – tudta, megérezte,

kószáló kedvencét reggel hol keresse.

Nem didereg messze, a foga sem vacog.

Szekrény mélyén van egy puha, meleg vacok,

oda bújt el este a nagy sürgés elől,

kivárni szép csendben, míg a lárma elül.

 

Aztán elszundikált – most is hortyog békén –,

épp csak nem ébredt fel a hosszú nap végén.

Vigaszt és nyugalmat maga mögött hagyva

osont ki Ciporka, s szaladt tovább arra,

ahol egy kórházban kisfiúcska feküdt.

„Szomorúságába én csempészek derűt!

 

A többi ágy üres, csend lepi a szobát.

Nem csoda, ha szegény rosszul érzi magát.

Párnájára hintem, amit neki hoztam.

Remélem, hogy ettől jobb kedve lesz nyomban!”

S tényleg, a kisfiú kezdett élénkülni:

virgonc volt álmában, nem bírt helyben ülni.

 

Szaladgált, szánkózott, jégfoltokon csúszkált,

hópihét kergetett, fagyott tavon ugrált.

Pofija kipirult, használt a sok mozgás.

Nem a láztól volt már arca pirospozsgás.

Felépülhet hamar – ez aztán a jó hír! –

hiszen a vidámság gyorsan ható gyógyír.

 

Végül az anyóhoz érkezett Ciporka.

A néne már aludt, ősz kontya kibontva.

Fáradt, elnyűtt keze megpihent a párnán,

de az éj sötétje nem oldott magányán.

Árván állt a kis ház, makulátlan rendben,

asztalon teríték, az is érintetlen.

 

Ciporka nesztelen lopódzott az ágyhoz,

s léleksimogató, régen vágyott álmot

hozott a szemére: családi Karácsonyt,

sok-sok kisunokát, kiket elvarázsolt

sültalma zamata, illó levespára,

díszeken csillanó gyertya ezer lángja.

 

Imbolygó melegség, meghitt nevetések.

Mennyi apró részlet tesz ki egy egészet!

Átsuhant egy mosoly az anyóka ajkán,

s visszatérve megült kisimuló arcán.

Látta ezt Ciporka, s tovább nem időzve

iparkodott most már, ahogyan csak győzte.

 

„Elszállt a Szenteste, közeleg a hajnal,

lassacskán hazatér minden felnőtt angyal.

Addigra nekem is vissza kéne jutni!”

De már csak vánszorgott, nem volt képes futni.

Megadóan ült a fehér hómezőre,

azt hitte, ott marad, nem lel segítőre.

 

Zúzmarás jégcsapok csendje vette körül.

Öreg hold szánta meg a csillagok fölül:

Az égre emelte ezüstkezét nyújtva,

s Ciporka elpilledt tenyerébe bújva.

Miután megküzdött bánattal és faggyal,

így került ágyába a fáradt kis angyal.

 

Jóízűen pihent kalandjai végén,

verőfényes délig szundikálva békén,

hanem mikor felkelt, zsibbadt nyaka-háta,

izomláznak hitte, amíg meg nem látta…

Igen, tényleg ott volt! Hófehéren, párban.

Gyönyörű szárnyacskák – pont rászabva vállban.

 

Ciporka csodálta elragadtatottan,

majd mikor feleszmélt, kipróbálta nyomban.

Óvatosan kezdte: „Mit lehessen tudni?

Ne mondják rám most már: milyen szeleburdi!”

De aztán repkedett, levegőben táncolt,

bukfenceket vetett, fel-alá viháncolt.

 

Hiszen ez működik! Járhat Földön, Mennyben!

– vagyis hogy repülhet, nem kell gyalog menjen.

Így lett, s így van ma is. Minden évben sokszor

ellátogat hozzánk, s nemcsak Karácsonykor.

Nálad is járt biztos, simogató kézzel,

ő hozta az álmod, csak Te nem emlékszel.

 

És ha egyszer Veled újra megtörténne,

hogy egy bús nap végén nyugovóra térve

mesék varázsában telik el az éjjel,

mikor hajnal virrad, nézz ágyadon széjjel:

ott csillog pár apró csillagporos lábnyom.

Álmodj ma is szépet! – Szívemből kívánom.

 

 

Csodavárók könyve [44-50.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43141

Kiss-Péterffy Márta

 

 

BRUMMANÓCSKA ÁLOMBOLTJA

 

Hol volt, hol nem egy aprócska

Játékmackó, Brummanócska.

Kíváncsi és jószívű.

Kedve mindig vidám, dalos,

Füle-farka fehér, habos,

Élete meg sokszínű.

 

Imádta a kalandokat,

– Régen kóborolt is sokat –,

Barátra lelt mindenütt.

Egyik nap – egy őszi este –

Épp egy erdő szélét leste,

És ott el is szenderült.

 

Másnap reggel felébredve

Továbbmenni nem volt kedve,

Marasztalta őt a táj.

Úgy döntött, hogy letelepszik,

Hisz a környék nagyon tetszik,

Csupa szín és csupa báj.

 

Tölgyfa alá rőzsét hordott,

Arra tett még száraz lombot,

Otthona már készen állt.

„Befejeztem, most már megyek.

Szomszédokhoz becsöngetek.

Barátkozni sosem árt.”

 

Ezzel Maci – ahogy szokta –

Vándorbotját mancsba fogta,

Körülnézni elindult.

Eltelt vagy egy fertályóra,

Rábukkant egy sündisznóra,

Máris kalapjáért nyúlt.

 

Illendően üdvözölte:

Fejfedőjét meglengette,

„Szép jó napot” köszöntött.

De a süni meg se torpant,

Szusszant, pöffent, fel-felhorkant,

Orra elé dünnyögött.

 

„Hát ez ki, és minek zavar?

Fű kell még, és száraz avar!”

Azzal el is kocogott.

Brummanócska csodálkozott:

„Hol marad az Isten hozott!?

Tüskés ám a modorod!

 

Ejnye-ejnye, no még ilyet!

Remélem, hogy más nem siet.

Lássuk, ki jön erre itt?”

Teknősbéka haladt arra,

Ő se nézett jobbra-balra,

Szedte kurta lábait.

 

Brummanócska víg mosolya,

Barátságos, hívó szava

Páncéljáról lepergett.

Ingerülten morgolódva,

Továbbállt a kis mogorva.

Maci mégsem kesergett.

 

„Sebaj, talán legközelebb

Majd egy kicsit türelmesebb,

Beszélgetőtársam lesz.”

Vidáman kelt ismét útra,

Hamar megállt mégis újra:

„Honnan jött e furcsa nesz?”

 

Kilesett az ágak között:

„Ki alszik a bokrok mögött?

Innen hallatszott a zaj?

Nicsak! Ez egy mormotalány!

Megoldódott, lám, a talány,

Hiszen akkor semmi baj!

 

Nahát, milyen fennen horkol!

Azért énrám csak nem orrol…

Hadd kívánjak jó alvást!”

De bizony a morcos állat

Így válaszolt: „Ez még várhat!

Gyakorlom a horkolást!”

 

Maci most már kezdte unni.

Meg akarta végre tudni,

Mi lehet a nagy titok.

Barna medve közelített.

Brummanócska feléintett,

S rámosolygott: „Itt vagyok!

 

Feltarthatlak, csak egy percre?

Mármint hogyha ráérsz, persze.

Hadd kérdezzek valamit!

Mi az oka, mondd meg, kérlek,

Hogy sehol egy kedves lélek,

Senki rám se hederít.”

 

„Játékmaci lévén, biztos,

Nem tudod, hogy milyen fontos

Nekünk itt az ősz, a tél.

Közeleg a téli álom!

Készülődünk – én is várom,

S szaladgálunk ételért.

 

Nem alhatok üres hassal.”

Így felelt a medve, s azzal

Gyorsan tovabaktatott.

Brummanócska elkomorult,

Homlokára felhő borult.

„Hát már ő is itt hagyott!

 

Zordak lesznek így a telek!

Barátokra sosem lelek?

Nem szabad, hogy így legyen!”

Nem találta sehol helyét,

S addig törte buksi fejét,

Amíg rájött, mit tegyen:

 

„Egyszerűen csodás ötlet!

Mi kell hát? Egy saját üzlet!

Jönnek majd az állatok!”

Brummanócska sürgött-forgott,

Összehordott sok szép dolgot,

S fölé táblát aggatott:

 

„BRUMMANÓCSKA ÁLOMBOLTJA

Kapuját már megnyitotta!

Csukd be szemed! Mit kívánsz?”

Maci épphogy szusszant kettőt,

Meglátta az első vevőt:

„Gyere, Süni, mire vársz?”

 

Sündisznócska ámult-bámult.

Maci oly sok mindent árult,

Mi szem-szájnak ingere.

Míg a Süni széjjelnézett,

Másokat is megigézett

A szép áruk tengere.

 

Volt ott minden hasznos holmi:

Odúnyílást betakarni

Lapulevél-függönyök.

Jó alvóknak hangos naptár,

Amely télen csendesen jár,

Tavasszal meg felcsörög.

 

Ínycsiklandó finom falat

Töltött be ott polcot, falat,

Akadt bőven eleség.

Erdőmélyről mag és bogyó,

Ízletes és gyorsan fogyó.

Ebből soha nem elég.

 

Sün sikkantott: „Pihepárna!

Mintha éppen engem várna!

Ó, micsoda kényelem!

Zsákokban meg puha levél,

Őszidéző alvást ígér.

Vackom ezzel bélelem!

 

És ez a sok üvegecske?

Nincs néhány a feléig se!

Mi lehet e furcsaság?”

„Ez a fő-fő attrakció:

Álomillat-kollekció!

Mogyoró, méz, bodzaág.

 

Ki-ki saját kedve szerint

Alvás előtt magára hint

Egy-két cseppnyit belőle.

Édesebb a szundikálás,

És ezért a test is hálás.

Könnyebben kap erőre.”

 

„Valóban, ez szép portéka.”

Helyeselt a teknősbéka.

„No de mivel fizessünk?

Merthogy vagyonunk, az nincsen,

Nem osztozunk pénzen, kincsen.

Bizony, üres a zsebünk.”

 

Brummanócska közbevágott:

„Nem kérek mást, csak egy álmot!

Meséljetek énnekem!

Oly jólesne meghallgatni,

És ha ennyit tudtok adni,

Vihetitek mindenem!”

 

Ahogy mondta, úgy is történt,

Csipketeát főztek tüstént.

Fenséges volt az az íz!

Hozzá mesét szemelgettek,

Közben összemelegedtek,

S duruzsolt a kanna víz.

 

Kihunyt már a rőt zsarátnok,

Amikor a jó barátok

Nyugovóra tértek mind.

Vidám napjuk messze szaladt,

Brummanócska maga maradt,

Sötét honolt bent és kint.

 

Hallotta, hogy avar zizeg,

Belopódzik, lám, a hideg,

S szirmot bont a jégvirág.

Mégsem búsult többé ezért.

Ennyi emlék mindent megér:

Így kerek a nagyvilág!

 

S míg az erdőt szél söpörte,

A meséket lekörmölte.

Meg is telt a csöppnyi bolt.

Álmaikat ott őrizve,

Téli estén felidézve

Brummanócska boldog volt.

 

 

Csodavárók könyve [40-43.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43140

Kiss Viktória

 

 

ŐSZI VERSEK

 

                    I.

 

Hajnali harmat

   csapódik lábamra,

   magokat érlelő napszinű

   virágok még új bimbót

   hoznak, de nyakamra

   őszi ökörnyál vet hurkot –

   elindulok,

   magányom némán kullog

   utánam –

        Nyitva hagyom a kertkaput…

 

Tétován lépek, ruhámat

   tüske cibálja,

   boróka kéklik a domb

   tetején, mellette csipkebokor

   riszálja tűzpiros bogyóval teli

   szúrós ágait –

        Nyitva hagyom a kertkaput…

 

Távolodom, nem húz vissza

   kötelék,

   libegő nádtippan hajlik elém –

   ha majd alkonyodik,

   róka ugat a bokrok mélyén,

   a feljövő holdat felhő

   takarja –

        CSUKD BE utánam a kertkaput…

 

 

                    II.

 

Éretlen alma hullt le

a fáról,

nagyot koppant, majd a

fűben megállt,

erőtlen szára nem bírta

már a kapaszkodást –

fanyar húsába csíp egy

kiváncsi madár –

Hasznos? Haszontalan?

 

Lehetőség volt, akárcsak én…

 

 

Válogatott falevélfirkák [73-74.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43139

Kiss Viktória

 

 

LEENDŐ BARÁTOMNAK…

 

Ha barátom akarsz lenni,

hajolj le értem, ha a

Kétség porában kúszom

és a szám is már

száraz homokkal van

tele –

 

Emelj magasra,

ha szánalmasan botladozom,

szólj hozzám, hogy

vacogó lelkem

érje a fény,

Itasd meg velem az

Értelem Borát –

 

Ha az Öröm

néha mégis

rámtalál,

osztozzunk rajta,

illatos kenyerem felét

feléd nyújtom –

 

Ha barátoddá

fogadsz,

csupasz, megtépázott

szívem adom

zálogul és gyötrődő

lelkem előtted

kifordítom, mint

egy ócska kabátot…

 

 

Falevélfirkák [115-116.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43138

Kiss Viktória

 

 

VILLON-FÉLE BÖLCSELKEDÉS

 

Ha átkarolsz, olyan vagy,

mint egy illatos

hársfaág,

reszketve, félve érek

hozzád, ha felém

közelít a szád –

ne feledd tehát:

noha a szigorú óra

körbe-körbe jár,

az idő tán végtelen,

de a pillanat

örök…

 

 

Falevélfir-

kák [44.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43137

Kiss Viktória

 

 

ELMEHETSZ…

 

Elmehetsz tőlem

százszor és ezerszer,

úgyis visszajössz,

mert simább a

bőrünk,

ha lágyan összeér,

tágabb a tér,

ha szemünk résén át

egymásra

nézhetünk –

csendesülnek a

kusza gondok,

ha fejünk

egy párnán

pihen.

 

Elküldhetlek

százszor és ezerszer,

mégis visszavárlak,

mert mézillatú

a levegő,

ha leheletünk

összevegyül,

fényesebb fogunk

zománca,

ha a vágytól összekoccan

és

könnyű vagyok, ha

széthúzod lassan

magányom szürke

függönyét.

 

 

Falevélfir-

kák [51-52.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43136

Kiss Viktória

 

 

VÁRLAK…

 

Várlak,

az okker-szín délután

feledte már a hajnal

ezüst csendjét;

álmosodó madarak

hangjával halkan

hívlak –

 

Várlak,

zajos, nehéz órák

mögöttem,

szemhéjam nehezül:

fáradok;

ha itt lennél velem,

csöndben hajtanám válladra

fejem –

 

Várlak,

látod, a sárga liliom

már leélte életét,

utolsó illatát

felém dobja,

elhervad hirtelen –

 

Várlak,

hosszú árnyak hátán

üget, száguld az Idő,

felém int, érzem,

gyorsan múlok el,

mint reggeli pátra a

heves napon, de

addig még

VÁRLAK…

 

 

Falevélfir-

kák [35-36.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43135

Kiss Viktória

 

 

SZERDAI GONDOLATOK…

 

Gondolataim – sötétet átszelő

felfénylő hullócsillagok,

körbefognak, bekerítenek –

a távolság legyőzhető,

szemem lecsukom s

szám szélén érzem

méz-ízedet –

 

A valóság félrebillen,

tótágast áll az Idő,

egy másodperc Veled,

felszárítja gyöngyöző

eső-selymű könnyeimet –

Húnyt pillák szűrőjén

a Remény mosoly-csillámja

fennakad…

 

 

Falevélfir-

kák [31.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43134

Kiss Viktória

 

 

ÁLMODOZÁS

 

Ha egyszer az Álom

vállamra varázsolná

kedves arcod, a csalóka

Holddal néznélek egész

éjjelen,

halkká csitítanám

szívem dobogását,

fel ne keltsen –

 

A sürgető, józan Időt

vérző pipacsok mákonyával

elbódítanám,

kérő szavamra lelassúlna,

döccenve megállna

minden óra –

 

Hajnalban szempillámmal

megsimogatnálak,

mosolyod kristályfényű

gyöngysorát puha

számmal érinteném,

s azt súgnám:

ne mozdulj, maradj még

karjaimban

       Kedvesem…

 

 

Falevélfirkák [30.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43133

Kiss Viktória

 

 

CÍME NINCS – NÉVTELEN DAL…

 

Terítsd rám

szemed fényéből font

puha takaród,

Leheleted langyos

melegével keltsd

életre bábbá meredt

lelkemet –

Vezesd ujjaimat

lágy simogatásra,

Tenyered tanítása

örök tudás –

Vigyél át a túlsó partra,

kézenfogva mentsük át

a szerelmet, mint

úszó falevél a vízbe hullott

pillangót…

 

 

Falevélfir-

kák [29.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43132

Kiss Viktória

 

 

VALLOMÁS

 

Magányra született

halhatatlan lelkem

barátságosan átölel,

ha megtalál.

Halandó testem

megsüketül,

éles horgon

rángó sügérként

hallgat,

mit tehetek?

Tarka szavak

színes fonalaival

szorosan bekerítelek,

pókháló selymű

szorítását alig

érzed,

tekintetemre

bebábozódsz,

látszat-mozdulatlanságod

alatt ott lüktet

az élet –

Sima tenyeremmel

emlékeim

kagylós zátonyát

tovább építem

veled…

 

 

Falevélfir-

kák [21.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43131

Kiss Viktória

 

 

NÉVNAPRA…

 

A boldogság

        percei

színes

        üveggolyók,

néha csillannak fel

        életünk homokjában –

van, aki többet talál

        a sárga kövek

között, van, aki

        egyetlen tört

gömbjét igyekszik

        az éles szilánkokból

sírva összerakni –

 

Névnapi virág

helyett

felnyúlok

a jégvirágos

decemberi égre,

maréknyi gyöngyöt

onnan leszakítok,

nyitott tenyeredbe

csöndben

        beleszórom…

 

 

Falevélfirkák [18.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43130

Kiss Viktória

 

 

FALEVÉLFIRKA

 

Őszi selymes cseppű

eső könnyekkel

Téged idézlek,

csillagszemű kedves –

Merre jársz most,

amikor a kesernyés illatú

puha avar

elnémítja léptedet –

 

Türkizszín virágod

bolyhos ágai

befonják megfáradt

szívemet –

Megkésett levél-szorításukba

mégis beleremegek –

Minden álmomba

belépsz, ha a

régi óra bágyadtan

elüti a bűbájos

éjfelet…

 

 

Falevélfir-

kák [14.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43129

Kiss Viktória

 

 

ELKÉPZELTEM…

 

Elképzeltem, hogy meghalok.

      Szelíd gesztenyefa alá feküdtem

és hulltak, hulltak rám

          a falevelek –

 

Hajamat őszi ökörnyál vonta be

                  fehérrel,

szememet egy madárnak adtam,

s a számat megcsókolta egy

          bohém tücsök.

 

Sóhajtásom az ágon

                   fennakadt,

minden, mi hozzátok kötött – lassan

                   elszakadt.

 

                   De –

ha késő őszi éjjelen

          mégis arra jársz,

ne félj, nem lidércfény az,

          mit a lombok között látsz,

csak elfelejtett szívem

                  vigyázza még

                           léptedet.

 

 

Falevélfirkák [11.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43128

Kiss Viktória

 

 

SZEPTEMBER

 

Szeptember, fényes

őszelő,

lágy, bágyadt

meleged és

frissé csípő

hideg reggeled

nagyon szeretem –

 

Az őszi eső

előtt ernyőm bezárom,

arcomat az égnek

bátran kitárom,

a selymes cseppek

simogatva futnak

nyakamba,

lelkem puhítják,

mint könnyeim –

 

Ha akarom,

hajnalban gesztenyévé

válok,

kemény száramról

a szél szépen

leválaszt,

szúrós burkom

simán elhasad,

pördülök egyet

a Nap felé, s

avar-síromba

csendben leszállok.

 

 

Falevélfirkák [6-7.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43127

Kiss Tibor

 

 

MOST MÚLIK PONTOSAN

 

Most múlik pontosan,

engedem hadd menjen,

szaladjon kifelé belőlem

gondoltam egyetlen.

Nem vagy itt jó helyen,

nem vagy való nekem.

Villámlik mennydörög,

ez tényleg szerelem.

 

Látom, hogy elsuhan

felettem egy madár,

tátongó szívében szögesdrót,

csőrében szalmaszál.

Magamat ringatom,

míg ő landol egy almafán,

az Isten kertjében

almabort inhalál.

 

Vágtatnék tovább veled az éjben

az álmok foltos indián lován.

Egy táltos szív remeg a konyhakésben,

talpam alatt sár és ingovány.

 

Azóta szüntelen

őt látom mindenhol.

Meredten nézek a távolba,

otthonom kőpokol.

Szilánkos mennyország,

folyékony torz tükör.

Szentjánosbogarak

fényében tündököl.

 

Egy indián lidérc kísért itt bennem.

Szemhéjain rozsdás szemfedő.

A tükrökön túl, fenn a fellegekben

furulyáját elejti egy angyalszárnyú kígyóbűvölő.

 

 

2005

 

 

http://www.zeneszoveg.hu/dalszoveg/20038/quimby/most-mulik-pontosan-zeneszoveg.html (Quimby dalszöveg)

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43126

Kiss Tamás

 

 

MÁTRAI ŐSZ

 

Oly egyedül állnak már a fák,

sudár tölgyek, megtépett koronák,

 

rajtuk, mint feszes húrokon zenél

ég-föld-közi nagy hárfán a szél.

 

Ne járj ide, mert ha ide jössz,

elborít a hamvas, lila ősz.

 

Nem jó neked magadhoz ily közel,

vadként avarban vérezni el.

 

Menj csak magasra. Ahol a fenyők

lombos, örökzöld tűsátora nőtt.

 

Menj, míg bírod, mindig fölfelé

fölbizsereg tán még a szív belé,

 

mint ifjan, sátorral – ha várt a vadon –

eredj nehéz évekkel válladon.

 

Fenn zöld a fény s még ifjúságra vár

a fákon átszűrt gyógyító sugár.

 

 

Az erdő poézise [127-128.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43125

Kiss Tamás

 

 

EGY SZÁL JEGENYE

 

Mikor a fürdő hévize

itt felakadt,

egy szép jegenyesor mentén

talált utat.

 

A kék vizet

tovább vitte egy száraz-ér,

de sóját, savát, meszét fölitta

lenn a gyökér.

 

Gyilkos patak áztatta ki

a fák tövét.

Mióta itt folyik, megölt

félszázadnyi szál jegenyét,

 

egymásután hullottak el

azok a fák,

mint lesből vártán kilőtt

hű katonák.

 

Ez az egy szál,

az átkelő palló fölött

csak ez maradt,

hogy messzire mutassa a patak-hidat

a domb alatt.

 

Ösvény-rejtő bozót fölött

áll boldogan,

tán tudja is, hogy még neki

itt dolga van.

 

Ő az irány:

táj tengelye.

Ég-föld közé

rendeltetett

szál jegenye.

 

 

Az erdő poézise

[126-127.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43124

Kiss Tamás

 

 

ÁDÁM ÉBREDÉSE

 

                                Michelangelo freskója

 

Ahol már oly feszült a mennyezet,

hogy, épp középen csaknem szétszakad

– s magad is közé iktatnád magad –

látod az űrbe nyúló két kezet,

 

s kérded: a két ujj közt a kis hiány,

az a kicsiny köz, ugyan mit jelent,

átüti majd a kettős végtelent

az égi fény, a szebb kor hajnalán?

 

s ez a zsúfolt ég, a Kápolna-Sík

kinyílik-é vagy minden szétszakad,

ha a két ujj sosem találkozik?

 

Vagy föleszmél e szép testből az Ember,

alámerül a csüggedt éjszaka,

és megtelik majd minden, értelemmel.

 

 

A bibliás tenger [70-71.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43123

Kiss Tamás

 

 

A VÉGSŐ SZÓ KERESÉSE

 

Már csak azt írnám, amit nem lehet.

Nem lehet, mert nincsen arra szó.

Nem lehet hát papírra írni se:

a mindenségbe mártom ujjamat,

égre írok titkos jeleket.

 

Minden reggel egy dallammal kelek,

honnét jönnek, magam se tudom,

szimfóniák és kopott slágerek

jönnek fel, és szégyellem magam;

de lám, ilyen köröttem a világ,

dühöng, nincsen üzenete már.

 

Kinek kell ma a kimondhatatlan?

kinek kell már a kimondhatatlan,

ki ért hasztalan szenvedélyeket,

verset, szívrehangolt éneket,

nincs édes kín, hogyha szeretünk,

a kéz jár csak a megfoghatóra,

s a csalódások pénzre válthatók.

 

Nekem nincsenek veszteségeim,

miket csak úgy világgá kiáltsak,

messziről intenek a démonok,

és csak az ismeretlenre figyelek.

Akkor ébredek, ha szól a kakukk

negyed hatkor: hányat szól vajon,

mennyi még hátra hetvenhét után?

 

Eltűntek a Mene-Tekel tűzjelek

a panel-falakról, elszürkült az ég,

hallgatunk, ha felsütnek perceink,

nem szabad elárulni önmagunk,

hogy mesterségünk kisujjunkba’ van.

 

Ha jönne érzés, felsütne a Nap,

vigyázz, idejében lépj ki a varázsból,

hallgass, rejtsd a mélybe magadat;

híred-hamvad, se a nevedet

ez a kor már nem jegyzi sehol.

De ha azt a végső szót megtalálnád,

mondd ki, azt majd megőrzi az idő.

 

 

(1989)

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43122

Kiss Tamás

 

 

PÁRHUZAMOK

 

Aki csak észrevétlen elsiet,

az alulmarad a kűzdelemben,

elfelejtik. Sírján kinő a fű,

piros-sárga levéllel betakarják

ősszel a lankás domboldalak.

Részvéttel ejt ferde sugarat

éjjelenként rá a telihold

és űr-messzeségből a Tejút.

De aki röptében bukik le

a magasból széjjeltárt karokkal,

mint a szíve-megszakadt sirály

a hánykolódó kék vizek felett,

azt az idő kristálya megőrzi,

bepólyálják a sós hajnalok,

nevét a hullámok megtanulják,

s elsiratja az óceáni szél.

 

 

Méretlen idő, 1988 [86.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43121

Kiss Tamás

 

 

MI VOLT A SZÉP?

 

      „Verweile doch, du bist so schön!”

                                 (Goethe: Faust II.)

 

Két lobbanás között a tartam,

amit nem kértem, nem akartam,

az, amiért semmit se adtam,

ajándék volt, hát elfogadtam.

De a mocsáron, a hegy alatt,

volt egy-egy sejtelmes pillanat,

amire azt mondtam –, istenem,

oly szép vagy, időzz még velem.

Elmondjam tán ezt is tinéktek,

amit elmondani is vétek,

mert hisz nincsenek is rá szavak,

talán kimondani se szabad?

Vagy mondjam, hogy az ég mosolya,

ha kékellt tőle a pocsolya?

Ősszel a színes lombi rések?

Az első téli hóesések?

Márciusban a malom alatt

a megmoccanó friss rohanat?

Az Eszme, – e felső hatalom,

eltűnő kép a barlangfalon?

A kegy, – hogy hiába küzd a kar,

az üdv nem azé, aki akar,

s a célhoz is oly rögös az út,

s nem mindig azé, aki fut?

Mind szép volt. S a szikrányi remény.

És az, amit hozzátettem én.

 

 

Méretlen idő, 1987 [84.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43120

Kiss Tamás

 

 

MAI ÉNEKEK ÉNEKE

 

Keresheted te a szerelmet

a vetett ágyasházban,

a reszkető bokorban, nem leled,

hiába nyitod sarkig

a két szemed.

Nem pillantásodban van ő,

nincsen az intésedben,

dobok dobogásában,

üstök üvöltésében.

Halkan lépked a szerelem,

ne is költsétek fel hiába

Jeruzsálem leányai.

 

Csukott szemeddel érzed őt,

a láthatatlanul sugárzót,

kiöntött kenet-illatút.

Fehér és piros a szerelem,

kitetszik ezer arc közül.

Pedig nincsen is neve,

nincs száma, nincsen mérete,

hisz önmagának se elég,

bolyongva jár a kerteken,

elfeledett ösvényeken.

 

Égre kiált a szerelem:

„lényedből mért szakadtam el,

Uram, ha részed vagyok én,

fogadd magadba vissza hát

társtalan, árva gyermeked.”

 

 

Méretlen idő, 1987 [73.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43119

Kiss Tamás

 

 

TÖRÉKENY ÉBREDÉS

 

Törékeny ébredés ez körül ibolyaillat

szálldos amint cipőmbe belefűzöm a reggelt

az előbb még ágon ültem fenn és szonettet írtam

de nem tudom kihez és a vers is elveszett

mert tetők felett repűltem s nem volt hová leszállni

így zuhanó repüléssel lefelé menekültem

földi dimenzióba egy pici szédülettel

nappalba ködbe hóba be a hidegbe télbe

ahol most február van Szent Gergely szerint

 

A falon óra lüktet beestem önmagamba

és most azon tűnődöm vajon mért lökdös engem

valami játékos kéz s míly varázslat naponta

éjszakából nappalba nappalból éjszakába?

Tán hogy énemből kiszállva megtöbbszöröződjem

és azt az elveszített versemet megtaláljam…

 

 

Méretlen idő, 1987 [68.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43118

Kiss Tamás

 

 

CURRICULUM VITAE

 

Én nem tudnám jelölni az öröm

nyomát, hisz úgy jártam át az életet,

mint hajó úszik át egy délkörön.

 

A vágy vitt engem, és sodort a hit,

mint jó hírt hordoztam a nyelvemen

a Jézus Nyolc Főboldogságait.

 

Palástom egyszer egy ifjúra adtam,

– szakadár Illés – föld felé ragadtan,

s a szélvészben védtelen maradtam.

 

Ám ő a harc, s ő lesz már a béke:

a szőlőtő, s a vessző rajta én,

nyugtalan szív végső menedéke.

 

 

Méretlen idő, 1987 [41.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43117

Kiss Tamás

 

 

HOSSZÚ UTAKON

 

Hosszú utakon menni, menni,

szabad szerettem volna lenni,

 

de alig készültem, rám lestél

elcsatangoltam, megkerestél.

 

Mikor futni küldtél, megálltam,

csendre intettél: kiabáltam.

 

Bölcselkedtem, ahogy te szoktad,

ellenedre volt, szám befogtad.

 

Végül is futásnak eredtem

a te végtelen tenyeredben.

 

 

Méretlen idő, 1986 [79.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43116

Kiss Tamás

 

 

SZELLEMIDÉZÉS V

 

KOSZTOLÁNYI

 

Mondj a hajnalra bűvölő igéket,

idézz egére túlvilági kéket,

a pirkadat lám így lesz átható,

a láthatatlan így lesz látható.

Azúr

Az Úr.

 

 

Méretlen idő,

1986 [48.]

Zsonát Creative Commons License 2017.07.11 0 0 43115

Kiss Tamás

 

 

MIKÉNT A VAD

 

Ülök a mély víz partján

két kő között, a martján,

folyik az ár alattam,

nézem magam a habban.

 

Próbálnám bár lefogni,

másfelé kanyarodni,

de lábam közt átszalad

az idő, miként a vad.

 

Nem bízom magam dőre

folyóra, se időre,

a két kő se mozdulatlan,

a Föld is forog alattam.

 

Szép illanót idézni,

szebb forgandóra nézni,

hogy bomlik kis körökre

és tűnik el örökre.

 

 

Méretlen idő, 1986 [44.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!