Kiss-Péterffy Márta
CIPORKA, A SZÁRNYATLAN KISANGYAL
Csillagszórta égbolt aranypettyes végén,
messzi vattafelhők puha pelyhes szélén,
hold fényében pancsolt egy rosszcsont kisangyal,
énekelt is hozzá csilingelő hanggal.
Libbenő habot fújt ujjai hegyére,
gondtalan jókedvvel készült Szentestére.
Habár Karácsonyig teljes nap volt hátra,
Ciporka már izgult, nagyon-nagyon várta.
Lubickolás után gyorsan szárítkozott,
aprócska kezébe ruhacsücsköt fogott.
Ünneplős kisinget próbált fel magára,
könnyen ment a dolog, hiszen nem volt szárnya.
Kerek vállacskáin alig nőtt még pihe,
fájt is ezért gyakran könnyelmű kis szíve.
Rangos „főangyalok” voltak a tudói,
hogy ennek az oka mindössze csak annyi:
amíg komolytalan, felelőtlen, pajkos,
nem nőhet ki szárnya, nem repülhet sajnos.
Aznap fagyos éj volt, közelgett az ünnep,
minden felnőtt angyal sürgős munkát végzett.
Közülük az egyik csendben vonult félre:
„Gondolatfelhőről” fülelt le a mélybe.
Oda felhallatszott – s ő adta azt tovább –,
hogy a sok-sok ember kinek mit is kívánt.
Mikor minden óhajt begyűjtöttek végre,
szorgos angyalcsapat rebbent fel az égre.
Ajándékot hordtak, alig fért a kupac,
csomagoltak gyorsan, várták már az utat,
s fel is kerekedtek szétosztani terhük,
meglepetést vinni indultak el együtt.
Ciporkának persze ennél több se kellett
– nem hiába volt oly csintalan kis gyermek –,
amint maga maradt, rögtön széjjelnézett,
hogy mihez is kezdjen szórakozás végett.
Első útja hová vezethetett volna?
Oda, ahol – mondták – nincsen semmi dolga.
Ahol nem járt más még, csakis angyal – felnőtt:
felfedezni végre a Gondolatfelhőt!
Odaszökkent, s aztán fülét tapasztotta,
várakozott csendben, szuszt is visszafojtva.
Körbezsongták kedves, vidám gondolatok,
egyik-másik után fürge kézzel kapott.
Amikor elunta, továbbmenni készült,
s ekkor olyat hallott, mitől visszatérült.
Cérnavékony hangon zokogott egy kislány,
szavaiból épphogy felért néhány foszlány:
„Hová bújtál, kutyus? Merre keresselek?
Bárcsak visszajönnél! Hidegek a szelek!”
Ciporka részvéttel sóhajtott egy párat,
hanem ekkor felé újabb panasz áradt.
Betegágyból sápadt, vékonyka legényke
fohászkodott azért, gyógyuljon meg végre.
Anyóka is búsult, magányos volt nagyon:
családja nem ért rá épp az ünnepnapon.
Ciporka felcsillant: „Segítek a gondon!
– ha már felnőtt angyal nincsen egy se otthon.
Ajándékot ugyan nem vihetek nekik,
– hiszen a cipelés nehezemre esik –,
de elbírok egy-két pillekönnyű álmot,
mindenkinek szebbet, mit valaha látott.”
Így szőtt az angyalka szívderítő tervet.
Örült, habár tudta, most még nem pihenhet.
Túl korai lenne a felhőtlen mosoly,
merthogy van egy kérdés, és az pedig komoly:
Szép gondolat ugyan, hogy mindenkit meglep,
de hogy jusson oda? Erre kéne ötlet!
Nemsokára mégis fülig ért a szája:
„Hisz egy karnyújtásra Göncölszekér várja!
Aranyküllőivel fényes, mint egy hintó.
Égbolton ha suhan, el nem éri száz ló!”
Oda is ment hozzá, kérő tekintettel,
szinte látta máris, mily sebesen hajt el.
Ám ennél a pontnál nem juthatott tovább,
mert a szekér előtt, bizony, állat nem állt.
Hiába a fényár, ragyogás és pompa,
ez már el nem mozdul, hacsak ő nem húzza.
„Mégis van megoldás!” – derült fel a kedve.
„Segít rajtam talán a két csillagmedve.
Jártam náluk többször, nem is olyan régen,
könnyen rájuk lelek a derengő égen.”
Sietett Ciporka, majd a lábát törte.
Mézfürtjei vígan ugráltak körötte.
Ámde alig ért a mackók közelébe,
megtorpanva, csendben elhúzódott félre.
Nagymedve a bocsát vigyázón ölelte,
felhővánkosára gyengéden fektette.
Így pihentek együtt, összebújva ketten.
Nem is aludhattak volna édesebben.
„Téli álom! Persze! Hogy is feledhettem!
Mégsem zavarhatom őket éppen ebben.”
Gyorsan körülnézett, így keresgélt tovább,
hátha akad másik segítőkész barát.
Újabb csillagcsoport tárult szeme elé:
Fiastyúk mosolygott anyáskodón felé.
„Hiszen ő egy szárnyas!” – vidult fel Ciporka,
remélve, hogy most már megoldódik a gondja.
Ám a kotlós, sajnos, nem vitte a Földre,
pelyhes kiscsibéi kergetőztek körbe.
„Mellettük a helyem” – szabadkozott legott,
így aztán Ciporka tovább gondolkodott.
„Nem marad más hátra, lemegyek hát gyalog.
Sokáig tart biztos, de én erős vagyok!”
Igaz, talpacskáim nem valami nagyok,
de a Tejút amott hívogatón ragyog.
Csillaglámpás mentén, derengő sugárban
lesietek rajta, szedem majd a lábam.
Nem is megyek, csúszom! – Ez való ám nekem!
Vagy ne legyen többé Ciporka a nevem!”
Vinnivalóit egy kis kosárba rakta,
s mikor ezzel megvolt, úgy tett, ahogy mondta:
nagy lelkesedéssel, könnyed mozdulattal
a Tejútra szökkent a picurka angyal.
Tetszett neki nagyon, hogy bár nincsen szárnya,
mégis úgy suhanhat, mintha széllel szállna.
Végig nadrágféken! Micsoda mulatság!
Csakhogy elfeledte, nincs is rajta nadrág…
Égi csúszda végén fagyos földre huppant.
Popsija bár sajgott, gyorsan lábra pattant.
Kosárkája fülét gonddal karra fűzte,
nekiiramodott, mert a tettvágy űzte.
Sietnie kellett, kurta volt az este.
Kislányt, fiút, nénit, sorra felkereste.
Faluszéli házban, halk szipogás mellett
forgolódott ágyán egy copfos kis gyermek.
Seprős szempilláit szorosan lezárta,
de még álmában is kiskutyáját várta.
Egyszer csak – hogy, hogy nem – tudta, megérezte,
kószáló kedvencét reggel hol keresse.
Nem didereg messze, a foga sem vacog.
Szekrény mélyén van egy puha, meleg vacok,
oda bújt el este a nagy sürgés elől,
kivárni szép csendben, míg a lárma elül.
Aztán elszundikált – most is hortyog békén –,
épp csak nem ébredt fel a hosszú nap végén.
Vigaszt és nyugalmat maga mögött hagyva
osont ki Ciporka, s szaladt tovább arra,
ahol egy kórházban kisfiúcska feküdt.
„Szomorúságába én csempészek derűt!
A többi ágy üres, csend lepi a szobát.
Nem csoda, ha szegény rosszul érzi magát.
Párnájára hintem, amit neki hoztam.
Remélem, hogy ettől jobb kedve lesz nyomban!”
S tényleg, a kisfiú kezdett élénkülni:
virgonc volt álmában, nem bírt helyben ülni.
Szaladgált, szánkózott, jégfoltokon csúszkált,
hópihét kergetett, fagyott tavon ugrált.
Pofija kipirult, használt a sok mozgás.
Nem a láztól volt már arca pirospozsgás.
Felépülhet hamar – ez aztán a jó hír! –
hiszen a vidámság gyorsan ható gyógyír.
Végül az anyóhoz érkezett Ciporka.
A néne már aludt, ősz kontya kibontva.
Fáradt, elnyűtt keze megpihent a párnán,
de az éj sötétje nem oldott magányán.
Árván állt a kis ház, makulátlan rendben,
asztalon teríték, az is érintetlen.
Ciporka nesztelen lopódzott az ágyhoz,
s léleksimogató, régen vágyott álmot
hozott a szemére: családi Karácsonyt,
sok-sok kisunokát, kiket elvarázsolt
sültalma zamata, illó levespára,
díszeken csillanó gyertya ezer lángja.
Imbolygó melegség, meghitt nevetések.
Mennyi apró részlet tesz ki egy egészet!
Átsuhant egy mosoly az anyóka ajkán,
s visszatérve megült kisimuló arcán.
Látta ezt Ciporka, s tovább nem időzve
iparkodott most már, ahogyan csak győzte.
„Elszállt a Szenteste, közeleg a hajnal,
lassacskán hazatér minden felnőtt angyal.
Addigra nekem is vissza kéne jutni!”
De már csak vánszorgott, nem volt képes futni.
Megadóan ült a fehér hómezőre,
azt hitte, ott marad, nem lel segítőre.
Zúzmarás jégcsapok csendje vette körül.
Öreg hold szánta meg a csillagok fölül:
Az égre emelte ezüstkezét nyújtva,
s Ciporka elpilledt tenyerébe bújva.
Miután megküzdött bánattal és faggyal,
így került ágyába a fáradt kis angyal.
Jóízűen pihent kalandjai végén,
verőfényes délig szundikálva békén,
hanem mikor felkelt, zsibbadt nyaka-háta,
izomláznak hitte, amíg meg nem látta…
Igen, tényleg ott volt! Hófehéren, párban.
Gyönyörű szárnyacskák – pont rászabva vállban.
Ciporka csodálta elragadtatottan,
majd mikor feleszmélt, kipróbálta nyomban.
Óvatosan kezdte: „Mit lehessen tudni?
Ne mondják rám most már: milyen szeleburdi!”
De aztán repkedett, levegőben táncolt,
bukfenceket vetett, fel-alá viháncolt.
Hiszen ez működik! Járhat Földön, Mennyben!
– vagyis hogy repülhet, nem kell gyalog menjen.
Így lett, s így van ma is. Minden évben sokszor
ellátogat hozzánk, s nemcsak Karácsonykor.
Nálad is járt biztos, simogató kézzel,
ő hozta az álmod, csak Te nem emlékszel.
És ha egyszer Veled újra megtörténne,
hogy egy bús nap végén nyugovóra térve
mesék varázsában telik el az éjjel,
mikor hajnal virrad, nézz ágyadon széjjel:
ott csillog pár apró csillagporos lábnyom.
Álmodj ma is szépet! – Szívemből kívánom.
Csodavárók könyve [44-50.]
