Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Micsoda tengerek micsoda partok és szürke sziklák és szigetek Micsoda vízcsapkodás a hajóorr körül És fenyőillat és a fenyőrigó füttye a ködben Micsoda képek térnek vissza most Ó én lányom. Azok akik a kutya fogát hegyezik és azt mondják Halál Azok akik a kolibri dicsőségében csillognak és azt mondják Halál Azok akik az elégedettség disznóólában ülnek és azt mondják Halál Azok akik az állatok önkívületét szenvedik és azt mondják Halál
Lényegtelenné váltak, semmivé csökkentette őket a szél, A fenyő lehellete, a köd erdődala Ez a kegyelem feloldotta őket e helyen És ez az arc mi legyen, e nem olyan tiszta, de tisztább Ez az érverés a karban, e nem oly erős, de erősebb – Örökbe, kölcsönbe adták? távolibb mint a csillagok és közelibb mint a szem Levelek és siető léptek közt suttognak és halkan nevetnek Az álom alatt, hol találkozása van minden vizeknek. Az orrfa jégtől, a festék hőségtől repedt meg. Én tettem ezt, én vagyok az, aki ezt elfeledte, De most emlékezik. Az árbócot a szú, a vitorlát a penész megette Ama júniustól eme szeptemberig. Nem tudva tettem ezt, félig akarva öntudatlanul azzal, ami enyém. A fenékpalánksor léket kapott, az eresztékek tömítésre várnak. Ez a forma, ez az arc, ez az élet Él, hogy túléljen egy rajtam túli idővilágban – Mondjak le életemről ezért az életért, szavaimról ama ki nem mondottakért, Az ébredésért, a megnyílt ajkakért, az új hajókért.
Micsoda fenyvesek, micsoda partok és gránitszigetek a vitorlarúdjaim felé És fenyőrigó rikkantása a ködben Ó lányom.
Ha tudtam volna, gyermekkoromban félreteszek egypár jó napot. Ha tudtam volna, hogy hamubasül úgyis minden, hiába költözünk le a Vezúv lejtőiről, gyermekkoromban eltehettem volna néhány kiflit, holdat, csillagot, ha tudtam volna, milyen gyorsan múlik az élet, s milyen lassan egy kórházi éjszaka, mikor már ereid, idegeid kívül vezetnek zölden villogó készülékek felé, gyermekkoromban igazán megtakaríthattam volna néhány boldog délutánt. Úgyis minden a semmié. Ha tudtam volna, hogy mikor nagyon szűkölködtünk, akkor volt csak igazán elég mindenből, mert mennyi, de mennyi idő volt még hátra.
Kilencbetűs rejtvény vagyok. Egy elefánt, egy masszív épület. Egy dinnye, mely két indáján kacsázik. O, vörös gyümölcs, elefántcsont, erős ácsolat! Nagy ez a cipó, de még egyre kel. E dagadt bukszában fényesen új a pénz. Eszköz vagyok és színpad, borját váró tehén. Megettem egy egész zacskó zöld almát. Felszálltam a vonatra, és most már nincs megállás.
Féltlek, tünde remény, véled a fákhoz menekülnék. Évgyűrűkön is átfúj, gyötör évszak foga. Szélvész táncoltatja a cédrus koronáját. De ha pirkad: földünk óvjon! A többet ne cseréld majd kevesebbért.
Ha elvetődnék oda, hova régen tán azóta se jártam, s az öreg pad ép volna még kettőnk történetében, melyet a sejlő májusi hasonlat csalna elő, s épp arra jönne szemben, és nem is tudná, ki s miért köszönne rá, csupán biccentene meglepetten, s nagy hirtelen az idő visszaállna egy villanatra, s minden lehetetlen együtt, külön a keblétől az árnya, mint blúza szállna el kigombolódva, s kétséges kéjű vére fölszívódva keringene a pad erezetében, tehát, ha épp ő közeledne szemben valahonnan valahová a téren, elrestellném magam és kérdezetlen mennék tovább, nehogy egymásban lássuk megszégyenítő mássá változásunk.
Szerettem akkor a sárgarigót – a harangcsengést, odafenn, föl-le, föl-le, a lombokon át, míg az erdőszélen kuporogtunk, egy ágon piros bogyók sorakoztak; kis kocsijával elkocogott az ősz öreg zsidó. Délben aztán a sötét égerfaárnyban álltak az állatok, dühösen csapkodott a farkuk, kergették a legyeket. Aztán megnyílt az ég, s ömlött zúgva belőle a zápor; a sötétség után földíze volt a csöppjeinek. Vagy a legények jöttek a lovakkal a parti csapáson, nevetve ültek a mélység fölött a barnán csillogó hátakon. A kerítés mögött dongtak a méhek. Később, a turján tüskebozótján végigsuhant a félelem ezüst zizegése. Egyetlen sövénnyé mosódott ajtó, ablak, sötétség.
Majd a párás kis szobában anyó énekelgetett. A lámpa zümmögve égett. A férfiak is megjöttek, vállukon át visszamordultak a kutyára. Éjszaka, hosszan hallgatásba ágazó – elsikló, sorról sorra keserűbben maradandó idő: gyerekkor – szerettem akkor a sárgarigót.
Mindig csak megnevezni: a fát, röptében a madarat, a vöröses sziklát, hol a folyó ömlik, zölden, és a halat fehér füstjében, mikor a sötét leszáll az erdőkön át.
Jelek, színek, mindez játék, aggódom, végül mégsem igazság ez talán.
És ki tanít meg arra, mit elfeledtem: köveknek álmát, az álmát röppenő madárnak, a fák álmát, sötétbe suhan szavuk -?
Ha lenne egy isten és teste is, és szólhatna hozzám, talán barangolnék még, talán várnék még egy darabig.
Szeretlek. Ennyi nem elég? Mindennapom a bizonyíték. Ahogy a sötétből kibomlik, mindegyik reggel rád hasonlít. Mit akarsz még? Hazudik, ámít, akinek ennél több a másik.
lassan meghal az, aki soha nem megy útra, aki nem olvas, aki nem hallgat zenét, aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát
lassan meghal az, aki elvesztette önszeretetét, aki nem fogadja más segítségét
lassan szokásainak rabja lett, aki mindig ugyanazt az utat járja, aki soha nem változtat támaszpontot, aki nem meri öltözete színét cserélni vagy soha sem beszél ismeretlenekkel
lassan meghal az, aki elkerüli a szenvedélyt és az izgalom örvénylését, amely a szeme fényét gyújtja és gyógyítja a szív sebeit
lassan meghal az, aki nem tudja célpontját változtatni mikor boldogtalan a munkában vagy szerelmében, aki nem mer veszélyt vállalni az álmai megvalósítására,
élj most! légy merész ma! cselekedj mindjárt!
Ne hagyd magad lassan meghalni! Ne vond magadtól meg a boldogságot!
Nagyon öreg az erdő; s ha március szelén pattantja bimbait a kökény, szépségük oly öreg - Óh, tudod-e, mily vad századokba nyílik vissza a gólyahír?
Nagyon öreg a patak; s a csörge víz, amely azúr egek hidegen alvó bérceiről indul el. annyit jött-ment, tapasztalt volt-nincs utakon, hogy minden cseppje bölcs, mint Salamon.
Nagyon öreg az ember; álmaink édeni meséivel Éva üzen s a csalogányai; életünk: susogó pillanat s ha napunk elköszönt, amaranth-mezőt terít szét az álom és a csönd.
És nap sütött, s őrá zuhant a fénye s rám is, mellette, homokszőnyegen. Hullámok távolodtak, mindig visszatérve kíváncsin a párhoz - hevernek meztelen.
Kevéske hús és oly sok a homokhegy , kevéske idő s elég sok a végtelen, kevéske élet s két életúton megy, fölöttük nap és sötét odalenn.
Nemsokára leszek, mint a hegyek, mint sziklafal, mint éji felhők. Némán tartja majd vállam a kopár, ködlő domboldalakat. Álmom olyan lesz, mint a domboké. csöndem akár a téli lápé, s együtt velük csak várok az időre, csillagképekre, jégvirágra.
Idő, maradj még, vén cigány, egy napra versz sátort csupán?
Maradj velem, kapsz színezüst csengőt a lovadra, csodás-gyönyörűt, s gyűrűt ver az ötvös, aranyat, nagyot, és páva köszönt, és gyerek-dalok, s rózsába füröszt száz drága leány, minek úgy sietni, öreg cigány?
Múlt hét Babylon, múlt éjed Róma, virrad, s a Szent Pál jött íme sorra: és kondul a dóm s gyeplőd feszül - jössz s már tova ily hirtelenű1: városba, amely még születésre vár, újabba, habár ez még sírba se szállt?
Idő, maradj még, vén cigány; egy napra versz sátort csupán?