már reggel elolvastam, csak elfelejtettem rá reagálni :) örülök egy ilyen elemzésnek (bár én csodát vártam :), márcsak tényleg arra kéne rájönni, hogyan lehet a kettőt összehangolni.
Ezek a "kognitív torzítások" nagyon függnek a helyzettől. Olvastam egy repülésfóbiástól, aki normálisan realisztikusan tudta megítélni a lezuhanás esélyeit, de ahogy közeledett az utazás, egyre valószínűbbnek tűnt számára a szerencsétlenség. Amikor beszállt a repülőbe, már ötven százalékosnak látta a lezuhanás valószínűségét, az első kis rázkódáskor meg már száz százalékosnak...
tehát az egyik oldalon ott van, egy abszolút egészséges gondolkodásmód, ahol a helyzetet a maga realitásában látja bello, míg a másik oldalon egy meglehetősen torzult gondolkodásmód jelenik meg.
kérdés, hogy a jó gondolkodási mintát hogyan lehetne átvinni és alkalmazni egy másik területre?
(egyébként nekem is vannak ilyen küzdelmeim. pl otthon tudom élvezni a zenét, de észrevettem magamon, hogy ha koncerten vagyunk, pláne ahol ülni kell, sokkal nehezebb ellazulnom és befogadóvá válnom. tehát tulajdonképpen én is vmi ilyesmi megoldást keresek. hogy lehetne egy "jól begyakorolt" esetemben- befogadói attitűdöt egy zsúfolt koncerteremben is megvalósítani...)
"Úgy szokott lenni, hogy felszállok kiválasztok egy helyet, beállok, nézek ki az ablakon, majd kicsit később amikor körbenézek, látom hogy már az arcomat nézte, ilyenkor vagy elkapják a tekintetüket, vagy farkasszemet nézünk. ha rossz passzban vagyok, én kapom el előbb a tekintetem, ha morcos vagyok megpróbálok úgy nézni rá, hogy ne legyen kedvem tovább nézni. Ezzel nincsenek leszerelve, mert néha megint visszakapják a tekintetüket."
továbbá részletek a faggatózásaimból:
"-az a bizonyos harcos attitűd szociális környezeteben eltűnik?
-félig meddig, ha fizikálisan megpróbálnának szivatni, akkor simán verekednék, de szópárbajra meg ilyenekre nem vagyok képes."
"(...)igazad van, kicsikét félek attól, hogy vkiben kárt okoznék. de akkor miért lehet az hogy nem merem szóban sem megvédeni magam ha kibeszélnek?"
2. sport
"-gondolkodsz-e olyanon, h mit gondolhat rólad az ellenfeled?
-nem, mert úgy gondolom, hogy majd a küzdelem (vagy a feladatok, minél precízebb és szorgalmasabb végrehajtása) magáért beszél!
-ha rád néz, létrejön-e olyan kellemetlen "önmagadra figyelés", mint mikor beszéd közben néz rád valaki?
-nem, a fent leírtak miatt!
-amikor cselekszel (küzdelem), akkor gondolkodsz-e azon mi lesz a köv lépés. vagy természetesen következik egyik a másikból?
-valamilyen szinten persze, de általában a pillanatnyi lehetőségeket használom ki (ezt így szokás csinálni)
-azt érzed, h ő a világod része olyankor? az h van, hiába különbözik tőled, feltételezi a te létedet is. azaz, h te csak akkor harcolhatsz, ha van ellenfeled, mégsem hagyományos ellenfélként éled meg aki ű"ellen" küzdened kell, hanem akiVEL küzdened kell?
-igen, edzőtársként tekintek rájuk és nem igazi ellenfélként.
-gondolsz arra, hogy bántod őt?
-azért jött le edzésre, mert ő is ezt szeretné csinálni, tehát nem igazán érdekel a kérdés (ha lejön egy fiatal új gyerek, azzal nyilván gyengébben szoktam harcolni, mert tudom hogy nem egyenrangú ellenfél, és a gyávaság jele lenne ha egy nálam gyengébbet "szétvernék")
-sajnálod, ha legyőzöd?
-nem sajnálom, büszke vagyok magamra, de ettől még nem nézem le, csak egyszerűen örülök.
-ha téged győz le haragszol rá? nem haragszok rá, ő volt a jobb, őt illeti a dicsőség, én meg összefoglalom magamba, hogy min kéne javítanom hogy legközelebb ez ne fordulhasson elő.
-érzed az oda-vissza " játék", azaz a támadás-védekezés harmóniáját? ez kifáraszt, vagy inkább feltölt, mert természetes mintha valami tánc lenne?
-természetesen érzem ezt a harmóniát, és inkább feltölt, de semmi esetre sem fáraszt!"
Tehát, nem tudom emlékeztek-e, hogy bello azt írta, ő sportol ugyan, de mégsem segít neki a dolog. elkezdtünk emailezni és megtudtam néhány részletet, ami érdekes lehet.
az egyik dolog, hogy hetente 2 alkalommal sportol, ami nemsokára 4 lesz. remélhetőleg jobban érezteti majd a sport a jótékony hatását, mert a 2 az nem túl sok ugye.
a másik, ahogy azt sejtettem, nem igazán tudja integrálni a sport világában létező bátor önmagát, a hétköznapok világába, ahol visszahúzódó.
érdekes volt bello a kognitív topicban olvasni a teknőssel folytatott eszmecserét, ahol a szavaidból helyenként érezni lehetett valamiféle agresszív töltést, amit abszolút nem éreztem rajtad, amikor a sportról írtál.
nem akarom szételemezni a két helyzetet, inkább "szóljanak az ő szavai". érdekes megfigyelni a párhuzamot a két helyzet között...
először is átmásolnék egy bello-hszt a kognitív topicból (remélem nem haragszol bello). aztán bemásolok részleteket a levelezéseinkből. annyi még h bello küzdősportot űz. tehát nem úszás vagy ilyesmi.
mindkét szituációban megjelenikk az "ellenfél" csak az egyik esetben a küzdőtér a hétköznapi világ, ez esetben egy busz, míg a másik helyzetben egy tornaterem. az egyik esetben fenyegető "ellenfélként" jelenik meg a hétköznapi ember, a másik esetben küzdőtársára, mint "embertársára" tekint.
figyelitek a két szót: ellenfél-aki ELLEN küzdeni kell; embertárs- akiVEL küzdeni kell!- ez az apró különbség már meghatározza, hogy a másik felé táplált agresszió "pozitív" vagy "negatív" lesz.
nem arról van szó, h a küzdőtársa elleni küzdelemben nincs szüksége agresszióra. dehogynem, különben megvernék. csakhogy itt indulatoktól mentes, pozitív agresszió jelenik meg. miért? mert nem kell elnyomnia magában. és emiatt természetesen tudja szabályozni azt. nem kell megijednie az erejétől, és nem is kell elfojtania azt. így tud igazán önmaga lenni.
jaj rettenetes vagyok. csak nem bírtam ki elemzés nélkül. bocsánat. következzenek, hát autentikus forrásunk, bello szavai:)
bello. emlékszem mit ígértem, de ha jól emlékszem nem ígértem határidőt. múltkor pedig olvastam az emailedet is, mielőtt a fórumon is felhívtad a figyelmem, csak épp nem volt időm postafordultával válaszolni. türelem:)
Hm. pár mondat...ez az én esetemben nem lesz egyszerű:) de miért kérdezed? itt voltál a kezdetektől, én meg mást se csinálok azóta, mint igyekszem leírni, hogy gyógyultam meg. na de jó, megpróbálom, meglátjuk mi lesz belőle:
-nem engedtem hatni magamra túl sokáig olyan nézeteket, miszerint a gyógyuláshoz külső tényező kell. azok a nézetek ragadtak meg, amik a saját erőmre emlékeztettek (ezzel növekedett rajtam a felelősség nyomása, ugyanakkor visszaadta a gyógyulás lehetőségének reményét) -évek óta folyamatosan meg akartam gyógyulni. egyre jobban lenni, egyre magabiztosabb lenni. ha visszahuppantam is, tudtam, h nincs más választás. mindinkább haladtam, annál inkább növekett az út, aminek én "ezen" az oldalán álltam, és visszanézhettem- onnan indultam. ez még inkább megerősítette bennem merre tartok. lehet, h fényévekre voltam még a hagyományos értelemben vett betegségtő, de büszke voltam a megtett araszaimra, a mely már távolodott a mélypontomtól. -minden nap küzdelem volt, ezzel szembe kellett néznem. ám a psszivitás is küzdelem, olyan értelemben, h túl kell élni a napot, túl kell élni a helyzeteket, túl kell élni az életet. tehát a passzivitás, a küzdeni nem akarás sem nem kényelmesebb, sem nem kellemesebb. tehát nem kell megijedni a gyógyulásért való "aktív" küzdelemtől, az sem fájdalommentesebb a rezignált beletörődésnél. a rezignált beletörődők is küzdenek. küzdenek azzal, h újból felkelt nap, újból ki kell kelni az ágyból, újból ki kell nyitnom az ajtót ha csönget a postás. ez is küzdelem, de még milyen. és mennyi energiát felemészt, mennyi csalódást, félelmet el kell viselni. azonban ez a sehova nem vezető tűlélő üzemmód küzdelme. itt nincsenek sikerek, se kicsik, se nagyok.
az élet árama folyik tovább. bennünk, körülöttünk. ha a pszichénkkel ezt megtagadjuk, lemondunk arról, ennek teljes mértékben ellenállunk, az a létező legnagyobb küzdelem. az életösztön ellen való passzív, kilátástalan küzdelem.
na tehát, ha egyszer úgy esett, hogy élnünk kell, és mindenképp küzdenünk, akkor érdemes megpróbálni az élet sodrásirányában küzdeni. ehhez is energia kell, erő, nem kevés, de itt fiadzik is, sokszorosan. olyan küzdelmek ezek, ahol a kis csaták örömteli győzelme erősít meg és megizmosodik a végső győzelembe vetett hit.
huhh. honnan is indultam?:) ennyit a néhány mondatról. jól belefilozofálódtam megint a kérdésbe. most a gyakorlati dolgoktól nem írok, hiszen tényleg erről írtam mindeddig. csodarecept nincs, csak olyan receptről derülhet ki, hogy működik, amit használnak. ráadásul a recepteken mindig alakítani is kell a saját szájízünk szerint. ezeket nem tudom megtenni helyettetek online:)
szóval ebben a szokásos méretűvé dagályosodott hszmben inkább a lelki tartásról akartam írni ami a gyógyuláshoz vezetett. illetve, amit többé-kevésbé végig érdemes fenntartani a gyógyulás útján.
Egy ilyen topikban nem lennének halálkomoly lényegi kérdések, de ha nyitsz egyet, akkor beteheted a kedvenc számodat a topik nevébe, és így folyamatos boldogságot okozhatna :)
kéne valami nosztalgia/offtopik korábban súlyos 60-70-eket, de már csak 20 körülieket produkáló exeknek. néha egy-egy halálkomoly lényegi kérdésre beírnám, hogy 42, tök boldog lennék vele :)
Olyankor nem, de azért talán nem tökmindegy az átlag mégse.
Volt egyébként keresnivalóm (időközben megválaszoltam magamnak a költőinek szánt kérdésemet), csak az nem a gyógyulás volt. Hanem ami volt viszont, hát azt sokkal jobb esélyekkel találom meg valahol egész máshol. :)
Hát ez egy eléggé egyveleg teszt volt, például én az élet egyes területein még kockázatvállalóbb is vagyok az átlagnál, más területeken meg lebénulok, és olyankor nem vigasztal, hogy átlagosan határeset vagyok :)
De persze lehet, hogy neked tényleg nincs itt semmi keresnivalód :D
Az is érdekes kérdés, hogy egyáltalán mit nevezünk szorongásnak. Régen úgy gondoltam, hogy félelem az, amikor egy konkrét dologtól félek, a szorongás az, amikor nem is tudom, hogy mitől, de félek. Újabban meg azt, hogy mindig van valami gondolat a szorongás mögött, legfeljebb még önmagamnak sem szívesen vallom be.
Egyébként van egy érdekes "szorongás-teszt" itt: http://www.psych.kutvolgyi.sote.hu/teszt/teszt_szor.htm
(Nekem 22 pont jött ki, "Határeset". Ez mondjuk eléggé általános teszt, a szocfóbtól a kényszeres viselkedésig mindenre rákérdeznek)
ja, a sportos kérdésekre gondolsz? mert ott csak a sport miatt kérdeztem ennyit. nem kell elnézést kérni amúgy, nincs miért. ja, szóval bellot csak amiatt faggattam ilyen konkrétan, amúgy a többiekkel kapcsolatban csak filozófiai fejtegetésekre gondoltam.
Ennél egy fokkal konstruktívabb hozzáállással biztos ki tudnád találni... Arra, hogy "és még valaki...?" nyilván elolvassa mindenki, hogy az egyvalaki, aki addig válaszolt, mire válaszolt. De amúgy elnézést kértem.
Hát kérdeztél te még egy csomó mindent, és nekem túl tolakodónak tűnt úgy egyben, elnézést. Viszont tetszett ez a hozzászólásod, egész hamar el tudtam olvasni :)
hm, ezt a harcos kérdezi, aki nem tud teljes bizonyossággal ráhúzni egy jelzőt arra, amit az ellenfelei iránt érez, nemde?:)
ha megnézed a tiszteletnek és a szeretetnek eléggé hasonló a természete.
akkor szerethetek mást, ha magamat szeretem. akkor tisztelhetek mást, ha magamat tisztelem.
a kulcsfogalom az érték. ha magamban felfedezem az értéket, szeretni és tisztelni tudom magam, mindez előfeltétele annak, hogy másban is meglássam az értéket, azaz szeretni/tisztelni tudjam. (megkockáztattam a dőlt jelet, mert sztem nincs lényegi különbség.)
ha tiszteletet érzel az ellenfeled iránt, elismered az erejét, de mivel kiállsz ellene és nem futamodsz meg, magadban is érzed az erőt.
fontos, hogy az értéket nem valami "függő fogalomként" kezeljük. nem azért kell tisztelni valakit, mert megérdemli a szó triviális értelmében, hanem azért, mert ez az én normám. nem azért nem alázok meg valakit, mert nem szabad, vagy nem érdemli meg. az valódi udvariasság alapja nem az etikett, hanem az önismeret. elsősorban magamat becsülöm. sokszor persze nehéz tisztelni az embereket, mert nem tudjuk szeretni azt, akivé tette magát. ezen a ponton jön be ismét a jelenvaló helyzeten túli látás. azaz látom azt, ami benne rejlik, akivé válhatna.
42 a válasz a végső kérdésre a galaxis útikalaúzban.
Oké, igazad van, ez tényleg nem egy értelmetlen kérdés általában (meg az embernek magának), de most te tényleg azt várod, hogy az júzerek szépen sorban fecsegjék ki a konkrét terveiket? És ha elkiabálják?
Én amúgy kedvelem az embereket, ha megismerek valakit, idővel mindenkiben találok valamit, ami tetszik. Dehát hülyeség ez is így, mert adott emberhez viszonyulok valahogy, esetleg adott csoportokhoz, másrészt meg emberek szándékai szerint alakul a hozzáállás, a kannibálokkal pl. akik épp meg akarnak sütni, nem szívesen barátkoznék.
ja és ez nem a "mi lett volna ha" hanem a "MI LENNE HA"-típusú kérdéskör. nagy különbség.
és hogy miért feszegetem ezt a szeretet témát? mi hasznotok lehet ebből?
a félelem ellentéte nem a bátorság, hanem a szeretet. a bátorság már a szeretetből táplálkozó felhajtóerő. és hogy mi a szeretet...? belloval privátban a sportos élményei alapján kitárgyaljuk és ha sikerül rávennem megossza veletek.
fontos, hogy fontos legyen számotokra, hogy képesek legyetek szeretet adni magatok és más felé. mondhatjátok, h nem szeretem magam sem mást sem mert még beteg vagyok. én meg azt mondom, azért vagy még beteg mert ez az igény elsikkadt. ha akarsz szeretni, azzal nem mást akasz, mint a szorongás megszűnését, ugyanis a kettő egyszerre nem lehetséges. nem elég ha nem akarod a sötétséget. a világosságot kell akarni. az egyik passzív a másik aktív folyamat. ki nem találnátok, azt aktív a hatékonyabb:)
tudom, hogy a szeretet szó csak most lóg a levegőben, hiszen talán már nem is emlékeztek, hogy esszenciális formájában milyen érzés. és ahogy egy érzés fokozatosan merül feledésbe, úgy arányosan csökken az iránta való tudatos vágy és marad helyette egy öntudatlan hiányérzet.
pl nemrég jöttem haza külföldről. beszélgettem valakivel, akinek mondtam, hogy tök szeretnék menni megint, mert feltöltött. és tényleg mennyire jó ez. (régebben a betegség alatt nem mentem külföldre, pláne nem utaztam egyedül). erre azt mondta, hogy menjek feltétlenül ki újra vhova egy éven belül különben elsikkad a vágy. ő is volt kint néhány éve, ők is úgy jöttek haza, h de jó, mikor megyünk újra, nem mentek és a vágy szép lassan kihűlt, ahogy a nagyszerű élmény emléke halványodott. nem emlékeztek rá, hogy mennyire jó is volt, és ezért már nem is akarták annyira, hogy meg is valósítsák. nem tudom sikerült-e érzékeltetni a párhuzamot...
ha sikerülne kifejleszteni az igényt, hogy azért gyógyuljak meg, h végre szerethessek és szeressenek, és ezt a vágyat sikerül fenntartani, akkor jó úton vagytok a félelem csökkentésének útján. de fel kell idézzétek magatokban, újra kell élesztenetek magatokban a cél örömét. hogy miért is jó ez.