Keresés

Haussigtól függetlenül alakította ki véleményét Czeglédy Károly, aki szerint az Európába költöző var-khunok azonosak a zsuan-zsuanokkal. Ezt arra alapozza, hogy a kínai Vej-szu nagy-jüe-csi fejezete szerint Tokharisztánt a zsuan-zsuanok foglalták el 436 és 452 között, míg a kis-jüe-csi fejezet szerint a hiung-nuk, tehát a heftalita hunok, akiktől Baján avarjait ő is származtatta.

"az Orkhoni Köveken rajta vannak az avarok, ami azt jelenti, hogy vagy egy ott maradt részük (már ha zsuanzsuan)"

Haussig szerint Theophülaktosz Szimokattész igazi avarjai a keleti-türk fennhatóság alá került zsuan-zsuanok, míg a pszeudo-avarok nyugati-türk uralom alatt éltek Turkesztán nyugati felében, és onnan menekültek el.

Egy tipp: nyenyecek. A Szaján hegységből vándoroltak őseik északra. Állítólag a göktürk vezérkar tagjai között is kimutattak szamojéd, és/vagy ugor eredetű nevet.

A zsuan-zsuan név ejtése valójában az újkori kínai rou-rán leírt változata. Eddig oké, de a türk győzelem körüli időkben a posztklasszikus kínait kéne figyelembe venni (A.D. 600-1450), mert akkor a kiejtés ńǝw ńen volt. (柔然)

Ha annak a népnek ez a saját elnevezése volt, vagy más, nem kínaitól való, akkor valami ilyesmi nevű népet kellene keresni. Kínai talán nem volt, mert a karakterek jelentése: gyenge/lágy + igen/olyan. 

Mellékesen, az Orkhoni Köveken rajta vannak az avarok, ami azt jelenti, hogy vagy egy ott maradt részük (már ha zsuanzsuan), vagy a többek által állított (forrás igazolja) fehér-hunok egy részéről van szó, akik a délre vonuláskor "avar" néven a volt "Szauvira Királyságot" foglalták el az Indus felső folyásánál, s mint behódoltak, ott voltak a kagán temetésén a felirat szerint.

Haussig keményen vitatja a zsuanzsuanokkal való azonosítás De Guignes óta elterjedt tételét. Szerinte a kínai források A-pa területén Nyugat-Turkesztánt értik. Az európai avarok 558-ig, Nyugatra történt menekülésük időpontjáig a Khoraszán északi részén laktak, az örmény forrásokban Apr Šahrnak, a perzsa forrásokban Abar Šahrnak nevezett területen. Theophüalktosz szerint is az avarok a perzsákkal szomszédságban laktak.  Szebeósz ezt az egykori vidéket Aprxharnak, Avar Birodalomnak nevezi.

"miért pont az uarnak megfelelő avar név vált volna az uarkhoniták népnevévé"

Szádeczky-Kardoss Samu: "A valóságban ... a theophylaktosi var és a közkeletű avar szó egyazon névnek két változata lehet esetleg: az (a)var elnevezés az egyik néprész nevének a nép egészére való alkalmazásával lett összefoglaló etnonimikummá."

Vásáry István szerint az álavarokról szóló rész egy antik toposz: "Theophülaktosz tudósításában nyilván több nemzedéknyi történés van összesűrítve, s kronológiailag is sok hiba található benne, de kellő kritikával olyan alapvető történeti tényeket tudunk kihámozni belőle, amelyeket semmilyen más forrásból nem ismernénk. A birodalom alapítása után a türkök először az abdeleket vagy más névenheftalitákat győzik le, majd az avarokat, de nem azokat az avarokat – teszi hozzá Theophülaktosz –, akik 557-ben jelennek meg Bizáncban és Európában, s akiket Theophülaktosz álavaroknak(pszeudoavaroi) tart. Az igazi avarok egy része, miután a türkök leverték őket, Taugasztba (Észak-Kína türk Tabgacs elnevezésének valamilyen torzított formája) menekült, másik részük pedig Mukriba húzódott (a türk feliratok Bükli országa …). Az álavarok, akik Európában jelentek meg, nem ezektől, hanem az oguroktól származnak, s nevüket csak azért vették fel, hogy a környező népeket megtévesztve félelmet ébresszenek bennük. Ugyanakkor azt is megmondja Theophülaktosz, hogy az avarok egy részét uarnak, másik részüket pedig khunninak hívják …Először is le kell szögeznünk, hogy az egész álavar probléma, melyet Theophülaktosz vetett fel, és mely oly sokáig gúzsba kötötte a kutatást, csak álprobléma. Álavarok ugyanis nem léteznek, s ma már bizonyosan tudjuk, hogy ez esetben a bizánci szerző antik mintákat követett az álavarok történetének megkonstruálásával. Egy olyan antik elbeszélést alkalmaz itt az avarokra, melyet már Tacitus is felhasznált Germaniájában. Ezek szerint az álavar kérdést ki kell iktatnunk a vizsgálatunkból. Legvalószínűbb, hogy a bizánci forrásokban avarnak, illetve uarkhonitának nevezett népet azonosítanunk lehet a kínai források zsuanzsuanjaival, s ezt, akárcsak a hiungnu–hun azonosítást, először J. Deguignes vetette fel több mint kétszáz évvel ezelőtt. A zsuanzsuan–avar azonosítás végeláthatatlan viták forrása lett, és sem pro, sem kontra nincsen a kérdés véglegesen eldöntve. Anélkül, hogy megnyugtató választ tudnánk adni, csak pár szempontra szeretném a figyelmet felhívni. Láttuk már a hiungnu–hun azonosítás esetében, hogy bár bizonyos a két név nyelvi azonossága, ez még nem jelent biztos támpontot a kérdés eldöntéséhez, mert a népnév története nem azonos a nép történetével, még ha sok mindent el is árul róla. Ugyanígy most is leszögezhetjük azt a kétségtelen tényt, hogy a heftalitáknak két törzscsoportját, akárcsak az Európában megjelenő avarok két fő részét, uar, ill. hun néven illették …A zsuanzsuan–avar azonosítás ellen is szól pár érv. A kínai források nem tudnak arról, hogy zsuanzsuan csoportok nyugatra menekültek volna, s megmagyarázatlan marad az is, hogy miért pont az uarnak megfelelő avar név vált volna az uarkhoniták népnevévé. Zavaró az a körülmény is, hogy a türk feliratok szerint egy apar nevű nép is részt vett Kül-tegin temetésén, s ez esetben nem gondolhatunk arra, hogy ezek az aparok a zsuanzsuanok maradványai."

A türk követek szerint tehát a var-khunok (varkhoniták, avarok) valójában ugorok lettek volna, s csak azért vették fel az avar elnevezést, hogy más népekre ráijesszenek.

A huzavona feltehetően azon ment, hogy ennek az avar-heftalita keverék népességnek az uralkodója felvette a kagáni címet, márpedig azt a türk kagán kizárólagosan magának vindikálta. Ezért a türkök igyekeztek az avarokat befeketíteni a bizánci udvar előtt. Az álavar történet így a türköktől származhat, és az avarok diszkreditációját szolgálta.

Walter Pohl: "Scholars have come up with various interpretations of this story, trying to detect the »true identity« of the Avars behind its narrative: the Avars were in fact Juan-Juan, Hephthalites, Ogurs or possibly other peoples. But Theophylact’s account is more complex than that. Probably, the story is derived from the enemies of the Avars, the Turks, who threatened the annihilate the Avars under their hooves and on one occasion strongly reproached the Byzantines for having concluded a treaty with the Avars." (Goetz–Jarnut–Pohl szerk.: Regna and Gentes – The Relationship between Late Antique and Early Medieval Peoples and Kingdoms in the Transformation of the Roman World; Brill, Leiden, 2003, 576–7.)

Theophülaktosz Szimokattész álavarokról szóló szöveghelye:

"Ez év nyarának beköszöntésekor az, akit a türkök keleten kagánnak tisztelnek, követeket küldött Maurikiosz császárhoz, és levelet szerkesztve abban győzelmi híradásokat írt le. A levél felirata szó szerint így szólt: »A rómaiak császárának a kagán, a hét nemzetség nagyura és a hét világtáj uralkodója.« És valóban maga ez a kagán háborúban legyőzte az abdelok fejedelmét (azokról beszélek, akiket hephthalitáknak mondanak), s megszerezte e nép feletti uralmat. E diadallal nagyot emelkedett, Sztembiszkhagant is szövetségesévé tette, és így hajtotta szolgaságba az avarok népét. Persze senki ne vélje, hogy mi tévesen adjuk itt elő ama idők eseményeinek történetét; ne tegye ezt abban a hisztimben, mintha az Európában és Pannónia táján lakó barbárok lennének az avarok, akiknek az odaérkezése Maurikiosz császár koránál régebben történt. Eme Duna vidéki barbárok ugyanis csak hazugságból vették fel az avar elnevezést. Hogy valójában honnan származnak, azt rövidesen elmondjuk majd. Most visszatérünk elbeszélésünk fonalához: a legyőzött avarok közül egyesek azokhoz menekültek, akik Taugasztot tartják birtokukban. Taugaszt fényes város, s azoktól, akiket türköknek neveznek, ezerötszáz mérföldnyire fekszik.

Ez a hely határos az indiaiakkal. A Taugaszt tájékán tanyázó barbárok alkotják a legharciasabb és szám szerint a legnagyobb népet. Ez éppen nagysága miatt nem állítható egy sorba a világ többi népeivel. Az avarok közül mások, akik a vereség nyomán megalázó sorsra jutottak, a mukri elnevezésű néphez mentek. Ez a legközelebb él a taugasztokhoz, s nagy bátorsággal áll csatasorba részben azért, mert naponként gondja van a harci gyakorlatokra, részben azért, mert lelki alkatát a veszélyekkel szembeni szilárdság jellemzi. A kagán további vállalkozásra is indult, és az összes ogórokat (ogurokat) hatalma alá hajtotta. Pedig ez a nép a legerősebbek egyike, egyfelől nagy száma miatt, másfelől azért, mert a háborúra készülve gyakorolja magát a fegyverforgatásban. Ezek keleten élnek, ahol a Til folyó halad át, amelyet a türkök Feketének szoktak nevezni. E nép legrégibb vezetőinek a neve Var és Khunni volt. Róluk nyerték elnevezésüket egyes fajtájukbeli (tehát ogur) népek, akiket a var és khunni nevekkel illetnek. Midőn Iusztinianosz császár gyakorolta a hatalmat, eme var és chunni népekből az ősi törzs egy kicsiny része elfutott, és Európába vándorolt át. Ezek avaroknak nevezték el magukat, s vezérüket a kagán címmel tüntetik ki. Hogy honnan eredt nevük megváltoztatásának a szokása, elmondjuk semmiben az igazságtól el nem térve. A barsélt, az onogur, a szabir s ezeken kívül néhány más hun nép is igen nagy rémületbe esett, amidőn a saját területén meglátta a var és khunni szökött néptöredékét; azt gyanították ugyanis, hogy a bevándorlók avarok. Ezért fényes ajándékokkal tisztelték meg az elfutottakat, s úgy vélték, ezek fejében bántatlanságot nyernek részükről. A varok és khunnik pedig, amint idegenbe futásuk kezdeti sikerét tapasztalták, saját nevüket avarra változtatták, így mintegy magukévá tévén a hozzájuk követséggel fordulók tévedését. Az avarok törzse ugyanis, mint mondják, a legügyesebb (legkeményebb) a szkíta népek sorában. Mindenesetre egészen a mi időnkig az álavarok – mert így megfelelőbb őket nevezni – uralkodó nemzetségeik szerint megoszlanak, s egyik részük neve ősi hagyomány szerint var, más részük elnevezése khunni."

Bóna István:

"A türkök elől menekülő, 552 táján a Belső-Ázsia feletti hatalomból kiszorított avarok és velük összeolvadt szövetségeseik, a szintén a türkök elől menekülő közép-ázsiai heftalita hunok 557 végén érkeztek a Kaukázus északi előterébe. 558-ban Konstantinápolyba küldött követeiknek sikerült I. Iustinianustól szövetségi szerződést és aranysegélyt kieszközölni. Ennek fejében vállalták, hogy a birodalmi kasszát szipolyozó dél-oroszországi-ukrajnai törzseket, a szabírokat, utigurokat és kutrigurokat, valamint a saragurokat megtámadják, és uralmuk alá hajtják. E népcsoportokat három vagy négy esztendő alatt sikerrel leigázták, saját szavaikkal élve „eltörölték őket a föld színéről”.

562-ben elérik az Al-Dunát. Kagánjuk, a „Baján-kagán” (bayan = ’hatalmas, gazdag’, jelző ugyan, de a kor szokása szerint egyúttal „személynév” is) Al-Duna menti szállásáról ismét követséget meneszt I. Iustinianushoz, a szövetség megújítását, az évjáradék felemelését és letelepülésre alkalmas országot kérve tőle. Vágya az Al-Duna déli partján elterülő síkság volt, a széles folyamtól védett Scythia Minor és Moesia (Dobrudzsa és Észak-Bulgária), vagyis ugyanaz a terület, amelyet egy évszázaddal később a bolgár-törökök fognak elfoglalni. A tárgyalásokkal egyidőben elrendelt keletrómai határzár azonban nyilvánvalóvá tette, hogy errefelé egyelőre nincs mit keresniük. Az avar haderő ekkor észak felől megkerüli a Kárpátokat, az Elbánál azonban Sigebert, a frank Austrasia királya megállítja seregüket (563). Az avarok kénytelenek visszatérni a „szkíta Duna”, az Al-Duna mellékére, ahol Baján „a széles síkságon sűrű tömegben üttette fel a sátrakat” (Corippus).

Amikor hírül veszik, hogy I. Iustinianus 565. november 21-én meghalt, követeik 7 nappal később (!) már megjelennek Konstantinápolyban. A nomád diplomáciára jellemző „magas hangon” a szövetség megújítását kérik az új császártól, II. Iustinustól. II. Iustinus azonban felbontja a szövetséget, beszünteti a „szolgaság bérének” fizetését (nem kevésbé fellengzős hangon), és megerősítteti az al-dunai határzárat. Az avarok áttörési kísérlete kudarcba fulladt (565/566 tele).

Mintha valami kelepcéből igyekeznének menekülni, ismét körülrajzzák a Kárpátokat, és 566 őszén megint Türingiában tűnnek fel. Győztes csatájuk ellenére sem boldogulnak Sigeberttel. Fegyverszünetet kötnek, majd a két sereg visszahúzódik, elválik egymástól.

A veszedelem, amely elkeseredett al-dunai áttörési kísérletre és a Kárpátok kétszeri megkerülésére kényszeríti őket, nagyon is reális volt, 566/567 telétől pedig egyenesen fenyegető. A „szolgáikat” üldöző nyugati türkök átkeltek a Volgán, s immáron belátható közelségből fenyegették az avarokat, azzal, hogy „nem karddal fogják őket legyilkolni, hanem, mint a hangyákat, lovaik patáival a földbe tiporni”. Az elmúlt öt esztendő viszontagságos történetéből kiviláglik, hogy az avarok biztos, védhető, természetes határok mögé akartak menekülni. Ha az Al-Dunán nem sikerült áttörniük, akkor a Kárpátoktól övezett síkságra igyekeztek bejutni. S öt esztendő sorozatos kudarcai megmutatták, hogy az utóbbi éppoly kevéssé lehetséges, mint az előbbi. A történeti és régészeti adatokat figyelembe véve az archeogeográfiai adatok arra mutatnak, hogy az avarok nem találtak bejáratot az Északi- és Keleti-Kárpátokon.

Az 5–6. század régészeti települési adatai azt bizonyítják, hogy az Északi- és Keleti-Kárpátok övezetében átlagosan 120, helyenként 150-200 km széles lakatlan és lakhatatlan, egy költözködő, állatállománnyal rendelkező nép számára áthatolhatatlan őserdőzóna alakult ki. Ez még akkor is lehetetlenné tette volna az átkelést, ha a kellős közepén nem húzódott volna 1500-2000 m magas hegyekből álló, 80-100 km széles „védőfal”. Hogy Erdélyben mi lehetett a helyzet, arra elég jellemzésül a Felső-Tisza és Alsó-Szamos völgyét megvizsgálni, ahol a 6. század elejétől kezdve egészen a Tiszafüred–Nyíregyháza–Debrecen vonalig nincs az emberi élettel kapcsolatos régészeti nyom vagy lelet. Egy költözködő nép számára úgy-ahogy járható szorosokkal a 6. században már csak a Déli-Kárpátokban lehetett számolni. Elsősorban az Olt völgyében a Vöröstoronyi-szoroson át és talán az Al-Duna mentében – tehát a rómaiaktól egykor kiépített és a gepida katonai hatalomtól is használt utakon. Ezeket az útvonalakat azonban erős gepida és bizánci őrségek zárták el.

Az avarok valóban kelepcébe kerültek. Sorsuk válságosra fordult; ha a következő esztendőkben az Al-Duna vidékén érik őket a türkök, pusztulás vár rájuk. Félelmük két évtized múltán a Kárpát-medencében sem múlt el (éppúgy, mint a magyaroké 920 táján a besenyőktől), 580-ban II. Tiberius császár azzal a (hamis) hírrel próbálta őket Sirmium ostromától visszafordítani, hogy a türkök elfoglalták Kherszont.

566/567 telének válságos napjaiban valahol az Elba és Odera közt keresik fel Bajánt Alboin langobard király követei, a két hatalom közt nyilván Sigebert, Alboin sógora közvetített. A gepidák elleni kétfrontos támadást, „örök szövetséget” („foedus perpetuum”: Paulus Diaconus, Historia Langobardorum I, 27, ami a langobardok szóhasználatában katonai szövetséget jelentett) ajánlottak fel. Elfogadták Baján követeléseit: győzelem esetén a gepidák egész országát, népét és vagyonát az avarok kapják, sőt meg is toldották azzal a csábító lehetőséggel, hogy Pannonia Sirmiensis birtokbavétele után a Száván át könnyen behatolhatnak a vágyva-vágyott Scythiába és Thraciába, akár Byzantionig elmehetnek.

A híres közös háború részleteiről keveset tudunk, a langobardok elsősorban saját dicsőségüket jegyezték fel. Valószínű azonban, hogy a szövetségi szerződés értelmében a támadást a langobardok kezdték. Kunimund gepida király a langobardok ellen vonta össze „különböző irányokból” („e diverso”: Historia Langobardorum I, 27) a gepida fegyvereseket. Csak miután e jóvátehetetlen lépés már megtörtént, vette hírét az avar támadásnak („Tristis ad Cunimundum nuntius veniens, invasisse Avares”). A „fáziseltolódás” úgy történt, „ut cum Alboin statuerunt” – amint Alboinnal megállapodtak –, s azt eredményezte, hogy az avar haderő (hangsúlyozandó: az avar hadsereg támadásáról van szó, s nem az avarság „beköltözéséről”!) képes volt áttörni a határzárat („terminos edicit”).

Baján végcélja Sirmium volt, már a katonai szerződés megkötésekor olyan vezetőket kért a langobardoktól, akik egyenesen Sirmium ellen vezetik. A Morva-kapun át és a Duna északi partján benyomulva „temérdek fáradságot vállalva, hosszú utat megtéve” támadt Gepidiára. A késői langobard krónikák természetesen saját királyuknak és népüknek tulajdonítják a gepidák legyőzésének dicsőségét. Nem így az ügyben közvetlenül érdekelt, jól értesült bizánci kortársak,akik pontosan tudták, hogy Baján „verte le őket háborúban”, és „ő zúzta szét a gepidák államát” (Menander Prótektor 195 és 458). Nem kétséges, ez volt az igazság, a langobardok ezúttal csak mellékszereplői és haszonélvezői voltak szövetségeseik kirobbanó sikerének.

Miután Baján a Kunimund király vezette gepida főerőket szétverte (a csatában elesett Kunimund koponyájából ősi keleti szokás szerint minden bizonnyal Baján készíttetett ivócsészét, amelyet kétes barátsággal és szándékkal Alboinnak ajándékozott), a szerémségi Duna-szakaszon át egyenesen a Sirmiumot védő gepida erőkre támadt. Usdibad, Sirmium gepida parancsnoka nem várta be az avar támadást, seregével együtt megadta magát a készenlétben álló keletrómai csapatoknak. Konstantinápolyba menekült Reptila gepida trónörökös és a gepida ariánus egyház feje, Thrasarik püspök {162.} is. Mire Baján Sirmium alá ért, a várost már Bónosz bizánci csapatai védték, akik visszaverték a várostromra felkészületlen avar lovassereget.

Közben az Alföldön is véget ért a langobard–gepida háború. Kunimund leánya, Rosemunda kíséretével együtt Alboin fogságába esett, avagy Alboinhoz menekült, két rossz közül a kisebbet választva. Példáját sok ezer gepida harcos követte, olyan sok, hogy Itáliában Rosemunda királynő szolgálatában 4 évvel később képesek voltak megdönteni Alboint, és hónapokon át vitássá tenni a langobard hercegek észak-itáliai uralmát. A Tisza–Maros–Körös közötti vidéken aligha maradt számottevő, fegyverfogásra képes gepida lakosság.

Baján és serege csak a sirmiumi kudarc után kel át ismét az „lszteren”, s állapodik meg a gepidák feldúlt, kifosztott országában (Menander Protector, Fragmenta 27). Arról, hogy az avar sereget hogyan követte a honfoglaló avar nép, nem szól forrás. Mivel a Vaskapu–Orsova-szorost a most már nyíltan ellenséges bizánci flotta zárta el, ez az út nem jöhet számításba. Más lehetőségre nehéz gondolni, mint a Vöröstoronyi-szoroson át az Olt, majd a Maros völgyén keresztül vezető útra. Ez az útvonal a régészeti leletekből következtetve az avar korban s utána a 9. században is használatban volt."

Priszkosz majdnem száz évvel korábbi híradása alapján felvetődik a kérdés, melyik kapun engedték be a Szászánidák azokat az avarokat, onogurokat, szárogurokat stb., akik az 555-ös névlistán szerepelnek. Beengedhették őket az Alán- vagy  Derbenti-kapun is - attól még a türk kagán igényt formálhatott az avarok feletti uralomra, a keleti avarokhoz fűződő kötődéseikre hivatkozva.

"a kapukon belül vannak: būrgārē, ... allānājē, ... a Ddw népéhez tartozók, ... ūngūr, ... ūġār, sāber, būrgar, kūrtargar, ābār, kāser, dīrmar, sarūrgūr, bāġarsīq, kūlas, abdel, eftalīt, ez a tizenhárom, sátrak alatt lakó, a jószág, a halak és vadállatok húsából, valamint fegyverekből élő nemzet"

Szíriai Mihály azt is elárulja, hogyan tudtak a kapukon belülre kerülni: "A törökök ... lakóhelye északkeleten terül el ... csakis két, kapuszerű helyen jöhetnek ki az ottaniak, és mehetnek be, akik akarnak. Ezek egyike Perzsián túl, keleti vidéken fekszik, másika északon, Ibériától befelé. Ebben hatalmas erődítmények vannak, s az a kapu, amelyről azt állítják, hogy makedóniai Nagy Sándor parancsára épült abból a célból, hogy az ottani nemzeteket a kivonulásban megakadályozza ... Minthogy ... csak azon a két helyen tudnak kivonulni, mikor a tőlük kijjebb levő királyok szorult helyzetbe kerülnek, (csak) annyi férfit engedtek közülük kivonulni, amennyit (éppen) akartak, hogy az ellenségeikkel folytatott harcokban velük legyenek, utána pedig újból hazájukba tértek vissza."

A két kapu egyike a Kaszpi-tengertől keletre, a másik attól nyugatra keresendő a szászánida erődrendszeren, az avarokat is feltehetően ezeken a kapukon hívták be zsoldoskatonának.

De - mint Baski előadásából kiderül - gyakorlatilag bármelyik környékbeli törökös műveltségű etnikum hívhatta Vaskapunak a Derbenti-szorost, akár az avarok is, méghozzá már 555 körül.

Baski Imre: "a leghíresebb Vaskapu kétségkívül a türk feliratokban szereplő és az imént említett hegyi átjáró, amely Transoxaniában a Baysun-tau hegységben található, közel a mai Derbent nevű faluhoz, a régi Szamarkand-Tirmiz (Termez) út mellett. Legkorábbi említése Hszüan-cangtól, a híres kínaí zarándoktól származik, aki 630-ban haladt keresztül a szurdokon és arról így írt: Délkeleten, a hegyek között, közel kétszáz lit tett meg és bement a Vaskapuba. A jobbról és balról emelkedő hihetetlen magasságú, egymással párhuzamos hegyek közötti szorost nevezték így. E hegyeket csak egy felettébb keskeny és ráadásul meredek szakadékokkal szegélyezett ösvény választja el. Itt a hegyek mindkét oldala vas színű kőfalnak látszik. Az átjáróba pedig egy vassal megerősített kétszárnyú kaput helyeztek el. A kapuszárnyakra meg egy sor vas kolompot akasztottak; ennek az átjárónak azért adták a mostani nevét, mert nehéz volt rajta átjutni és mert nagyon jól védték. Később ez az átjáró kötötte össze a Folyóközt a Balh környéki területekkel. Sűrűn előfordul a mohamedán forrásokban. A középkori arab és perzsa írók e területet sokszor Dār-ī āhanīnként, azaz Vaskapuként, vagy pedig Kolugaként emlegették. Clavijo, Kasztíliai III. Henrik követe volt az első európai, aki 1404-ben áthaladt a szurdokon és megemlítette, hogy van ott egy vámház, amely Timurnak jelentős vámjövedelmet biztosít, minthogy a Szamarkand és Hindusztán közötti kereskedelmi útvonalak mindegyike ezen a ponton halad keresztül. A szorost Hiüan-canggal egyezően írta le, majd hozzátette, hogy az elbeszélések szerint a múltban ezt az átjárót vasborítású kapu zárta el. A Bāburnāméban a szoros a mongol qa’alγa (arab transzliterációja: kahalghah) ‘kapu’ néven szerepel. A szurdok későbbi, Buzghāla Khāna neve az írott forrásokban a 18. században jelenik meg először. Ma is vezet út a szoroson keresztül, de már nincs semmilyen jelentősége ... Derbent régi nevei között nem találunk ‘vaskapu’ jelentésűt. Az oguz hőseposzban viszont, amint alább látni fogjuk, a derbenti szoros Vaskapuja szinte eposzi jelzővé vált. Lehetséges-e hogy a török népek hozták magukkal az (ótörök?) elnevezési mintát, s a közép-ázsiai Vaskapu-szoros analógiája alapján nevezték el a Derbenti-szorost is? Feltehetőleg igen, hiszen az avarok és a hunok után a nyugati türkök és a kazárok is megjelennek a Kaukázus vidékén a 6. századtól kezdve. A török jelenlét ettől az időtől számítható. Al-Bāb, azaz Derbent, és környéke ténylegesen a 11. században került török uralom alá, amikor a Nagy Szeldzsuk Birodalom része lett. Ezzel az oguz törökség is megtelepedett a Kaukázus déli-délkeleti felén. Mi sem természetesebb, hogy akár az északról, akár a déli irányból érkező és a Kaukázus vidékén élő törökség új lakóhelyén is a már kialakult névadási rendszernek és motívumkészletnek megfelelően nevezett el földrajzi objektumokat".

"a papok és jósoknak az avar időkből ránk maradt elnevezései tisztán török jellegűek; értem a Bokolavr és Jagur szavakat; az első, tekintve, hogy a görögök az ö és ü-t visszaadni nem tudják, böküler, bögüler (böjü = varázs)-ból származtatható, míg a másodikban, mely méltóságot jelent, könnyen észre lehet venni az eredeti jakur, jagur, jaur = jövendölni, jósolni (v. ö. Etymol. szótáram §. 122.) elferdítését"

Vámbéry: A magyarok eredete; MTA, Bp., 1882, 28.

TESz:

"úr, Isten+ kalauz, vezető" jelentésű szavakból 

Az előtag inkább a 'varázsló, szemfényvesztő':

Old Turkic: bögü (Orkh., OUygh.)

Karakhanid: bögü (MK)

Turkish: böjü

Middle Turkic: bügü (Pav. C.)

Gagauz (úz?): bǖ

Comments: EDT 324, VEWT 83, ЭСТЯ 2, 293-294. Turk. > Mong. böɣe id., see TMN 1, 234. Turk. > Hung. bű 'witchcraft', see Gombocz 1912.

Nekünk legfeljebb bűbáj szavunk előtagjában maradhatott meg ennek lenyomata, mint a Jordánszky-kódex 1516−19-re keltezett Biblia-fordítása mutatja: a fáraó magához rendelte bölcseit és bíesbájosait.

Menender Protéktór szerint a kagán mindenáron ki akarta adatni a gaz csábítót: "Kérte a kagán alattvalói egyikének a kiszolgáltatását is, aki, mint mondják, a római állam területére jött, miután előzőleg szerelmi viszonyt folytatott Baján asszonyával. Ezt nyilvánította ki a kagán Theognisz előtt, hogy az illetőt ki kell neki szolgáltatni; máskülönben nem járul hozzá a fegyverszünethez. Theognisz erre viszonzásul azt mondotta, hogy a római császár birodalma mérhetetlenül nagy, egy abban kószáló menekült férfi nehezen lelhető fel. Lehet, hogy már el is pusztult. A kagán válasza az volt, esküdjenek meg a rómaiak vezérei, hogy felkutatják a szökevényt, s ha megtalálnák, ezt semmiképpen sem titkolják el, hanem minden körülmények közt az avarok egyeduralkodójának a kezére adják. Ha pedig meghalna, ezt is jelezni fogják."

Szádeczky-Kardoss: "Az illetőnek a Kelet-római Birodalomba érkezéséről Sirmiurn kapitulációjakor a császári diplomácia vagy nem szerzett még tudomást, vagy pedig, ami valószínűbb, letagadta, hogy tudomása volna róla. Ám közismert, hogy a steppei nomád népek nagyon szigorúan vették s hajthatatlanul követelték mindenkori szökevényeik, dezertőreik kiszolgáltatását. Így történhetett, hogy az 582 tavaszán–nyarán már megszökött pap, »sámán« kiszolgáltatásának az ügyét még néhány év múlva is napirenden tartotta, és »cassus belli«-nek nyilváníthatta az avar fejedelem (Thaophylaktos idézett elbeszélése ugyanis egy 586–587 körüli avar–bizánci háború kitörésének a leírásába tartozik …) – Mint láttuk …, az avarok egy része megmaradt keleten türk fennhatóság alatt, s így az állam vezető etnikumának elnevezésével türknek (értsd: a Türk Birodalom alattvalójának) volt nevezhető. Bookolabras ezekhez a napkeleten visszamaradt atyafiakhoz akart visszatérni, de, úgy látszik, a bizánci területen túl nem jutott. Végső sorsáról nincs hírünk."

Igen. Lehet, hogy Szádeczky-Kardossnál olvashatók még hasonló nevek. Majd én is utánanézek. 

Ez a pap vagy varázsló állítólag vissza akart menekülni a var-khunok (avarok) keleten maradt részéhez, de határátkelés közben a bizánciak elfogták.

„Volt egy szkíta férfi, aki a Bookolabrasz elnevezést viselte. Ha arról a megnevezésről valamit világosan tudni kívánsz, mindjárt átteszem a nevet görögre. A szkítákéból a mi nemes nyelvünkre átültetve akkor találjuk el a helyi fordítást, ha mágust, illetőleg papot mondunk. Nos, ez volt az, aki az idő tájt veszélyes vakmerőségre vetemedett. Együtt hált a kagán asszonyai közül eggyel, és e rövidke gyönyör csalétkét bekapva halálos nagy veszedelem hálójába gabalyodott. Gyanította, hogy rossz cselekedete kiderülhet, és kézzelfogható bizonyítékot szülhet. Menekülni készült tehát vissza népe ősi törzséhez, megnyerve magának a gepida alattvalók közül hetet. Az ősi törzset hunok alkotják, keleten laknak, s a perzsák szomszédai; a többség számára ismertebb néven türköknek is mondhatjuk őket. Átkelve a Dunán a libidinek városa [vagy: Libidina városa] felé tartott, ám a Duna őrzésére kirendelt római vezérek egyike elfogta, és ő nyíltan feltárta származását, régebbi lakhelyét és azt a gyönyörhajhászást, amely onnan való távozásra kényszerítette. Miután szerencsétlenségének előadása őszintének mutatta, a vezér elküldte őt a császárhoz.”

Szádeczky-Kardoss Samu: „Hogy görög-latin szerzők a számukra idegen nyelv rangelnevezését végső soron személynévfélének fogták fel, mint itt a Bookolabras esetében történt, az (s a fordítottja is) rendkívül gyakran fordult elő ... A steppei nomádoknál különben valószínűleg általános jelenség volt, hogy az előkelőbb rangra emelkedett személyt elsősorban nem személynevén, hanem inkább rangelnevezésén említették a hivatalos gyakorlatban, s annak következtében a nyugati (görög-latin) források személynévként fogták fel az eredetileg méltóságot jelölő szót. A számos példa közül egyet ragadok ki: a Bajántól Nagy Károlyig tartó két évszázadból egyetlen avar fejedelem személynevét sem őrizte meg kútfő; jellemzőek Gregorius Turonensis (IV, 29 fin.) szavai: »…a hun …királyt Kagánnak hívták. Annak a népnek tudniillik minden királyát azzal a névvel illetik« (…rex Chunorum …vocabatur …Gaganus. Omnes enim reges gentis illius hoc appellantur nomine ...)”

A parthus topikban többször foglalkoztam vele. Pl. 7421.: "Nagy Géza írja a Szilágyi-féle millenniumi magyar történet I. kötetében, hogy az avar mágusok bookolabra elnevezése lényegében egyezik a 'bűbájos' jelentésű török böküler szóval (Athenaeum, Bp., 1895, CCCXL.)."

Nem rájuk gondoltam. Theophülaktosz ír egy  Bookolabrasz nevű avar mágusról is, kinek eredeti türk neve a bó-qolabur - "úr, Isten+ kalauz, vezető" jelentésű szavakból áll. Tehát a görög mágus fordítás pontos.

Jinagupta és Ál-Zakariás egyaránt 555-re datált beszámolója mindenesetre felsorolja mindazon etnikumokat, azok egy-egy töredékét, néprészét, melyek az elkövetkezendő fél évezredben a steppe nyugati részén központi szerepet játszanak. A heftalita-hunokat Ál-Zakariás kétféle görögös nevükön is említi (abdel és eftalīt). Nála az összes szóban forgó néptöredék "a kapukon belül", vagyis a Kaukázustól délre él.

Talán elszegődtek zsoldosnak a szászánidákhoz?

„Megérkeztek a yen-ták (heftaliták) királyságába. Mikor odaérkeztek s megtelepedtek, csak nagy pusztaságokat (találtak) és nagyon szórványos lakosságot. Senki nem akadt, aki számukra enni- és innivalót készítsen. Ekkor Jinagupta felhagyott a védelem szoros megfigyelésével; minden erejével azon volt, hogy (urai szükségleteiről) gondoskodjon, és több alkalommal váratlan nehézségeken küzdötte át magát, annak a segítségnek köszönhetően, melyet titokzatos módon valami természetfeletti erő adott neki, s szerencséjére megmenekült a természeti csapások és az erőszak elől.” Jinagupta sokszor kifejezetten homályos leírásából tehát az derül ki (?), hogy az egykor virágzó Heftalita Birodalmat ebben az évben súlyos csapások érhették, a földek pusztasággá váltak, a szórványos lakosság még élelemmel sem tudta ellátni az utazókat.

555-ben, két évvel az avarok bizánci követjárása előtt siralmas állapotban találta tehát a heftalita vidékeket Jimagupta, s inkább természeti csapásokról beszél, mintsem háborús pusztításról.

Ál-Zakariás mütilénéi püspök Egyháztörténetének szír nyelvű átdolgozása szerint az avarok és a heftaliták a Kaukázustól délre, fegyverforgatásból éltek. Ez az 555-re keltezett leírás a heftalitákat kétféle görögös néven, abdélnak és eftalitának is említi: "a szelíd lelkű Jusztiniánosz uralmának huszonnyolcadik ... éve ... A hunok közé tartoznak, és a kapukon belül vannak: būrgārē, külön nyelvvel bíró pogány és barbár nemzet, több városa van; allānājē, ezeknek öt városuk van; a Ddw népéhez tartozók, ezek hegyek között laknak, és erődeik vannak; ūngūr, sátorlakó nép; ūġār, sāber, būrgar, kūrtargar, ābār, kāser, dīrmar, sarūrgūr, bāġarsīq, kūlas, abdel, eftalīt, ez a tizenhárom, sátrak alatt lakó, a jószág, a halak és vadállatok húsából, valamint fegyverekből élő nemzet".

Felföldi Szabolcs

Adalék a heftaliták kései történetéhez

In: Magyar Nyelv 2007/4

Az 550-es évek elején alapított Türk Birodalom létrejöttének egyes állomásait a türköknek a tielek, a ruanruanok és a közép-ázsiai heftaliták ellen vívott háborúi jelzik (pl. HARMATTA 1994: 149; DOBROVITS 2001: 86; VÁSÁRY 2003: 65–6). A szakirodalom jelentős részének álláspontja szerint a türkök (a sasanida Perzsiával szövetségben) a heftaliták ellen 557–558-ban indították el háborújukat, amely háború a heftaliták vereségével és a Heftalita Birodalom felosztásával ért véget (l. FELFÖLDI 2002: 64–9; vö. FELFÖLDI 2005: 99–102). 1980-ban GRIGNASCHI részéről felmerült az a gondolat, hogy a türkök már 557-nél korábban, egész pontosan 555-ben elindították támadásukat a heftalita területek ellen (GRIGNASCHI 1980: 221). GRIGNASCHI az adott helyen JULIEN kínai forrásokat feldolgozó klasszikus munkájára utal, ahol azonban a megadott oldalon (vö. JULIEN 1864: 335) nincs szó egy heftaliták ellen vezetett 555-ös türk hadjáratról. A 331. lapon JULIEN egyik kommentárjában ugyan szó van a yedák (JULIEN 1864-ben még a getákkal hozza összefüggésbe a nevet, ma már tudjuk, hogy a név a heftalitákat takarja) elleni türk hadjáratról (évszám megjelölése nélkül), ugyanakkor JULIEN fordításában nem szerepel semmilyen 555-ös hadjárat, így minden erre épített elképzelés megalapozatlannak tartható. Ráadásul ECSEDY ILDIKÓ kutatásai kiderítették, hogy a türkök korai hadjárataira vonatkozó kínai források adatainak pontos datálása amúgy is többnyire nehézségekbe ütközik (ECSEDY 1979: 137, 21. j.). Így azonban az egyetlen idevonható s egyúttal jól datálható kínai adat a Beishi, illetve a Zhoushu azon információja, mely szerint az egységes Heftalita Birodalom utolsó követei 558-ban érkeztek a kínai udvarba, majd a követség megérkezése után a türkök elpusztították a heftaliták birodalmát (SPECHT 1883: 345; illetve MILLER 1959: 21). E források tanúsága szerint a türkök és a heftaliták első összecsapását legkorábban 558-ra datálhatjuk.

1989-ben azonban KUWAYAMA felhívta a figyelmet egy, a szakirodalom által mindaddig kevésbé vizsgált forrásra (vö. GROUSSET 1929: 262–3), Jinagupta buddhista szerzetes útleírására, amely a Xu gaoseng zhuan című munkában maradt fenn (KUWAYAMA 1989: 108–9, 118–9). Jinagupta Közép- és Kelet-Ázsia jelentős területeit érintő útjára 555-ben indult el Kapisából, és 559-ben vagy 560-ban érkezett az egyik kínai fővárosba, Chang’anba. Útja során 555-ben megfordult a heftaliták országában is, ahol a következő helyzet várta őt és társait: „Ils arrivèrent au royaume des Yen-ta (Hephthalites). Dès qu’ils arrivèrent dans ces lieux et qu’ils y séjournérent, (ils trouvèrent) de vastes régions désertes et des habitants fort clairsemés; il n’y avait personne pour leur préparer le boire et le manger qu’il leur fallait. Jinagupta renonça alors à l’observance stricte des dèfenses; il employa toutes ses forces à subvenir (aux besoins de ses maîtres), et à plusieurs reprises il traversa des difficultés soudaines, grâce au secours que lui prêta mystérieusemenet une puissance surnaturelle, il eut le bonheur d’échapper aux fléaux naturels et aux actes de violence.” (CHAVANNES 1905: 339.) Azaz: „Megérkeztek a yen-ták (heftaliták) királyságába. Mikor odaérkeztek s megtelepedtek, csak nagy pusztaságokat (találtak) és nagyon szórványos lakosságot. Senki nem akadt, aki számukra enni- és innivalót készítsen. Ekkor Jinagupta felhagyott a védelem szoros megfigyelésével; minden erejével azon volt, hogy (urai szükségleteiről) gondoskodjon, és több alkalommal váratlan nehézségeken küzdötte át magát, annak a segítségnek köszönhetően, melyet titokzatos módon valami természetfeletti erő adott neki, s szerencséjére megmenekült a természeti csapások és az erőszak elől.” Jinagupta sokszor kifejezetten homályos leírásából tehát az derül ki (?), hogy az egykor virágzó Heftalita Birodalmat ebben az évben súlyos csapások érhették, a földek pusztasággá váltak, a szórványos lakosság még élelemmel sem tudta ellátni az utazókat. A szerzetes a váratlan nehézségek között természeti csapások mellett erőszakról is beszámol. Az utóbbi leírásban KUWAYAMA egy háború, méghozzá egy türk–heftalita öszszecsapás következményeit látja (KUWAYAMA 1989. i. h.).

Úgy vélem, KUWAYAMA határozottnak tűnő elképzelése a fenti homályos forrásrészlet ismeretében inkább tartható bizonytalannak. Az azonban elgondolkodtató, hogy van egy olyan másik forrásrészletünk is, amely esetleg összecsenghet Jinagupta kérdéses soraival. Ráadásul e forrásadatot sem KUWAYAMA, sem más nem vonta még górcső alá ezen 555-ben kezdődő háború (?) vizsgálata kapcsán. E passzus Menandros Protéktor bizánci történetíró munkájában maradt fenn. A Menandrosnál található alábbi görög mondat sajnos azonban töredékes szövegkörnyezetben maradt fenn, így szintén nehezen értelmezhető:

Azaz: „Katulfos [egy előkelő heftalita tanácsadó a heftalita uralkodó környezetéből], lebeszélve a heftaliták vezetőjét az előrenyomulásról [akadályozva a heftaliták vezetőjét az előrehaladásban], barbár és közmondásszerű, de mégis meggyőzésre alkalmas szavakkal szólt hozzá: miszerint egy kutya saját otthonában erősebb, mint tíz másik idegen” (Menandros,Exc. de Sent. 4; Frag. 4, 3. BLOCKLEY ed. 1985: 46–7). A forrásban szereplő Katulfos kalandos életének további, Menandrosnál fennmaradt adatai lehetővé teszik, hogy ezt a bizonyos tanácsadást megközelítőleg az 550-es évek közepére tegyük (FELFÖLDI 2001a: 45–56; vö. FELFÖLDI 2001b: 191–202). A forrásban nagy valószínűség szerint egy heftalita katonai műveletről lehet szó. Katulfos egy Menandros által barbár közmondásnak minősített hasonlattal megpróbálja lebeszélni urát az „előrenyomulásról”.

Annak eldöntéséhez, hogy ki vagy kik ellen vezethettek az 550-es évek közepén a heftaliták hadjáratot, érdemes a korszak politikai változásait szemügyre venni. A türkök feltűnéséig a Heftalita Birodalom keleti szomszédja a Ruanruan Kaganátus volt. A heftaliták és a ruanruanok valószínűleg szoros, gyakran szövetségesi kapcsolatot tartottak fenn egymással (vö. CSONGOR 1993: 40). 552 és 554 között azonban a gyorsan megerősödő türkök rövid idő alatt szétzúzták a ruanruanok hatalmát. A heftaliták ezzel elveszítették legfőbb szövetségesüket, határukon egy minden eddiginél veszélyesebb ellenfél jelent meg, amelyik ráadásul ekkor már feltehetően tapogatózó lépeseket tett a heftaliták ősi riválisának, a sasanida dinasztiának megnyerése érdekében. Talán nem kalandos vállalkozás felvetni ezek után azt a lehetőséget, hogy a heftaliták megpróbáltak segítséget nyújtani a ruanruanoknak, és ezért támadást indítottak a frissen léttrejött Türk Kaganátus ellen. A támadás azonban talán rosszul sülhetett el, Katulfos ugyanis – Menandros szerint – lebeszéli urát a további előrenyomulásról; Jinagupta szerint pedig a heftaliták birodalmán a pusztulás jelei látszódnak. A két igen homályos híradás, azaz Jinagupta és Menandros információja tehát ily módon egymást erősítve kapcsolódhatna egymáshoz.

Nem lehetetlen tehát, hogy az 550-es évek első felében valóban lezajlódott egy heftalita–türk összecsapás. Elképzelhető, hogy ennek kezdeményezői azonban nem a türkök voltak, ahogyan azt GRIGNASCHI és KUWAYAMA felteszi, hanem a heftaliták. További források hiányában eddig persze mindez csak bizonytalan lábakon álló hipotézis. Ami azonban tény: Katulfos megpróbálja uralkodóját lebeszélni egy kétes vállalkozás folytatásáról, majd ezt követően átmenekül a türkökhöz (ennek egyik oka Menandros szerint az volt, hogy a heftalita uralkodó megerőszakolta Katulfos feleségét), a Heftalita Birodalom pedig rendkívül súlyos helyzetbe kerül. Csak idő kérdése, hogy egy jelentős türk támadás induljon meg a heftaliták ellen. Talán ezt felmérve indított követséget a heftalita uralkodó a kínai udvarba 557–558-ban, bízva abban, hogy szövetségesi viszonyt létrehozva (vagy megerősítve) a türkökkel ellenséges kínai udvarral, meg tudja állítani a türkök közép-ázsiai terjeszkedését. A heftaliták azonban elkéstek: 557-ben előbb a perzsák, majd 558-ban a türkök is megindították összehangolt támadásukat a heftaliták ellen, mely támadás a Heftalita Birodalom bukásával, a heftalita területek feldarabolásával ért véget (a további részleteket l. FELFÖLDI 2002: 63–87; vö. Uő 2005: 98–132).

A hivatkozott irodalom

BLOCKLEY, ROGER C. 1985. The History of Menander the Guardsman. Introductory Essay, Text, Translation, and Historiographical Notes. Francis Cairns, Liverpool.

CHAVANNES, ÉDOUARD 1905. Jinagupta (528–605 après J.-C.). T’oung Pao série 2, tome 6: 332–56.

CSONGOR BARNABÁS 1993. Kínai források az ázsiai avarokról. Orientalisztikai Munkaközösség, Bp.

DOBROVITS MIHÁLY 2001. Az avar kérdés és az apar népnév az orhoni feliratokon. In: MÁRTON szerk. 2001: 86–105.

ECSEDY ILDIKÓ 1979. Kereskedelem és háború a VI. századi türk–kínai kapcsolatokban. In: TŐKEI szerk. 1979: 78–164.

FELFÖLDI SZABOLCS 2001a. Egy heftalita előkelő, Κατουλφος és a Heftalita Birodalom bukása. In: FELFÖLDI–SINKOVICS szerk. 2001: 45–56.

FELFÖLDI, SZABOLCS 2001b. A Prominent Hephthalite: Katulph and the Fall of the Hephthalite Empire. Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae 54: 191–202.

FELFÖLDI SZABOLCS 2002. A Heftalita Birodalom bukásának kronológiája. The Chronology of the Defeat of the Hephthalite Empire. Acta Universitatis Szegediensis. Acta Historica 112: 63–87.

FELFÖLDI, SZABOLCS 2005. Hronologiâ padeniâ imperii eftalitov. In: VASIL’EV Otv. red. 2005: 98–132.

FELFÖLDI SZABOLCS – SINKOVICS BALÁZS szerk. 2001. Nomád népvándorlások, magyar honfoglalás. Balassi Kiadó, Bp.

GRIGNASCHI, MARIO 1980. La chute de l’Empire Hephthalite dans les sources byzantines et perses et le problème des Avar. Acta Antiqua Academiae Scientiarum Hungaricae 28: 219–48.

GROUSSET, RENÉ 1929. Histoire de l’Extrême-Orient. Geuthner, Paris.

HARMATTA JÁNOS 1994. Nyugati türk uralom Kelet-Iránban (Kr. u. 650–750). Antik Tanulmányok 38: 149–64.

JULIEN, STANISLAS 1864. Documents historiques sur les Tou-kioue (Turcs), extraits du Pien-i-tien, et traduits du chinois par M. S. JULIEN. Journal Asiatique série 6, tome 3: 325–67, 490–549; tome 4: 200–42, 391–430, 453–77.

KUWAYAMA, SHOSHIN 1989. The Hephthalites in Tokharistan and Northwest India. Zinbun. Annals of the Institute for Research in Humanities 24: 89–134.

MÁRTON ALFRÉD szerk. 2001. A Kárpát-medence és a steppe. Balassi Kiadó, Bp.

MILLER, ROY ANDREW 1959. Accounts of Western Nations in the History of the Northern Chou Dynasty. University of California Press, Berkeley–Los Angeles.

SPECHT, ÉDOUARD 1883. Études sur l’Asie centrale d’après les Historiens chinois. Journal Asiatique série 8, tome 2: 317–350.

TŐKEI FERENC szerk. 1979. Nomádok és kereskedők Kína határain. Akadémiai Kiadó, Bp.

VÁSÁRY ISTVÁN 2003. A régi Belső-Ázsia története. Második, átdolgozott kiadás. Balassi Kiadó, Bp.

VASIL’EV, DMITRIJ D. Otv. red. 2005. Bûlleten’ (Newsletter) 12. Hungaro – Russica II. Istoriâ i kul’tura Evrazijskoj stepi. 2-j Sbornik statej Rossijskih i vengerskih vostokovedov. Rossijskaâ Akademiâ Nauk. Obsestvo vostokovedov, Moskva

Keys elmélete Jimaguptát igazolná...

http://www.hetek.hu/hit_es_ertekek/200501/katasztrofatortenelem

A hatodik századdal kezdődő nagy történelmi átrendeződés – az avarok népvándorlása, az iszlám birodalom felvirágzása, a Bizánci Birodalom bukása – közvetlen kiváltó oka egyetlen nagy természeti katasztrófa, aminek következtében szélsőséges klimatikus változások történtek világszerte – állítja David Keys, az angol The Independent című lap archeológus munkatársa. Keys szerint ezek a klimatikus változások vezettek végül az európai status quo, ezen belül is a Bizánci Birodalom megrendüléséhez, ezzel egyidejűleg az iszlám, valamint a törökök felemelkedéséhez. Ennek a globális klimatikus változásnak tehát máig tartó hatásai vannak.

A szélsőséges időjárást okozó természeti katasztrófa Keys szerint Kr. u. 535 körül következett be, melynek nyomán a Nap fényereje meggyengült. Erről a természeti katasztrófáról több forrás is említést tesz, többek között Az Egyház története című munkájáról ismert Epheszoszi János monofizita történész, Epheszosz püspöke: "Jel jött a Napból, amilyen fajtát soha ezelőtt senki sem látott, és nem is számolt be ilyenről. A Nap elsötétült, és tizennyolc hónapon át tartott a sötétsége. Minden nap úgy négy órát sütött, és még ez a fény is halovány árnyék volt csupán." Erről az eseményről ír Prokopiosz bizánci történész is: "És ebben az évben került sor a legrémisztőbb előjelre. Merthogy a Nap ragyogás nélkül bocsátotta ki fényét, ahogy a Hold ebben az egész esztendőben, és szerfelett olyannak tűnt, mint a fogyatkozásban levő Nap, mivelhogy sugarai nem voltak sem világosak, sem olyanok, amilyennek megszokhattuk."

A nap ereje meggyengülésének természetes következménye lett a szokatlanul hűvös éghajlat, Epheszoszi János szerint "a gyümölcsök nem értek meg, és a bor olyan ízű lett, mint a savanyú szőlő". Kézenfekvő a kérdés, hogy milyen természeti katasztrófa okozhatta a nap fényerejének ilyen drámai csökkenését. Keys szerint három katasztrófa következtében kerülhet annyi por a levegőbe, ami a napfényt a beszámolókban említett módon képes elhomályosítani: aszteroidabecsapódás, üstökösbecsapódás vagy vulkánkitörés. Úgy véli, az 535-536-ban bekövetkezett klimatikus katasztrófa mögött a híres-hírhedt vulkánnak, a Krakataunak egy korábbi, eddig nem ismert kitörése áll. (A Krakatau általunk eddig ismert kitörése 1883 augusztusában történt. A robbanás hangja mintegy 3500–4000 kilométernyire elhallatszott, a következtében létrejött szökőár által pedig közel 36 ezer ember vesztette életét.)

Keys elmélete szerint a vulkánkitörést követő szélsőséges időjárás következményeként tört ki az a pestisjárvány, amely 540 körül vette kezdetét, és mintegy kétszáz évig tartott, miközben végigtarolta Európát. Keys szerint ez volt az első – a klimatikus változásokkal kapcsolatba hozható – csapás, amely megrendítette a Bizánci Birodalmat, a járvány következtében ugyanis a korábban közel félmilliós Konstantinápoly lakossága százezresre csökkent.

David Keys kifejti: a bekövetkezett klimatikus változás okozta az avarok meggyengülését a korábban nekik alárendelt türkökkel szemben, aminek következtében 557-558-ban elindultak Európába – a földrész jelentős részét sikerült elfoglalniuk a következő húsz év során. Az író felteszi a kérdést, vajon miért gyengült meg az avarok pozíciója korábbi vazallusaikkal szemben, a szélsőséges időjárás ugyanis mindkét népet ugyanúgy sújtotta. A válasz valószínűleg az avar életstílusban keresendő, akik portyázásokra és az ehhez elengedhetetlen lótartásra rendezkedtek be, szemben a türkökkel, akik erdei vadászattal, fémmegmunkálással is foglalkoztak. Egy rövid, néhány évig tartó száraz időszak valószínűleg megtizedelhette a lóállományt, ez vezethetett az avar hadi erő (átmeneti) drámai meggyengüléséhez. Keys véleménye szerint az avarok hódítása szintén egy olyan ok, amely végül Bizánc megroppanásához vezetett. A Bizánci Birodalmat végül az iszlám részéről érte a megrendítő erejű csapás – 1453-ban, amikor az ottomán erők elfoglalták Konstantinápolyt –, és Keys szerint ez az esemény szintén kapcsolatba hozható a 900 évvel korábbi katasztrófával.

Malalasz az 557. december és 558. február közötti időszakról: "A 6. indictio december havában egy másik nagyon félelmetes földrengés támadt éj közepén ... ugyanabban az időben bejött Konstantinápolyba az avaroknak mondott hunok furcsa idegen népe ... A 6. indictio február havában Konstantinápolyban pestisből kifolyólag halálozás kezdődött..."