Kötetlen beszélgetés céljából alakítom az amerikai polgárháború történetéről, haditechnikájáról, és egyéb vonatkozásairól ezt a topikot. Szeretnék ezen topik útján azonos érdeklődésű emberekre lelnem. Remélem nem vagyok egyedül és van olyan ember ebben az országban akit nem untat a fenti téma.
Akár egy kis polgárháborús hadijáték is szervezése sem lenne rossz! Az honvéd hagyományőrzőkhöz hasonló bemutatókkal. :) Nos van akit érdekel az amerikai polgárháború?
Igen, a zuávoknál általában így hordták. Mivel a teli tölténytáska meglehetősen súlyos volt, és így viselve meghúzta a derekat, megnyomta a vesét, később elég sokan panaszkodtak hát-, derék- és vesefájdalmak miatt.
A louisiana-i tigrisek elnevezés, először csak egy század beceneve volt, majd egy zászlóaljé, dandáré, végül az Észak-Virginiai hadsereg minden onnan származó alakulatának becenevévé vált. Ez nem volt véletlen, hiszen ezen bátor és kemény katonák, mint mindenre elszánt rohamcsapatok alapozták meg a hírnevüket.
Az elnevezés eredete egy new orleans-i lövészszázadtól ered, amely a Chatham Roberdeau Wheat őrnagy vezette Louisianai önkéntes gyalogság 1. különleges zászlóaljának (2. louisiana-i zászlóalj) egyik alegysége volt. Sok volt közöttük a bevándorló, különös képen az ír származású, akik a város kikötő negyedéből, a dokkok környékéről jöttek. Az egység számos tagja szerzett már katonai tapasztalatokat a helyi milíciában, vagy mint filibuster. Ezekből a férfiakból Camp Moore-ban szerveztek egy egységet, amely később Tigrisekként híresültek el.
1861 tavaszán egy híres filibuster, Chatham Roberdeau Wheat érkezett haza Itáliából New Orleans-ba. Wheat felajánlotta a városnak, hogy felállít egy századot, amelyet később ezreddé fejleszt tovább. Alig dördültek el az első ágyúlövések Fort Sumter alatt, megjelent egy hirdetés a new orleans-i Daily Crescent újságban, amelyben Wheat önkéntesek toborzásába kezdett, letéve ezzel a később hírnevet szerzett egység alapjait. Az egységet kezdetben Old Dominion Guards-nak nevezték. Kellett a reklám, hiszen Wheat önkéntesei, a déli fehér társadalom szegényebb, lecsúszottabb rétegeiből kerültek ki. Talán nem minden alap nélkül, sokan a tehetősebb rétegek tagjai közül meglehetős fenntartásokkal kezelték őket. Ezek a bevándorlók sokszor a társadalom számkivetettjei voltak, akik olyan munkákat végeztek el, amelyekre azt mondták, hogy egy rabszolgát feláldozni kár.
A Tigrisek egy gazdag new orleans-i üzletembernek, Keene Richards-nak köszönhették jellegzetes egyenruhájukat, aki állta a zuáv stílusú egyenruhájuk költségeit. Május 10-én a Tigrisek megválasztották parancsnokaikat (igen a polgárháború kezdetén még divat volt, hogy az alakulatok tagjai maguk közül választás útján jelölték ki az előjáróikat). Talán nem meglepő módon az alapító Wheat lesz a zászlóalj parancsnoka, amit az Louisiana állam hivatalnokai is szentesítettek. Ezennel hivatalosan is felállításra került a zászlóalj.
A zászlóalj első bevetésére a híres Bull Run-i csatában, került sor, ahol bátran helytálltak. A zászlóalj a Potomac hadsereg alárendeltségében lévő, Evans tábornok vezette 7. dandár kötelékében esett át a tűzkeresztségen, amelyben alakulata élén, maga Wheat is súlyosan megsebesült a Matthew’s domb lábánál. Ezek után további összecsapások következtek, Stone Bridge, Pittsylvania, Matthews Hill, Henry Hill. Amelyekben összesen 47 fő veszteséget szenvedtek (12 halott, 31 sebesült és 3 fogságba esett, illetve egyvalaki sebesülten kerül az északiak kezére).
1862 kora tavaszán Ewel hadosztályát, amelynek részei voltak a Tigrisek átvezényelték Stonewall Jackson seregeit megerősíteni a Shenandoah völgybe, ahol végigharcolták az itt indított hadjáratot. Közben történt egy kis változás az egyenruhájukba. Mivel a manassasi csata után az északi zuávokéhoz hasonló kék kabátjuk miatt baráti tűzbe kerültek, azt kénytelenek voltak lecserélni egy barnás-szürke árnyalatúra. A shenandoah völgy után Jacksonnal együtt folytatták a félszigeti hadjáratban és részt vettek a híres hét napos csatában. Azonban a sikereknek meg volt az ára. Az 1862. június 27.-i gaines mill-i csatában elesett Wheat és vele együtt a tigrisek sorai folyamatosan apadtak. Ennek következtében az alakulatot összeolvasztották egy másik zuáv egységgel, az Auguste Gaston Coppens ezredes vezette Coppens zuávokkal. Azonban ez a stabilitás is csak időleges volt, mert új parancsnokuk is hamarosan hősi halált halt, így a Coppens zuávokat, nem sokkal az antietami csata után nem sokkal feloszlatták, a katonákat, pedig más ezredekhez vezényelték.
A Tigrisek története nem ért itt véget, mivel ekkor már az 5. 6. 7. 8. és 9. louisiana-i zászlóaljak alkotta Hays dandárt is ezen a néven kezdték emlegetni. A dandár sem hozott szégyen a Tigrisek hírnevére. Bátran küzdöttek, amelyek közül kiemelkedett a 9. zászlóalj haditette, a második bull run-i csatában, amikor is több, északi támadást is visszavert. Majd szeptember 1-én a D század végzet Philip Kearny északi tábornokkal is. 1863-ban a Hays dandár döntő szerepet játszott a gettyburg-i hadjáratban, amikor is a Winchester melletti ütközetben sikeresen vettek be kulcsfontosságú, északi erődöt. A hadjárat névadócsatájában a második napon kerültek bevetésre, amikor is a keleti temető dombot rohamozták meg és sikerült is elfoglalniuk több ellenséges tüzérségi állást. Azonban a vérrel kivívott sikerüket fel kellet adniuk és vissza kellett vonulniuk a dombról, mivel az erősítés nem érkezett meg.
Azonban nem mindig mosolygott rájuk a hadiszerencse. 1863 őszén Rappahannock Station-nél a dandár fele - 600 ember - az északiak fogságába került. Ez után a dandár sorait ismét feltöltötték, és ismét harcba vetették. Olyan ikonikus csaták következtek, mint Spotsylvania, ahol maga Hays is súlyosan megsebesült.
1864 május végére a folyamatos harc során bekövetkezett veszteségek miatt a Tigrisek létszáma ismét olyan szintre csökkent, hogy a harcképességük megőrzése végett kénytelenek voltak összevonni őket a 2. louisianai „Pelican” dandárral, amely szintén elvesztette a parancsnokát. Az összevont dandár parancsnoka Zebulon York lett, aki korábban hosszú ideig harcolt a Tigrisek soraiban. Az ismét bevethető vált York dandár 1864-ben először a Shenandoah-völgyben harcolt, majd az év végén átkerültek az Észak-Virginiai hadsereghez, ahol Petersburg lövészárkaiban védekeztek. A Tigrisek, igaz ekkor már William R. Peck parancsnoksága alatt részt vettek az Appomattox hadjáratban, de ekkor már nagyon meg voltak tizedelve, számos ezredük alig 100 főt számlált.
Az 5. New York-i Önkéntes Gyalogezred katonái (Duryee zuávjai) a Gaines Mill-i csatában.
Don Troiani festménye
A színpompás zuáv egyenruha a polgárháború első felében roppant népszerű volt mindkét oldalon. A zuáv egységek egy része később megvált a franciák által divatba hozott különleges uniformistól és a gyalogezredek egyszerű egyenruháját öltötte magára, de voltak olyan alakulatok, melyek polgárháború végéig büszkén megtartották megkülönböztető öltözetüket.
Most olvastam, hogy az északi hadsereg vezéralakjai közül 3 is Ohio tagállamból származott, olyanok, akiknek a polgárháború után is meredeken felfelé ívelt a karrierjük, ha lehet így fogalmazni:
Grant, Sherman és Sheridan.
Kíváncsiságból utánanéztem: George Armstrong Custer is Ohioból származott!
Nem volt vajon akkoriban ezek között az urak között olyan mondás, hogy "Legalább mi Ohio-iak tartsunk össze!"???...:-)
Azt hiszem, hogy igen. Ezeknek a korrupciós ügyeknek az egy része a nagy nyugati vasútépítésekhez kapcsolódott.
Másrészt a Grant-kormányzat az 1873. évi nagy gazdasági válságot sem kezelte jól. Sokan tönkrementek és úgy tudom, hogy néhány évre az USA gazdasági fejlődése is lelassult, megtorpant.
Elnökségéről és az azt követő időszakról szintén az említett cikkből:
"Az egykoron ismeretlen katonatiszt sikereinek köszönhetően nemzeti hősként került ki a polgárháború zűrzavarából, népszerűsége pedig a következő esztendőkben jelentős politikai tőkét kölcsönzött számára. Andrew Johnson elnök 1867-ben egy időre hadügyminiszterré nevezte ki Grantet, majd a Republikánus Párt őt indította jelöltjeként az 1869. évi választásokon. A tábornok hírnevének köszönhetően hamarosan beköltözhetett a Fehér Házba, 1873-ban pedig újabb négy évre meg tudta hosszabbítani mandátumát, kormányzásának időszaka azonban meglehetősen ellentmondásosnak bizonyult.
A legfőbb problémát az okozta, hogy Grant népszerűségéhez képest vajmi kevés politikusi tehetséggel rendelkezett: ezzel magyarázható, hogy az egyébiránt jószándékú és becsületes férfi alatt számos korrupciós botrány robbant ki, melyekben az elnök gyakran „sáros” bizalmasainak is védelmet nyújtott. Grant ugyancsak tehetetlennek bizonyult az 1873-ban kezdődő gazdasági válság kezelésében, látványos kudarcai pedig – főleg második ciklusa idején – komoly mértékben rombolták hírnevét. Ezzel együtt viszont azt is meg kell említenünk, hogy a tábornok az Egyesült Államok elnökeként komoly erőfeszítéseket tett a Ku Klux Klan visszaszorítására, az alkotmány 1870. évi – tizenötödik – kiegészítésével biztosította a feketék szavazati jogát, és igyekezett felszámolni a szegregáció gyakorlatát. Grant a brit–amerikai kapcsolatok rendezésében is elévülhetetlen érdemeket szerzett, sikereit azonban az utókor sokkal jobban értékelte a botrányok hatására kiábránduló választópolgároknál.
A látványos kudarcok eredményeként Ulysses S. Grant tábornok 1877-ben távozni kényszerült a Fehér Házból, ám népszerűségét a politikai botrányok sem tudták teljesen elhalványítani. Ezt a háborús hős 1877–79 során tett európai körutazása is igazolta, azonban a hazatérés után az idősödő férfi pályafutásában újabb hullámvölgy következett: vállalkozásai ismét kudarcba fulladtak, a család hatalmas adósságokat halmozott fel, melyek leküzdésére egyedül Grant készülő emlékiratai nyújthattak némi reményt. Nem véletlen, hogy a tábornok élete utolsó éveiben szinte minden energiáját erre a munkára fordította, amit állítólag éppen a halála előtt egy nappal fejezett be. A polgárháború egyik legnagyobb katonai géniusza 1885. július 23-án, a dohányzás okozta torokrákban hunyt el, Mark Twain segítségével megjelentetett memoárjának tiszteletdíjával azonban valóban hosszú ideig biztosította családja megélhetését."
"Grant a háború kitörése után önkéntesnek jelentkezett az Unió hadseregébe, ahol ezredesi rangot kapott és egy illinois-i gyalogos hadtest élére került. A tiszt már az 1861-es esztendőben kitűnt legendásan agresszív stratégiájával, melynek révén biztosította pozícióját a Tennessee és a Cumberland folyók torkolatánál. 1862 februárjában aztán kezdetét vette Grant híres déli hadjárata, mely során csapatai előbb elfoglalták Fort Henry és Fort Donelson erődjét, majd áprilisban, Shilohnál véres csatában győzedelmeskedtek a Konföderáció erői felett. Az időközben tábornokká előléptetett férfit sikerei ellenére a vezérkarból többen is elmarasztalták, mondván, hadműveletei során szükségtelen véráldozatokat hozott, felettesei azonban rendre megvédték őt Lincoln elnök előtt. Grantet korábbi alkoholproblémáival és új káros szenvedélyével, a láncdohányzással is igyekeztek lejáratni Washingtonban, ám rosszakaróinak népes tábora ellenére 1863-ban ő került a vicksburgi hadjárat élére.
Az év során a tábornok öt konföderációs sereget vert szét, majd 1863 júliusában a John C. Pemberton által védett Vicksburgöt is elfoglalta, ezzel pedig lényegében az Unió fennhatósága alá vonta a Mississippit és annak mellékfolyóit. E fényes győzelmek – és az 1863 végéig sikerrel befejezett chattanoogai hadjárat – után Lincoln altábornaggyá és az északi erők főparancsnokává léptette elő Ulysses S. Grantet, aki 1864 tavaszán a virginiai „vadonban” a Konföderáció egyik legtehetségesebb hadvezérével, Robert E. Lee tábornokkal mérhette össze erejét. Komoly veszteségek árán Grant júniusra körbezárta Petersburg erődjét, az általa vezetett –292 napig tartó – ostrom révén pedig abban is komoly szerepet játszott, hogy a Shenandoah-völgyben indított merész hadjáratban Lee tábornok beosztottja, Jubal Early szintén kudarcot vallott Philip Sheridan ellenében. Petersburg végül 1865 márciusában került az Unió csapatainak kezére, majd Richmond, a Konföderáció fővárosa is kapitulált, így Lee április 9-én, Appomattoxnál letette a fegyvert Grant előtt."
Talán nem túlzás azt állítani, hogy a polgárháború és az azt követő ún. rekonstrukciós időszak (1865 - 1877) talán egyik legfontosabb amerikai történelmi személyisége.
Bár sokan azt állítják, hogy elnökként (1869 - 1877) gyönge kezű volt és túl sok mindent megengedett az akkoriban feltörekvő bizonyos nagytőkés koroknak, de szerintem az eleve egy ilyen időszak volt, ráadásul az USA nem diktatúra, lényegében korlátozottak voltak elnökként a lehetőségei.
1862. március 9-én Hampton Roads közelében csapott össze egymással a CSS Virginia (ex-USS Merrimack) és a USS Monitor. Órákon át küzdöttek egymással, de mindkét hajó páncélzata elég erős volt ahhoz, hogy ágyúikkal ne legyenek képesek komoly kárt tenni a másikban. Így aztán döntetlen lett a vége, bár mindkét fél saját magát tekintette az összecsapás győztesének.
"A vén szabadkőműves csirkefogó, Albert Pike tábornok polgárháborús szerepéről van valami érdekesség?"
1861-ben ő hozta tető alá azt a szerződést John Ross-szal, a cseroki indiánok főnökével, miszerint a cserokik a Déli Konföderációt támogatják, cserébe egy, a győzelem után létrejövő, indián tagállamért. Ross ugyan később meggondolta magát, és elhagyva az Indián Territóriumot, az északiakhoz szökött, de a cserokik többsége - Stand Watie vezetésével - hű maradt a déliekkel való szövetséghez. Pike-ot dandártábornoki rangban az Indián Territórium parancsnokának nevezték ki, ahol három konföderációs indián lovasezredet is szervezett.
Albert Pike, szabadkőműves díszben
Cseroki lovaskatona (1. Cseroki Lovas Lövészek) - Don Troiani festménye
John Clem, az Egyesült Államok hadseregének legfiatalabb altisztje
A 22. michigani gyalogezred kisdobosa. 12 évesen részt vett a chickamaugai csatában, ahol megsebesített egy déli ezredest, aki el akarta fogni. A csata után őrmesterré léptették elő. 1863 októberében a déliek fogságába esett, akik propaganda célokra használták a kezükre került hírneves fiút: "Micsoda kutyaszorítóban lehetnek a jenkik, ha már a gyerekeiket kell harcba küldeniük ellenünk." Nem sokkal később fogolycserével szabadult. A Cumberland-hadsereg katonájaként, lovasfutárként szolgálva még több csatában vett részt, kétszer is megsebesült, mielőtt 1864 szeptemberében leszerelték.
