Keresés

Részletes keresés

Törölt nick Creative Commons License 2017.04.15 0 0 593

 

Tizenhatodik ének

 

Nagy emberek a Pokolban

 

Oly helyen voltunk, hol már zaja hallik

    a tulsó körben hulló nagy vizárnak:

    olyan zaj, mint a méhkas hogyha zajlik,

mikor kiválni hármat láttam árnyat

    együtt, azoknak egyik csapatából,

    kik itt a kínok záporában járnak.

S felénk fut és kiált e kicsi tábor:

    "Állj meg te, kinek látjuk a ruhádon,

    hogy egy vagy romlott városunk hadából!"

Jaj, mennyi seb volt, arcon, mellen, háton,

    (új s régi seb) husukba égve mélyen:

    borzadok, ha csak emlékemben látom.

Kiáltásukra megállott vezérem

    s felém fordulva szólt: "Most várj! Ezekkel

    illő, hogy ember illően beszéljen.

És ha a tűz nem volna, melyet e hely

    nyilaz, azt mondanám, az illem úgy szól,

    hogy elibük sietni teneked kell."

Amint megálltunk, nyögni kezdtek újból;

    haj, régi nóta! és elénk teremve,

    forgó karikát csináltak magukból.

Mint birkózó mezítlen és kikenve

    előnyt kinéz, fogásokat magának,

    mielőtt ölre és ökölre menne:

úgy minden táncosa e karikának

    fejét felénk forgatta s körbe járva

    a lába ellenmondott a nyakának.

"Ha e buckás homokot megutálva

    meg nem vetsz minket és amit mi kérünk

    s bús csúf arcunkat" - szólt egy, meg nem állva -

"talán szivedet meglágyítja hírünk

    megmondani ki vagy, hogy át e poklon

    eleven lábbal járva bizton érünk.

Ez, kinek nyomát táncommal bekotrom,

    bár meztelen jár s leégett szakálla,

    nagyobb valaki volt, mint véled, otthon.

Ő a jó Gualdradának unokája:

    ő Guidó Guerra: olyan ember élve,

    ki ésszel, karddal a helyét megállja.

S ez ki itt tiprat nyomaimba térve,

    Tegghiaio Aldobrandi: fönn a földön

    haj, nem győzött tanács s józan érve!

És én, ki kínom itt velük nyöszörgöm,

    Rusticucci Jakab valék; az asszony

    volt, mindennél inkább, ami megölt fönn."

Lett volna ernyőm, hogy láng ne havazzon,

    ledobom magam közibük bizonnyal

    s nem vélem, hogy vezérem megakasszon.

De megsütött volna a tűz azonnal!

    És jó kivánságom: ölelni őket!

    nem tudott megbirkózni az iszonnyal:

"Hogy vetném meg" - szóltam - "a szenvedőket?

    de olyan bánat kelt zavart szivemben,

    amelyen lelkem csak lassan ha győzhet,

Kivált mióta mesterem is engem

    figyelmeztetett illendőn beszélni

    s hogy oly férfiak jönnek, mint ti, szemben.

A hazátokban kezdtem én is élni:

    hol műveteket tisztelt nevetekkel

    gyakran hallottam s szoktam is dicsérni.

Most az epétől a mézig megyek fel,

    mint igérte utam igaz vezére,

    de lejutnom előbb a centrumig kell."

"Ha akarod, hogy még soká kisérje

    tested lelked" - így felelt a szellem -

    "s hogy még a hírnek fénye túl is élje,

mondd meg, van-é bátor szív s régi jellem

    még városunkban, s minden, aminek kell

    vagy végzés volt, hogy mindez messze kelljen?

Borsiere Vilmos, aki e sereggel

    nem régen nyög még (ott megy: nézd csak! az ott!)

    eleget búsít minket rossz hirekkel."

"Új néped és hirtelen könnyü hasznod

    rád annyi túlzást s gőgöket idéztek,

    Firenze, hogy már magad is panaszlod."

Kiálték s szemeim magasba néztek,

    s ők hárman, értve, hogy nekik feleltem,

    mint aki igazat hall, összenéztek.

S ez lett a válasz, melyet íme nyertem:

    "Ha többe máskor sem kerül beszéded,

    boldog vagy: szólhatsz szabadon s emelten.

Hanem ha elhagyod majd e setétet

    és visszaszállsz a kedves csillagokhoz

    és hogy »Lenn voltam« jól esik mesélned,

rólunk is majd a felvilágba hirt hozz!"

    Most a kör megtörik s mindannyi fut már,

    kavargva lábaik, mint szárny ha csapdos.

Előbb mint egy Áment mondani tudnál,

    eltűntek ők s vezérem jónak látta

    menni tovább, nem állni itt az útnál,

Követtem s nem sok útat hagyva hátra,

    az árhoz értünk, hol alig lehetne

    hallanod önnön hangod bár kiáltva.

Mint a folyam, Veso hegytől keletre

    az első folyam a bal-Appenínen,

    melynek végig saját marad a medre

s amelynek neve Acquacheta; míg nem

    pihent alacsony ágyba a lapályban,

    de e nevét elveszti Forlin innen,

lezúg a hegyről egyetlen nagy árban

    Alpesi szent Benedek klastrománál

    (jobb volna, szállna száz külön sugárban),

itt épúgy zúgva, hirtelen alászáll

    a sötét ár egy roppant szakadékon:

    hogy sokáig hallván, süketre válnál.

Egy kötelem volt, kötözve derékon:

    azzal akartam meghurkolni hajdan

    a párducot, mely tarka és csalékony.

Azt ekkor derekamról lecsavartam,

    mert mesteremnek utasíta jobbja

    s átadtam néki csomózva, csavartan.

És ő most kissé elfordulva jobbra

    s a parttól valamellyest hátralépve

    a nagy mélységbe kötelem ledobja!

"Kell, hogy nagy ujság tünjön most elénkbe" -

    mondtam magamban - "ilyen furcsa jelre:

    vezérem olyan szemekkel kisérte!"

Ah, kéne, hogy az ember jól ügyelne

    olyan mellett, ki nem csupán a tettet

    nézi, hanem lélekbe lát a lelke!

"Amitől lelked gondolatja retteg,

    várom, hogy fölfelé már" - szólt a mester -

    "jön s nemsokára föltünik szemednek!"

Ha hazugsághoz hasonlít, ne kezdd el

    az igaz szót se, hogyha nem kivánod,

    hogy ollyat, amit meg se tettél, restelj.

De itt szólnom kell. Hát Komédiámat

    hivom esküdve, olvasó, tanúmul,

    ha nem igaz, akár ma sutba hányjad,

hogy láttam, a nagy vak ködből alulrul

    uszkálva egy nagy szörny emelkedik föl

    csodául s minden bátorságra gúnyul,

mint a búvár, ki visszatér a vízből,

    hová leszállt, hogy horgonyát feloldja,

    amelyben épen megakadt, a szirtről,

nyujtózkodik s lábait összetolja.

 

*************************

 

DANTE

Isteni színjáték

 

-LA DIVINA COMMEDIA-

 

POKOL

Babits Mihály fordítása

 

 

 

 

 

 

    

 

Salvador Dalí Dante: Isteni színjáték című világhírű művéhez készült grafikája

Előzmény: Törölt nick (587)
Törölt nick Creative Commons License 2017.04.14 0 0 592

Szabó Lőrinc :

Hazám , keresztény Európa

 

Útálom és arcába vágom:

- Száz év, de tán kétezer óta

őrült, mocskos, aljas világ ez,

ez a farizeus Európa!

 

Kenyér s jog helyett a szegényt

csitítja karddal, üres éggel

és cinkos lelkiismeretét

avatag és modern mesékkel;

 

száz év, de már kétezer óta

hány szent vágy halt meg gaz szivében!

Hazám, keresztény Európa,

mi lesz, ha bukására döbben,

 

mi lesz, ha újra földre száll

a Megcsúfolt és Megfeszített,

s mert jósága, hite, imája

egyszer már mindent elveszített:

 

mi lesz, ha megjő pokoli

lángszórókkal, gépfegyverekkel,

vassisakos, pestishozó,

bosszúálló angyalsereggel?

 

Mi lesz, ha megjő Krisztus és

új országot teremt a földön,

ha elhullanak a banditák

s nem lesz több harc, se kard, se börtön,

 

ha égi szerelmét a földi

szükséghez szabja ama Bárány

s újra megvált - óh, nem a jók,

de a gonoszok vére árán:

 

hazám, boldogtalan Európa,

ha túléled a harcok végét,

elbírod-e még te az Istent,

a Szeretetet és a Békét?

 

1923

Törölt nick Creative Commons License 2017.04.14 0 0 591

 

 

                Via Dolorosa 

 

 

 

Törölt nick Creative Commons License 2017.04.13 0 0 590

William Blake

ÁLDOZÓCSÜTÖRTÖK

 

 

Egy szentcsütörtökön volt: ártatlan kicsikék

Ballagtak kettesével - csupa piros, csupa zöld, csupa kék -

Elöl fehér botokkal két szürkülő egyházfi ballagott -

S Pál katedrálisába folytak be, mint a temzei habok.

 

Micsoda tömeg volt az, ezer londoni virág!

Ott ültek csapatokban, csupa ragyogás, csupa láng!

Tömeg zsongása-zümje, de csak csöpp bariké;

Fiú- és lyánykezek ártatlan erdeje nyúlt az Ég felé.

 

S most felszállott a hangjuk, akár az orkán ereje,

Felszállott, mint a mennybolt harmonikus döreje.

Ott ültek köztük a szegények istápjai, pár szelid agg;

Légy irgalmas, sohase űzd el ajtódtól az angyalokat.

 

Kardos László

Törölt nick Creative Commons License 2017.04.13 0 0 589
Előzmény: Törölt nick (588)
Törölt nick Creative Commons License 2017.04.13 0 0 588

 

 

            

Violent against nature: sodomites

 

Creator: Botticelli, Sandro

 

Date: c.1480-c.1495

 

drawing

Előzmény: Törölt nick (587)
Törölt nick Creative Commons License 2017.04.13 0 0 587

Tizenötödik ének

 

Brunetto Latini

 

Igy ballagunk az egyik köves partfokon,

    ahol a folyó gőzt bocsát fel ollyant,

    amely minden tüzet kiolt e martokon.

Ahogy Wissand és Bruges között a holland,

    félvén a tengerártól, gátat állat,

    gátat, melytől a hullám visszatorland;

vagy, ahogy védi a várost s a várat,

    a Brenta mentén Padova lakója,

    ha Karinthia olvadt hava árad:

olyan a sánc, amely e partot ója,

    csakhogy kevésbbé szélesre s magasra

    alkotta, bárki volt az Alkotója.

S már az erdőtől jó távol taposta

    lábunk e párkányt; s tudni, merre járunk,

    kissé visszanéztem a csalitosba:

hát im, csak egy csapattal szemben állunk,

    amely a töltés mentén jőve leste

    tekintetünket, úgy mint erre nálunk

újholdkor szoktuk egymást nézni estve

    és úgy élezték szemeiknek élét.

    mint vén szabó a tű fokát keresve.

S addig néztek e nem tudom mifélék,

    míg egy megismert. "Higyjek-e szememnek?"

    szólt megragadva köntösöm szegélyét.

Látván, hogy karjai felém esengnek,

    összesült képét szemeimbe szivtam,

    s hogy így megégve is hadd ismerem meg,

emlékezetemet segélyre hívtam,

    s arccal archoz hajolva, hogy tehessem,

    kiálték: "Ser Brunetto, hát ön itt van?"

"Ó, fiam" - így felelt ő - "vedd szivesen,

    ha társait most Brunetto Latini

    elhagyja kissé, hogy téged kövessen."

"Sőt szívből kérem" - kezdtem erre híni -

    "vagy itt leülünk, hogyha önnek tetszik,

    s ennek, aki még tovább fog ma vinni."

"Ó, fiam - szólt, - "ki egy rövidke percig

    megáll e nyájból: aztán száz nagy évig

    magát a tűztől nem védhetve fekszik.

Azért csak menjünk, te a parton, én itt,

    míg seregemhez, mely bolyong siratva

    örök baját, a Törvény visszatérít."

Nem mertem hozzá szállni; fenn maradva

    az úton mentem, meghajolva mélyre,

    mint ki minden tiszteletet megadna.

Kezdé: "Mily sors, mily végzet hajt e mélybe?

    Halálod előtt hogy jöhetsz pokolba?

    S ki ez, ki néked útat int az éjbe?"

"Még el sem értem teljes férfikorba" -

    feleltem - "ott fönn, még derüs világgal,

    eltévedtem egy völgyben szertebolygva.

Csak tegnap fordulék feléje háttal,

    amint ez reggel feltünt íme szemben,

    ki most haza visz e mély úton által."

"Csak csillagod kövessed jó hiszemben" -

    - felelt - "előtted a Hír réve nyílva,

    ha jól ismertelek még életemben.

S ha ily korán nem estem volna sirba

    munkádra, látva hogy az ég akarja,

    tán én volnék, ki bátorítni bírna.

De gonosz a nép háládatlan alja,

    mely szirtes Fiesoléból szállt le hajdan,

    s kőbölcsejét meg nem tagadja sarja,

mert jó léssz, hozzád rossz fog lenni majdan

    s ez érthető is, mert érhet-e édes

    füge fanyar kökénnyel egy bokorban?

Vak népség, (róluk régi közbeszéd ez)

    irigy és gőgös, fösvény, kapzsi fajta,

    vigyázz magadra, hogy velük ne vétkezz.

Számodra nagy hírt tart a sorsnak marka,

    s még mindakét párt éhes lesz nevedre;

    hanem a fűtől messze marad ajka.

E fiesoléi barmok sárba vetve

    hányjanak almot magukból maguknak,

    és ne tiporják azt a szent füvet le,

mely trágyájukon még fakadni tudhat

    a római magvakból, melyek egykor

    - midőn épült - e bűnfészekbe hulltak."

"Ha kedvem szerint menne" - mondtam ekkor

    "ön még fönn élne, fönn a földi sorban

    és várná mostan szép derűs öregkor.

Mert mindig a szivembe vésve hordtam

    atyai képét ama nyájas szemmel,

    amint tanított, fönn a régi korban,

Hogy örökíti meg magát az ember,

    s ezt illik, hogy nyelvem hirdesse sírva,

    amíg rám nem borul a síri szender.

Amit ön jósolt, emlékem felírja,

    hogy (többel együtt) fölvivén, jelentse

    a Hölgynek, ki majd magyarázni bírja.

De hogy ön mást ne higyjen idelent se,

    tudja meg, ha szivemben semmi vád,

    kész vagyok, bármit hozzon a szerencse.

Megkaptam már jövőmnek zálogát,

    azért forgassa kerekét a Végzet,

    mint a paraszt forgatja a kapát!"

Most mesterem jobb arccal hátra nézett,

    és szólt, keresve lelkemet szememben:

    "Jól hall, ki mindent emlékébe vésett."

Én ser Brunettot kérdezgetve mentem,

    hogy kik a főbbek és kik a jelessek,

    társai közt, és ő elmondta rendben:

"Vannak, akikről tudni jó, hiressek;

    a többiről méltóbb, ha nem beszélek,

    mert nincs idő, hogy mindről szót tehessek.

Tudd meg egyszóval, e sok ronda lélek

    papféle volt, mind nagyhirű tudósok:

    és mindnek egy a bűne: ronda élet.

Itt búsul Prisciánus, s véle jó sok;

    itt Francesco d'Accorso; s itt keresd meg,

    ha e fekélyt még nézni nem irtózod,

azt, kit a Szolgák Szolgája menesztett

    Arno-partról a Bacchiglione-parthoz

    (ott hagyta, mellyel visszaélt, a testet).

Tovább szólnék, de tovább menni bajt hoz

    és nem lehet tovább beszélni; látom,

    a homokon már új tűz lángja nyaldos.

Új nép jön, mellyel tilos szóba állnom,

    vedd gondjaidba Kincsemet, a könyvet,

    amelyben élek még: csak ezt kivánom."

Aztán megfordult és futásra görnyedt,

    mint zöld posztóért Veronában olcsó

    versenyt aki fut. Gyors volt, fürge, könnyed,

mint aki első lesz és nem utolsó.

 

**************************

 

 

DANTE

Isteni színjáték

 

-LA DIVINA COMMEDIA-

 

POKOL

Babits Mihály fordítása

 

 

Előzmény: Törölt nick (581)
Törölt nick Creative Commons License 2017.04.13 0 0 586

Dsida Jenő

Nagycsütörtök

 

                       

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést

jeleztek és a fullatag sötétben

hat órát üldögéltem a kocsárdi

váróteremben, nagycsütörtökön.

Testem törött volt és nehéz a lelkem,

mint ki sötétben titkos útnak indult,

végzetes földön csillagok szavára,

sors elől szökve, mégis szembe sorssal

s finom ideggel érzi messziről

nyomán lopódzó ellenségeit.

Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,

a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,

legyintett arcul. Tompa borzalom

fogott el, mély állati félelem.

Körülnéztem: szerettem volna néhány

szót váltani jó, meghitt emberekkel,

de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,

Péter aludt, János aludt, Jakab

aludt, Máté aludt és mind aludtak...

Kövér csöppek indultak homlokomról

s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

Törölt nick Creative Commons License 2017.04.13 0 0 585

 

 

Quasimodo harangja, Saint Michel Notre Dame, Paris

 

 Saját fotó

Előzmény: Törölt nick (584)
Törölt nick Creative Commons License 2017.04.13 0 0 584

Három napig hallgatnak a harangok Nagycsütörtök a keresztény hagyomány szerint az utolsó vacsora napja, amikor Jézus a Getsemáné-kertben búcsút vett tanítványaitól és felkészült az áldozatra. Jézus valószínűleg Széder-esti lakomát tartott az Egyiptomból való szabadulás emlékére. Szeretete jeléül megmosta tanítványai lábát. A Nagyhét ünnepeinek sorában a nagycsütörtök a gyász napja, ezért csütörtök estétől szombat estéig nincs harangozás.

 

Furcsa nyelv a magyar

 

A marosvásárhelyi ferences rendi szerzetes, Pál atya szerint a harangok is azért hallgatnak el, mert a Három Szent Nap – Nagycsütörtök, Nagypéntek és Nagyszombat – a csend, a meditáció, a húsvétra való felkészülés ideje. „A magyar nyelv az ilyen furcsa, sokszor játékos. A húsvétnak sem az a lényege, hogy lejárt a böjt, s akkor jaj de jó, szabad húst enni. A harangok sem mentek igazából sehova, csak elhallgattak. S amikor kérdezték az emberek, hogy mit csinálnak a harangok, azt a választ kapták, hogy elmentek Rómába gyászolni Krisztust. Róma ugye az egyház központja, így tulajdonképpen a húsvét központja is” – mondta Pál atya, akitől megtudtuk, körülbelül a 15-16. században alakult ki az a szokás, hogy Nagycsütörtökön elhallgatnak a templomokban a harangok, s legközelebb nagyszombaton szólalnak meg. A nagycsütörtöki misében a glória után a harangok megszólalnak, de azután elnémulnak a nagyszombati vigília glóriájáig, s helyüket a fakereplők foglalják el. E némaság a Krisztus kínszenvedésekor elnémult apostolok félelmét és a gyászt jelképezi.

 

 Volt, aki a harangokkal ment

 

 Monda is kapcsolódik a szóláshoz. Az 1674. év nagyszombat napján Rómában a Szent Péter-templomában a sekrestyés, amint a templom tornyába felment, ott nagy álmélkodására egy idegen öltözetű ifjat talált mély álomba merülve. Nagy nehezen fölébresztették. Maga köré bámult, alig tudta megérteni, mi történt vele, amíg végre latin nyelven elmondotta, ki ő és hogyan jött ide. Neve Kopeczky Mihály, Késmárkon diák volt, és nagy vágy támadt benne az örök várost és híres templomait látni. Minthogy azt hallotta, hogy húsvétkor a harangok Rómába repülnek, ő is elhatározta, hogy a haranggal együtt megteszi ezt az utat. Felmászott tehát a késmárki toronyba, ott az öreg harang belsejébe bújt és szíjjal odakötözte magát a harang nyelvéhez. Egyszerre csak nagy rázkódást érzett, mintha kirepült volna a toronyból, mire elvesztette eszméletét. Nem is nyerte vissza elébb, amíg a Szent Péter sekrestyése föl nem ébresztette. Kopeczky története nagy feltűnést keltett egész Rómában. Pártfogói akadtak, és így nem is tért vissza többé hazájába.

 

 

Szász Cs. Emese 

Törölt nick Creative Commons License 2017.04.12 0 0 583

 

     

     Dante's Inferno Canto XIV-  Gustave Doré

Előzmény: Törölt nick (582)
Törölt nick Creative Commons License 2017.04.12 0 0 582

 

                

Inferno, Canto XIV, 46-72, Capaneus the Blasphemer

William Blake

Előzmény: Törölt nick (581)
Törölt nick Creative Commons License 2017.04.12 0 0 581

Tizennegyedik ének

 

A tűzeső

 

Mert szülőföldem gondja meglepett,

    búsan a szétszórt lombot összeszedtem,

    s a fához raktam, mely már néma lett.

S mentünk. A második kis körnek itten

    érvén harmadikkal határos alját;

    a szem zord Igazság láttára retten.

Hogy ez új dolgoknak jól értsd a sorját,

    ott kezdem, hogy egy nagy pusztára szállok,

    amely meg nem tür ágyán egy fü sarját.

Mint a fájdalmas erdőt a bus árok,

    épúgy szegélyzi az erdő e pusztát

    s én széles szélén bölcsemmel megállok.

Száraz és sűrü puszta ez, lapos, tág:

    s a homok olyan (tán képzelni bírod),

    mint ahol Cato lábai taposták.

Isten bosszúja! aki amit írok

    olvassa, mint kell félni tőled annak

    elgondolván, mi szememnek kinyílott.

Mezítlen árnyát sok boldogtalannak

    nyájankint láttam könnyben elmerülve

    s láttam, többféle törvény alatt vannak.

Hanyatt hevert egyrészük elterülve

    a földön, másik guggolva kuporgott,

    másik örökké bolygott kényszerülve.

És legtöbb volt, aki így körbe bolygott:

    akik kínban hevertek, kevesebben,

    de a jajokra nyelvük jobban oldott.

És e homokra lassan egyre cseppen

    tüzes lángokból hízott pelyhü zápor,

    mint hó, ha szél nem fú, az Alpesekben.

S mint Sándor és a macedóni tábor

    láttak a forró indiai úton

    esőt még égve érni földre lángból

s ezért lábukkal nem maradva nyugton:

    topogni kezdtek, hogy a láng a földön,

    mielőtt újabb hullna, elaludjon:

úgy szállt a földre ez a tűz örökkön,

    s mint acél alatt tapló, gyult ki lángra

    a homok, hogy duplán lakója nyögjön.

S járt egyre a kezeknek szörnyü tánca;

    minden bús lélek önmagát ütötte,

    hogy magáról a friss tüzet lerántsa.

S kezdém: "Vezér, ki mindennek fölötte

    győztél, a zord démonokat kivéve,

    kiknek a kapun rémitett kijötte:

ki az a Nagy amott, ki föl se véve

    a lángot, fekszik megvetőn, dacolva,

    mintha záporból rá nem esne kéve?"

És ez a Nagy maga, egyszerre hallva,

    hogy róla kérdem költőm, így rikácsolt:

    "Ki élve voltam, az vagyok ma halva!

Fárassza holtra Zeusz a kovácsot,

    kitől éles villámát kapta hajdan,

    amellyel engem dühében levágott:

fárassza holtra, mind az Aetna-aljban

    egymás után mind, fekete kohában

    könyörgve: »Jó Vulkán, segíts te rajtam!«

mint ahogy tette flegrai csatában:

    nyilazzon engem, üssön, ahogy üthet.

    Mégsem fog kedve tellni bosszújában!"

Vezérem szólt most (soha keserübbet

    nem hallék tőle, korholóbb beszédet):

    "Ó, Capaneus, hogy még most se csügged

a büszkeséged: az a büntetésed!

    Dühödnél hozzád illendőbb jajakkal

    nem verhetnének semmi szenvedések!"

Majd hozzám fordult, szelidebb ajakkal:

    "Ez egy a Théba-vívók hét vezére

    közül, ki Istent megvető haraggal

gúnyolta, most se várjad, hogy dicsérje!

    de amint mondtam, káromlása válik

    lelkének épen legméltóbb diszére.

Most jöjj mögöttem és vigyázva járj itt:

    ne tedd a lábad az égő homokra;

    a bokrok közt jőjj, ne lépj a határig!"

Némán mentünk. S az erdő törpe bokra

    alól im egyhelytt kis folyó özönlik;

    még most is borzaszt vörös habja fodra.

Mint aminő a Forró-tóból ömlik

    (amelynek víze a bűnös nők víze)

    át a homokon e hab úgy gyüremlik.

Feneke, medre, fala izrül-izre

    kövezve; partja széles útnak irtva,

    hogy rögtön láttam, utunk erre visz le.

"Mindközt, ami szemünk előtt kinyilt ma,

    mióta a nagy Portán túl valánk,

    melynek küszöbje senkinek se tiltva,

csodásabb dolog nem várt egy se ránk,

    mint e patak, melynek ha gőze éri

    a lángot, rögtön elhal mind a láng."

Igy hallottam vezéremet beszélni;

    miért is mindjárt kértem tőle szépen

    az étket, mellyel mindig vágyom élni.

"Egy puszta föld van tenger közepében" -

    szólt akkor ő - "melynek a neve Kréta;

    aranykor volt királya idejében.

Egy hegy van ott: hajdan gyönyörü séta!

    Lomb... csermely... Ma messze kerűlik alját,

    mint romlott portékát. A neve Ida.

Rhea e földbe helyezé bizalmát.

    ez lett a bölcső, hol fiát takarván,

    lármát rendelt, hogy sírását ne hallják.

S egy Óriás Vén áll a hegynek ormán

    és Damiáta felé van a háta,

    s az arca Rómát nézi, tükreformán.

Fejét művésze aranyból csinálta

    és színezüstből van a melle, karja,

    s rézből odáig, hol szétvál a lába:

onnantul mind pompás vasból az alja;

    agyagból csak a jobbik lába van

    s erre nehezül inkább, mint a balra.

Mindenik része (kivéve az arany)

    repedt, s e repedésből könny pörög le

    s meggyűlve barlangot váj, úgy rohan.

S rögről e völgyig szivárogva rögre

    lesz Acheron, Styx, Phlegeton belőle

    s szűk csatornán addig száll csörögve;

míg elfogy a lemenő út előle;

    ott Kocitusszá lesz, egy szörnyü tóvá:

    meglátod majd; nem mondom el előre."

És én: "Ha a könny, mely e kis folyóvá

    gyűlik, a mi világunkból eredt:

    mért csak e parton válik láthatóvá?"

Felelt: "Tudod, hogy a pokol kerek;

    s bár adatott jó mélyre szállni,

    s mind balra tartva, látni sok helyet,

mégsem tudtad az egész kört bejárni:

    azért, ha új dolog tünik fel olykor

    szemed előtt, ezt nem lehet csodálni."

És én még: "Mester, mondd, a Phlegetont hol

    lelem s a Léthét? erről szavad hallgat;

    amazt folyatja a könnyes szoborból."

"Szeretem" - szólt - "hogy így kérdezget ajkad,

    de a vörös habok forrása néked

    egy kérdést már, ha rágondolsz, megoldhat.

Léthét pedig túl e nagy árkon éred,

    ahová mennek a lelkek mosódni,

    ha már megbánva lerázták a vétket.

De itt az idő távolabb huzódni

    a bús erdőtől: jőjj amerre viszlek,

    a köves parton nem fog rád csapódni

a láng, mert elhal gőzétől a viznek."

 

****************************

 

 

DANTE

Isteni színjáték

 

-LA DIVINA COMMEDIA-

 

POKOL

Babits Mihály fordítása

Előzmény: Törölt nick (576)
Törölt nick Creative Commons License 2017.04.12 -1 0 580

Ted Hughes: Pibroch

 

 

A tenger zokogása mit sem jelent,

élő vagy holt, neki az egyre megy,

untathatja a megjelent mennyország,

hisz annyi millió éjszakát töltött álmatlanul,

céltalanul és önámítás nélkül.

 

A kő szintúgy. Nincs a Mindenségben

más, mi annyira rab lenne, mint a kavics.

Sötét alvásra van teremtve. És ha néha

felfigyel a Nap vörös korongjára, olyankor

Isten embriójának álmodja magát.

 

Szél vágtat a köveken át,

mással nem keveredő szél,

mint a vak kövek hallása, olyan.

Vagy megfordul, mintha a szikla agya ráérezne

az irányok lehetőségeire.

 

Issza a tengert, és rágja a sziklát

ez a fa, küzd, hogy kilombozhasson –

akár egy űrből hullott vénasszony,

aki nem ilyen állapotokat remélt.

Kitart azért, agyalágyult szívóssággal.

 

Percről percre, éonról éonra

semmi sem gyengül, nem kap erőre sem.

És ez még csak nem is egy rossz variáns vagy kísérlet.

Itt kelnek át a bámész angyalok.

Itt borulnak le mind a csillagok.

 

Fordította Gömöri György

 

 

 

       

     T. S. Eliot Memorial, Lord Tennyson Memorial, War Poets Memorial, Ted Hughes Memorial, Poets' Corner, Westminster Abbey

Gaida Naharra Creative Commons License 2017.04.11 0 0 579

Beney Zsuzsa: Álom

Álmodtam, álmomban
csizmáslegény voltam,
héttornyú városba
messze vándoroltam.

Sehol a világon
helyem nem találtam,
akárhová értem,
mindig odébbálltam.

Álmodtam, álmomban
copfos kislány lettem,
szobám ablakára
gyöngyös függönyt tettem.

Szobám ablakára
tükröt akasztottam,
világ vándorára
abból pillogattam.

 

Törölt nick Creative Commons License 2017.04.11 -1 0 578
Előzmény: Törölt nick (570)
Törölt nick Creative Commons License 2017.04.11 0 0 577

 

BARTOLOMEO DI FRUOSINO


(b. ca. 1366, Firenze, d. 1441, Firenze)

 

 

 

      Codex

 

         Inferno, from the Divine Comedy by Dante (Folio 3v)1430-35
         Manuscript (Ms. it. 74), 365 x 265 mm
         Bibliothèque Nationale, Paris

Előzmény: Törölt nick (565)
Törölt nick Creative Commons License 2017.04.11 -1 0 576

Tizenharmadik ének

 

Az eleven liget

 

És a gázlón még Nessus át sem ére,

    midőn lábunk egy nagy csalitba hágott,

    melyet nem jelzett ösvény semmiféle.

Nem voltak zöld, csak sötétszínű fák ott;

    nem síma vessző, csak csomós, kuszálva;

    nem volt gyümölcs sem ott, csak mérges ágok.

Nem lel ily zord sürűt bozótba zárva

    a vad, mely gyűlöl Cornetó s Cecina

    közt minden helyet, mely le van kaszálva.

Rút Hárpiák fészkelnek erre ríva,

    kik Strofadokról Aeneast elüzték,

    jós ajkukról zúgván jövője kínja.

Széles a szárnyuk, s emberarcra büszkék,

    karmos a lábuk, hasuk csupa toll,

    jajgatva lakják a sok furcsa tüskét.

S jó mesterem szólt: "Lejjebb ne hatolj,

    míg nem tudod, hogy ez a második kör

    és innen addig ki nem juthatol,

míg a gonosz homokpart nem tünik föl;

    nézz jól, s bizonnyal fogsz majd látni dolgot,

    mely minden szómat hinni bátorít föl."

Ezer sóhajt hallottam és sikolyt ott,

    de kitől jönne, nem volt senkisem

    és megálltam, nem tudva, ki sikoltott.

Azt hiszem, azt hitte, hogy azt hiszem,

    oly néptől jő bokrok közt e kesergés,

    mely elbútt és így nem láthatja szem.

Azért így szólt a mester: "Ha e cserjés

    helyen galyat törsz, meglátod azonnal,

    hogy agyadban mily téves volt a sejtés."

Akkor előrenyomultam a karommal,

    s egy nagy bokorról egy ágat letörtem,

    s a törzse: "Mért tépsz?" - szólt rám fájdalommal,

és vértől lett a helye barna körben

    és "Mért szakítasz?" - így jajgatni nem szűnt

    "nincs semmi részvét eleven kebelben?

Emberek voltunk, s fává kelle lennünk:

    de ily kegyetlen kezed nem lehetne,

    habár kigyóknak volna lelke bennünk."

Mint zöld ág, melynek vége lobbot vetne,

    másik vége forrva kezdene nyögni

    s kitörő bugyboréktól sisteregne:

úgy szó és vér innét egyszerre jött ki,

    és én megálltam, a galyat leejtvén,

    mint kinek szívét döbbenete gyötri.

S a költő: "Ó, fájó lélek, ha sejtvén

    igazságát" - igy szólott - "hitte volna

    rimemnek, amely már neki se rejtvény,

ágadhoz a kezét nem vitte volna:

    de mert a dolgot el nem tudta hinni,

    mondtam, ami nekem is szívem nyomja.

De mondd, ki voltál s ő meg fogja vinni

    hálából friss hired föl majd a földre,

    hova őt sorsa vissza fogja híni."

S a törzs: "Édes szód olyan vággyal tölt be,

    hogy nem hallgathatok; ne haragudj hát,

    ha késtetlek kissé, szót szóba öltve.

Én voltam, ki Frigyes szivének kulcsát

    tartottam mindakettőt, és kezembe'

    a kulcs, kizárva és bezárva úgy járt,

hogy nem jutott titkába senkisem be;

    hű voltam a nagy hivatalban; álmot,

    és vérverést áldoztam, jó hiszembe.

A kéjleány, aki Cezárról álnok

    s kéjenc szemét el sohse forditotta,

    (Udvar Bünének hívják, Közhalálnak)

mindenki lelkét ellenem szitotta;

    s a feltüzeltek Cézárt feltüzelték,

    hogy tisztességem gyászra vált miatta.

Igy lettem a létnek megvetve terhét

    igaz magam iránt igaztalanná,

    sírban remélve a gyalázat enyhét.

Új gyökeremre esküszöm, szavam rá:

    sohse volt semmi, ami lelkemet

    nemes uramtól hűtlenségre vonná.

S ha egyőtök még földre felmehet,

    támassza föl emlékem, mely irigység

    csapástól még most is holtbeteg."

Megállt és "Most, míg hallgat egy kicsinykét", -

    szólt hozzám költőm, - "ne veszítsd idődet:

    szólj, kérdezd, hogyha vágyad telve nincs még."

De én feleltem: "Te kérdezzed őtet,

    arról amit vélsz, hogy tudni kivánok:

    én nem tudom, olyan sirás erőtet!"

Hát ujrakezdte: "Hogyha azt kivánod,

    hogy szivesen tegye, amire kéred,

    fábazárt szellem, néki te se szánjad

megmondani, hogyan szorúl a lélek

    e fák göcsébe: s mondd meg még, ha bírod,

    lesz-e kit egykor elbocsát e kéreg?"

S láttam, hogy a törzs sisteregve sír ott,

    s sóhajszellője ilyen szóban enyhült:

    "Röviden néktek megfelelni bírok.

A zordon lélek teste még ki sem hült,

    amelytől magát maga tépte el,

    kit Minos e hetedik körbe, lenn, küld:

ide hull s nincs neki jelölve hely,

    hanem hová a sors vetette magnak,

    ott sarjad, mint a tönköly magja fel.

S a vad vesszők felnőnek, ágra kapnak,

    s Hárpiák jőnek lombjukat legelni:

    hogy lenne kínjuk és a kínnak ablak.

Felmennek ők is, testük lecipelni,

    de nem beléöltözni: mert igazság

    volna-é mit eldobtak, visszanyerni?

Hanem hogy e vadont, hol nincs vigasság,

    megint csak felkeresve, testük' ott

    saját morc árnyuk fáján fölakasszák."

Hallgattuk még, amit a törzs sugott,

    vélvén, hogy még több szó is benne lappang,

    midőn fülünkbe hangos zaj jutott,

mint annak, aki lesben ül, s a vadkant

    és a hajtók hajszáját jönni hallja,

    s hogy ropog az ág és a kutya vakkant.

És im két tépett árny bukott ki balra

    mezitlen rontva végig a határon,

    hogy az erdőnek szerte tört a galyja.

S kiált az első: "Jöjj el, jöjj halálom!"

    S a másik, ki lankadtan egyre botlott,

    lihegi: "Lano, hej! toppoi tájon

bezzeg a harcban lábad így nem ugrott!"

    s lélegzetfogyva egy bokorba guzsgol,

    s csinál emberből és bokorból bokrot.

S megtelt a táj mögöttük, a borusból

    fekete éhes és futó ebekkel,

    mint agarat ha oldanál a guzsból.

S arra, kit imént fáradság lepett el,

    ki meglapult: ráestek tépni foggal;

    s hurcolták fájó tagjait, sebekkel.

Most vezetőm karon fogott marokkal

    s a bokorhoz vitt, amely sírt hiába,

    vért sírt, töréssel megtépdesve sokkal.

"Giacomo da Sant'Andrea, te kába" -

    így sírt - "mit ért paizst bennem találnod,

    okoztam én, hogy itt vagy, bűn lakába?"

Amint fölötte mesterem megállott,

    kérdé: "Ki voltál, kinek annyi sebből

    fájó beszéded vérrel igy szivárog?"

És ő felelt: "Ó, lelkek, kiknek ebből

    a csúf látványból sejthető a kín már,

    mely így kifosztott minden levelekből,

szedjétek össze mind bús lábaimnál!

    A város szült, mely a Keresztelőért

    régi patronusát elhagyta immár.

Azért a mesterséggel, melyhez ő ért,

    gyötri az folyton; s azt hiszem, csupán

    emlékéért, az Arno-hídi kőért,

(hogy még maradt emléke) tűri tán,

    hogy nem hiába építették ujból

    hamvat hagyó Atilla hős után.

Én csináltam akasztófát kapumból."

 

 

*****************************

 

 

DANTE

Isteni színjáték

 

-LA DIVINA COMMEDIA-

 

POKOL

Babits Mihály fordítása

Előzmény: Törölt nick (569)
Törölt nick Creative Commons License 2017.04.11 -1 0 575

 

Haikura fel! – Új közösségi oldal indul költőknek

 

 

IRODALMI JELEN 

Törölt nick Creative Commons License 2017.04.11 -1 0 574

 

 

„Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam.” – írta a Curriculum vitae-ben.

 

 “Kevés súlyosabb mondatot lehet tőle idézni. Életrajzi összefoglalót pedig nem érdemes. Elég, ha a verseit olvassuk. Rendszeresen. Akár minden napra egy József Attilát. Lélekgyógyító.”

Előzmény: Törölt nick (573)
Törölt nick Creative Commons License 2017.04.11 -1 0 573

 

 

József Attila

 

Budapest, Ferencváros, 1905. április 11. – Balatonszárszó, 1937. december 3.

 

 

József Attila

ÉRIK A FÉNY

 

Megrázhatom fáimat, már közelednek testvéreim.

 

Ívlámpák vagyunk egymás szívei fölött, a kicsi madarakat látod-e vállainkon?

Mi vagyunk azok és szelíd arcunk is egymáshoz ér -

Nyissuk ki egészen magunkat, egyszerre jusson mindenki a szeretetbe.

 

A Napra akasztjuk sugarainkat, megszabadult kenyerek telepednek kü-

  szöbeinkre

Gyémánthidak szökkennek mindenfelé s az elaludt aknák

Pacsirtákként emelkednek szívünkbe és szelíden fölrobbannak csókjainkban.

 

Hát pazaroljuk szét harangjainkat, kitárt ajtónál mosolyogjunk

Szemünkben rejtőzik a torony, melyről beláthatjuk ismeretlen hazánk

  vidékeit

Készen vagyunk már égboltjainkkal s készen vagyunk a fényességre

Aki hajnalonta gyönge virágokat okoz.

 

1924 ősze

 

 

Törölt nick Creative Commons License 2017.04.10 0 0 572

 

117 éve, 1900. április 11-én született Márai Sándor

 

 

MÁRAI SÁNDOR: HÚSVÉT

 

 

Minden kezüket az asztalra tették,

Volt közte bütykös, sárga, lágy, öreg

 S az életüket rég elfelejtették.

 

János a bárányt nézte és mosolygott

Tunyán s hízelkedve, mint egy öleb:

Irígyen nézték, mert azt hitték, boldog.

 

De ők már nem voltak halász, se pásztor

Nem volt kedvesük, se ambícióik,

Csak a nevét súgták egymásnak párszor.

 

S keveset ettek és ritkán aludtak

Pénzük se volt, sem halászó hajóik,

Műveletlenek voltak s mit se tudtak.

 

Nagy lámpák voltak ők csak, mikben égett

Az ő neve. S csak éltek, mint a tárgyak.

 

Így ültek ott és valamire vártak.

Mikor Judás belépett.

 

 (Kassai Napló, 1923. április 1.)

Előzmény: Törölt nick (571)
Törölt nick Creative Commons License 2017.04.10 -1 0 571

 

“Gyerekkoromban a húsvéti ünnepet megelőző napok tragikusan hatottak reám. Egyszerre megváltozott a levegő színe és íze: sápadtsággal, nemes és gyászos virágszaggal, gyertyafénnyel telt meg a levegő. A dominikánusok terén körmenetek vonultak el, zászlókkal, melyre a Gyermeket és a Bárányt hímezték, s a tót asszonyok fájdalmas hangon énekeltek, mintha valamilyen jóvátehetetlen gyász szakadt volna a világra. E napokban féltem és nem mertem az utcára menni. A misztériumok nemcsak a szertartásokban élnek. “Keresztények sírjatok” – énekelték a templomban, s ilyenkor mindig sírnom kellett. Mintha személyes közöm lenne a húsvéthoz, mintha a harangzúgásból, az énekből hozzám is szólana valami végzetes és magánügyszerű. Az emberben van valamilyen isteni anyag, ami nem pusztulhat el, s van benne emberi anyag, mely irtózatosan tud szenvedni. Ezt éreztem. Ezért féltem.”

 

Márai Sándor Húsvét című írása

Törölt nick Creative Commons License 2017.04.10 0 0 570

 

 

 

   

         Sandro Botticelli, Divina Commedia, inf. 12.48 (disegno, 1485/90)

Előzmény: Törölt nick (569)
Törölt nick Creative Commons License 2017.04.10 0 0 569

Tizenkettedik ének

 

A vérfürdő

 

Ahol leértünk az ereszkedőre,

    sziklás hely volt és benne annyi romlás,

    hogy minden látás megborzadna tőle.

Miként Trienten innen a hegyomlás,

    amelytől szűk lesz az Adige medre

    (oka: földrengés vagy alapcsuszamlás)

s amely a hegynek csúcsáról mered le

    mintegy elvágva, hirtelen a sikra,

    hogy aki fönn van, nehezen mehet le:

olyan volt itt sok mélytörésü szikla

    és Kréta szégyene ezeknek épen

    tehénkedett rá hegyes csúcsaikra,

aki hajdan fogant az áltehénben;

    s amikor meglátott, magát harapta,

    mint akit a harag emészt szivében.

"Tán azt hiszed" - bölcsem feléje csapta

    e szót - "megint eljött Athén királya,

    ki odafönn rád a halált kiszabta.

Bestia, pusztúlj! Ennek nincs fonála

    hugodtól: ez nem téged ölni jött el:

    jött hogy kínotok lássa és bejárja."

Mint a bika, amelyet most ütött el

    a végcsapás, ha kitépi magát,

    futni nem tud, csak erre-arra szökdel:

olyannak láttam a Minos-bikát.

    S szemes vezérem szólt: "Siess leszállni,

    amíg dühöng; dühében mitse lát."

Igy indulánk a törmeléken át mi

    köveken, melyek lábaim szokatlan

    terhétől kezdtek ingani s leválni.

Tünődve mentem; s ő: "Te tán magadban

    e romra gondolsz, melyet őriz itten

    a vad harag, melyet most megnyugattam.

Nos, halld, midőn először idejöttem,

    először szálltam e mélyebb pokolba,

    akkor e szikla nem volt még törötten.

De (ha tudásom e felől se csorba)

    mikor lejött Az, ki a drága prédát

    a felső körből Distől elrabolta,

ő előtte rendült e csúf vidék át,

    hogy féltem titkos átomvonzalomtul

    (mint mondják, hogy már többször) újra szétállt

a Mindenség s chaosba visszafordul;

    s ez repesztette ezt a régi bástyát

    itt s másutt össze ily iszonyu zordul.

De nézz a völgyre: látod már folyását

    a vérpataknak, melyben forrva nyög,

    ki erőszakkal bántja földi társát!"

Ó, vak vágy s balga düh, ti rossz bünök,

    melyekkel úgy izgat e kurta élet

    s melyekkel úgy gyötör majd az örök!

Egy ívben-hajló árkot láttam, mélyet,

    mely, mint vezérem mondta, e pokolban

    keríti a síkot, mely messze széled.

És közte s a szirtláb közt hosszú sorban

    centaurhad fut nyilazó szerekkel,

    mint a vadászok szoktak hébe-korban.

Amint láttak, megálltak egy sereggel,

    melyből kiváltak hárman, nyillal, ijjal,

    előre kiválasztott fegyverekkel.

És egyikük: "Mért jöttök ide? Mily jaj

    vár" - messziről rivalt - "hogy erre szálltok?

    Onnan felelj; ha nem: lövök a nyillal!"

De mesterem szólt: "Innen nem kiáltok.

    Majd Chironnak közelről elbeszélem.

    Vigyázz! mohóságod már egyszer ártott."

Aztán vállamhoz ért és szólt vezérem:

    "Ez Nessus, a szép Dejanira holtja,

    ki önmagáért bosszut állt keményen.

Közbül, aki fejét mellére hajtja,

    a nagy Chiron, Achilles nevelője;

    hátul Pholus, haragját misem oltja.

S a vérpataknak még sok ezer őre

    jár ott nyilazva, ha ki csak kibukkan

    jobban, mint a bűne engedné, belőle."

S már odaérünk, hol gyors csapatuk van;

    Chiron vesz egy nyilat s tollával bajszát

    hátrasimítja, hogy ne legyen utban

s társaihoz, felfedezvén nagy ajkát,

    szól: "A hátulsó - jó lesz észrevenni -

    követ gurít, amerre löki talpát,

halottak lába ezt nem szokta tenni!"

    De mesterem már a szügyéhez állva,

    ahol a lóból ember kezde lenni,

felelt: "Biz él ez! Nékem kell leszállva

    kisérnem e homályos völgyön átal:

    szükségből jött, nem jókedvből, az árva.

Valaki megvált az allelujától,

    hogy engem ez új küldetésbe tégyen.

    Nem lator ez; s bün engemet se vádol.

De az Erőre, melyben bízva mégyen

    lábaink lépte e szokatlan utra,

    adj egyet a népedből, aki védjen

és a gázlóig igazítson utba

    s egy embert ott hátán átvinni bírjon,

    mert ez nem szellem, hogy röpülni tudna."

Tehát jobbmell felé fordulva Chiron

    Nessusnak így szólt: "Menj, vezesd el őket

    s vigyázz, nehogy valaki szembevíjjon!"

És így követtük biztos vezetőnket

    a forró vörös folyót megkerülve,

    ahol a vérben fővők messze bőgtek.

S láttam sokat szemöldökig merülve.

    S a nagy centaur szólt: "Ez csupa zsarnok,

    ki nagy vagyont rabolt és vérbe fürde.

A gyötrő itten meggyötörve bajmog.

    Itt Sándor s Dionysios, ki népét

    Sziciliának kínzá, mint a barmot.

S e homlok, mely sötét szőr alól néz szét,

    ez Ezzelinó; s a másik, ki szőke

    Obizzo d'Este, akit - jól beszélték -

a kölyke ölt meg, saját drága kölyke."

    Ekkor Költőmre néztem, aki intett:

    "Most rám másodszor, rá nézz először te!"

S a Centaur, nyomán vezetve minket,

    oly népnél állt meg, mely a forró lébe

    csupán nyakig merült és kitekintett;

s szólt egy magányos árny fölébe lépve.

    "Ez szúrta (oltár mellett) át a szívet,

    melyet maig tisztel a Themze népe."

Figyelmünk most oly fürdőzőkre tévedt,

    kiknek kiért már feje és a melle

    s köztük szemem sok ismerősre révedt.

Mind-mind sekélyebb lett a vérhab erre

    s ahol már benne csak a boka ázott,

    leszálltunk, átgázolni a mederre!

"Most észreveheted, ha megvigyázod,

    hogy amint a vér erre mind sekélyebb" -

    bölcs Centaurunk ekként magyarázott -

"amott tovább megint mélyebbre mélyed

    feneke, míg eléri fő özönjét,

    ahol a zsarnokokra hull itélet.

Erre Atillát, a világ pörölyjét

    bünteti még, aki büntetni tud,

    s Pyrrhust és Sextust; s erre feji könnyét,

amelynek a forróság nyit kaput

    Rinieri Corneto s Rinieri Pazzo,

    akiktől nem volt biztos semmi ut."

Szólt s visszafordult: várta már a gázló.

 

*********************************

 

DANTE

Isteni színjáték

 

-LA DIVINA COMMEDIA-

 

POKOL

Babits Mihály fordítása

 

Előzmény: Törölt nick (564)
Törölt nick Creative Commons License 2017.04.09 -1 0 568

WASS ALBERT:

ÜNNEPVÁRÁS...

 

Erdők, rétek, mezők:

terítsetek eléje szőnyeget!

 

 

Amikor erre jön:

virágok, nyíljatok előtte ki.

Pacsirták: énekeljetek!

Patakok: csengjetek, nevessetek!

Galambok: búgjatok!

A nagy mező legyen dallal tele,

és napsugárral, fénnyel, szerelemmel,

csak tavasz legyen akkor és kacagás,

szemeinkben ne lásson könnyeket…

Erdők, rétek, mezők:

terítsetek eléje szőnyeget!

 

Én majd csak nézni fogom Őt,

és imádkozva szüntelen.

Ha rám se néz, ha meg se lát,

megcsókolom a lábai nyomát:

nekem ez lesz a legszebb ünnepem!

 

(Vasárnap, 1927. július 10.)

 

 

      Wass_Albert_versek

Előzmény: Törölt nick (567)
Törölt nick Creative Commons License 2017.04.09 -1 0 567

 

     

        Virágvasárnap - Cathédrale Notre-Dame de Paris

Törölt nick Creative Commons License 2017.04.09 -1 0 566

 

 

“Azaz nem érthető a Pokol a Purgatórium és a Paradicsom nélkül.”

 

                                                                                                           T. S. Eliot

 

********

 

"Eliot alapvető irodalmi teológiája

 

Az egykor unitárius, később anglo-katolikus Eliot felfogása a pokol, a purgatórium és a paradicsom lényegét illetően főleg irodalmi fogantatású, nevezetesen Dante főművéből eredeztethető. A 62 éves költő 1950-ben Mit jelent nekem Dante? című előadásában arról vall, hogy mintegy 22 éves korában kezdte el az Isteni színjáték rejtélyét fürkészni. Amikor azt gondolta, hogy egy számára különösen is tetsző részlet jelentését megragadta, memorizálta azt, és éveken át „elalvás előtt vagy vonaton utazva” recitálta.

 

------

 

 

            Eliot úgy találja, hogy „[a]z érzelmekről valaha is adott beszámolók közül Dantéé a legátfogóbb és leginkább rendezett. Az a módszer, ahogy Dante az érzelemmel bánik, (…) nem elemzi az érzelmet, inkább bemutatja a többi érzelemhez való viszonyát. Azaz nem érthető a Pokol a Purgatórium és a Paradicsom nélkül.” A rendezett kompozícióra törekvő alkotómód mellett írói látásmódot is bemutat a szerző. „A művész elmélkedése a borzalomról, a mocsokról vagy az undorról szükségszerű és negatív vetülete a szépség keresésére indító ösztönzésnek. Azonban (…) [a] negatív a kényszerítőbb.”

 

------

 

 

            A szenvedés fogalma az 1929-es Dante-tanulmányban differenciálódik. „A pokolban a kín magából az elkárhozottak tulajdonképpeni természetéből fakad, lényegüket fejezi ki; saját, örökké romlott természetük kínja gyötri őket. A purgatóriumban a láng kínját akarattal és tudatosan fogadják el a vezeklők.” A szenvedés fogalmának további finomítását jelenti Dante és Beatrice találkozása. Miután feltűnik a „hölgy” (Purgatórium, XXX. 32.), Dante „a régi vágynak érzé nagy hatalmát” (d’antico amor sentì la gran potenza; Purgatórium, XXX. 39.), s ráismer „a régi láng nyomára” (conosco i segni dell’ antica fiamma; Purgatórium, XXX. 48.). A felismerést követő párbeszédben „a régi és az új érzelmek szenvedéllyel/szenvedéssel teljes (passionate) küzdelmét látjuk; egy újfajta lemondás erőfeszítését és győzelmét, amely nagyobb, mint a sírnál átélt lemondás, mert ez a síron túl is megmaradó érzelmekről való lemondás. Ily módon ezeknek az énekeknek a legnagyobb a személyes intenzitása az egész költeményben.”

 

-------

 

A pokolbéli és a purgatóriumi szenvedés specifikus különbsége abban áll, hogy szükségszerű-e vagy akarattal elfogadott. Eliot olvasatában a Paradicsom az Isteni színjáték egészében közelíthető meg. „A Színjáték egészét tekintve pedig semmi nem fogható hozzá, csak Shakespeare egész drámaköltészete. (…) Shakespeare az emberi szenvedély/szenvedés (passion) legszélesebb áttekintését adja; Dante viszont bejárja annak legmagasabb és legmélyebb pontjait. Kiegészítik egymást.”18 Ez a bejárás is összefügg az akarattal, „hogy mindig a nagy Akaratba férjünk” (Paradicsom, III. 80.), hiszen létünk és életünk függ tőle; más szóval „akaratja: békénk” (la sua voluntate è nostra pace; Paradicsom, III. 84.)."

 

 

Előzmény: Törölt nick (561)
Törölt nick Creative Commons License 2017.04.09 -1 0 565

 

 

 

 

 

  Botticelli

 

  DANTE: ISTENI SZÍNJÁTÉK – ILLUSZTRÁCIÓ

  tempera, pergamen (Uffizi, Firenze)

Előzmény: Törölt nick (564)
Törölt nick Creative Commons License 2017.04.09 -1 0 564

 

Tizenegyedik ének

 

A Pokol beosztása

 

 

 

 

 

 

 

Egy magas part szegélyén lépegetve,

    mely állott nagy törött szirtek köréből,

    jutottunk még rémségesebb tömegbe.

S itt menekülni rothadt légköréből

    a bűznek, melyet ez a mély hely onta,

    ellenzőt rögtönöztünk födeléből

egy sírnak, melynek fölirása mondta,

    "Anasztáziusz pápát őrzi e szük

    üreg, mert Photinus tévútra vonta."

"Utunkat itt csak lassan lépve tesszük,

    hogy hozzászokjon orrunk némiképpen

    e szörnyü szaghoz; míg majd föl se vesszük"

szólt a vezér; s feleltem, kérve szépen:

    "Találj valamit, addig is hiában

    időnk ne múljon." "Azt akarom épen."

"Fiam" - folytatta - "e sziklák honában,

    három köröcske van lépcsőzve, mint ez,

    amelyet épen elhagyott a lábam.

Kárhozott szellemekkel telve mindez;

    de hogy amit majd látsz, megértsd előre,

    halld, melyik mért és mely törvény szerint vesz.

Minden, égben-gyülölt bűn célja dőre

    bántás; s e bántás módját aki kérdi:

    feloszlik ketté, cselre és erőre.

De mert a cselt csupán az ember érti,

    a csalókat az Úr jobban gyülölte,

    mélyebbre tette, s rájuk több kint mért ki.

Az erőszaktevők az első körbe

    vannak osztva; háromfélék lehetnek,

    s az első kör három gyürűre görbe.

Istennek, önmagunknak s embereknek

    árthat erőnk, magukban s birtokukban,

    mint ezt mindjárt nyilt szómból értheted meg.

Az embereknek árthatunk magukban

    halállal és sebekkel; s bitorolva,

    rabolva s gyujtogatva birtokukban.

A gyilkosok lesznek hát megtorolva.

    a vérengzők, a rablók és zsiványok

    első gyürűben, mind külön sorolva.

Azután kárt az ember önmagának

    erővel és vagyonának tehet még,

    s a második helyen hiába bánnak,

kik életüket maguk elvetették:

    vidámság helyett voltak szomorúak,

    vagyonukat szórták s kockára tették.

Azután erőszakkal még az Úrat

    sérthetjük megtagadva s káromolva,

    s természetet megvetve, s mit az Úr ad.

Azért bélyegzi Sodoma s Caorsa

    népét a legszűkebb gyürűnek alja,

    s ki Istenét rossz szívvel szóba hozza.

Csalást, amely mindenki lelkét marja,

    tehetünk avval, ki ránk bízva néz még,

    vagy akinek már bennünk nincs bizalma.

Utóbbi mód csak olyan kapcsot tép szét,

    amellyel a természet keze kapcsolt;

    azért a másik körben leli fészkét

a szinlelés, s ki hizelegve tapsolt,

    a simonia, rablás, hamisítás,

    csalás, lopás és még több, mocskosabb folt.

De oly kapoccsal is lehet szakítás,

    mely a természeteshez hozzájárul,

    s teszi, hogy épen bennünk, megbizik más.

S a szűk körben, mely centrumáig tárul

    a mindenségnek, hol Dis tartja székét,

    örök keserv az árulóra hárul."

S feleltem: "Mester, ajkaid beszédét

    jól értem, oly jól jelölöd külön meg,

    részenkint, ezt a tölcsért és a népét.

De mondd: lakói a mocsárözönnek,

    s kiket visz a szél, s kiket ver a zápor,

    s kik úgy szidják egymást, ha szembejönnek,

mért vannak Disnek vörös városából

    kizárva, ha rájuk az Úr haragszik?

    s ha nem, miért bűnhődik ez a tábor?"

És ő felelte ekkor: "Mért lopakszik

    elméd szokottról nem-szokott utakra?

    Vagy lelked mindig másfelé tolakszik?

Nem emlékeznél már ama szavakra,

    mikkel leirja Etikád a három

    állapotot, melyet sújt ég haragja?

Mértéktelenség, örvendés a káron,

    s bamba baromság. Az első kevésbé

    bántja Istent, s kevésbé kell, hogy fájjon.

S ha szellemed e mondást megemészté,

    vizsgáld, kik azok, kiket odafönn

    bünük a rossz városba nem igéz bé,

s megérted, hogy mért vannak ők külön

    más gonoszoktól, és mért hogy e néppel

    enyhébben bánik az örök Köröm."

"Ó, nap, ki győzve kűzdesz a sötéttel,

    megelégítesz, úgy hogy míg megoldod,

    tudásnál nékem édesebb a kétely.

De világíts meg még egy csöppnyi foltot" -

    feleltem. - "Hogy hogy az uzsora sérti

    Isten jóságát? fejtsd fel ezt a dolgot."

"A bölcsészet" - szólt ő - "ki jól megérti,

    jegyzi többhelytt, hogy a természet utja

    honnan vette folyását s merre tért ki.

Isten esze s munkája volt a kutja.

    S ki előtt nyitva áll a fizikája,

    s figyel: nem sok lapot fordítva tudja,

hogy mi a művészetnek főszabálya:

    természetet követni mint tanitvány,

    s igy a művészet Isten unokája.

S a Genezis-t, mindjárt elől kinyitván,

    ott megvan, hogy e kettőből vegyed,

    amiből élsz, családod gyámolítván.

S mert az uzsorás más utat követ:

    megveti a természetet, magában

    s tanitványában, s reményt másba vet.

De most kövess, mert én már menni vágyom,

    már a Halak a látkörön rezegnek,

    elnyúl a Göncöl napnyugati ágyon,

s lefelé ott túl, uj lépcsők vezetnek."

 

****************************

 

DANTE

Isteni színjáték

 

-LA DIVINA COMMEDIA-

 

POKOL

Babits Mihály fordítása

 

 

 

Előzmény: Törölt nick (562)

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!