II. Ramszesz halála után kezdődött az egyiptomi történelem egyik legkritikusabb periódusa. A nyugat felől támadást indító líbiaiak és a hozzájuk csatlakozó tengeri népek alapjában fenyegették Egyiptom létét. Az egyiptomi történetírás legendás elemet is sző a sorsdöntő harcok leírásába. Az egyik felirat szerint Ptah isten jelent meg álmában az öreg Merneptah (kb. 1234–1224) fáraónak, s kardot nyújtott át neki. A háború egyiptomi győzelemmel végződött.
Erről az időről beszél az Izrael-sztélé szövege is, mely nevét és jelentőségét annak köszönheti, hogy a befejező részben a levert ázsiai népek között – a világtörténelemben először – Izraelt is említi.
Az Izrael-sztélé ennek ellenére nem a szó szoros értelmében vett történeti szöveg. Tulajdonképpen a fáraó tetteinek gyakran himnikus magasságba emelkedő dicsőítése. Nem szigorú időrendben, krónikaszerűen sorolja fel az eseményeket, hanem tetszés szerint csoportosítja őket, és a hangulati elemek kiemelésére fekteti a fő súlyt. Nagy részét a líbiai háború leírása foglalja el. A hadjárat részletezése helyett csak egy-egy epizód érzékelteti a drámai fordulatokat és a korabeli állapotokat. Megismerjük a városokba zárkózó egyiptomi lakosság rettegését a barbároktól s a boldog békeállapot visszatérését. Élénk színekkel ecseteli a katasztrofális vereség következményeit a líbiaiakra nézve. Ügyes írói fogással őket is megszólaltatja, és saját szavaikkal érzékelteti kétségbeesett hangulatukat. Természetesen az egyiptomi győzelem, bár jelentősége kétségtelenül igen nagy volt, nem döntötte el véglegesen a két nép nagy küzdelmét. A líbiaiak rövid idő múlva újra szervezkedtek, tovább folytatták támadásaikat Egyiptom ellen. (W. Spicgelberg: Der Sigese hymnus des Merneptah auf der Flinders Petrie-Stele; ZAS. XXXIV. 1 kk.)
Ötödik uralkodási év, a nyár harmadik hónapjának harmadik napján őfelsége, Hórosz, az erős bika, akinek magasztos az igazsága, Felső- és Alsó-Egyiptom királya Baenre Meriamon, a Nap fia, Merneptah Hotephermaat alatt, aki gyarapítja az erőt, és magasra emeli Hórosz (erős) karját, aki erős bika, aki leveri a kilenc íjat, és akinek a neve az örökké valóságba jut.
Az ő győzelmeiről mesélnek minden országban, s tudtára adják minden földnek együttesen. A szépet az ő vitézi tetteivel mutatják meg. Felső- és Alsó-Egyiptom királya, a Nap fia, Merneptah, az erős bika, aki megöli ellenségeit, aki szép a csatamezőn, s aki hatalmas, mikor megtámadják őt. (Ő) a Nap, aki szétoszlatta, a viharfelhőt, mely Egyiptom felett volt, s adta, hogy Egyiptom lássa a napsugarat. Egy érchegyet mozdított el a lakosság válláról, s levegőt adott a népnek, mely be volt zárva. Felvidámította Memphiszt az ellenségein, és adta, hogy Tatenen örvendezzék az ellene lázadók felett. Megnyitotta Memphisz kapuit, melyek zárva voltak, és elrendelte, hogy templomai is megkapják a táplálékaikat.
Felső- és Alsó-Egyiptom királya, a Nap fia, Merneptah az Egy, aki százezrek szívét bátorítja. Levegő jut be az orrukba az ő látásától. Összetörték Temehu országot az ő életének idején. Félelmet keltett mindörökké a mašnašák szívében, s visszaűzte Libüát, mely Egyiptomot taposta. Nagy rettegés van a szívükben Egyiptomtól. Előnyomulásuk (?) véget ért (?). A lábuk nem áll meg, hanem fut. Lövészeik eldobják íjaikat. Gyors csapataik szíve elfáradt a meneteléstől. Felhasították tömlőiket, földre dobták, megragadták zsákjaikat, és elhajították. Libüa nyomorult, legyőzött fejedelme elmenekült a sötét éjszakában egyedül. Nem volt toll a fején. Mezítláb volt. Feleségeit elragadták a színe előtt. Elrabolták az ellátására szolgáló lisztet (?). Tömlőbe (való) vize sem volt, hogy életben tartsa magát. Testvérei arca esett rá, hogy megölje őt. Főnökei közül az egyik harcolt a másikkal. Táboraikat felperzselték, hamuvá tették. Minden vagyona katonák martaléka (tápláléka) lett. Jajgatva érkezett meg országába. Mindenki, aki a hazájában megmaradt, szitkozódott a fogadtatásakor: „A végzet büntetését kapta meg a fejedelem! Rossztollú!” – mondták rá, mindnyájan, városának a lakói közül. „Memphis összes isteneinek a hatalmában van. Egyiptom ura elátkozta a nevét. Merej, Memphisz isteneinek az utálata, valamint nemzetségének összes leszármazottai is mindörökre. Merneptah, a Nap fia üldözi a szülötteit. Merneptah adta neki a végzetet.” Libüa szállóigéjévé lett, s nemzedékek mesélnek a (következő) nemzedékeknek a győzelmeiről. „Nem tettek velünk hasonlót Ré (tehát az ősidő) óta” – minden öreg így beszél a fiához: „Jaj Libüának! Bevégezték az életet és a kellemes kalandozást a termőföldön. Egy nap alatt elrabolták mozgási szabadságukat.”
A tehenukat felégették egyetlen év alatt. Śuteh elfordult a fejedelmüktől. A településeiket elpusztították az ő kijelentésének megfelelően. Nincsen többé szállító munka ezekben a napokban. Hasznos az elrejtőzés, s (csak) a barlangokban van az ember biztonságban. Egyiptom nagy ura – az övé a hatalom és az erő –, kicsoda harcol vele (azok közül), aki ismeri a rohamát? Ostoba az, és nincs szíve annak, aki bevárja őt ...
Ami Egyiptomot illeti, ezt mondják (róla): „Az istenek óta Ré egyetlen leánya az, s a fia az, aki a nap trónusán ül. Nincsen (sikeres) szándék az emberei (lakói) megkárosítására. Az összes isten szeme üldözi azt, aki megrabolja őt. Ő véget vet ellenségeinek.” Ezt mondják azok, akik figyelik (?) a csillagaikat és (mindazok), akik ismerik könyveiket a szelek megfigyelésére: „Nagy csoda történt Egyiptomban!” Az, aki megtámadta őt, mint fogoly került a kezébe (ti. Egyiptoméba) az isteni király tervei segítségével, akinek erős az igazsága ellenségével szemben Ré előtt. Merej, aki bűnös módon gonoszat cselekedett Memphisz minden istene ellen, ő az, akit megítéltek vele együtt Héliupoliszban. Elítélte őt az isteni kilencség, bűnei miatt. A mindenség ura így szólt: „Adassék erős kar a fiamnak, aki igaz szívű, jóságos és szelíd, Merneptahnak, aki gondoskodik Memphiszről, védi Héliupoliszt, és megnyitja a helyiségeket, melyek be voltak csukva, s kiszabadít sokakat, akik be voltak zárva minden kerületben, hogy áldozatokat adjon a templomoknak, bevitesse a tömjént az isten elé, hogy megengedhesse az előkelő(k)nek vagyonuk birtoklását, hogy a közembereket visszaszállíttathassa városaikba.”
Héliupolisz urai ezt mondják fiukra, Merneptahra vonatkozóan: „Adassék neki olyan (hosszú) életidő, mint Rének, hogy megvédhesse azt, aki szenved, az összes idegen országtól. Adják át neki Egyiptomot ... örökre, hogy megerősítse (megvédje) a lakóit. Íme üldögélni (lehet) ennek a vitéznek az idejében, az életfuvallatok a hős karjaiból keletkeznek. Bőségesen önti a vagyont az igaznak, de a hazug nem birtokolja kapzsiságát. (Kapzsiságával szerzett kincseit.) Aki pedig lopott és bűnöket követett el, s másnak a hatalmát birtokolja, annak nem lesznek gyermekei (örökösei).” Ezeket mondják.
Merej, a nyomorult ellenség, Libüa legyőzött fejedelme jött, hogy áthágja Tenen (?) falait, aki felragyogtatja fiát a trónusára, Felső- és Alsó-Egyiptom királyát, a Nap fiát, Merneptahot.
Ptah így beszél a levert líbiai (fejedelemről): „Minden bűnét gyűjtsék össze, és fordítsák ellene. Adják őt Merneptah kezébe, hogy kihányassa vele mindazt, amit elnyelt, mint a krokodilus. A gyors elhurcolja a gyorsat. Az úr, aki ismeri az erejét, megragadja őt. Amon kötözi meg őt a keze számára, hogy átadassék az ő ka lelkének Hermonthisban, Felső- és Alsó-Egyiptom királyának, a nap fiának, Merneptahnak.”
Nagy öröm támad Egyiptomban, s ujjongás száll fel Egyiptom városaiból. Azokról a győzelmekről beszélgetnek, melyeket Merneptah aratott a líbiaiak felett. Ó, milyen szeretett ő, a győzelmes fejedelem! Ó, mennyire magasztalják a királyt az istenek! Ó, milyen boldog ő, a parancsoló! Ó, de kellemes beszélgetve üldögélni! Mennek szabadon járva az úton. Nincsen semmi félelem az emberek szívében. Az erődöket magukra hagyják. A kutak nyitva vannak, és hozzáférhetők (?) a küldöncök számára. A falak mellvédjei nyugodtan (állnak) a napsütésben, amíg őreik felébrednek. A madarai álomban feküsznek. A nau és a tekten csapatok azon a földön tartózkodnak, amelyiken akarnak. A legelők barmait magukra hagyják, mint a rideg marhákat, s nincsenek (jelen) a pásztorok a folyón való átkelésnél.
Nem kiáltanak és ordítanak az éjszakában: „Wahmak”! – idegen nyelven. Énekelve jönnek, mennek, nem jajveszékelnek az emberek szomorúan. A helyiségeket ismét betelepítik. Az, aki a termését szántotta, fogja megenni azt. Ré (ismét) Egyiptom felé fordult.
Ő, Felső- és Alsó-Egyiptom királya, a Nap fia, Merneptah azzal a rendeltetéssel született, hogy védje azt.
Az (idegen) fejedelmek le vannak verve, és így szólnak: „Békét!” (Śalom) Egy sem emeli fel a fejét a kilenc íj közül. Líbia el van pusztítva, Hatti békességben van. Kánaán gonoszul ki van fosztva. Aškalont elhurcolták, Gezert megragadták, Jenoámot nem létezővé tették. Izrael népe elpusztítva, nincsen magja. Hurru Egyiptom özvegyévé lett. Minden ország egyesül békességben. Felső- és Alsó-Egyiptom királya, Merneptah, aki élettel van megajándékozva, mint Re, mindennap, leverte mindazokat, akik vándoroltak.
A kis-ázsiai, szíriai, kilikiai hódítással kapcsolatban pedig felmerül, nem Merneptah fáraó idejében zajlott-e az ún. tengeri népekkel karöltve ez a rablóhadjárat, nem a híres Izrael-sztélén szereplő libüaiak soraiban kell-e ezeknek az amazonoknak egyes csoportjait keresnünk.
Ebben az esetben viszont kronológiai nehézség adódik, az egyiptomi feljegyzésekben szereplő harcok ugyanis legfeljebb ha egy nemzedékkel a trójai háború előtt történtek.
„Mürina, az amazónok királynője, úgy mondják, harmincezer gyalogos és húszezer lovas nőből álló sereget gyűjtött, akik főként a lovas gyakorlatokra fordítottak nagy figyelmet, ezeknek a háborúban való hasznossága miatt. Védőfegyverként kígyóbőröket hordtak, mert Libüában óriás hüllők [krokodilok?] tenyésznek. Támadó fegyverük a lándzsa, a dárda és az íj volt. Ez utóbbival szerfölött ügyesen bántak, nemcsak támadásban, hanem azok visszaverésénél is, akik őket menekülés közben űzőbe vették. Miután betörtek az atlantisziak területére, először Kerné lakóit verték meg nyílt csatában, majd a menekülőket egészen a város faláig üldözték. Azután hatalmukba kerítették a várost, és megkínozták foglyaikat, hogy a szomszédos népekben rémületet keltsenek. Minden felnőtt férfit megöltek, az asszonyokat és a gyerekeket rabszolgaságba hurcolták, a várost pedig lerombolták. A kernéiek balsorsának híre az egész vidéken elterjedt, és olyan rémületbe ejtette a többi atlantisziakat, hogy valamennyien átadták városaikat, és megígérték, hogy azt fogják tenni, amit parancsolnak nekik. Mürina királynő kegyesen bánt velük, biztosította őket barátságáról, és a lerombolt város helyén újat alapított, melynek saját nevét adta, majd azokkal a bennszülött foglyokkal népesítette be, akik ott akartak maradni.
Ezután az atlantisziak pompás ajándékokat adtak neki, és nyilvános megtiszteltetésekben részesítették; ő pedig elfogadta jóindulatuk eme jeleit, és megígérte, hogy megvédelmezi őket. Mivel az atlantisziakat gyakran megtámadták a szomszédságukban élő gorgók, akik minden időkben ellenségeik voltak, Mürina királynő az atlantisziak kérésére a gorgók ellen indult. A gorgók csatába szálltak vele, a harc elkeseredett volt, de végül az amazonok győztek, ellenségeik közül számosat megöltek, és nem kevesebb, mint háromezer foglyot ejtettek. A többiek az erdőkbe menekültek, ezért Mürina felgyújtatta azokat, hogy ezt a népet teljesen megsemmisítse. Mivel ez a terve nem sikerült, visszavonult országuk határára.
Az amazonok, sikerüktől büszkeséggel eltelve, egyik éjjel elhanyagolták az őrszolgálatot. Az elfogott gorgók elragadták lándzsáikat, és sokat lemészároltak közülük, de az amazonok hamarosan bekerítették, és túlerejükkel legyűrték őket, majd a heves ellenállást leküzdve valamennyiüket megölték. Mürina megölt társnői holttestét három máglyán égettette el, aztán három nagy sírhalmot emeltetett nekik, amelyeket mind a mai napig az amazonok sírhalmának neveznek. A gorgókat, akik a rákövetkező időkben újra elszaporodtak, később Perszeusz, Zeusz fia támadta meg; királynőjük akkor Medusza volt. Később aztán a gorgókat, akárcsak az amazonok nemzetségét, Héraklész irtotta ki. Nem tudta ugyanis eltűrni, hogy annyi sok jótétemény után, amivel az emberi nemet elhalmozta, fennmaradjon egy olyan nemzet, amelyet nők kormányoznak. A Tritón-tó pedig, állítólag, egy földrengés következtében eltűnt, mivel partjai az óceánba dőltek és összeomlottak.
Mürlna időközben, amint beszélik, átvonult Libüa nagy részén, és Egyiptomban barátsági szövetségre lépett Hórosszal, Iszisz fiával, aki akkor az ország királyaként uralkodott. Ezután háborút viselt az arabok ellek, sokat megölt közülük, és meghódította Szíriát. Amikor azonban a kilikiaiak ajándékokkal járultak elébe, fogadkozván, hogy mindent megtesznek, amit csak parancsol nekik, azokat, akik saját jószántukból kezére adták magukat, szabadon bocsátotta, és minden szolgaságtól mentesnek nyilvánította. Állítólag innen ered, hogy ezeket mind a mai napig »szabad« kilikiaiaknak nevezik.
Ezután a Taurosz hegység harcias bátorságukról ismert népei ellen indított háborút, keresztülvonulva Nagy-Phrügián a tengerig. Amikor aztán a tengerpart országait egymás után meghódította, hadjáratainak határául a Kaikosz folyót tűzte ki. A harcban elnyert országban kiválasztotta azokat a helyeket, amelyek új városok alapítására alkalmasak voltak, és többet fel is építtetett közülük.
Ezek közül a városok közül egyeseket saját nevéről nevezett el, másoknak viszont legfőbb parancsnoknői, Kümé, Pitané, Priéné nevét adta. Ám ezek csak ama városok, melyeket a tengerparton emeltetett; még több várost alapított a belső területeken. A szigetek némelyikét is hatalma alá hajtotta, mindenekelőtt Leszboszt, ahol megalapította Mütiléné városát. Ezt nővére után nevezte el, aki szintén részt vett a hadjáratban.
Amikor ezután a többi szigetet is szerette volna uralma alá vonni, vihar lepte meg, és miután megmeneküléséért fogadalmat tett az Istenanyának, egy lakatlan szigetre vetődött.
Miután egyszer álmában megjelent előtte, szentként tisztelte az Anyaistennőt, oltárokat emeltetett, és pompás áldozatokat mutatott be neki. A szigetet pedig Szamothrakénak nevezte el, ami görög nyelvre lefordítva »szent sziget«-et jelent. Ezzel szemben egyes történetírók azt állítják, hogy a szigetet, melyet addig Számosznak neveztek, az ott egy időben letelepült thrákok után nevezték el Szamothrakénak.
A mítosz azt is elbeszéli, hogy miután az amazonok visszavonultak a szárazulatra, az Istenanya, aki kedvét lelte a szigetben, sokakkal, egyebek közt saját fiaival, az úgynevezett korübászokkal együtt maga is a szigeten telepedett le; misztériumokat vezetett be, melyeket ma is megünnepelnek, és a szent területet menedékhellyé tette. Ugyanebben az időben történt állítólag, hogy a thrák Mopszosz, aki Lükurgosz thrák király elől menekült, a száműzöttek seregével együtt betört az amazonok földjére. Amikor sor került a csatára, Mopszosz serege diadalmaskodott, Mürinát, az amazonok királynőjét pedig a többiek nagy részével együtt megölték. A thrákok továbbra is sikeresen hadakoztak, ezért végül az amazonok visszavonultak Libüába.”
Diodórosz ezután előadja, hogyan hódították meg az amazonok Heszpera szigetét. Először az itteni városokat igázták le, kivéve Méné (görögül: a Hold) városát, melyet szentnek tartottak. Ezután hadat viseltek a szomszédos törzsek ellen, és nagy várost alapítottak maguknak, melyet alakja után Kherszonészosznak (félszigetnek) neveztek el.
Innen már nagyobb vállalkozásokat is terveztek, uralmuk alá szándékozva vonni a lakott Föld nagy részét. Először az atlantisziak ellen vonultak, akiknek gazdag országában szintén sok város emelkedett.
Diodorus' description of the Amazon tactics was similar to those of the Parthian cavalry archers. The Parthians were superb horsemen, who had developed the skills of firing their arrows as they retreat from their enemies.
Egyelőre álljon itt Diodórosz néhány sora a libüai amazónokról, később aztán majd folytatom a szicíliai történetíró fejtegetéseinek ismertetését:
„Ajánlatos volna most már az egykori libüai amazonokról is szólnunk. Sokan ugyanis azt hiszik, hogy nem léteztek más amazonok, csak azok, akik Pontoszban, a Thermódónnál éltek; de igazából ez nem így van, mert a libüai amazonok sokkal régebbiek, és emlékezetes tetteket hajtottak végre. Ám nagyon jól tudjuk, hogy történetüket sokan különösnek és hihetetlennek fogják tartani. Mivel ezeknek az amazonoknak a nemzetsége már sok nemzedékkel a trójai háború előtt teljesen kipusztult, miközben a Thermódón menti amazonok országa röviddel ez előtt a háború előtt virágzott fel, az utóbbiakról feltehető, hogy mint akik később születtek és ismertebbek, megörökölték a régebbi és majdnem teljesen ismeretlen amazonok hírnevét.”
Ebből a híradásból mindössze annyi derül ki, hogy a libüai amazónok hatalma nemcsak hogy lehanyatlott jó pár emberöltővel a Kr. e. XIII. század előtt, de maguk az említett asszonyok fel is őrlődtek a folyamatos küzdelmekben.
Nézzük a szicíliait tovább:
„Azt is mondják továbbá, hogy a nyugati fekvése miatt Heszperának nevezett szigeten éltek, amely a Tritón-tavon vagyon. Ez utóbbi a nagy óceán közelében hullámzik, és a belé ömlő folyó nevéről mondják Tritónnak. Ez a tó az aitiopszok közelében fekszik, és egy vidéknek a legnagyobb hegységénél van, amely belenyúlik az óceánba, és a görögök Atlasznak nevezik. Az említett sziget állítólag elég nagy, és sokféle fa gyümölcsével gazdag, melyekből a bennszülöttek táplálékukat merítik; kecskéjük és birkájuk is van, melyek tejet és húst adnak gazdáiknak; gabonával azonban ez a nép nem él, mert még eleddig nem érezte ennek szükségét.”
Lehet találgatni, vajon hol lehetett a Tritón-tó, amelynek egyik szigetén ezek az amazónok éltek. Ma már tudjuk, hogy a Szaharát nagyrészt óceán borította az ősidőkben, s hogy a víz itt fokozatosan tóvá szűkült, végül elpárolgott. A magyar Almásy László volt ezeknek a felismeréseknek az egyik úttörője. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy Észak-Afrika nyugati partjaihoz kellett, hogy közelebb essen ez az ősi Amazónia, erről árulkodik legalábbis a Heszpera név (heszperosz = nyugat), és én úgy tudom, hogy az egyiptomiak is kemény küzdelmeket folytattak bizonyos libüaiakkal, akik – feltehetően a kiszáradás miatt – a Nílus-vidékre törtek.
Ráérő időmben elovastam a líbiai (?) amazonokra vonatkozó mítoszokat, regéket.
Ebben az áll, hogy Myrine, a líbiai amazonok királynője egy 30 ezer gyalogosból és 3 ezer lovasból álló hadsereget gyűjtött maga köré.
Ezzel meghódította Egyiptomot, majd szétverte az arabokat és meghódította Szíriát is.
Ezután Kisázsia ellen fordult, ennek nagy részét szintén az uralma alá vetette.
Ezután kissé homályos a szöveg, de az a lényeg, hogy egy görög (?) király nagy sereget gyűjtve nagy győzelmet arat az amazonok fölött. Myrine is elesik a csatában, sírja a későbbi Trója környékén van.
Te szerinted van ezeknek a mítoszoknak valami reális történelmi alapjuk és ha igen, akkor a történelem időrendjében hova helyezed őket?
De reg lattam ezt a fotot:) Evekkel ezelott meg az amerikai fegyver-liga oldalain tunt fel. Ezert indiszkretnek tartom, hogy egy magyar honlap hivatkozasat irtak ra, mintha annak lenne a tulajdona.:))) Bar, manapsag ez is belefer.;))
A szkütháknak az amazonokkal való rokonságára, szoros kapcsolataira, közös hadjárataira:
Walther Leonhard: Hettiter und Amazonen – Die griechische Tradition über die Chatti und ein Versuch zu ihrer historischen Verwertung; Teubner, Leipzig–Berlin, 1911
Egyébként a késői hattik (szkíták) és az amazónok öltözéke, mindenekelőtt a jellegzetes fejfedő és a lovagláshoz ideális nadrág Mitanni vezető etnikumának, a médeknek (magyaroknak) az öltözetével megegyező, az antik szerzők mindenesetre szkíta és méd divatról beszélnek e téren.
Képek még az amazónokról: Hatti (szkíta) őstörténet 328., 330.
Ha jól emlékszem, a Hatti (szkíta) őstörténet rovatban közöltem hasonló képeket szkítákról, akiknél még a "kezeslábas" csíkozása is megegyezik az amazón viseletek mintázatával...
Itt is a jellegzetes kalpag (bal oldali nőalak)
Az istenek véleményének kikérése hadba vonulás előtt 
Az említett szkíta férfi (varázsló vagy májjós, béljós?) arcképe közelről