Ha verskedvelő ember Dsida-költeményeket olvas, hajlandó megfeledkezni mindenki másról, és el sem tudja képzelni, hogy egyáltalán lehet ennél szebb, finomabb, tökéletesebb költészet. Nem, nem volt válaszadó, nem volt irányt mutató, tömegeket helyes történelmi útra vezérlő lángelme, nem volt költészetével egyben történelmi alak. Valójában amolyan kismester volt, de micsoda mester! Talán úgy mondhatnánk, hogy a legóriásabb a kicsinyek között; a meghitt magánélmények, a jelentéktelen apróságok zsenije, a formatökély mesterjátékosa. Ki lehet mutatni szövegkritikai elemzéssel, hogy Kosztolányi és Tóth Árpád mennyire hatottak rá. Azt is el lehet magyarázni, hogy költészetének java része jelentéktelen apróságokról szól. De... de miközben az ember Dsida-verseket olvas, nem is jutnak eszébe esztétikai vagy irodalomtudományi kérdések, hanem a lélek együtt hullámzik a sorok dallamával, érzéki örömmel hallgatja az összecsengő rímeket, legszívesebben a maga szerelmének mondaná el azokat a szavakat, amelyeket Dsida Jenő Violának vagy Violáról mondott, vele együtt ténfereg erdőben-mezőben, és eljátszogatna a költő kutyájával. Szigorú, szakszerű kritikus azt is mondhatná, hogy ez a vitathatatlanul nagyon tehetséges és sajnálatosan fiatalkorban meghalt erdélyi költő világéletében közhelyekről írt. Igen ám, de ezek a közhelyek: szerelem, természet, együttérzés a szenvedőkkel, öröm olyan jelentéktelen kellemetességek miatt, mint üldögélni egy havasi vendéglőben, sétálgatni egy kutyával, nézni egy rügyező faágat. Ezek a közhelyek: maga a mindennapi élet. Aki ezeknek örül, és örömét másokkal is közli, az szebbé teszi embertársai életét is. Petőfitől tudjuk, hogy aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Dsida Jenőnél aligha szerette valaki is jobban a virágokat. És az olvasó valahogy úgy képzeli, hogy aki Dsida verseit szereti, az sem lehet rossz ember; sőt minél többet olvassa, annál jobb ember lesz belőle. Ez a szelíd poéta megtanít gazdag lelki életű, szelíd embernek lenni.
Kicsi testvér, a kezemben tartom a szívedet: Mért olyan hideg? Ha az égre nézünk, odafent is zöld füvet látunk, locsogó kis patakokat s az erdők fordított képét. Látod, ott megyünk mi is, az árnyas úton, milyen kicsinyek vagyunk a nagy-nagy messzeségben, gyöngén ölelem jobb karommal a derekadat: mindjárt eltűnünk. Nem az a fontos, amit nagyképűen egymásnak mondtunk és a világnak. Kicsi kutyánk, akinek csontot adtál, ott megy utánunk, szereti a kis fekete törtlábú macskát, akit meggyógyítottál. A vén kofaasszony, akivel pár jó szót szóltál, fehér kendőt lenget utánunk: ráncos, gyűrött, egyszerű lelkét. Nézd, milyen piros sugarakkal, piros örömmel vár minket a messzeségek messzesége; kezemben tartom a szívedet: melegedik, melegedik...
Reszkető, enyhe fény sugárzik. Egy felhő lassudan megyen. A lélek fáj, a fény sugárzik. Valaki ballag a hegyen, hűs homlokáról fény sugárzik s szemét lehúnyja - úgy legyen!
Elszállt szerelem illatától kövér és fűszeres a lég. Halott szerelem illatából soha, de sohasem elég. Bomló szerelem illatából sejti a szív, hogy itt a vég.
A seb szép csöndesen begyógyult, - ó, angyalok, bús, kék szeme - a seb már nem sajog, begyógyult, - ó, halkan búgó, mély zene! - a seb már régesrég begyógyult és mintha mégis vérzene.
Valaki lépked, felfelé tart. Bozót közt víg madársereg. Valaki lassan felfelé tart. Tövisről vérharmat csepeg. Valaki fel, a csúcs felé tart, hogy önmagát feszitse meg.
Valami volt. Mint mikor megakad az óra s tovább ketyeg, egy szomorú angyal szivárványra mosolyog és újra pityereg. Szélűzött felhők közt kisüt a hold. Boldogságból torony emelkedik s már leomolt. Illanó illat villanó fény, káprázó szemnek ezerszínű folt. Egy búcsuzó fecske átsuhan házunk füstje fölött. Csak ennyi volt.
Hiszen ismertétek a mosolyt!
Fehér és gyapjas bárányka volt,
nem hasonlított a bivalyfekete
síráshoz, a cinikus, rókaveres
kacajhoz sem. Most elveszett.
Pedig nagyon szerettem, olyan tiszta,
olyan őszinte, szelíd és meleg
volt. Most elveszett. S odakünt már
esteledik, farkasok üvöltenek
mindenfelé, kísértetek járnak
a városvégi elhagyott romoknál,
készülő vihar lengeti a fákat,
a kapukat is be kell zárni,
a gyertyákat is meg kell gyújtani.
Vajon hol jár, hol reszket, milyen
vadon erdőben béget és sír utánam?
Bárányfelhőt tartok az óljaimban,
emlékeimet nevükön szólítom,
szeretem az embereket.
A csillagok fényes esője alatt
bőjtölök és imádkozom este
és a Halálnak minden vacsoránál
külön tányért teszek asztalomhoz.
Ha kérdeznek, halkan felelek,
hiszem a föltámadást.
Márványba vések egy fehér nevet
s eltemetem mélyen a föld alá.
Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne.
Már legalább minekünk iszonyúan tetszik ilyenkor.
Hívogatón fut az út, ragyogón felporzik a léptünk,
körbe kivánatosan kiterülve feküsznek a falvak,
testvérünk a rög és neve van valamennyi bokornak.
Kéklik az Árpád-csúcs, ott jártunk tegnapelőtt és
túl amaz erdőn, lent van a völgyben a csörgedező kis
sziklai forrás, Szent János kristályvizü kútja.
Nézd, a szinek, diadalzászlók, a szemünkbe lobognak,
kék, zöld, barna, piros, bíborlila, sárga, narancsszín,
lelkesek és tüzesek, meghányva ezüsttel, arannyal,
nagy kigyuladt zászlók, minden nép zászlaja: fennen
hirdeti mind, hogy a jó anyaföld valamennyi fiának
egyformán lobogózta ki roppant ünnepi termét
s minden nemzeteit közösen kebelére fogadja.
Ó, látás gyönyörében boldogan elmerülők, mi!
Hát a szagok! Televényföld illata, májusi esték
illata; édes akácfa-virág dús illata, kedves
szép szeretőm szájának vadszeder-illata, zizge
szőke hajának fűszeres illata, ifju szerelme
ujjaimon maradó meleg illata, melyre ficánkos
huncut örömmel ismersz rá, nagyokat szimatolva,
Tinti kutyám, mikor éjszaka álmatagon hazatérek,
félrecsuszott nyakkendővel, dudorászva magamban.
Ó, finom illatok áldott, enyhe taván lebegők, mi!
Jó a tapintás is, puha csiklandó tenyerünket
végighúzni a pázsiton, átborzolni az érett
búza fölött, simogatva kuszálni a hajba, a síma
test zugain babrálni, kutyuska fülét vakarászni
s tiszta hideg patakok habját paskolni sikongva.
Édes az íz is, az ajknak, a nyelvnek, az ínynek elomló
ingere, táplálékok örömteli útja erünkbe,
drága kenyér, aranyos pecsenyék s ó, nagyszerü csontok,
ízletesen ropogó, remek álmai sok kutyaszívnek,
bájos burgonya, kedves ugorka, szerelmetes alma:
hódolok ennivalók és innivalók zamatának,
legfőképen azonban a bornak, a bíboran ömlő
rácürmösnek, amely víg dalra deríti a lelket
s vérünket duhaj ugrálásra pezsegteti, táncra.
Áldom a hang szent élvezetét is: a fák suhogását,
ég morajos dörgését, záporeső zuhogását,
kis verebek csipegését, nagy motorok dohogását,
nők csacsogó fecsegését, pajkos ebek csaholását,
fürge lovak dobaját és társzekerek robaját és
zongora mély akkordjait este, ha kedvesem ujja
surran a billentyűkön s halk futamok szeliden hűs
hullámzása csobog körül. Ó "Traviata" szerelmes
dallama, ó zengő "Pathétique" s valamennyi szonáta!
Szép dolog élni, kutyuskám. Szembe haladni a széllel,
ázni, ha bús zivatar vág, megszáradni, ha nap süt,
szánon siklani, míg a pihék csillogva csapongnak
s vattacsomóként ülnek vállamon és a fenyőkön.
Nagyszerü elcsavarogni, bolyongani, menni örökké,
így lézengeni, mint most, gondtalanul fütyörészve,
így ballagni, kutyástul, erős nagy örömmel a szívben,
s mondani himnikusan: Csodaszép, csodaszép ez az élet,
semmi se mulja felül. Légy csonka, beteg, nyomorult bár,
mégis öröm szippantani fényt, levegőt, vakon is kéj
megtapogatni a nap tüzes arcát. Százszor, ezerszer
szép, ha emellett még fiatal költő is az ember,
hóbortos daloló, feltártszivü, harmatosan jó,
mint a madár, ki csipog s apró bogarakra vadászik,
mint farkaskutya, kit megszáll lobogó heve és a
macska nyomába iramlik. Mert sunyi macska a Szépség,
tisztafehér, pamacsos cica, hirtelen ugrik, elillan,
olykor szembe lapul, köpködve, sziszegve nyivákol
s újra futásnak ered. - Nincs, kiskutya, más hivatásunk,
mint macskára vadászni, vidáman inalni utána,
meg-megfogni, ereszteni, játszani véle, magasra
tartani felnevetőn, komor emberek arca elébe
villogtatni: kacagjon a lelkük, látva, milyen szép,
mily kecses állat a Szépség, hó-cica, furcsa bohó Vers.
Senki fiának nincs joga kérdeni minket egyébről,
számotadáskor is egy kérdésre felel csak a költő
s egy kérdésre kutyája: Hogyan sikerült a vadászat?
Megmutogatnak az emberek itt megyen Ő a kutyával!
Tapsol a Kisjézus Szűzmária kedves ölében,
boldog az Isten ránkpillantva derűs magasából,
sírni szeretne igaz gyönyörében, ilyennek akarta
látni az embert és a kutyát, mielőtt e világot
megformálta. A nap fele forgó sárga virágok
mind mifelénk fordulnak, a porba borulnak előttünk,
tisztelnek pipacsok, kék búzavirágok, a burján
tűzbimbókba borul közelünkben, a lepke felujjong
s este, ha hosszas utunkról izzadtan hazatérünk,
hétszeres illatot ontnak a floxok a kertben, a rózsák
illat-imába merülnek, a tág üvegékü verandán
csillagokat szikrázik a clyvia és amaryllis.
Kedvemet el nem rontja, ha bús, beteg, éhesen omló
emberek állnak elém a nyomor nyavalyás negyedében.
Rájuk kell mosolyogni: Miért vagy kishitü, testvér?
Mondd, mire jók az üres-zsebü, telt-szivü, ifju csavargók,
vándorok és remeték? Nem bízol erős szavaikban?
Próbáld meg, no, eredj csak utánuk a tarka hegyekbe,
jöjj csak utánam, - mindnyájan, kiket öldös az élet,
gyertek utánam, málnát s epret eszünk a bozótban,
gyantalehelletü fák közt felbuborékol a tréfa,
nagysüveges fura törpék öntenek írt sebetekre,
télen a zsémbes, fancsali gazdagokat könyörögjük,
lássák, mekkora kéj vidulón, örömest adakozni,
éjszaka vágjuk a bükköt, máglyatüzet hevenyészünk,
összebujunk szeliden s egymás melegében elalszunk.
Ó, nehezen megy tönkre, sokára hal éhen az ember
telve dalos bizalommal! A gondot, a terhes, a gyilkos
gondot kell csak elűzni az agyról. S hinni jövendőnk
biztosan érő, emberi, boldogitó igazában...
Tinti fiacskám, hidd el, nincs gonosz ember a földön,
kedvesek, áldottak, szeretők valamennyien ők, csak
éhesek és fene házakban virrasztanak éjjel,
nem szívnak tüdejükre elég levegőt, szomorúra
hervasztják magukat sok semmi miatt, tele vannak
nyüggel, rossz a szemük, nagynak hiszik azt, ami apró
nem veszik észre, mi fontos, nyelvüket összezavarták
s főként Tintikutyájuk nincs, kivel alkonyi séták
felszabadult, meghitt derüjében üdüljenek olykor.
Nem gonosz ember a tolvaj sem, ne ugasd meg a tolvajt,
hadd vigye el csak a rózsafa-gömböket éjjel a kertből,
mint ahogy eddig tette: eladja szegény, hiszen éhes,
jóllakik árán őmaga, gyermeke és felesége.
Meg ne ugass senkit soha mérgesen. Éjjel a hold vén
fintoros arcát szemléld csöndesen és szeretettel.
És ha a szomszédék beteges, buta pincsikutyája
kísértetről mond neked ismét zagyva meséket,
rá se ügyelj, vagy vágd a szemébe szilárd nyugalommal:
csúf mese az, te nem is hiszed el, mert tágas a föld és
tiszta kelettől napnyugatig, nincs rém e világon,
jó füvek és fák vannak, a nap süt, a rőt telihold száll,
örvendezve az emberek és a kutyák örömének.
Zengd bele bátran a térbe, csahold fel a csillagokig, mit
csillámló-szemü gazdád is zeng, hirdet örökké:
Szép e világ, gyönyörű e világ és nincs hiba benne!
Miképen boltíves,
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s már félig fent lebeg
a tiszta étheren, -
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli
s a nagybetük közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelid mosollyal
lelkét kileheli:
úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága.
Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kivüled
semmi sem érdekel.
Kihülhet már a nap,
lehullhat már a hold,
e zengő túlvilág
magába szív, felold.
Édes illatai,
különös fényei
vannak. És szigorú
boldog törvényei.
Mit máshol ketyegő
kis óra méreget,
itt melled dobaja
méri az éveket
s ha szólasz, mindegyik
puhán, révedezőn
ejtett igéd ezüst
virág lesz kék mezőn
és sóhajod a szél,
mely fürtjeimbe kap
és arcod itt a hold
és arcod itt a nap.
Sokszor, mikor a napba nézek,
már-már azt hiszem:
ő az igazi.
S elfelejtem, hogy minden látható,
tapintható és megcsókolható:
a rejtett igazinak
árnyéka csupán.
Valahol bennünk van az élet,
melynek árnyékát éljük,
valahol bennünk van a ház,
melynek árnyékát lakjuk,
valahol bennünk van a kenyér,
melynek édes árnyékát
megszegjük estelente.
Vagy valami irgalmatlan kék tó
mérföldes fenekén,
vagy felhőkbe gomolyítva úsznak
és távoznak tőlünk az égen -
messziről, messziről visszakiáltva:
Poéták, bolondok,
meg tudtok-e fogni?
Én nem tehetek róla,
megejtett ez a nyilvánvaló igézet.
Ha kedvesem hófehér vállára nézek,
ha mélységes, barna szemébe nézek,
remegve dobom felé a kérdést:
Milyen lehet a Gyönyörű,
kinek árnyéka vagy?
Az érett férfi búgó, tiszta, moll
panaszát vágytam elzenélni, mintha
szeptember-este mély gordonka szól.
S mi lett belőle? Semmi. Szürke tinta.
Akad a toll, a ritmus zakatol
s a lendület is lanyharöptű hinta,
melyről leugrott már a fürge, víg
gyerek s most árván leng egy ideig.
Kicsit úgy jártam, mint a bőbeszédű
vendég, ki sok-sok órán át cseveg
s csak akkor csillapul le a beszéd-dűh,
mikor látja, hogy a vendégsereg
el-elszunyókál, lágy szenderbe szédül.
Akkor feláll, bocsánatért hebeg
és röstellkedve, félszegen megyen ki
a híg esőbe. Nem marasztja senki.
Bocsánat, mondom én is. Indulok.
Kabátomat vigyázva leakasztom,
gyűrött halotti leplemért nyulok.
Szunnyad már minden, nem szólít marasztón
az ifjúság sem, egyre halkulók
a lépteim, csak árny vagyok, riasztón
lopodzó árny, kit áztat verdeső
vízeivel a szűntelen eső.
De ez megint nem függ mesémmel össze.
Figyeljük őt, a csapzott gyermeket,
akit fájdalma s ijedelme gőze
utcák során át hajszolt, kergetett,
hogy sajgó, véres ujját bekötözze.
Úgy száguldottam, mint a fergeteg
s a kimenőt bár tiz óráig kértem,
kilenc se volt még, hogy kapunkhoz értem.
Betoppanok és - ejnye! Itt ki járt?
Az ajtó, mely az ebédlőbe nyílik,
és tárva máskor, most kilincsre zárt -
mögötte csend, egy árva hang se hírlik -
Mi történt itt? Úristen! Hátha kárt
tettek apámban... Jól tudtam, nem illik
s arcomba pírral szállt a bűntudat,
mégsem vetettem meg - a kulcslyukat.
A látványtól gyökeret vert a lábam -
Ott állt apám a nagy tükör előtt
marcona, pompás díszegyenruhában.
Még álmomban sem láttam eddig őt
ily büszkén, daliáknál daliábban.
Sudár fenyő-alakja egyre nőtt
s káprázva néztem, mily szikrázva szórja
csillagtüzét sok gombja és zsinórja.
Mint csillogott és villogott az a
rengő aranyforgó csákója mellett!
S amiket mind onnan hozott haza,
hol párbajozni a halállal kellett:
harci keresztek s érmek halmaza
ragyogta be a dombormívű mellet.
De mindezeknél fénylőbb volt talán
a csörrenő, nagy kard az oldalán.
Majd szétpattant a lángoló tükörlap:
a tág ebédlő ablakain át
vakítva lobbantott a lemenő nap
a gőgös fejre kármin glóriát.
Fojtott parázs, mely végre levegőt kap, -
minden kigyúlt, vörös tüzet zihált
és ő csak állott feszesen az őrült
fényzuhogásban, mint egy megdicsőült.
A bús felejtés diadalt arat
az ember legszebb álmain s szerelmén
s mit emlékünkbe könny és vér marat,
fakul a Szín az évek sárga selymén,
de ez a kép örökre megmarad,
éles vonását, színét őrzi elmém
s így látom őt, a legendákba nőtt
férfit, apámat a tükör előtt.
Lement a nap s foszlott a multból elcsent
varázslat. Az a furcsa trombita
megint felharsant és a megrepedt csend
csüggedve csüngött, mint szakadt szita.
Egy ócska szék nagyot jajdulva reccsent,
szegény apám leroskadt, mint kit a
zuhanó tégla üt le s hosszu fojtott
zokogás rázta vállain a bojtot.
Szegény! Szegény! Ki eltört életét
épnek álmodja, míg tükörbe pillant.
Szegény apáink! Mintha vaksetét
szobába lépve kattintják a villanyt
s éles világosság fut szerteszét,
olyan metszően és vakítva villant
agyamban a megértés. - Ó, fanyar
keserű fény, mely szemgolyómba mar!
Olvadj, könnyelmű hályog, vaksi kéreg!
Dagadj és önts ki, könnyek tengere!
Rágcsálj bánkódás szúja, lassu féreg,
döfj mellen késes fájdalom, gyere!
Itasd át minden porcikámat, méreg,
veszett düh, melynek nincs ellenszere
Ime a gyermek, kit egy pillanatnak
titkai kölyöktigrissé avatnak.
Most fogtam fel, hogy mit vesztettek ők,
mikor igába tört a gőgös úr-nyak:
a szirti fák, a lombos vakmerők,
testőrei a haldokló Hadúrnak.
Karácsonyfákká zülltek a fenyők,
tűlevelükkel önmagukba szúrnak
s illatuk együtt fogy, mígnem kihal,
az emlék cseppenő gyertyáival.
Minden ízemben lüktetett a téboly.
Szerettem volna berohanni és
a tükröt homlokommal zúzni szét oly
dühödten, hogy hasadjon szörnyü rés
fejemen is, hátha velője szétfoly
s elszáll a rémült sorsfelismerés.
Hátha megváltanék repedt, behorpadt
roncs koponyámmal minden megtiportat.
Aztán lecsillapult a szenvedély.
Hűs áhitattal szólt valami halk szó,
mint harmatejtő esti csöndbe mély
morajjal rengő távoli harangszó:
Ezentúl immár célja van, hogy élj:
Hirdesd testvéreidnek messzehangzó
igével, hogy csak az marad alul,
ki önmagát elejti és lehull.
Mondják, apáink bűne, ami történt.
Mindegy. Mienk a végzet és a sors.
Ők még a multba révednek tükörként,
mi már a sodró víz tükrén, a gyors
jelenben látjuk arcunkat s a törvényt:
Tűrni - a bölcsek ételén a bors,
okulni - szükség, megbocsátni - jóság,
dolgozni - ez a legnagyobb valóság.
Bolyongani faluról falura.
Durva darócban gazdag, tiszta szellem.
Egymás szolgája mind és nem ura.
Csecsemő csámcsog minden anyamellen.
Így készülünk szelíd háborura,
mindíg magunkért, soha mások ellen,
sót párolunk és vásznakat szövünk
s míg kisebbítnek, lassan megnövünk.
Tudjuk, magát emészti el, ki lázad,
ki lángot éleszt, könnyen lángba vész.
Jöjj, szent gyalázat, gyógyító alázat,
belül munkáló küzdelem: egész
kicsiny téglákból rakni föl a házat!
Jöjj, ősigazság, mit a gyermekész
derengve sejtett s ámulván fölismert,
mint próféták a köd mögött az Istent.
Akárki adta, én a sós torok
vad szomjával köszönöm ezt a sorsot,
a csattogó, kegyetlen ostorok
kínját, a bort igérő csorba korsót,
melyből epét és ürmöt kóstolok,
a nagy intést, a félig kész koporsót,
a csipkebokrot, mely a közönyön
romon virágzott. Százszor köszönöm.
Mosolygok immár. Hallom, mint kopácsol
az ismeretlen kéz. De nem bitót,
nem vérpadot, és nem koporsót ácsol,
templomot épít, meghitt házikót,
- s tán minket edz és bennünket kovácsol
kemény acéllá, tűzben izzitott
pengévé s rája vési rendelését:
Te gyógyítod meg a világ kelését!!
Gőzhengerektől lesz erős az út,
ha megkötözték, nem hull szét a kéve.
...- Most búcsuzóul azt a kisfiút
nézzük megint, ki akkor - sok-sok éve -
otthagyja leshelyét és szinte fut
s az udvaron megáll kalaplevéve.
Nehéz szíve majdhogy meg nem szakad,
de tudja, hogy bemenni nem szabad.
A fáskamrába rejtezik el estig
s onnan bámulja, hogy az esti fák
az eget lassan feketére festik
s a csillagok, mint sárga kis gyufák
lobbannak fel és szemüket meresztik.
Egy tönkön ül a vézna kisdiák
s csöpögő ujjavére észrevétlen
tócsába gyűl a porban és szemétben.
