"Mintha láttam volna egyszer őt, mintha láttam volna Juhász Gyulát, láttam egyszer őt, egy vak és könnyes őszi délelőttön a szegedi temetőben, ahogy frissen-fölvirágzott lucskos őszi sírját nézi, a keskeny, hosszú kőkeretbe zárt halmot, az üvegcsillag krizantémokkal és vérző őszirózsákkal sörényes hátú föld-kockát, az esőszagú haláldombot, amely, mint virágból-szőtt táltosló hátközépig a földbe-süllyedten áll...
És Juhász Gyula csak állt ott magában, szótalanúl és könnytelenűl, nem hallotta Anna vak köd-nevetését, nem hallotta az őszi emlékbeszédeket..." (Juhász Ferenc)
Köszönöm néked, Ismeretlen, Hogy engedtél itt énekelnem, Néznem világod víg csodáit, Bár oly rövid a mulatás itt. Hogy láttam hajnalt hasadóban, Fehér hattyút fekete tóban. Piros rózsákat, zöld mezőket S mikor virul a temetőkert, Hogy hallgattam szél orgonáját, Mikor megzendülnek a nyárfák, Békák koncertjét a Tiszában És hogy nem éltem itt hiában, Mert néhány szív hajolt dalomra, Mint cipruság a sírhalomra.
E bárányfelhők a lágy esti égen, E boldogan és búsan lebegők, E szelíd nyájak örök, messzi réten, Oly ismerősök, oly kedvesek ők. Szakolca dombján őket néztem egyszer, Mikor szerencse s Anna elhagyott, Őket vigyáztam és őket szerettem, Ők voltak akkor a hű bánatok! Mi fáj ma úgy, mint soha, soha régen, Mi bánt ma úgy e fázós, őszi éjen? Tudom, tudom: ők mind a régiek még, De ifjúságom már csak kósza emlék.
E teli hold fényében földerengő Csöndes kis utcát ó be ismerem. Emlék kisér itt, múltakból kizengő Sok régi emlék ballagdál velem. Egy csók zokog, egy dal sír, egy búcsú szól És nem tudok megválni tőle még, Egy verset próbálok dúdolni újból És keresem elfáradt ütemét. Hajam derére tűz a hold ezüstje, Bágyadtan száll egy kémény szőke füstje: Tudom, tudom, a varjak mind belepték Múlt ifjúságom tarlott téli kertjét.
Ne bántsátok a lombokat: Susogta George Sand a halál előtt. Nem értették meg, én megértem őt. Ne bántsátok a lombokat, Hadd nőjenek, viruljanak az égre, Hadd mosolyogjanak napban, esőben, Hadd ringassák a békés fészkeket, Küldjék magasba a rigók dalát. Hadd boruljanak össze boldogan, Ha alattuk a szerelem tanyázik És hadd terítsenek álompalástot Az élettől elfáradt vándorokra. Ne bántsátok a lombokat, Hadd játsszanak alattuk gyermekek, Akik az első lépést most teszik, Tipegve ismeretlen cél felé És hadd pihenjenek meg a halottak Zöld sátraik alatt a rögök ágyán, Ne bántsátok a lombokat, ti élők!
Hiszem, hogy járt e földön egy szomorú, magányos Galileai férfi, ki harminchárom évvel Többet tudott, mint minden Cézár, poéta, mágus, S szelíd szava erõsebb, mint minden büszke kétely.
Hiszem, hogy az igéje túléli dómok ormát, Az arany kupolákat, a máglyát és a kardot, Hiszem, ha sohasem jõ, mit hirdetett, az Ország, Hogy az az Út, Igazság, melyen õ égbe tartott.
Remélem, hogy e földön, mely völgye siralomnak S csillaga küzdelemnek, a dúvadak helyébe Szelídebb népek állnak, s rózsásabb lesz a holnap, És nem lesz a bitófán mártírhalott a Béke.
Remélem, hogy a munkás megkapja méltó bérét, És nem lehet henyélni bíborban és selyemben, S a paloták alatt nem támolyog az éhség, S ebek harmicadán nem tengõdik a Szellem.
Szeretem e világnak minden gyönyörûségét És minden bánatát, a napot és esõt, A márciusi zsongást, a decemberi békét, A kelõ csillagot és a lepihenõt.
Szeretem kisfiúk és -lányok forradalmát Iskolák udvarán s a dérvert öregeknek Bús topogásait, sírok örök nyugalmát, Csak Mammon, gyilkosunk, csak téged nem szeretlek.
Késő szüret, de sors és ember Amit szőlőmben meghagyott, Annál becsesebb és érettebb S belőle bárkinek adok. Ez az én vérem: gyönyör és gyász Bora, bíbora benne ég, Fájó tavasz, szomorú szép nyár Emléke ott zsong benne még.
Megint tavasz van és megint panasz van Szívemben, ebben az örök kamaszban. Mert fiatal még és nem értik őt, Repül, mint a nyíl, mit Szerelem kilőtt.
Repül, de már nem várják szívesen Az ifjak és a vének kedve sem Derül reája s úgy borul föléje Az ég, mint hűtlen szép szemek kökénye.
Ravasz tavasz, ne játssz velem hiába, Ne csalj, színek és fények orgiája! Ha jő a tél majd s hímez jégvirágot, Én akkor is még múltak májusában Emlékek orgonáit tépve járok.
Esténkint - régi keresztény szokás volt - Számot vetek a lelkiismerettel: Mit tettél ember, mit vétettél ember? És mit nem tettél ember, most felelj?
Csordultig mindig a szív, e nagy kehely. Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman És álmosan, mert minden áldott reggel A régi vágy von: kelni napkelettel.
Azután mentél, mert az élet: menni, Egy célhoz menni, célnál sohse lenni.
És mit vétettél ember? Ember voltál S embernek lenni: siralmas való már És dicsőséges. Mint a csillag csillag S a rög csak rög, az ember is csak ember. Aludj hát szépen s kelj fel napkelettel, Amíg az élet mégis tűrhető, Míg ébredésre kedv van és erő. S ha csókokat nem is csókolhat ajkad, De új igét még mondhat és ha lankadt Szegény karod az ölelésre, lelked Ölelni tud jövőt, világot, embert.
Szeretlek téged, rejtelmes szemű, Titokzatos tekintetű jövő, Ki ott szunnyadsz igéinkben dúdolva Halkan s ha majd fölébredsz egy napon: Orkán és orgona lesz a szavad, Termő és tipró tett, mely testet öltött! (És én már nem leszek, már nem leszek.)
Szeretlek téged, édes ifjúság, Mely bús erőddel szálfákat szeretnél Tövestől tépni és síró gyönyörrel Bevésed szívedet tavaszi fákba, Szeles, bozontos, sápadt, kipirult Szép ifjúság, ki lassan eltiporsz, Míg énekelsz és izmos énekedben Megismerem tűnt énekem zenéjét (S dalolsz majd síromon is, síromon.)
Mint másaink, úgy húznak át az égen S elmúlnak, mint mi, szépen, csendesen. A semmiből bukkannak föl fehéren Vagy komoran s övék a végtelen. Oly idegenül szállnak, egyesülnek S oly nyomtalanul tűnnek ők tova S fölöttük az örök azúr derűnek Tovább ragyog fölséges mosolya.
Az egyik felhő szelíd, mint a bárány, Másik sötét, mint bika, egy a vég, Van, amelyiket átölel szivárvány S van, mely sívár, mint vén váromladék. Ó felhők, sokszor elnézem futástok S ballagástok, távol testvéreim S amíg ti mentek, én tűnődve állok, És nem találok ösvényt bánat, átok És borzalom bús földi térein.
Mint a bűvös vesszőt vesztett varázsló, Úgy révedek szét a tarlott világon, Rossz álom kútjából az égre nézek, A részvétlen és hűvös csillagokra. Megborzadok magánytól, messzeségtől; Magamtól s állok a múlás szelében: A rémülettől nem tudok beszélni S a félelemtől nem bírok dacolni. A megrontó kivette szívemet S egy könnyes, véres követ tett helyébe. A kezem nyujtom kapkodón, hiába S mindörökre elment kedv után S úgy búcsuzom mindennap a világtól, Hogy, jaj, holnap megint rá ébredek még, Reménytelenség lett a végtelenség.
Én Jézusom, te nem gyűlölted őket, A gyűlölködőket és a köpködőket. Szeretted ezt a szomorú világot S az embert, ezt a nyomorú virágot. Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet, És hogy felettünk csak az Úr ítélhet. Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat. A megbocsátást gyakoroltad egyre, Míg égbe szállni fölmentél a hegyre. Ma is elégszer hallod a magasban A gyűlölet hangját, amely égbe harsan. A gyilkos ember hangját, aki részeg, S a szeretet szavát feszítené meg. Én Jézusom, most is csak szánd meg őket, A gyűlölködőket és a köpködőket. Most is bocsáss meg nékik, mert lehet, Hogy nem tudják tán, mit is cselekszenek.
