„Állítólag Ausztrália az egyetlen hely, ahol a bolygón írmagunk maradhatna. Ott kellene berendezni az emberiség emlékeinek Múzeumát. Ami inkább raktár lenne a következő játékosoknak. „
Szerintem is jó ötletet adtál. Mivel Ausztrália, a szélsőségek otthona, ami a fejlettségbeli különbségeket illeti. Az Aboriginek és az angolszász kultúra, technológia, párhuzamosan meg van egymás mellett, egy időben.;-)
„Mik keltek ki ebből?” Kabóca lárvák biztosan nem.
Amennyiben ez a „tányér” kőből van, a fúrás technikáját gyakorolták rajta az inasok. De az is lehet, hogy azt tesztelték vele, hogy a meglágyított kövön mennyi lyukat lehet benyomni, amíg az meg nem dermed?
Bejáratott és a kész termékekkel népszerüsített technológia, bejáratták minden szigeten és földrészen. Néhány eredeti mintadarabra ráakadtak Krétán, bazaltból volt Cipruson és legutoljára beugrottak Mexikóba is. Állítólag Ausztrália az egyetlen hely, ahol a bolygón írmagunk maradhatna. Ott kellene berendezni az emberiség emlékeinek Múzeumát. Ami inkább raktár lenne a következő játékosoknak.
"Ehhez ma a szuport fejeket használják, de miért ne készíthettek volna ilyent akkor is? Az is kézihajtányos volt, kézi vezérléssel. Igaz sok időbe telt a munka, de az volt bőven akkoriban."
Elméletben rendben van a merev, ismételhető mechanikai vezetőrendszer készítése 5000 éve, amely funkcionálisan ugyanazt végezte: szűk nyakon át bevezetett hosszú szár → a végén abrazív fej → külső mechanikai megvezetés → lassú forgatás és/vagy előtolás. De ezt a gyakorlatban még nem mutatta be senki. Ott vannak a nagyon okos Fomitchev-Zamilovék - mutassák be a korabeli eszközökkel ezt a mechanikát! Szabad a pálya.
"A magas szintű, bejáratott kézműves technológia megléte, lehetett egy elszigetelt jelenség, már csak azért is, mert az egész „Tepe” projekt szándékosan el volt temetve a nagyvilág elől.;-)"
A tudás (ha egyszer megvan) nem vész el, csak átalakul.
A magas szintű, bejáratott kézműves technológia megléte, lehetett egy elszigetelt jelenség, már csak azért is, mert az egész „Tepe” projekt szándékosan el volt temetve a nagyvilág elől.;-)
„A szűk nyakú, alul erősen öblösödő keménykőedények szerintem továbbra is a legérdekesebb esetek. A kérdés: hogyan vezették és pozicionálták azt a köszörűfejet? Egyszerű gép íjas esztergával nem jöhet szóba. Ehhezt szükség van egy gépészeti rendszerre: pl. rögzített tengely → támasztott szerszámszár → mechanikai vezető → abrazív fej. „
Jól gondolod, szükség van egy második meghajtott rendszerre is, amivel a belső felületeket, az üreget kialakítják. Ehhez ma a szuport fejeket használják, de miért ne készíthettek volna ilyent akkor is? Az is kézihajtányos volt, kézi vezérléssel. Igaz sok időbe telt a munka, de az volt bőven akkoriban.
Szerintem ez: A Karahan Tepében nemrég (2024 végén) talált kb. 50 darabos fekete klorit edényraktár leletei azt bizonyítják, hogy a kézművesek már egy jól bevált, rendszerezett technológiai folyamatot követtek az edények vésésénél és polírozásánál - magas szintű, bejáratott kézműves technológia megléte.
Igen, a kérdés: hogyan tudták a forgást, a szerszámot és a méretellenőrzést hosszú időn keresztül stabil rendszerbe szervezni?
A legnagyobb problémát a kvarc- és egyéb abrazív por jelentette volna. Ha azonban a csapágyazás fizikailag elkülönült a csiszolási zónától, illetve valamilyen zsíros, olajos vagy nedves kenőanyag védte, akkor egy ilyen szerkezet egy munkadarab megmunkálásának idejére megfelelő stabilitást biztosíthatott.
A szűk nyakú, alul erősen öblösödő keménykőedények szerintem továbbra is a legérdekesebb esetek. A kérdés: hogyan vezették és pozicionálták azt a köszörűfejet? Egyszerű gép íjas esztergával nem jöhet szóba. Ehhezt szükség van egy gépészeti rendszerre: pl. rögzített tengely → támasztott szerszámszár → mechanikai vezető → abrazív fej.
Igen, a pontosság végső soron nem az eszterga létezése, hanem a tervhez való mérettartás. Valamilyen egyszerűbb metrológiai rendszer kellett. Sablonok - Például egy pontosan kialakított profil: kőből, fából és fémből. A munkadarabot addig csiszolják, amíg pontosan bele nem illeszkedik a sablonba. A precíziós gyártáshoz elég egy referencia-test.
Időtartama: Kb. 2,4 millió évvel ezelőttől i. e. 10 000-ig.
Jellemzői: Az eszközök készítésére a pattintási technika volt jellemző (például marokkövek). Az ember gyűjtögetéssel, halászattal és vadászattal fenntartotta magát, és hordákban élt. További alapszakaszai az alsó, középső és felső paleolitikum. [1, 2, 3, 4]
Középső kőkorszak (Mezolitikum / átmeneti kőkorszak):
Időtartama: Kb. i. e. 10 000-től i. e. 7000–6000-ig (a jégkorszak végétől a földművelés megjelenéséig).
Jellemzői: Felmelegedés, az állat- és növényvilág megváltozása. Apró méretű kőeszközök (mikrolitok) használata, az
Újkőkor (Neolitikum / csiszolt kőkorszak):
Időtartama: Kb. i. e. 7000–6000-től i. e. 4500-ig (a rézkor kezdetéig).
Jellemzői: Megjelent a termelő életmód (növénytermesztés és állattenyésztés), az úgynevezett neolitikus fordulat. Az eszközöket már nemcsak pattintották, hanem csiszolták is (kőbalták), és elterjedt a kerámiakészítés (agyagedények). A hordákat felváltotta a letelepedett, falusi életmód. [1, 2, 3, 4, 5, 6]”
Ha Karahan Tepe és általában a Taş Tepeler térségében már 11–12 ezer éve létezett fejlett kőmegmunkálási hagyomány, akkor ez önmagában megmutatja, hogy a kőtechnológia fejlődését nem szabad úgy elképzelni, mintha Egyiptomban Kr. e. 4000 körül hirtelen, a semmiből jelent volna meg. A predinasztikus egyiptomi kőtechnológiát éppen a Karahan Tepe-i kézműves előzmények miatt sem szabad technológiai vákuumban vizsgálni.
A következő hosszú fejlődési ív elméletileg teljesen lehetséges:
korai neolitikus kőfaragás és kőedény-készítés → generációkon át tökéletesedő csiszolási és fúrási technikák → specializált kézművesség → réz- és abrazív technológia → predinasztikus egyiptomi keménykő-edényipar.
Ami viszonylag új: Több ezer évnyi kőmegmunkálási tapasztalat állt az emberiség rendelkezésére a korai egyiptomi állam kialakulása előtt.
„A vita: Mennyire pontosan kellett a rendszert megvezetni és pozicionálni ahhoz, hogy a konkrét edény teljes 3D-geometriája (külső + belső felület, falvastagság-eloszlás, profilok, tengelyviszony létrejöjjön?”
Minden forgatáson alapuló megmunkálásnál, mint például az esztergálásnál, a pontosság feltétele az, hogy minél kisebbek legyenek a hézagok. Hézagok alatt azt kell érteni, ami a forgástengely átmérője és a csapágy furata között, illetve a szánok között van. Minél kisebb a hézag, annál kisebb a rázkódás, pontosabb a megvezetés. Azonban a súrlódás miatt hő keletkezik, amitől az alkatrészek kitágulnak, kenés, hűtés nélkül megszorulnak. Amennyiben a korabeli kézihajtányos megoldást nézem, akkor nagyméretű, nehéz, drabális eszközöket használtak, amiket nem a magas fordulatszám jellemez, hanem a rázkódásmentesség, a tehetetlen tömeg. Ha a „csapágyazást”jól megvédték a csiszolóportól, akkor sokáig dolgozhattak egy munkadarabon úgy, hogy nem jelentkezett a kopásból eredő rezgés. Tulajdonképpen a mérés, a tervhez való mérettartás az, ami a pontosságit jelenti. Kérdés az, hogy milyen mérőeszközeik, (sablon, etalon) voltak, amivel dolgoztak? Az „istenek”ajándéka, vagy saját fejlesztés, innováció eredménye?
Dunnék és az UnchartedX által bemutatott kutatások nemcsak aukciókon vásárolt, magángyűjteményi edényekre támaszkodtak. Az Artifact Foundation hivatalos engedéllyel bejutott a londoni Petrie Museum of Egyptian Archaeology gyűjteményébe, és mintegy 30, régészetileg dokumentált múzeumi tárgyat vizsgált modern metrológiai módszerekkel. A vizsgált tárgyak között predinasztikus és kora dinasztikus kőedények is szerepeltek; az anyagok között andezit, porfír, bazalt, diorit és gránit is megtalálható volt. A csapat FreeScan Combo+ strukturáltfény-szkennert, valamint a belső felületek vizsgálatához endoszkópos fotogrammetriát is alkalmazott.
A Petrie-vizsgálat különösen jelentős azért, mert itt nem ismeretlen eredetű magángyűjteményi tárgyakról van szó, hanem múzeumi kontextusban őrzött, régészetileg dokumentált leletekről. A vizsgálatok több tárgynál igen nagy geometriai szabályosságot és koncentrikusságot mutattak. Ez önmagában nem bizonyít valamilyen „sci-fi” szintű elveszett technológiát, de azt sem engedi meg, hogy a kőedények gyártását egyszerűen egy primitív, szabadkézi kézműves folyamatként intézzük el.
A döntő kérdés mérnöki szempontból az, hogy a mért geometriai pontosságot milyen kinematikai rendszerrel lehetett létrehozni. Különösen a nagyfokú koncentrikusság, a belső és külső felületek tengelyviszonya, a vékony falak és az összetett profilok esetében erős műszaki érv szól valamilyen tengelyezett, mechanikailag vezetett forgó-abrazív rendszer és geometriai ellenőrzési eljárás mellett.
Ez azonban még nem azonos egy konkrét „elveszett gép” bizonyításával. Azt viszont igenis jelenti, hogy a „földön ülő ember egy bottal pörgette, majd évtizedek alatt kézzel kidörzsölte” típusú magyarázat önmagában nem elegendő: a mért geometriát egy reprodukálható gyártási modellel kell megmagyarázni. Fomitchev-Zamilov (és a későbbi összehasonlító elemzések, pl. Arc Scientific) a saját metrikájukkal (koncentrikusság + körkörösség alapú minőségi pontszám) a Petrie-darabokat a kézzel készült tartományba sorolják.
A 0,6 mm körüli falvastagság, az átvilágíthatóság, az egyes rendkívül pontos magángyűjteményi darabok metrológiai eredményei és az π/φ-arányokra vonatkozó állítások külön bizonyítási kérdést képeznek – ezeket sem Fomitchev, sem mások nem magyarázták még meg teljesen predinasztikus eszközökkel.
Fomitchev-Zamilov nem azt állítja, hogy a predinasztikus edények pontatlanok. Éppen ellenkezőleg, azt írja, hogy a belső körkörösségük „nearly machine-made”, és a tanulmány bevezetőjében Stocks kísérleteire hivatkozva maga is elismeri, hogy bizonyos predinasztikus edények precizitása meghaladja azt, amit a szokásos kéziszerszám-technológiától várnánk.
Érdekes a vita Dunnékkal: nem az a kérdés, hogy volt-e abrazív forgácsolás – abban lényegében egyetértenek –, hanem hogy a mért koncentrikusság, falvastagság és összetett profilok teljes készletét megmagyarázza-e Fomitchev egyszerű, ismételten pozicionált forgó grinding-head (forgó csiszolófej) modellje. Képes-e teljes mértékben megmagyarázni a mért koncentrikusságot, a falvastagság-konzisztenciát és az összetett profilokat — különösen a legprecízebb (főleg magángyűjteményi) darabokon?
Dunnék:„Itt valamilyen kontrollált mechanikai rendszernek kellett lennie. A mért geometria (különösen a legprecízebb darabokon) olyan szintű tengelyazonosságot, falvastagság-konzisztenciát és profilhűséget mutat, hogy valamilyen kontrollált mechanikai rendszer kellett mögötte — nem elég a szabadkézi vagy lazán vezetett ismételt pozicionálás."
Fomitchev: „Igen, volt kontrollált forgó-abrazív rendszer, de ehhez nem kell modern eszterga. Elég egy ügyes, ismételten pozicionálható, tengelyezett abrazív eszköz, amely a nyakon keresztül dolgozik."
A vita:
Mennyire pontosan kellett a rendszert megvezetni és pozicionálni ahhoz, hogy a konkrét edény teljes 3D-geometriája (külső + belső felület, falvastagság-eloszlás, profilok, tengelyviszony létrejöjjön?
Egy egyszerű esztergán (ahol a munkadarab forog, a szerszám pedig fixen vagy vezetve dolgozik) a folytonos, forgásszimmetrikus külső felület könnyen kialakítható. Amint azonban fülek (lug handles) jelennek meg, a helyzet megváltozik. Egy egyszerű esztergán (ahol a munkadarab forog, a szerszám pedig fixen vagy vezetve dolgozik) a folytonos, forgásszimmetrikus külső felület könnyen kialakítható. Amint azonban fülek jelennek meg, a helyzet megváltozik.
Fomitchev a saját gránit-replikáinál is ezt a megoldást alkalmazta: esztergán megforgatta a testet, a füleknek hagyott peremet, majd kézi sarokcsiszolóval alakította ki a füleket (a hagyott peremből faragta ki a füleket).
(A gyakorlatban először a fő testet esztergálják (gyakran hagyva egy vastagabb „gallért” vagy peremet a fülek helyén), majd a füleket külön, nem forgó megmunkálással alakítják ki (marással, köszörüléssel, kézi csiszolással, sarokcsiszolóval stb.).
Ez mutatja, hogy a fülek jelenléte már önmagában megszakítja a tiszta, folyamatos esztergálási folyamatot, és plusz lépést, valamint más szerszámot/technikát igényel.
Az R2 és R6 jelű gránit darabokról azt állítja, hogy a saját minőségi metrikája szerint elérték vagy meghaladták Matt Beall „precíz” Spinnerének (S1) értékeit. Az R3-as spinner pedig annyira vékony falú lett, hogy fényt enged át (transzlucens).
A 3D-szkenneléseket és az elemzési jelentéseket is közzétette, és a darabok a saját diagramján a „machined” (gépi) kategóriába estek.
Ez a reprodukció tehát modern gépi + kézi utómunka kombinációjával készült, és Fomitchev szerint metrológiailag is felveszi a versenyt a legprecízebbnek tartott magángyűjteményi példányokkal.
A Göbekli Tepe és Karahan Tepe (fazekasság előtti neolitikum, kb. 11 500–12 000 évvel ezelőtt) régészeti lelőhelyein talált kőedények, tálak és hatalmas kővályúk elkészítése a korai emberiség elképesztő technológiai és kézműves precizitásáról tanúskodik.
A legszebb, vékony falú, finoman polírozott és díszített tálak, díszedények sötétzöld vagy fekete színű kloritpalából és egyéb metamorf kőzetekből (ún. greenstone) készültek. Különösen Karahan Tepe területén találtak olyan kloritból készült tálakat és kőlapokat, amelyeket gazdag geometriai és állatmotívumokkal díszítettek.
A klorit (és a kloritpala) egy viszonylag puha, finomszemcsés metamorf kőzet. Ez a tulajdonsága tette lehetővé a kőkori mesterek számára azt a hihetetlen precizitást, amire a rideg, könnyen repedő mészkő vagy a túl kemény bazalt esetében nem lett volna lehetőség
Régészeti szempontból a klorit tálak képviselik a csúcstechnológiát Göbekli Tepe és Karahan Tepe leletei között. A klorit tálaknál néha egészen elképesztően vékony volt a falvastagság. A térség kőedényei között a finoman megmunkált, vékony falú és gondosan polírozott darabok a korszak kőmegmunkálási technológiájának felső szintjét képviselik. Elkészítésükhöz nem pusztán megfelelően megválasztott kőanyagra, hanem jól kontrollált anyageltávolításra, csiszolásra és jelentős kézműves tapasztalatra is szükség lehetett.
2-4 mm vastag falak: Néhány Karahan Tepében talált klorit tál fala mindössze pár milliméter vastagságú. Ahhoz, hogy egy kőtömbből ilyen vékony, mégis szimmetrikus edényt belső fúrással és csiszolással kialakítsanak anélkül, hogy az eltörne, mesteri anyagismeret és végtelen türelem kellett.
Magas szintű morfológiai szimmetria, tükörsima felületek: A klorit viszonylagos puhasága megkönnyítette a megmunkálást, de önmagában nem magyarázza meg a kész tárgyak szabályosságát. Egy vékony falú, szimmetrikus edény elkészítéséhez az anyag fokozatos és kontrollált eltávolítására, a belső és külső felület összehangolására, majd csiszolásra és polírozásra volt szükség. A finomabb felület kialakításában az abrazív megmunkálás különösen fontos volt. A hosszas csiszolási folyamat végén ezek a sötétzöld és fekete tálak selymes, szinte fémes fényű, teljesen sima felületet kaptak, ami élesen elkülönült a durvább, szemcsésebb mészkő edényektől.
A tálakon található állatfigurák (például kígyók, skorpiók, vízimadarak) és a bonyolult, fonott kosárra emlékeztető geometriai minták milliméteres pontosságúak.
Mivel a klorit nem volt helyben elérhető, ezek a precíziós tálak igazi luxuscikknek, presztízstárgynak számítottak. Valószínűleg nem a mindennapi főzésre használták őket, hanem különleges rituálék során, vagy a közösség vezetői, sámánjai számára tartották fenn őket.
A Karahan Tepe legkontextusgazdagabb klorit (kloritpala) edényei a legújabb szenzációk közé tartoznak a régészetben. 2024 végén találtak egy rendkívüli leletegyüttest (egy edényraktárat/hoardot): egy rituálisan eltemetett középületben körülbelül 50 darab fekete klorit edényt és kőlapot ástak ki, amelyeket tűpontos geometriai és állatmotívumok díszítenek.
"Új leletek Karahan Tepén - kőedények és -tányérok gyűjteménye. A tálak fekete színű kloritkőből készültek, és geometrikus mintákkal és állatmintákkal díszítettek. Számos kandallót találtak egy olyan építményben, amely valószínűleg középület-komplexum volt. A 11 000 éves Karahan Tepe mindössze 37 km-re található Göbekli Tepétől, Törökországban."
A 2024-es Karahan Tepe-i edényraktár / rituálisan eltemetett leletegyüttes azért különleges, mert:
Nagy mennyiségű (kb. 50 darab) teljes vagy majdnem teljes, fekete klorit edényt és kőlapot tartalmaz.
Nagyon finoman megmunkáltak, vékony falúak, gazdag geometrikus és állatmotívumos díszítéssel.
Egy középületben (valószínűleg rituális/közösségi funkciójú épületben) találták őket, több tűzhellyel együtt – tehát kontextusuk is fontos.
A legtöbb korábbi lelet töredékes volt, vagy sírmellékletként került elő; itt egy nagyobb, összeállított készletről van szó.
A Karahan Tepében nemrég (2024 végén) talált kb. 50 darabos fekete klorit edényraktár leletei azt bizonyítják, hogy a kézművesek már egy jól bevált, rendszerezett technológiai folyamatot követtek az edények vésésénél és polírozásánál - magas szintű, bejáratott kézműves technológia megléte.
Nagyon jók a Fomitchev-Zamilov tanulmányok. Az edényfülekre viszont ötletem sincs, eddig is aránytalanul nehéznek és körülményesnek tűnt egy ilyen kifaragása. Nem egyszerű az egyiptomi történelem, máig egyetlen másik nép nem faragott ennyit ilyen kemény kőzetekből, ők pedig így kezdik a történelmüket, majd folytatják ezt a menetelést legalább a Nagy Piramisokig, amely korszak aztán végig az etalonjuk marad, de, egyedülálló módon, képesek ezt évezredekig fenntartani, amit bizonyít a szaiszi reneszánsz két évezreddel később. A mezopotámiai és az Indus-völgyi civilizáció fejlődése sokkal egyenletesebb, pedig a kiinduló feltételeik szinte azonosak voltak. Mindenesetre jól megtréfáltak minket, akár volt ilyen jelentése akkoriban, akár nem, a Nagy Szfinx jobb helyen nem is őrizhetné a rejtélyeit.
„A kőedény készítők kiléte ismeretlen, mivel a lelőhely rituális zarándoklat célpontja volt, ahol különféle csoportok finom söröket kóstoltak és bonyult koordinációt igénylő templomkomexumot raktak össze, majd temettek el. Mindez a mezőgazdaság és a bonyolultabb szerszámok készítése előtt.”
Arra gondoltam, hogy az „istenek”, mielőtt megalkották a szolganépet, vagyis az embert, nem foglalkoztak azzal, hogy miként tartja létezésben magát. Ha már szaporodni képes, akkor úgy is megoldja magától. Ezért csak a saját dicsőítésükre gondolva, a templomépítéshez szükséges dolgokra tanították meg az embert, vagyis a kőfaragásra. Ezért tűnik olyan kiugróan fejlettnek a kőművesség, a többi szakmához képest a bronzkorban, vagyis a kőkorszakot követően. A többi szakma majd felzárkózik magától, ha lesz elég oktatója és tanulója. Így került a lista második helyére a sörfőzés, az alkoholos italok készítése. (Kőfaragáshoz, templomépítéshez sör és kenyér, társadalomépítéshez kenyér és cirkusz.);-)
Igen az is probléma. Ez a technika megvolt a Nagada I idején is. Ezen edények fénykora pedig az archaikus korszak (I-III. din.) volt. De még az újbirodalmi időkből is leltünk párat. Tehát ez a keménykőből váza/edény vagy 3000 éves szokás/technika. Ez réginek is hatna, ha nem volnának akár nekünk is ilyen szokásaink. Például a hímes tojás festés itt vagy 1500 éves, már az avarok gyakorolták, a díszes kelengyés láda (szuszék, tulipános láda) pedig visszamegy a honfoglalás idejébe, sőt az archaikus eurázsiai törzsi kultúrákig nyúlik vissza, azaz vagy 3000 évre vissza legalább.
A predinasztikus és dinasztikus Egyiptomnak 42 nomosza (tartománya) volt. Ha mindegyik működtetett csak egy 20-30 fős kőfaragóműhelyt, ahol az állomány fele edényeket készített kemény kőből, mindenki évente csak egyet. Úgy évente 600 készült volna, tíz évente vagy 6000, viszont ha vigyáznak rá, s nem törik el, gyakorlatilag kortalanok. Másfél évezred alatt készülhetett akár egymillió darab is. Tehát a gyakorlat meg lett volna: Kézzel készülhetett, ha az edény: forgott, kvarchomokot használtak, volt valamilyen tengely vagy befogás, és nagyon sok munkaórát fordítottak rá. De akár gépi, akár kézi megmunkálásról legyen szó, kellettek komoly mérőeszközök, amivel a kört, falvastagságot, stb. mértek. Ez a módszer főleg a fületlen edényeknél vált be, a füleseknél csak részben (általában "jótékonyan" nem foglalkoznak a fülekkel). Max Fomitchev-Zamilov is megjegyzi, hogy hogy a fülek jelenléte drasztikusan növeli a megmunkálás nehézségét, mert egy egyszerű esztergán a fülek miatt már nem lehet az egész külső felületet folyamatosan megmunkálni.
Azt sem értem, hogy nézegettem ezekről az edényekről a méréseket, de eddig nem találtam olyat, ahol mérték volna a fülek közt vagy a fülek környékén is azt a pontosságot, amit az edény más részein? Fomitchev-Zamilov mérései szerint, ahol ezeket a kőedényeket, modern gépeken készült kőedényekkel hasonlította össze, és odajutott, az egyiptomiak nem készülhettek géppel (mint az eszterga), a nagy pontosság ellenére sem (akkor meg a mérési technikájuk kellett fejlettben legyen attól, amit mi ismerünk).
Még az is lehet Acidnak lesz igaza, hogy ezek egy előző, vízözön előtti civilizáció hagyatéka, amit vagy 6000 éve megtaláltak, és használtak is az egyiptomiak? Csak ennél is ott a gond, hogy akkor ők hogyan és mivel csinálták ezeket?
Göbekli Tepe és Karahan Tepe kőedényei már meglepően szabályosak és igényesek, kidolgozottságuk meghaladja egy egyszerű edény által betöltendő gyakorlati funkció követelményeit. A kőedény készítők kiléte ismeretlen, mivel a lelőhely rituális zarándoklat célpontja volt, ahol különféle csoportok finom söröket kóstoltak és bonyult koordinációt igénylő templomkomexumot raktak össze, majd temettek el. Mindez a mezőgazdaság és a bonyolultabb szerszámok készítése előtt. Most, miközben arra gondolok, hogy maga a sörfőzés is szakértelmet kívánó tevékenység a kőedények készítésével együtt, hirtelen egy korszakalkotó ötletem támadt. Mivel tudvalevő, hogy nem volt még mezőgazdálkodás! De a sörhöz szükséges összegyűjteni alapanyagokat, mi következik ebből? Hát az, kedves klubtagok, hogy a sör iránti igény alapozta meg! Ezzel pedig két legyet ütöttek egy csapásra, mert az állatok is felettébb érdeklődtek a válogatott növények iránt, és így könnyebb volt elejteni, befogni őket.
Áh a fenébe, most hogy utánanéztem, milyen sörkínálat volt Göbeklin, látom, hogy már mások feltalálták ezt az elméletet. Na mindegy. Miszerint a vadgabonák nem kenyérsütés miatt, hanem alkoholos ital erjesztése céljából lettek háziasítva. Ez tiszta sor szerintem. Hol voltak nők, pláne kenyérsütés. Valahol egyszer megmarad a gabona, sörhöz kevés volt, és pont esett az eső, az anyáknak semmi kedvük nem vott gyüjtögetni menni, így született a kenyér. Aztán dupla annyit kellett termelni, hogy mindenki elégedett legyen.
A fenti edényekről hoztam újra az elérhető képeket. Közöttük a már korábban is bemutatott Karahan tepe lelőhelyen feltárt három 11500 éves kőfigurát: róka, keselyű, vaddisznó. Utána jön a szíriai kalcit-alabástrom kancsó, Kr.e. 8000! (TheMet múzeum, de nem látható a zavarbaejtő tárgy).... és mindez még semmi, ezért folytatom a nyomozást az ősi kőedények nyomában.
A probléma inkább az, hogy ha az óbirodalomra datálnak ilyen még akár egyszerűbb eszközöket is, akkor dől a felállított kronológia, mert a megelőző korszakból nem vezethető le ilyen fejlettség. Engem persze nem kell meggyőzni, szerintem sem stimmel valami, és én is hajlok arra, hogy hozzáfértek egy fejlettebb kultúra ismereteihez, ami lökést adott a fejlődésnek.
A Core #7 (Petrie Museum, UC 16036) 7 cm-es magminta:
Amit Petrie látott: Szabad szemmel vagy egyszerűbb lencsével nézve a vonalak folytonosnak és párhuzamosnak tűnnek, mint egy csavar menete.Amit a modern szkennelés mutat: A vonalak valójában nem egyenletes mélységű vágások. Jól látszik, hogy a barázdák sekélyebbé válnak, amikor a fúró elér egy keményebb kvarckristály-szemcsét, majd mélyebbre futnak a puhább földpátban. Sok helyen a barázda teljesen eltűnik, majd néhány milliméterrel arrébb újraindul.
A geometriai konklúzió a képek alapján:
Ha egy fix gyémántfejű fúró vágta volna a mintát, a barázda mélysége állandó lenne, és a kvarckristályokat is egyforma mélységben szelte volna át, mint a vajat. A képeken látható mikro-egyenetlenségek viszont egyértelműen bizonyítják, hogy a vágóél „rugalmas” volt – vagyis a laza homokszemcsék gördültek és pattogtak a fémcső alatt. Ugyanakkor az, hogy a karcolások nem zárt, vízszintes körök (mint egy esztergált mintánál), hanem megtartják az enyhe lefelé törekvő spirális szöget, azt igazolja, hogy a fúrási folyamatnak volt egy határozott, folyamatos mechanikai előtolása (nyomása).
A modern felületi vizsgálatok gyengítették a fix gyémántpont / tökéletes folyamatos spirál hipotézist, és a hagyományosabb, laza abráziós modellt erősítették – legalábbis ennél a konkrét magmintánál. A spirális tendencia létezik, de nem olyan tiszta és egyértelmű, hogy önmagában speciális, elveszett technológiát követeljen meg. A vita nincs lezárva.
"Viszont vannak olyan furatmagok, amiken jól látható az előtolásból eredő spirál. Ezt pedig a lassú koptatás nem alakítja ki. A forgácsolás, mint technológia jobban illik hozzá. Azt gondolom, hogy volt a mesternek gyémántbetétes csőfúrója, fűrésze, esztergakése."
Ha nem haragszol, itt teszek pontosításokat.
Nyilván a híres Petrie-féle Core #7 magmintáról van szó. Petrie a Core #7 nevű furatmagot különálló leletként, a gízai platón, a piramisok közelében a földön (törmelék között) találta 1881–1882-es kutatásai során. A gízai piramismező területén elszórt ókori kézműves törmelékek között bukkant rá erre a rózsaszín gránitdarabra. Az ókori munkák során letört felesleg lett a hulladék, amit Petrie évezredekkel később megtalált.
A hengeres furatmag felületén szabályos barázdák futnak körbe. A rejtély lényege, hogy ezek a barázdák sokak szerint egyetlen folytonos spirálvonalat alkotnak, ami rendkívül gyors és precíz gépi fúrási technológiára utalhat.
Az elmúlt években több független kísérlet is történt a Core #7 (Petrie Museum, UC 16036) felületének pontosabb elemzésére (fotogrammetria, strukturált fényű 3D-szkennelés, kicsomagolt felületi modellek).
A legfontosabb megállapítások:
Nem egyetlen, tiszta, folyamatos spirál van rajta, ahogyan Petrie leírta („egy barázda több fordulaton át szinte megszakítás nélkül követhető, állandó emelkedéssel”).
A barázdák mélysége és távolsága szabálytalan, gyakran megszakadnak, átfednek, szétválnak. A kvarchoz és a földpáthoz viszonyított mélység sem teljesen egyenletes.
Van viszont egy mérhető spirális tendencia (átlagos emelkedési szög kb. 1° körül), tehát nem teljesen vízszintes gyűrűk.
Ez a kép nem magyarázza tökéletesen a „fix, gyémántpontok által vágott, folyamatos spirált”, amit Petrie és később Dunn hangsúlyozott. Petrie nem tévedett, mert a modern 3D-szkennelések és fotogrammetriai eljárások nem cáfolták meg a spirális tendenciát, csupán megfosztották azt a tökéletességétől, amelyet Petrie (és később Dunn) feltételezett.
A vita állása
Chris Dunn és a hozzá közel álló mérnökök (pl. cotton-thread tesztek, latexlenyomatok) továbbra is spirálisnak tartják a barázdákat, a megszakításokat pedig a gránit mikaszerkezetének kitöredezésével magyarázzák.
A kritikai 3D-elemzések (köztük független fotogrammetriás és szkennelési munkák) azt hangsúlyozzák, hogy nincs egyetlen folytonos, állandó emelkedésű spirál, és a szabálytalanságok az abráziós szemcsék viselkedésére utalnak.
A vita tehát nem dőlt el véglegesen „Petrie teljesen tévedett” irányba, de a fix gyémántpontok melletti legerősebb érvek (folytonos, szabályos spirál) jelentősen meggyengültek.
A modern anyagvizsgálatok és a kísérleti régészet ma már nagyrészt elveti a gyémánt használatát, de nem azért, mert az egyiptomiak "buták" lettek volna, hanem mert nincs rá szükség a jelenség megmagyarázásához. Egyszerűen nem találtak egyetlen gyémántot sem az ókori egyiptomi régészeti leletek között (a gyémánt csiszolása és használata sokkal későbbi korok találmánya).
A korund (smirgel) felfedezése:Amarnában és más egyiptomi lelőhelyeken találtak ókori fúrási maradványokat (porokat). A mikroszkópos elemzések kimutatták, hogy a fúróiszapban korund (emery/smirgel) szemcsék voltak. A korund a Mohs-féle keménységi skálán 9-es fokozatú (a gyémánt 10-es, a gránitot alkotó kvarc 7-es).
Vagyis az első számú abrazív anyag a korund lehetett az ősi Egyiptomban! A régészeti és kereskedelmi kutatások kimutatták, hogy az egyiptomiak az Égei-tengeren található Náxosz szigetéről importálták a smirgelt (ami egy korundban rendkívül gazdag kőzet), de a szomszédos Núbiából is szállítottak hasonló koptatóanyagokat.
Az egyiptomiak nem rögzítették a korundot a fúrófejre (mint a mai gyémántfúróknál), hanem laza csiszoló porként használták:
A puhább bronzcsövet rátették a gránitra. A cső alá folyamatosan korundport és vizet (vagy olajat) adagoltak, ami egyfajta csiszolópasztát (fúróiszapot) alkotott. Ahogy a fúrót forgatták (íjfúróval vagy kötelekkel), a rendkívül kemény korundszemcsék beágyazódtak a puha rézcső falába. A bronzba szorult korundszemcsék így már rögzített „fogakkal” rendelkező szerszámként működtek, és elvégezték a tényleges vágást.
Minél hosszabb, szabályosabb és mechanikailag következetesebb a spirális nyom, annál kevésbé elegendő az „egyszerű kézi koptatás” leírása, és annál fontosabbá válik annak meghatározása, hogy milyen rendszer biztosította az előtolást és a szerszám stabilitását.
A legnagyobb kérdés továbbra is az, hogy milyen mechanikai rendszerrel tudták az abrazív anyagot (korundot), annak mozgását ilyen kontrolláltan vezetni.
Ráadásul az a vicc, hogy ezt a trükköt közel 3000 éven át használták. Érdekes, hogy a piramisépítésnél évente jönnek egy új módszerrel, hogy nem úgy, hanem így épült a piramis (jobban mondva a Nagy Piramis, mert csak ez érdekli őket). A diorit/gránit edényeknél nem igazán módszerekkel jönnek, hanem évente jönnek most már, akik egy házivideóban mutogatják, hogy milyen mikropontosak ezek. Hasonló videókban mutogatnak Egyiptomban nyugati turisták lyukakat a kemény kövekben, hogy ezt aztán lehetetlen lett volna modern ilyen-olyan fúrógép nélkül megcsinálni, meg hogy ő 28 éve fúrási szakértő, és hasonló frivolságok.
Jelenleg ez a probléma nincs megoldva. Az a röhej az egyiptomi képek mutatnak ilyeneket, hogy készülnek ezek az edények, de ott csak a hagyományos kőkalapácsokat, íjfúrókat, rézvésőket látunk a kezükbe, amilyenekből egyébként találtunk is. Gondoltam régebben rá, hogy lehet öntötték ezeket formákba, de akkor lenne egy csomó egyforma, és a füleknek is mindig jó helyen kellene lennie. Másrészt ahhoz meg hogy darálták le a dioritot az újkőkorban?
Mondjuk ettől még lehettek komolyabb szerszámaik, gépeik, ha ez egy céhes, technikai titok volt. Hiszen az antiküthérai szerkezetről sem hitték volna korábban, hogy ilyet tudtak készíteni az i.e. 2. században. Egyébként ennek bronzfogaskerekeiről is azt mondta az egyik tudós, hogy azt csak gépi megmunkálással lehetett készíteni, erre egy technikus simán kireszelt egy háromszög reszelővel egy hasonmás kereket. Szóval egyeseknek mindig van aki visszavágja a szárnyaikat...
Én is azt gyanítom, hogy voltak egyszerű gépeik az egyiptomiaknak, különösen az Óbirodalom idején. Azt nem hiszem, hogy elektromos hajtású gépeik is lettek volna, de ennek elődeit, a vizet, a szelet vagy a gőzt éppen használhatták, fúrók, esztergák működtetésére. De erről már sokszor írtam, képekkel is. Nem írnám le még egyszer:
Chr. Dunnak vannak jó megfigyelései, de több válasza olyan, mint az elefánt a porcelánboltban. Paul itt már 2000-ben (26 éve) írt erről a Christopher Dunn-ról, amikor a 98-as könyve még frissnek számított, ez most is tanulságos: http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=17477757&t=9000303
A fenti videóban azt mondja a manus, hogy ez a váza számítógép és öttengelyes marógép nélkül nem készülhetett el. Valamint azt, hogy radián alapú arányokkal a szent geometriát testesíti meg.
Ennyit a kézzel történő abrazív megmunkálásról.;-)
Osztom a véleményed. Azonban az abrazív megoldást belső üregek készítésénél nagyon lassúnak tartom. Kivéve a csőfúróval való megoldást. Viszont vannak olyan furatmagok, amiken jól látható az előtolásból eredő spirál. Ezt pedig a lassú koptatás nem alakítja ki. A forgácsolás, mint technológia jobban illik hozzá. Azt gondolom, hogy volt a mesternek gyémántbetétes csőfúrója, fűrésze, esztergakése. Esetleg olyan technika, amit ma is alkalmaznak, mint a vízsugaras, ultrahangos, vagy lézeres anyagleválasztás.
Még azt is el tudom képzelni, hogy olya hűtőfolyadékot alkalmaztak, amely meglazította, (puhította) az anyag szemcséit a nagyobb fogásvételt, előtolást eredményezve.;-)
Igen: nem feltétlenül maga a vágó- vagy csiszolóeszköz a technológiai csoda, hanem a munkadarab pozicionálása és újrapozicionálása. Egy viszonylag primitív abrazív szerszámmal is lehet nagyon pontos felületet létrehozni, ha a munkadarab és a szerszám relatív mozgását megfelelően korlátozzuk.
Ha a munkadarab egy jól csapágyazott, merev tengelyen forog, és a szerszámot kontrolláltan nyomjuk hozzá, akkor a forgásszimmetria „magától” kialakul. Ugyanígy, ha a szerszám forog stabil tengelyen, a munkadarab pedig fixen van rögzítve. A pontosság nagy része a kinematikai kényszerekből jön, nem a szerszám egzotikus tulajdonságaiból.
A szakkarai-predinasztikus keménykő-vázák esetében tehát a legfontosabb technológiai kérdés nem az, hogy „milyen csodás vágóélük volt”, hanem az, hogy hogyan pozicionálták és vezették a munkadarabot (vagy a szerszámot) olyan stabilan és ismételhetően, hogy a mért geometriai minőséget el tudják érni – különösen a szűk nyakú, öblösödő, vékony falú daraboknál. És ehhez összetett gép/esztergagép kellett, egy összetettebb mechanikai rendszer kellett. A legmagasabb mért pontosságokhoz (0,05 mm-es futás, tökéletes spin-egyensúly, nagyon vékony egyenletes fal, szűk nyak, alul öblösödő részek) merevebb, jobb vezetésű felépítmény kellett, mint egy laza íjas szerkezet. Az egyszerű íjas esztega ezért nem volt megfelelő megoldás.
