Nem, egyenlőre semmilyánus vagyok, mert csak tanulom a mesterséget, és ebben a stádiumban az ember gyereke még mindenre nyitott. De az álmok, tényleg nem hazudnak, és ezt többnyire minden iskola elfogadja...:o)
Kedves rahell!
Már miért lennél indiszkrét? Und no tolakodás se.
Több rövid álom volt, arra emlékszem csak, hogy nem voltak jók. A tartalmak maguk nem maradtak meg, csak úgy "rémlik", hogy többször fölébredtem, és ilyen egy-két perces dolgok voltak. Aztán ötkor meggyújtottam a villanyt, mert már jöttek a hülye gondolatok is, miszerint pl. "akkor nemesb-e a lélek..."; vagy, hogy most már igazán neki kell látni a nyavalyás szakdolgozatomnak, hiszen két éve húzom már; mi lesz a dolgozóhelyemmel közben, hiszen már jószerivel 89. óta mozog a léc, meg csupa szívvidítás...
Aztán megpróbáltam "elhessegetni" ezeket, gondoltam a "kognitív torzítások" c. listára, de mindig közbeugrott, hogy jó-jó, de attól még, hogy én tudom, hogy itten kivetítek, vagy túláltalánosítok, attól még lehetséges, hogy mégis csak igazak ezek a gondok - és akkor mit is oldottam meg??
Úgyhogy elkezdtem olvasni...
Tudom, hogy jó, ha az ember megjegyzi az álmait és régebbről vannak is álom-emlékeim, még 6-7 éves koromból is. De egy jó ideje inkább kinézek az ablakon és gondolkodásba esem, úgymond, mert az gyorsan elsöpri az álmokat.
Re-indiszkrét kérdés: Lehet, hogy személyedben egy jungiánust sejthetünk? :-)
Bocsánat, most el kell mennem, valószínűleg csak holnap leszek visszajőve.
Üdv,
Ghanima
Nyuszog, kedves!
Köszönöm.
Negyven oldal - bár nem tudom, hány éves vagy, de végül is akárhány éves korunkra is összegyűlhet ennyi nyomasztó tapasztalat, emlék, fel- és megoldatlan gond, hogy aztán labirintussá összeállva megakadályozza azt, hogy kiútat, kiútakat találhassunk.
Nagyon sokszor én is úgy érzem, ahogyan te is írod, miszerint tudni vélem, hogy mit kellene tenni, de nem mer/t/em. A tanácsadás pedig - ahogyan ezt Tolkien tündéi is vallják - nagyon veszélyes dolog.
Én nagyon határozatlan tudok lenni, viszont a döntések elhalogatása - mint olvastam - és persze érzem is, a manóba! - további gondok forrásává válik. Hiszen a nemcselekvés is cselekvés. Én mégis gyakorta megijedek, visszarettenek a döntéstől, hiába tudom a szavak szintjén, hogy: "mert növeli, aki elfödi a bajt" (bocs, ha rosszul idéztem!).
Gyakran éreztem ugyanis úgy, hogy éppenséggel elhamarkodtam dolgokat, és utólag azt láttam, hogy a jó döntés csak egy-két "lépéssel" volt odébb. Visszacsinálni meg persze többnyire nem lehet semmit...
Az biztos, hogy a -lógus személyisége, no meg hozzáértése, empátiája rengeteget jelent.
A módszer tényleg egyéni, de csak egy része. Úgy kezdődött, hogy _leíratta _ velem az élményeimet, ami kicsit nehezen kezdődött, mert hát ugye teljesen idegen volt, de sikerült kb negyven oldalt (!) összehozni. Azután, ha eszembe jutott, mindig megleptem újabb és újabb epizódokkal. Ezután kezdtünk el beszélgetni. Amin már nem lehett változtatni, azt igyekeztünk egy kis meditációs gyakorlattal elraktározni. Na ez egészen egyéni, mert több módszer is van, te alakítod ki a sajátodat.
Ami probléma meg még megoldásra várt, annak megbeszéltük a módját, illetve nem megbeszéltük, hanem tudtam én, hogy mit kellene tenni, csak nem tudtam, hogy jó-e, meg nem mertem. Szóval ő igazolta, hogy amit én kitaláltam (ő nem tanácsolt semmit, hiszen nekem kellett megoldanom) az jó, úgy működik, és mindig volt egy kis feladat a következő találkozásig, amit a megoldás érdekében meg kellett tennem. Így sikerült pl. leszerelnem egy ragaszkodó és egyre agresszívabbá váló "lovagot", ami miatt egész családi cirkusz tört ki, és majdnem két házasság bonlott fel.
Ahogy egyre tovább jutottunk, egyre könnyebben ment a dolog, és egyre jobban éreztem magam. És egyszer csak a végére értünk a sok elintéznivalónak. Kisebb ügyeket már magam is fel tudok most már dolgozni, nagyobb probléma meg azóta nem volt.
Persze biztos, hogy fontos az ológus személye is. Az egyém nő volt, és roppant figyelmes. Úgy látszik, hogy szerencsém volt. Alapvetően gyermek-ológus, lehet, hogy ezért volt olyan piszok türelmes.
Kedves Nyuszog!
Jó olvasni, hogy sikerült! :-)
Nem tudnál esetleg valamit írni lógusod módszeréről? Csak beszélgettetek? Vagy leírtad a gondok sorát?
Milyen módon lehet feldolgozni? Lehet, hogy ez már teljesen egyénre szabott dolog, amit esetről esetre másképpen támogat és segít elő a lógus?
Én mindenesetre köszönöm, (még ha volna is, aki ezt is ömlengésnek nevezné :-/ ) amit írtál, mert rám legalább is buzdítóan hat.
Üdv,
Ghanima
Én mindenképpen az ológust javaslom. Nekem gyógyszer és hipnózis nélkül is segített, igaz, hogy egy évembe került, de végigcsináltam.
Ő az okot kereste, és az volt bőven. Nem egy, nem kettő. Összegyűjttette velem életem összes kellemetlen élményét (olyan is eszembe jutott, amiről azt hittem, hogy már letudtam), és FELDOLGOZTATTA velem. Módszert adott, amivel a problémáimat kezelhetem.
Tényleg furcsa volt egy vadidegennek elmondani mindent, de az én környezetemben nem volt olyan, aki meghallgatott volna. Ja, és ez is csak egy-két hónap múlva hat, mivel a tényfeltárás eltart egy darabig.
Kedves r_bendegúz!
:-)))
Hipnotizálás: igen, azt hiszem én is, így teljesebb vagy helyesebb a fogalmazás.
A ma éjszakám valami szörnyű vala... :-(( Klasszikus tünetek: nem bírtam aludni, kiütött a víz, szívdobogás, aztán rövid rémálmok, most meg teljesen ki vagyok nyúlva. :-((
Ghanima,
őszintén, igen lyólesikkk (hiú r_b.), de nem ragaszkodom hozzá. Ha pedig "r_b. rettenet"-et írsz megszólításként, akkor tudni fogom, hogy rászolgáltam a Ténsasszony átkozódására. ;o))
Hipnotizálás - nem fogalmaztam precízen. Amennyire én tudom, az embert saját akarata ellenére nem lehet hipnotizálni, tehát a paciensnek valóban (tudat alatt is) el kell fogadnia ezt a kezelési formát.
Rettenet,
nem gondoltál még a "Hókuszpók" nick felvételére (vagy már foglalt)? :o))
r_b.
Csak azért is!
Kedves Thor!
Az azért túlzás, miszerint én imádnivaló volnék, legföljebb isteni bátyám lehet az :-), én magam csak a háta mögött állok.
Amúgy meg megvédem magamat, ha szükségesnek érzem, Rettenet nálam többnyire ignore on.
Ha galád volnék, khmm, akkor azt mondanám, hogy szerintem sajnálatra való, de ez az érzés másokkal szemben véleményem szerint a legnagyobb durvaságok közé tartozik, tehát nem mondom.
Off on:
elment neked egy emil, kébbzeld!!
Off off
Üdv,
Ghanima
Üdv
r_bendegúz, kedves!
(ugye, nem baj, hogy nem bírok magammal és jószerivel mindig odaírom a "kedves" szót??? Főleg azért teszem, mert a legtöbb esetben úgy is gondolom, pl. itt :-)), viszont egy kisebb százalékban győz rajtam a társadalmi nyomás, a beidegződés, miszerint enélkül - tisztelt-et meg mégis csak hülyén nézne ki írni, bár vannak, akiknél az is beleférne... - olyan böszme a dolog, na!
Tehát, a lényegre:
Amit Thornak írsz, az kicsit elkedvetlenít engemet, mert azt hiszem, hogy magam is az erős akaratúak közé tartozom /vagy mégsem? :-))/
Amit stewenek írsz:1. mit is mondjak, csak irigyelni tudom az illetőt, aki képes saját hajánál fogva kihúzni magát a dep. mocsarából! Ezt a kihúzást itt most természetesen nem gúnyosan és az elhihetetlen szinonímájaként értem, mint azt szokták, hanem egyszerűen csak úgy, hogy ez valami nagyon nehéz dolog, szinte!! lehetetlen (legalább is a számomra annak látszik).
2. Mélységesen igaz, amit arról írsz, hogy ha valaki függ az embertől, gondoskodnia kell valaki/k/ről és ő maga alapvetően lelkiismeretes, szerető szívű, felelősségteljes ember, akkor bizony előfordulhat, hogy mindezek valamiképpen "túlfordulnak" (nem találok épkézlábabb szót) benne, szorongásossá, vagy/és depresszióssá teszik/tehetik.
Márpedig ebből nagyon nehéz olyan gondoskodás-szintre "visszaállni", ami mind a két/több félnek is éppen megfelelő, nem okoz rossz fajta stresszt.
Üdv,
Ghanima
Üdv,
Ghanima
All,
elnézést, ez hosszúra fog sikeredni. Mivel itt nincs olyan topic, ami az idézett cikkek bemásolására szolgál (nem úgy mint a Politikában). A végére illesztettem Lindner András HVG-s cikkét, amit Ghanima említett.
Thor,
az erős akaratú emberek (és Istennők ;o) ) nem hipnotizálhatók, ezért sem lehet ezt a terápiát mindenkinél alkalmazni. (A Mario és a Varázsló ebből a szempontból humbug.)
stewe,
ismerek olyan valakit is, aki önmagától és a jóga életmód (gyakorlatok és táplálkozás) segítségével lábalt ki a meglehetősen mély depressziójából. Bővebben sajnos nem volt időnk taglalni, hogy hogyan, tehát részletekkel nem szolgálhatok.
Ha valakik függnek tőled, gondoskodnod kell róluk, akkor a felelősség és a megfelelni akarás is lehet a depressziós állapot egyik kiváltója.
Állatok: amikor anyukámat anno leszázalékolták igen búskomor lett. Akkoriban szereztem be otthonra két egeret, akiket ő eleinte ki nem állhatott, de napközben nem volt kihez szólnia. A végén olyannyira megbarátkozott velük, hogy az egyik gyáva jószág csak neki volt hajlandó betelepedni a tenyerébe. Az egerészés programot és sikerélményt is adott neki, ami helyrerázta.
"Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!" (Pepik sógor, Sörgyári Capriccio) :o)
Aligfúj Szél,
"mindent átgondoltam, amiről úgy éreztem, bármilyen módon ellenemre van.) Eldöntöttem, mi az, amin változtatni tudok. Azt is megpróbáltam kitalálni, hogyan." - erről bővebben?
tisztelettel
r_bendegúz
Depressziókutatás
A végtelen stressz
"A depresszió rövidesen, megelőzve a szív- és érrendszeri bajoktól szenvedők számát is, a legelterjedtebb betegség lehet" kezdte előadását a pszichiáterkollégáinak szemében kevésbé, a közvélemény számára azonban bizonyára drámai prognózis tálalásával Benedetto Saraceno, az ENSZ egészségügyi világszervezetének igazgatója a pszichiáterek augusztusi hamburgi világtalálkozóján. Mint kiderült, a föld lakosságának majd 6 százalékát gyötri e kór.
A pszichikai zavarok sok esetben egymást erősítve, együtt jelentkeznek, és lehetnek halállal végződő öngyilkosságok, illetve öngyilkossági kísérletek kiváltó okai. Különösen riasztó hangzott el Hamburgban a nemrég zárult pszichiátriai világkonferencián , hogy mind gyakoribbak az egy-két napos, ám rendkívül súlyos lefolyású és következményű depressziós állapotok. A szakorvosok szerint a baj tulajdonképpen már azzal indul, amikor sem a beteg, sem a háziorvos nem képes felismerni a depressziót, pontosabban, ekként kezelni a rosszkedvű, hangulattalan vagy akár csak folyamatosan szorongó pácienst. "Márpedig a legtöbb depressziós panaszait kizárólag a pszichiáter képes enyhíteni. Merőben téves, sőt egyenesen káros az a közvélekedés, miszerint a pszichiátriai bajokat akarathiány okozza, így azokat erős akarattal mindenki képes leküzdeni" magyarázza Füredi János pszichiáter professzor. Tegyük hozzá, hogy a betegséget már régebben is az agyi struktúra elváltozásaként meghatározó szakorvosok az elmúlt években nem egy, a korábbi elképzeléseket jelentősen módosító, új felismerésre jutottak. "Ilyen például mondja Wayne Drevets, a pittsburghi egyetem pszichiátere , hogy a depressziósoknál a legfontosabb agyfunkciók, sőt maga az agyi struktúra is jelentős módosuláson megy keresztül. Sokáig ugyanis az a teória dívott, hogy a betegség legfőképpen bizonyos ingerületátvivő anyagok kórosan alacsony mennyiségének következtében kialakuló biokémiai »zavar« eredménye."
Az eddigi felfogás ezen túl inkább afelé is hajlott, hogy az agy a maga sok millió idegsejt alkotta neuronhálózatával abszolút stabil, akár egy számítógép. A neurobiológusok mostanra azonban bebizonyították, hogy az idegsejtek, még a felnőtt ember kifejlett agyában is mármint normális esetben , akár a növények, újabb és újabb szálakat, mintegy gyökereket eresztenek, amelyek révén más neuronokkal is képesek felvenni a kapcsolatot. A jelenlegi elképzelések szerint végül is ennek következtében "tanul" az agy, lesz képes például elraktározni az emlékeket. A depressziós emberek agya ugyanakkor állapították meg megdermed, akár télen a vegetáció. Az okot illetően egyelőre megoszlanak a vélemények.
Vannak derült most ki Hamburgban is , akik az idegnövekedési, idegszövet-tápláló faktorok adott esetben végzetes hiányában látják a problémát. Mások akár ezzel összefüggésben is egy másik, mostanában felfedezett kóros agyi elváltozásra mutattak rá. Arra, hogy a depressziósok agyában kóros állapotú neuronokat, idegsejteket fedeztek fel, és a központi idegrendszer támasztószöveteinek a sejtjeit is visszafejlődött állapotban találták. Megint mások a hippocampusnak, ennek az agyvelő oldalsó kamrájában található, henger alakú görbült testnek a zsugorodására figyeltek fel a depressziótól szenvedő egyéneknél.
Többen mégsem a fenti "zsugorodási" teóriákra esküsznek, sőt egyre gyakrabban hallani: kár lenne egyetlen okot, mi több, egyetlen betegséget keresni, hiszen és ezt az igen sokféleképpen jelentkező tünetek okán okkal mondhatják talán nem is erről van szó. Egyre több depresszióspecialista jövendöli, hogy pár éven belül a rejtélyes lelki kórnak akár tíz típusát is meg lehet majd különböztetni. Ha ez beigazolódna, az mindenképp azt eredményezhetné, hogy a különböző biológiai zavarok következtében kialakuló, sokarcú betegségcsoport egy-egy válfajához más és más gyógymódot kellene kidolgozni.
Ami a sok szakmai vita mellett azonban már egyöntetűen elfogadottnak látszott: a depresszió és a stressz úgy függ össze, akár a Janus-arc két oldala. Az már eddig is ismert volt, hogy veszélyhelyzet esetén az egészséges szervezetben nagy mennyiségben keletkezik a testet a vérnyomás, a szívverés és az izmok energiaellátásának növelésével, egyben az ilyen szituációban a szervezet által másodlagosnak tekintett étvágynak és a szexuális vágynak fékezésével "harci állapotba" hozó kortisol hormon. Az ezzel foglalkozók azt is megállapították, hogy e hormon termelődése megfelelő koncentráció elérése után, a veszély elmúltával automatikusan leáll, vagyis helyreáll a normális állapot. Kiderült viszont, hogy a depressziósok szervezete valamiért folyamatosan termeli e hormont, az pedig mint egy lemezen megakadt tű leállíthatatlanul játssza a riadóállapotot létrehozó biológiai programot. Ennek a véget nem érő stressz-szituációnak a következményeként aztán étvágytalanság, álmatlanság, erős ingerlékenység és az állandó harci állapot miatt hamar "kiégve" fásultság lép fel. "Minderre persze megfelelő genetikus hajlam, érzékenység vagy a gyerekkorban kifejlődő sebezhetőség is hajlamosít, amire ha ráépül a stressz-szituáció, elindulhat az egyre inkább öngerjesztővé váló, leállíthatatlan agyi folyamat, és kialakul a betegség" magyarázza Füredi professzor.
A depresszió azonban egészen más tüneteket is produkálhat. Ilyen például a kóros méretűvé erősödő félénkség. A betegség esetleges "többféleségéről" szóló elképzelések helyességét látszik erősíteni, hogy ezért megint másfajta biokémiai anyag, az úgynevezett CRH magyarra fordítva: cortocotropint kibocsátó hormon károsan nagy mennyiségét teszik felelőssé. Legalábbis az eddig ismertté vált állatkísérletek során azt tapasztalták: azok az egerek, amelyeknek az agyába az említett anyagot fecskendezték, rövidesen úgy elgyávultak, hogy még más nemű fajtársaiktól, így a párzástól is krónikusan visszariadtak.
Hamburgban ezúttal is kiderült, hogy bár a betegség okát vagy okait még nem tudták teljesen feltárni, tüneteinek enyhítésében már sok mindent elértek. Legutóbb éppen azt jelentették be, hogy az imént említett "félelemébresztő" CRH túltermelését is képesek már mégpedig az anyagot a szervezetben felvevő receptorok blokkolásával ellensúlyozni. Ha a szer beváltja a hozzá fűzött reményeket, az első lehet az olyan depresszióellenes készítmények között, amelynek a hatásmechanizmusát már pontosan nyomon tudják követni a szakemberek. A betegség kezelésére eddig harcba állított több hatékony gyógyszer esetében ugyanis nincsenek biztos ismeretek arra vonatkozóan, miféle úton-módon enyhítik vagy szüntetik meg a depressziós tüneteket.
A depresszióra szakosodott specialistáknak persze, mondják, kisebb gondjuk is nagyobb lenne, ha minden tünetre tudnának esetleg ismeretlen hatásmechanizmusú, ám megfelelően eredményes szereket és ehhez kapcsolódó pszichoterápiát ajánlani. Csakhogy derült ki a hamburgi pszichiátriai világkonferencián is továbbra is megoldatlan még a beváltnak mondható szerek mellékhatásainak kérdése is. Sok beteg éppen a másodlagos hatások, például az előnytelen hízás, az állandó szájszárazság, a krónikus kiválasztási zavarok, a terápia következtében létrejövő szexuális közöny miatt még a gyógyulás előtt önkényesen "kiszáll" a terápiából. Sokan az egyes antidepresszívumok rendszeres szedése következtében fellépő, az autóvezetést is lehetetlenné tevő reflexzavarok miatt mondják be az unalmast.
Különös hangsúllyal foglalkoznak mostanában a depressziós betegek iránt a társadalom részéről megmutatkozó ellenszenv megfelelő "kezelésével", a kiközösítés elleni védelemmel is. "A szenvedők betegségük miatt olykor önmagukat is megvetik, ami aztán újabb stresszes állapotba hozza őket. Ez, akár egy ördögi kör, rendkívül rossz hatással van magára a gyógyításra. A beteg, ahelyett hogy minden erejével azon lenne, miképpen tud visszatérni a társadalomba, depresszív magányba húzódik" hangsúlyozza Wolfgang Gaebel, a düsseldorfi pszichiátriai klinika igazgatója, aki szakmai kudarcként számolt be egy három évvel ezelőtt Kanadában lefolytatott országos felvilágosító kampányának "eredményéről". Mint Hamburgban elmondotta: "Bár az iskolák diákjai megértők voltak, az akció, sajnos, nem tudott társadalmi áttörést hozni. A lelki betegektől való félelmeket és elhúzódást eredményező viszolygást a három év elteltével, a közelmúltban elvégzett próba legalábbis ezt mutatta egyelőre nem sikerült kikezelni az emberekből."
Én tudok hológust aki hipnózissal foglalkozik, kérdés, hogy megvan-e még. Jópár éve jártam nála, érdekes volt, bár szerintem én nem vagyok igazán jól hipnotizálható.
A fene essék az ilyen áterba! Már csak azért is, ugyi, mert olyan drága az a nyavalyás Prozac (bocska, Pro!)... :-)
Komolyabbra véve: akinél én jártam, az emlékezetem szerint legalább egy órán át kérdezett tüneteimtől kezdve életkörülményekig, szedek-e vmilyen gyógyszert, általános egészségi állapotom, stb. stb. Aztán elmagyarázta nagyon érthetően azt, hogy mit gondol ő az állapotomról, mit ajánl nekem és hogy az a gyógyszer mire hat és mennyi idő után.Megkérdezte, hogy van-e -lógusom, vagy mondjon-e ő valakit. Megkért, hogy egy hónap múlva mindenképp menjek vissza, hogy lássuk mi a helyzet és vizsgáljuk felül a gyógyszerezést. Na, ez igazi orvos volt, megnyugtató, együttérző - amennyire épp kellett - szóval jó volt.
Az igaz, viszont, hogy amikor ő máshová ment dolgozni, akkor találkoztam egy "Dr úrral", akiről korábban írtam, hogy nem figyelt oda, és le óhajtott rázni. Magáról sikerült is, de azért én szívós beteg vagyok ám! hehe... :-( )
Én inkább a -lógusokkal nem jártam szerencsére, úgy látom. Lehetséges, hogy valóban egy hipnózissal is foglalkozó -lógust kellene találnom, mert úgy látom (érzem inkább...), hogy van valami mélyen, csak nem tudtuk eddig előbányászni. Egyébként, ahogyan már korábban írtam: aha-élmény szinten már sok mindent megértek a viselkedésem némelyik "kilógó" rugójáról, de nem tudom őket - jó kárpitos módjára - helyretenni: remélem, hogy csak egyelőre van így. Hiszen olyan hosszú még az élet.
Egyébként még azt is el tudom képzelni, gondolkodtunk is ezen az I. -áterral, hogy talán nem okvetlenül nagy és mély lelki alapgondjaim vannak, (bár azért kiderült később egy-két brrr!), hanem talán a szerotonin termelésem alacsony /vagy a másik enzim, amelyiknek, persze nem jut eszembe a neve... - lehet, hogy egyszerüen csak szenilizálódom??:-)/.
Szóval ez az egész depresszió valóban nagyon összetett kérdéskör.
Üdv, jobbságot nektek!
Ghanima
De nekem mindig volt konkrét és jól körülírható okom. Vagy valamilyen trauma, vagy olyan hosszan tartó pocsék helyzet, aminek a megoldása nem rajtam állt, ezek megszűnésével mindig elmúlt a "depresszióm" is. Tapasztalataim szerint az áter-eket kimondottan idegesíti, ha nem tudnak skatulyázni, inkább felírják azt a Prozacot, oszt menny a fenébe. Velem pl. egyik sem töltött egy alkalommal 2-3 percnél többet, nagyjából a receptfelírásra szorítkoztunk. De amilyen pszichopatának tűntek abból a pár szóból, asszem ez nem is baj.
No de Thor!
Azért azt nem mondhatjuk, hogy ok nélküli, legföljebb azt - véleményem szerint legalább is - hogy nem ismer/t/jük/hetjük föl az okot. Elfojtott szorongások, túlzott mértékben beszerzett rosszfajta stresszek,és/vagy az agy biokémiai rendszerében való gubancok meg egyebek.
r_bendegúz hívta föl a figyelmemet, hogy az eheti HVG-ben van egy cikk a dep. kutatásról. Igazán érdekes.
Üdv,
Ghanima
Szerintem nincsen depresszió "csak úgy".
Azt hiszem, én is voltam ilyen helyzetben - úgy tíz évvel ezelőtt. Látszólag rendben volt minden, akkor született meg a harmadik gyermekünk (felelősség, gondoskodás, apai érzés), új lakásba költöztünk (jóleső érzés, ha valaki kényelmes körülmények között bámul ki saját ablakán), dolgoztam (igaz, egy azóta is folyamatosan haldokló vállalatnál), jól kerestem (sokakhoz képest) stb.
És mégis: igazából nem érdekelt semmi, örökké azon gyötrődtem, hogy a világ dolgai mennyire unalmasak, hogy semmi sem tart semerre, semmi sem fejlődik (akkoriban volt az u.n. rendszerváltás, amikor - legalábbis számomra - az derült ki, hogy az emberek nem változnak, akármi is történik)állandóan egyedüllétre vágytam, betegnek éreztem magam, sőt gyakran teljesen biztos voltam benne, hogy most azonnal meghalok. Orvosnál voltam többször is,(diagnózis: vegetatív idegrendszeri zavarok)pszichológusnál nem, gyógyszert nem szedtem.
Ez hónapokig eltartott. Aztán egyszercsak rájöttem, hogy meg kell változtatnom a gondolkodásmódomat, és teljesen másképp kell értékelnem az életemet (ami addig történt), értékeket és új célokat kell kitűznöm saját magam számára, mert különben örökké "magam alatt" maradok. Ez a felismerés nem csapásszerűen jött, hanem fokozatosan utáltam meg depressziós önmagamat. (És meg is untam.)
Nem szeretnék senkit a részletekkel untatni, de abból indultam ki, hogy végigvettem mindazokat a dolgokat, amelyek "rosszat" okoztak nekem. (Ez direkt ilyen homályos megfogalmazás: mindent átgondoltam, amiről úgy éreztem, bármilyen módon ellenemre van.) Eldöntöttem, mi az, amin változtatni tudok. Azt is megpróbáltam kitalálni, hogyan. (Mi kell tennem ahhoz, hogy megszűnjön bennem attól a kokrét valamitől a rossz érzés? - minden ilyen kérdést igyekeztem megválaszolni. Azt mondtam magamnak, hogy amire nincs befolyásom, azzal nem törődöm - sikerült így éreznem.
Tíz év távlatából azt kell mondanom, hogy tényleg megoldottam (a magam számára) a problémát, békében élek önmagammal, (bár persze néha rosszkedvű vagyok és elégedetlen, de ez már soha nem lesz "olyan")
És még egy nagyon fontos: volt (van) társam, aki szeretett akkor is, és segített nekem az önmagam iránti igények megerősítésében.
Sok szerencsét minden depressziósnak - segíteni csak saját magán tud, ha akar.
stewe,
Off on:
megpróbáltam immár harmadszor küldeni neked emil! Remélem, a yahoo alól végre csak elment :-)
Off off
Macska-ügyileg: R-bendegúz írta, Thorra reagálva és igaza van, hogy bizony a kutya is nagyon jó segítség, továbbá én is írtam még valahol alább talán, hogy bármely más kis állat-barátocska segíthet.
De azért megkérdezhetem, hogy kedveled-e a macskákat??? Csak úgy.
Az, hogy vannak emberek körülötted, az még nem biztos, hogy elég - mint ahogy te is épp látod. Itt alább már sokféle dolgot próbáltunk/tak írni, nem akarod némelyik ajánlatot közelebbről megvizsgálni? No persze, nem a "rettenetes" ötletekre gondoltam!
Ha rá tudod venni magad, akkor mesélj nekünk egy kicsit a magánéleti gondjaidról, vagy írd le, miképpen mutatkozott meg - mondjuk egy alkalommal - a minden mindegy állapot.
Tudsz-e sírni? "Megengeded-e" magadnak? Az európai kultúra jó ideje nem hajlandó a sírást megengedni a férfiaknak, ami pedig komoly stresszeket okozhat. Keleten, vagy mondjuk a romantika idején meg bizonnyal más kultúrákban is, van_helye_a_férfisírásnak! Szerintem egy naaaagy baromság, hogy max. egy temetésen "engedélyezett" a férfiaknak a sírás!
Na, ennyit most, várok innen, vagy oda választ, ha gondolod,
Üdv,
Ghanima
Azt gondolom a 'betegség' onnan ered, hogy még őseinknek megvolt a saját bajuk a mamutokkal és a törzs egyéb ügyeivel nem nagyon volt idejük és energiájuk gondolkodni ilyen és hasonló kérdéseken. Ozt jött acivilizáció elkezdtük könnyíteni az életünket csak a fejméretünk nem ment össze a TV távirányitó használatához szükséges és elégséges tudás befogadásához kellő méretre és eljött a nagy felfedezés kora, amikor rájöttünk nincs is annál jobb paradoxon minthogy saját agyunk teljes kapacitásával probáljunk saját agyunk számára újabb szop@tásokat és megfelelő 'parákat' kitalálni. Ez viszont kimeríthetetlennek tűnik...
megoldás:
Újabb paradoxon, ideológia arra hogy miért neincs szükség ideológiára...
igy azután könnyen ki lehet lépni az ügyből...
Én is főleg a jelenlétére gondoltam. Az, ahogy el tud omlani, henteregni a hátán, miközben kezelába szerteszét áll, hunyorog, és a pofáján ott az a szilárd bizonyosság, hogy a világ gyönyörűűű ... elég meggyőző tud néha lenni.
Akkor itt az idő, hogy elkezdjél reagálni is meg fogsz lepődni MINDENKI ERRE VÁR!!!. Ha lehet fokozni ez mégszórakoztatóbb hiszen mimásra kell az a sok felhalmozott tapasztalat??? (Ez egy igazi interaktív moziműsor)