Keresés

Koosán Ildikó

 

 

AQUINCUMI ÉJ

 

(Flórának örök barátsággal)

 

Jöjj ide kedves Lepkevarázsom,

várnak a rétek,

holdas az égbolt, messze a város.

Múlt ezer évek,

régi szerelmek szelleme éled

lengve a légbe…

Jöjj, heveredjünk illatos pőrén

ágya ölére.

 

Érzed a hársak lombkoronáját?

Illata mézé,

ingatag fűszeres perceket őriz,

csöndre vigyáz,

míg kedvem a kedved tűzlobogását

rendre betölté,

s hajnal a fénybe lövel fel az égig,

múlik a láz.

 

Lásd hevülésem Gyöngye, Virága

csordul a nektár,

vedd szerelemmel híjja, ha volna

bűvöletét!

Flóra a május virágözönének

Istene, itt vár,

oldja ma fékét lenge erénynek…

Áldja az Ég!

 

 

Indexre tett tévely-

géseim, Aquincum,

2007. június 2. [21.]

Koosán Ildikó

 

 

SÁRGA REPCETÁBLA

 

Sárga repcetábla,

mögötte rozsvetés,

kert kibomlott árnya,

pollenpor zizzenés,

barackvirágavar.

 

Félig nyáridő,

hevül, mint tavaly,

tűzforró lesz a kő.

 

Új ráncot hord az

elmúlás, nap-szítta

barna hajra hull

a gyolcs-fehér.

Álmot lop orvul

a csönd, a délután,

hosszú, s üres lesz az éj.

 

Gondolni kéne már,

számolni illenék,

új repcetábla-fény

ez életféltekén

hányszor sárgállik,

világol újra még,

míg int a tél-sötét,

s elárvul majd a rét?

 

 

Az idő sodrásában,

Szombathely, 2007.

április 18. [105.]

Koosán Ildikó

 

 

SZERETNI EZT A TÁJAT

 

Szonett-koszorú

 

1.

 

Fűszál s fények ragyogtak,

színes harmatcsepp gyöngyök

párából szőtt göröngyök

rejtett kincseim voltak.

 

Lankák villanó vállán

menyasszonycsokrok álltak,

illattal messze szálltak

zümmögő méhek szárnyán.

 

Törékeny testet öltve

mosolyt küldött a földre

éden almavirága.

 

Titkot, szépséget lestem,

testvéreimet kerestem,

nem voltam soha árva

 

2.

 

Nem voltam soha árva.

Kék szitakötő szárnyon,

harmatos harangvirágon

s csermely dalába zárva

 

lakozott érző lelkem.

Kis foltos szalamandra

kezemen átszaladva

köszönt, barátja lettem.

 

Testvérré fogadott a rét,

a hegy éltető levét

hűs borvízbe zárva

 

ittam, s a pillanatot,

míg álomba ringatott

virágok, lombok árja.

 

3.

 

Virágok, lombok árja

friss földszag, üde levél

elbűvöl, belül zenél,

virul örömfa ága.

 

Gondolat rezdülése,

atomok s molekulák

a létet ölelik át.

Édes beteljesülése

 

lüktető áramkörök

vérerein hömpölyög,

madarak dalolnak.

 

Szólni istenkísértés,

mégis legyőz az érzés:

méze csurran a szónak

 

4.

 

Méze csurran a szónak.

Költő ki szítja hevét,

így hozza üzenetét

tűnő szépségnek, jónak.

 

Dallamot, ritmust, csodát

világunkért aggódva

béke nyugalmát óvja,

s kiáltja századon át:

 

Ne legyen vér, gyalázat,

öldöklés, gúny, alázat,

áldozat-kérő élet!

 

Ha néha csak egy percre

de szeretet ölelje

s tüzes csillagú éjek

 

5.

 

Tüzes csillagú éjek,

nyár-szavú bíbor alkonyat,

kert ölén csodáltalak.

Bódító, titkos remények

 

rózsasziromra gyűltek.

Kedves arcáról a fény

s borzas eperfa tövén

szőtt álmok elrepültek.

 

Szabadság édes honát

vágytam, boldog hazát,

szeretném még, ha volna.

 

Börtönbe zár valóság,

életfogytiglan fogság.

Álmodni bűn ma róla.

 

6.

 

Álmodni bűn ma róla.

Lankák, tejszagú rétek,

kincseket rejtő mélyek,

szikár kősziklák orma.

 

Sodor jövendőnk sodra.

Ezer csatában érő

dicső múltunkat értő

tettekre int az óra.

 

Ha érez veszedelmet,

anyjához fut a gyermek,

nyiss ajtót első szóra.

 

Várd Őt! Testedből testet

etesd, fekhelyét vesd meg.

Vigyázni rendre, jóra.

 

7.

 

Vigyázni rendre, jóra

küldetés ma, nem érdek,

a józan ész, s temérdek

válasz jöhet még szóba.

 

Káoszt hord rossz ítélet,

népek serege szenved,

megdöntené a rendet.

Ki mást remél az téved!

 

Jobb sorsot bizton megél,

új nap-hajnal, ha kél

a nyughatatlan lélek,

 

kenyér, betevő falat

kell, s lesz remény, akarat

példát adnak a vének.

 

8.

 

Példát adnak a vének:

Egységben él az erő,

kevés ma ellebbenő

szózat, üres ígéret.

 

Világot vált egy hegedű,

dallam lelkeket forgat,

vedd kezedbe a tollat,

költő! Álmodni gyönyörű!

 

Olvassza kohód tüze,

vigye el folyód vize

messze tőlünk a gondot,

 

ébredni önmagunkra

taníts! Nevel a munka,

tenni kell jól a dolgot

 

9.

 

Tenni kell jól a dolgot!

Ötlet villanófénye

akaratodig ér le

s mit kezdtél mind megoldod.

 

Siker méz-íze olvad,

tetted az erős mágnes,

lázít, titokban rád les

hódítója a Holdnak.

 

Küzdj! Ne hogy elriasszon

kétely, sárba dagasszon,

tudást magadba hordod!

 

Nincs vegyszere, mi mossa

tisztára, illatosra

becsületen a foltot.

 

10.

 

Becsületen a foltot

ne védelmezze senki,

nem szabad elfeledni

a bűnt, mi népet rontott.

 

Legyen példás ítélet!

Nem menekülhet sírba,

idők falára írva

világít minden rémtett.

 

Hitek rom-temploma,

meghasonlások kora

válasz, a múltnak felel.

 

Századok felgyűlt szennyét,

felbolydult vétkes rendjét

áradás nem mossa el.

 

11.

 

Áradás nem mossa el,

lelkekben él a kincse,

mit szépség ver bilincsbe,

s tündöklő fénybe emel.

 

Fenyők illata ritmus,

csodavilágom ébred,

hárfán zeng a kíséret,

s áhítattal a himnusz.

 

Nem ismeri a szépet,

aki nem ismer téged,

hazám tépett virága,

 

idő vihara tombol,

fosztva gyümölcstől, lombtól

szilárdan áll a szálfa.

 

12.

 

Szilárdan áll a szálfa.

Századok vére loccsan

lebukó alkonyokban

vörösen izzó ágra.

 

Rokon létünknek útja!

Kőrésbe szorul gyökér,

szívós fa, mégis megél,

az edzett jut a csúcsra!

 

Tér-idő lépcsőfokán

túl gyötrelmek hadán

nemesebb lesz az árva,

 

ha nincs ki felkarolja,

gyémántfény mintha volna,

kőszirten egymagában.

 

13.

 

Kőszirten egymagába’

sasok királya fészkel.

Méltóság, s hit vezérel

igazat rút világban.

 

Tekintély-tornyok romba’,

szennyhullám, bűzlik árja,

oltárt röpít a sárba

vad szó, ütleg, goromba

 

játék, alantas szellem.

Ember az ember ellen!

Józan ész nem éri fel!

 

Nem veszhet el a Szépség,

a Jó szívekben él még,

viharral dacolni kell!

 

14.

 

Viharral dacolni kell,

verjük a lármafákat!

Előttünk ez a század,

tőlünk függ mint múlik el.

 

Szeretni ezt a tájat

anya tanítsa újra,

nehéz a népnek útja,

ki ezt vallja hazának!

 

Volt gyászunk, volt dicsőség,

szegénység, néha bőség,

lélekharangok kongtak,

 

küzdelem dacos téllel

de tavasz eljöttével

fűszál, s fények ragyogtak.

 

15.

 

Mester-szonett

 

Fűszál, s fények ragyogtak,

Nem voltam soha árva,

Virágok, lombok árja,

Méze csurran a szónak.

 

Tüzes csillagú éjek,

Álmodni bűn ma róla.

Vigyázni rendre, jóra,

Példát adtak a vének.

 

Tenni kell jól a dolgot,

Becsületen a foltot

Áradás nem mossa el,

 

Szilárdan áll a szálfa

Kőszirten egymagába’,

Viharral dacolni kell!

 

 

Létezés fűszálra fűzve [48-54.]

Koosán Ildikó

 

 

ÚTON HAZAFELÉ

 

(elbeszélés)

 

Tél. Késő délután. Nem. Inkább már este.

A Nap mécsesnyi lángját ma korán

kisebbre vette. Hamar sötétedik.

Hideg van, fagyos, sietnek haza

fürgén, szaporán az emberek.

Jó otthon, barátságosan meleg.

 

Erdély.

Negyvenes évek. Én is megyek

Nagybányáról esténként gyalog,

viselem mit a sors kiszabott nekem,

megyek éveken át, mindig egyedül

hat kilométeren.

 

A magány társamul itt szegődik,

követ egy életen át,

emlékeim csöndjébe zárva,

míg élek e furcsa világba’,

bennem élni fog

ez a külön világ.

 

Hegyek magasodnak körben,

csendes kis falu búvik meg a völgyben,

ott az otthonom.

Út onnan tovább nem vezet,

ki elindulna a hegyeken át,

talán találna egy-egy esztenát.

 

A hó tegnap még esett. Sokat.

Betakarta az utat, ahol járok.

Város, s falu között

a táj fehérbe öltözködött

ilyen szép soha nem volt!

Ragyog a tiszta téli égbolt,

hihetetlenül magas.

Előttem a Rozsály,

hófödte csúcsán trónjára

ült már a Hold,

királyi palástja

fényébe zár ma

minden hódoló alattvalót.

Élesek a körvonalak!

Mint virágbimbó, ha kipattan,

úgy tárul szakadatlan

újuló erővel elém

a szépség minden varázsa,

s benne élhetek én!

Elfog a birtoklás öröme,

az én hazám ez, egyedül enyém!

 

Kristályos csend van,

az áhítat a szívemig ér,

valahol kondul a harang,

vecsernyét kísér, idáig hallom szavát,

fáradttá halkulva zengi az imát,

átkarolja a havas világ.

Közelemben kedves kis dombok emelkednek, őrt álló koboldok.

 

Hó-bundába öltöztek a fák,

s díszesen fehér águk

egész a földig ér,

ezüstös csillámmal szórta be a tél.

Távolabb már a fenyvesek

örökzöldjei díszlenek fenségesen,

hó-csipkés menyasszony ruhájuk fodra ott alul

a fényre csillan váratlanul,

s kacéran kivillan.

Állnak várakozón, mint én,

illatsóhajuk messzire röppen,

választ remél az időtlen időben.

 

A Végtelen világa ez, az Örök Természet!

Földi halandót, ha ide beléphet,

imára késztet.

Tágra nyílt szemekkel bűvölten

nézem mind e szépet,

közel – s távolban sehol teremtett lélek

kívülem. Ez a varázslat csak az enyém!

Csillagok tüze szikrázik az égen,

zuhog a fény metszőn, fehéren,

a Hold szerelmét keresi

gyúlt szenvedéllyel,

az éjszaka csókjában fürdik ma éjjel,

s felhőruháit mind leveti...

Az egész olyan ünnepi! Szinte hihetetlen.

Egyedül állni ebben a puha csendben

– porszem – a végtelennel szemben

milyen örömteli!

 

Ki elmondaná szavakat keresne,

a fénnyel az árnyék táncolni szeretne,

s a lélek szabadon szárnyal,

érinti a bércek csúcsait.

 

Tisztán látok itt!

Kitárul előttem a világ,

nyílik az örök titok,

látom és érzem a harmóniát.

Különös gondolat születik

bennem: nekem üzen a Tél,

az égbolt nekem ragyog,

s én porszem, kis semmi lény,

megbecsült vendég vagyok!

Megélhetem e ritka szépet.

Csikorgó hó, ütemre lépek.

Gyarló az ember, mit tehet?

túlfeszül bennem a képzelet,

belülről vetíti a csodát,

így akarom, így élem át!

Szárnyalhatok bilincsbe verten

a szépség foglyaként

majd egész életemben.

Áldom mégis a pillanatot,

hogy egyszer itt lehettem.

 

 

Létezés fűszálra fűzve [45-47.]

Koosán Ildikó

 

 

ERDÉLY

 

Nem tagadom meg dallamát a nyárnak,

fagyban, zimankóban, vígan osztozom.

Régi utam vár a száraz avarban,

tavaszom ébred a magasztos dalban,

Erdély! Ha rólad s érted álmodom!

 

Itt érzem magam igazán magyarnak!

Különös áhítat, ritka szerelem.

Magához emel, átölel ez a föld,

lelkembe épül be, csontomig betölt,

vérembe árad, eggyé lesz velem!

 

Fenyők tűiben lüktet fönn a létem,

lankákkal kecsesen a völgybe leérek,

porszem vagyok itt, őriznek századok,

szelekkel szárnyalok, vizekkel áradok,

haranggal kondítom panaszát a népnek.

 

Marcona ősök késő unokája, én,

elszakadni tőled soha nem tudok!

Virág pusztul, ha gyökeret kitépnek,

világa pusztul gyökértelen népnek!

Elvesznek örökre mind a vándorok.

 

Erény legyen hát élni e rögökkel,

Reményben szülessen minden gondolat,

Dicsőség fénylik mohos sírkereszten,

Éltető erő viharvert szívekben,

Lyukas mentében hősök alszanak...

 

 

Létezés fűszálra fűzve [44.]

Koosán Ildikó

 

 

MINDEN FŰSZÁLBAN

 

Ki arra jár, hol gyermek voltam én,

vigyázva menjen át a réten,

harangvirágok, vadszegfűk tövén

szunnyad még mezítlábas léptem.

 

Hegyi patakon csendülve csobban

kristályvizek érces harangja,

lábujjhegyen járjanak majd ottan,

hadd zengjen tisztán még a hangja!

 

Gyümölcsligetek, dús erdők, hegyek,

terített asztal, hívogató,

madárdal őrködik a csönd felett,

tükörképemet őrzi a tó.

 

Boldog világom mindig visszavár,

nincs párja más a föld kerekén!

Vigyázzon rá, ki egyszer arra jár,

minden fűszálban ott élek én!

 

 

Emlékezés, 1956-2006 [110.]

Koosán Ildikó

 

 

HAJNAL

 

Gyantaillatú

dús pára lebeg

lankák hajlatán

völgy mélye felett

fátylát kecsesen

földre terítve

ébred a hajnal.

Harmatos tükre

színes szivárványt

küld a Nap felé.

Fű között fürge

derengés szalad

az éj verseng vele

s kék szitakötők

szárnyai alatt

 

felszállni készül

mire felvirrad

az új nap reggele.

 

 

Létezés fűszál-

ra fűzve [28.]

Koosán Ildikó

 

 

VIGASZUL HOZNI

 

Morzsánként gyűjteni a Szépet,

hó-paplanon csillámló fehéret,

hajnal-derengő völgyi álmot,

surranó szelet, vörösbe mártott

alkonyatok bársony melegét,

vén szőlőhegyek pezsdítő levét,

égen feszülő tinta-kéket,

bárányfelhőt, csábító messzeséget,

virágbibét, termékeny porzót,

mézet, illatot, magához vonzót,

mozaikfényt méhecske szárnyon,

ünnepnapot ájtatos imákon,

alkotást, mit szül az értelem,

harmatcsepp-gyöngyöt fűszáltengeren,

fény játékát, s ahogy átoson

bújócskázva zöld bogárhátakon

a természet, a velünk rokon.

Csodálni a lét kristály virágát,

szívekbe hajló fényes ágát,

s e szépséget mind csokorba szedve

vigaszul hozni az embertelenbe.

 

 

Létezés fűszálra fűzve [26.]

Koosán Ildikó

 

 

NYÁRELŐ

 

Kéjesen nyújtóznak a lankák

hajnali harmat csókja alatt,

fényszikrát szór lábuk elébe,

köszönti vígan őket a nap,

s mint kinek kincse bőven elég,

küldi a földre fény seregét.

 

Fénybe ragyogva indul a nyár,

könnyed lépteit hallani már.

Örömkeringőt táncol a szél,

szélhárfa csendül, lengve zenél.

Réten, az erdőn s csalitban jár,

simul elé a bársony határ.

 

Díszes palástja aranyat hint,

ringó kalász omlik megint.

Selyme terül mezők asztalán

dús lakomához, dísznek talán,

virágot szór rá kedve szerint,

balzsam, illatár jön vele mind.

 

Itt aki hódol csak neki bókol,

kedves vendég, kit régóta vár

tüzes varázzsal, víg harsonával

trónjára ül ma büszkén a Nyár.

 

 

Létezés fűszálra fűzve [12.]

Koosán Ildikó

 

 

PANASZKODNÉK URAM

 

…esténként akkor

jánosbogárkák

vonták fénykörbe

a szorgos napi tettet,

akkor kiültek

ház elé a padra,

örömre, gondra

ablakot tárva

beszélgettek,

adomáztak, a félhomályban,

simult a szó

családban, párban,

s elérkezett az emberig.

Kertek alatt kölyök-

kutyák behúzott

farokkal hancúroztak

tüskés malacokkal,

kórusban vonyítva mind a

tánchoz, s felugattak

a holdvilághoz.

Akkor a szépség is

díszruhába költözött be

a májuságba,

barackvirágú nyári létbe.

Copfos leányok zöld szemébe

vidám, pajkos manó szorult,

és jókedv szakadatlan;

tudom, hisz magam is

arra laktam.

De vihar jött, villám a fába

elbitangoló szelekkel,

új hittel,

képzelt istenekkel,

világrengető áradással,

menekült éjjel,

kínhalállal,

palackból szabadult

új világ ért el…

Azóta bűnnel, mocsokkal,

szeméttel

viaskodunk, s a többség

nem követ…

Panaszkodnék Uram,

de nem tudom kinek.

 

 

Hazafelé, 2008. jú-

nius 30. [10-11.]

Koosán Ildikó

 

 

ÓDA

 

Csöndes tisztelettel fejet hajtva,

levett kalapjukat kézben tartva

állnak méltósággal mind a népek,

ha gyászzene szólal, vagy hozsánna.

Ily hódolattal most eléd lépek,

lelkem féltett titkait kitárva.

Ki az, ki téged méltón dicsérhet,

te fenséges táj, örök szerelem?

Ki mondhatja el oly hűségesen

milyen vagy, voltál, lehetsz nekem?

 

Hazám! Dicső múlt, szépség, kikelet!

Fenyőid örök felkiáltó jelek,

hegyeid büszkék, az égig nyúlnak,

ormukon glóriád fényei gyúlnak.

Erdeidben, ha jártam remegve,

fenségében az istent keresve,

fáid, bokraid összesimultak

oltárdíszként, virágba borultak,

levél-csipkébe fonták az eget,

napsugár csillant a lomb megett.

 

S ki büszke dómok mélyére téved,

harmóniát láttam, a mindenséget.

Hallgatag, s beszédes csendben

imát mondat velem az áhítat,

csodálatomban porszemmé lettem,

s a Nagy Egész lám, mégis befogad.

Ki mondja el gyönyörű szavakkal

hogy bomlik a rügy kora tavasszal,

hogy omlik szét zöld selyemruhájuk,

barna díszeket ki aggat rájuk?

 

Hogyan bújik elő a tőzike virág?

Ölel-e féltőn majd a tar faág,

ha lombruhába öltözködve

sátorként árnyasan borul reád?

Ki írja le a tavasz illatát,

csermelycsobogást, patakzúgást,

játékos, csobogó vízfodrozást,

ha fehér kövek között kergetőzve,

bukkanva, bújva sebesen forognak,

pajkos kis fényekkel dobálóznak?

 

Ki mondja el fennsíkjaidnak

mesés világát, ha feljut oda,

kezével szinte éri az eget,

párában messzi hegycsúcsok sora,

előtte tengernyi vörös áfonya?

Ki mondja el a borvizek ízét,

mogyoróbokrot, málnát, epreket,

lábam alatt a virágszőnyeget,

smaragd mohaágyat fenyvesek ölén?

S virágaidat? Mind, mind egy költemény!

 

Ki festi meg képein úgy, hogy éljen is

a tavaszt, az ősz tobzódó színeit?

És a fénycsodát? Téli éjszakában

a hegyek metszően éles vonalát,

ha fehér fénnyel világít a hold,

ahogyan elém tárul ott a végtelen?

Látom-e átderengni még az éteren

a fölém hajló kristálykupolát?

Az ég visel-e kék brokátruhát?

Díszül ragyog-e rajt’ csillag-milliárd?

 

Harmóniádban nyílott ki szívem

tündérvirága, az első szerelem.

Érzem-e újra az éden örömét,

lassan-lassan már a révbe érve,

pattogó tüzek csábító melegét

a késő őszi álmosító létbe’,

a mindent betöltő gyümölcs illatát,

otthonomat, a kedves kis szobát,

hol estéinkre hullt a lámpa fénye

s nyugodt derűvel átölelt a béke?

 

Feslő hajnalokról ki mondhat el

igaz mesét? Értik-e még szavát?

Száz madártorokkal zúgva-zengve

ki celebrál ájtatos litániát,

áll-e díszesen gyertyaként újra

a felkelő fényben lángra gyúlva

ott, az ezernyi gesztenye virág?

Tündéri tájam! Én mesélnék rólad!

Te nevelted lelkem, álmodónak,

húrjain ódát zengenék magam,

de lásd, nincs hozzá gazdag, szép szavam.

 

Hidd el, akartam a díszt, az éket,

elmondani rólad, ezer szépet,

konokul százszor megpróbáltam,

de, ha a függöny elé kiálltam

szívem torkomban dobogott,

rendre megbuktam magam előtt is én,

szavaimból nem lett költemény;

Maradtak árva lelkembe zárva

rab madárnak a kalitkába, ki

hiába repdes, nem lel kiutat…

Legyen mégis tiéd e hódolat!

Köszöntelek kedves csodavilág,

s mind azt, amit benned élhettem át.

Élj bennem így, most már te, tovább.

Kincsem vagy! Bátor képzeletemnek

határt, mond ki szabhat?

Ki állít gátat a fénynek, a Napnak?

Gyönyörű Tündérkert!

Emlékeimbe takargatlak…

 

 

Az idő sodrásában, 2003.

március 5. [173-177.]

Koós Kovács István

 

 

SZERELEM

 

Egyetlen szürke szó vihetné meg a hírt neked: szeretlek.

Talán megértenéd, mi van benne s mögötte, hiszen akár a föld

virágot, folyót, hegyet, egy egész mindenséget jelent, megmondaná

ez a szó is, hogy mostanában megbűvölők szememnek a hideg,

csillagos éjszakák, s hogy nélküled hajtófát sem érne az élet.

Áradva szólok hát veled, úgy beszélek, miként a szerelmesek.

Egyszer futólag említettem: több vagy te minden javaknál, hírnél,

s ha eltűnnél, bennem a világ s az Isten halna meg. Mondtam

azt is, hogy kerek hat éve most látom először áldottnak, jónak

ezt a keserves, híres világot, s hogy az érdem ezért a tied.

Olyan vagy te, akit csak költő és Isten álmodhat le a földre,

s látod, ott esett a baj, hogy most mégis úgy akarlak, mint

egyik madár a másikat, folyó a patakot s hímport a virág.

A rajongás s a csoda szobraként őriztelek volna magamban,

de most effajta szavak rajzanak körül: pénz, megélhetés, hivatal,

villanyszámla, két-három szoba és tűzifa. Szép szavakkal keresem

a kenyérrevalót, látástól vakulásig törődöm szerkesztőségi

robotban, s hogy leszek-e valaki, fut-e kenyérre, mostan még titok.

Inkább kell a sport, hóbort, mint a vers s a könyvbe zárt emberek,

s az is eszembe jut, hogy mainapság rosszul megy az erdők madarainak,

s pucéron marad minden mezei liliom. Mit akarhatnék hát veled,

akinek otthon szépen kitervezték a hat-hét szobát, és hogy

jövendőbelid oldalán nem fognak elseje táján vízdíjas, fűszeres

és mészárszékes gondok bántani? Nem én vagyok, a világ a különös

s ezért kerüllek én, mint hazátlan kutya, már két hete. Látod:

én hegynek születtem, hogy fák gyökereit fogjam erős viharban

s dermedt őzeket bújtassak tenyerem alá vad villám elől

és akaratom máglyatüze most mégis gyufában lobban el.

Úgy akartalak volna nézni téged, mint érő vetését feljáró gazda,

verni szíved zengő harangját, hogy hízelgő szavára, mint a

fáradt ennivágyók a déli ebédhez, menjünk már haza. Két kigyúlt

napraforgó szemed napja akartam volna lenni, hogy rád locsoljam

tüzes, nyári hevem. Jó, puha kenyered akartam volna lenni, hogy

naponként törj belőlem egy-egy kövér, jóízű falatot, s most mégis

idebenn, idebenn, ahol nagyon akartalak, csupa csendesség, csupa árnyék.

Ma még ez a szürke szó vigye meg neked a hírt: szeretlek,

holnap már úgyis temető a szívem, s te vagy benne a csend.

 

 

Arany és kék szavakkal [350-352.]

Kónya Lajos

 

 

ILYEN A BÁNYÁSZ ÉLETE

 

Sárkány-gyomorba száll alá naponta

s a szénfalaknál, a szűkre szabott

mély rekeszekben, küzdve, hajladozva,

morzsolja szét az alvó anyagot.

 

Itt bele kell feküdni a dologba,

de szó szerint. Rágnak a bronz-tagok,

hol verejtékben úszva, hol vacogva.

Ó szélsőséges klímájú napok!

 

Itt fent: nagyokat eszik-iszik, harsány

dalba fogódzik, táltos szenvedély

lovát űzi. Mint mesteri mutatvány,

 

lobog föl sorsa, öröm és veszély

két partja közt cikázik. Barna, halvány

asszony becézi, s lenge, gyönge szél.

 

 

Szén és ember [40.]

Kónya Lajos

 

 

A BERETTYÓN

 

A Berettyón még föllobog az alkony,

a napba fut s egyre szűkül a gát,

borzong a fűz mezítelen a parton,

a víz tükrében fésüli magát.

 

 

Hortobágy mellyéke [156.]

Kónya Lajos

 

 

HAJNALI ÉNEK

 

Szüntelenül krúgatnak a gerlék, telve a hajnal

hangjukkal. Ez a folyton búgó orgona-szólam

nyújt meleg ágyat, jó puha fészket a fuvolázó

fejhangoknak: a sárgarigó-futamoknak, a gazdag

készlettel iderebbent kis feketék hol csörgőt,

hol xilofont, furulyát, hol cinkék és csalogányok

dallamait megidéző, vágyakkal teletöltött

hangjának – ó, átzeng rajtuk a gerle sirása

vagy nevetése, mikor mit érez a csöppnyi galambszív.

Hajnali énekesek, hadd járjon a hangotok átal!

Mondja mind a magáét, s én is köztük a reggel

józan vagy részeg dalait, keserűn vagy édes

álom jóizeit a szám csücskén nyalogatva –

mondom, amit egyetlen szóval is elmondhatnék,

és amihez olykor oly szűknek érzem a szótárt –

mondom a gerlék és a rigók ürügyén is esengő,

gyarló énekeim – jaj, hallod-e? Hallod a hangom?

 

 

Kései ábránd [94.]

Kónya Lajos

 

 

MADÁR

 

Fényes acélhuzalokkal

körülkerített bennünket

s egy piros esernyő alá

zárt a nyáreleji eső

 

Verset olvasott a kedves

de szeme s szája volt nekem

a költészet leggyönyörűbb

legmámorítóbb két sora

 

Dallam szívdobogás ütem

s a hit hogy kis tenyerében

piheg a boldogság madár

megszorítottam el ne szálljon

 

Ó diák lobogás hamvas

kitártszárnyú szép szerelem

holtig körözöl fölöttem

éneklő szerelem madár

 

 

Kései ábránd [91.]

Kónya Lajos

 

 

KÉRLEK

 

ó időm teljessége

válts meg engem

törd fel magányom

tojáshéjját

szabadítsd ki

boldogságom

csipogó csibéit

borítsd rájuk

angyalszárnyad

 

 

Kései ábránd [85.]

Kónya Lajos

 

 

AUGUSZTUS

 

Lépeget még dombról dombra,

kék ingben, szalmakalapban

a vén sietősléptü nyár,

arra, ahol lobog a szoknya,

sőt a csupasz combok iránt,

hiszen jussa van hozzájuk

a híres vetkőztetőnek,

ki vérnek és szívnek alágyújt

s annyi huncutságot forral!

Sietnie kell, tudja hogy

sok ideje nincsen, növekvő

éjszakái után már kapkod

az írígy ősz, és eltartási

szerződést sem köthet vele,

lassan lejár az ideje,

akárhogy is makacskodik.

Igyekezz hát ember te is

betakarítani annyi fényt,

hogy megélj belőle újig,

s begyűjteni annyi reményt,

hogy majd havas hétköznapok

homályos estjeit kigyújtsa,

s fáradt szemhéjaid lehúnyva,

az emlékezet mozivásznán

találj lejátszani valót.

 

 

Kései ábránd [75.]

Kónya Lajos

 

 

PANNONIÁHOZ

 

A dombra, hol egykor római villák

falai álltak s tömérdek a fény –

feszítem ívelt vágyaimnak ijját,

e lankák dalait dúdolva én.

Hajóra szállva térek meg tehozzád,

hol anyám háza int, szőlők között,

gyönyörű tájék, melyhez rég a honvágy

ezer pókháló-szála kötözött –

Dunántúl, kedves, szelídnek tudott föld,

bicskás vidék, betyárok ligete!

„Rossebet” sziszeg ajkad, te „nyugodt, bölcs”

s nektárrá lesz vulkán-szived heve –

      Pannonia, szerelmem, hadd fürödjem

      dologra bujtó termékeny derüdben!

 

 

Balatoni almanach, (1967 előtt) [15.]

Kónya Lajos

 

 

HA NEM LENNÉK

 

Magasságos egek dicsérik,

kimondanám utánuk: ámen –

ki is csuszott a számon félig.

Illatos erdei ciklámen,

ó selymes erdőmélyi illat!

Az a bársonyos, lágy tekintet

már szinte áhitatba ringat.

A boldogság – kezével intett.

 

Ha nem lennék – csillag lehetnék,

hogy szeme fényét visszaverjem.

S hogy cirógassam drága testét,

folyónak lenni volna kedvem.

 

 

Országúton [93.]

Kónya Lajos

 

 

OLYAN SZÉP VOLT…

 

Olyan szép volt karjaidnak mozdulása,

mint a szelíd galambszárnyak suhogása.

Egy rossz szavad boldogságom kék egére –

szerető szív kibuggyanó piros vére.

Mosolyodban rózsabimbó hasadása,

sötét szemed hajnalcsillag tiszta mása.

Gyönyörűbb volt ujjaidnak reszketése,

mint a szagos rozmaringszál zizzenése.

Beleírtad szép nevedet a szívembe –

galambokkal, csillagokkal kihímezve.

 

 

Országúton [91.]

Kónya Lajos

 

 

KÉK VILÁG

 

A kék égbolton lebeg egy sirály,

hogy szinte áll a fák csúcsainál.

A levelek alján is kék a fény,

kobalt és türkisz fut a tó vizén.

A vén nap kristály-serleget dobál,

kék mint a jövő, áttetsző opál,

kék mint a mult, az a távlati kék,

mely megszépít, mint régi bölcs igék.

Kék a világ, mint a halak sikos

testén a pénz, oly sugaras, csikos.

Kondul az ég, mint hajdan a harang –

én harangoztam, mélykék, tiszta hang!

Túlnan, az ég mezején árkot ás

a hegyekből futó fohászkodás –

a völgyekből a nép, a hajdani,

hűs sóhajait vélem hallani.

De kék az is, az ég alján lebeg,

mint messze szálló vadkacsa sereg.

 

Ó sugaras-küllős neon-napot

ringató cseppek, tükördarabok,

nagy kék-ezüst csillag-medáliák

országnyi kékség, ibolya világ!...

 

 

Országúton [57.]

Kondor Ilona

 

 

ÚGY HAJOL A CSEND FÖLÉD

 

Úgy hajol a csend föléd,

mint valami lárma.

Alélva hallgatod.

Eltűnsz egy sugárban.

 

Vizeken csillansz.

Leveleken táncolsz.

Utakra vetülsz.

Vezeted a vándort.

 

A hold mind fényesebben

a háttérre vetül.

A kép él.

A kép lényegül.

 

Álomszavakban eljő az este.

Csillagokban él

csillagok szerelme.

 

Az égen,

apró rajzolatban,

szárny rebben

számolatlan.

 

 

Arcok és é-

nekek [191.]

Kondor Ilona

 

 

ÖRÖK SZITÁN…

 

Örök szitán szitál a kéz,

s feltárul az ódon messzeség,

melyben arcod kerek,

szemed kék,

mosolyod nyíló égiség.

Felhők közül kandikáló nap.

Utolérlek, ha nem szaladsz.

Vidám ajkú legények a téren

táncot lejtenek.

Mozdulatuk, mint a virág

nagy hegyek.

S nézed sokáig, hogy a jelek

vajon számodra mit jelentenek.

Mit jelent a kör, az egyenes.

Mit jelent a dal,

ezeregy szerep,

melyből megjátszottál

sokat, sokáig.

Üres lett a kép.

Szoborrá változott a táj is.

Időtlen perc, mely jégbe dermedt.

Felolvasztják a nagy szerelmek.

 

 

Új napok peregnek [35.]

Kondor Ilona

 

 

JÁTÉK ÉS ÉLET

 

Csillag hasad

s a fény szikrái között

örök lábnyom kísér.

Tűz a nap.

S a hold vizeinél

halk csobbanás,

felhő szakad.

Mint rojtos sál,

időtlen gombolyag kísér.

Cicák játszanak.

Míg a nap.

Míg feljő a nap

alszanak.

Vidám vagányok

futnak át a téren,

mely csupán mértani idom.

Játék és élet

öröm, fájdalom.

Visszavonhatatlan

torzulás arcodon.

Kezed felhők nyomába jár.

Míg eljő a nap

és szikraeső lesz a csend,

fény az áhítat.

És a nyugalom lesz

szíves melege.

Ki is törhetne ide be?

Hisz mindenkié élete.

Mennyei dallam száll

a mindenség szívébe.

S ide jut be

az árva vándor,

hogy elszálljon messzire.

Szólj, ha találkozol vele.

Szólj, ha él.

Szeretni kellene.

Szólj, ha simítja a kiscicát.

S a gombolyag fogy, pörög.

Elszállni látszik, mint a labda

a kert fái fölött.

S lábadat égeti a föld.

 

 

Új napok peregnek [25-26.]

Kondor Béla

 

 

HIMNUSZ

 

Női hangra

 

Te vagy a világ legszentebb szentje

te vagy az én apró boldogságom

te vagy az én egyetlenségem, te

mert te vagy egyedül enyém

és én vagyok neked a te

és te vagy nekem az én szörnyűséges

boldog sírásom és te vagy

te vagy az én múló fájdalmam is,

te vagy, aki messze is rajtam van

te vagy a rémült lehetetlenség

a rajtakapott szégyen-boldogság,

ágyban a takaró, a földön lepedő

a zárban kulcs; mind te vagy.

Aki bennem lész és bennem voltál.

 

 

Küszködni lettél [119.]

Kondor Béla

 

 

SZÁNDÉK

 

Meg nem mérem,

meg nem ítélem,

szoknyád ráncos ölébe ejtem.

 

A mindenség minden titkai

hadd csöpögjenek

az óraketyegésre, idődöccenésre.

 

Szivárgó áldás hulljon

az emberek fejére,

az enyémre, a tiédre.

 

Elejtem, felejtem,

megrendült szerelmem

a szerelem ölébe ejtem,

 

csillogó, vörös földbe rejtem,

hogy újra titok legyen,

újra.

 

 

Küsz-

ködni

lettél

[24-25.]

Kondor Béla

 

 

ŐSZ

 

Kis rapszódia

 

Fejbiccentve köszönök a parányi

póknak. Lágy fonál aljában

kuporog mosolyogva ő és a

pókfonál a langyos égen áll,

vetekedve angyali hajjal.

 

Utólért a kedves ősz.

 

Jéghideget lélegzem nemsokára

átoksárga ábrázattal

és szemem hófehér verítékivel

megkönnyezem a forró nyarat.

 

Mert már oly magasra nem

lépked a Nap soha láng-

lajtorjáján, mint valaha

lépett bennem jósággal

átitatott álomi képe

egykori párom szoknyaredőző

lépteinek.

 

Köszöntöm a kedves Őszt és

láttam tűzhalált halni

a Tavaszt. Bár tudom jól:

eljövetelének hangjait

a téli csikordulás már a

Nyár igéretével ülteti

lefagyott füleinkbe, jajongván.

 

 

Küszködni lettél [20.]

Kondor Béla

 

 

KÉT FOHÁSZ

 

1

 

Isten ha engedted lehajtott

fejjel rohannom a test szégyenét

és az éji ész barom kínjait

egy forró leheletért csupán

nem egyéb miatt

 

most jöjj

Emberi melegű szemsugaraddal

enyhítsd a rámhidegült

nehézveretű vigyorgást

 

Faragatlan állataid létükkel

élnek és dicsérnek szavaktól

mentes hangjaikon

Önmagamtól szabadíts meg

mert gonoszabbat nem ismerek

 

én tudatlan.

 

2

 

Jó Uram Isten!

Már azért is a bánat

engem epeszt,

ha süket forgolódással

imádlak csupán.

 

Kedves Jó Úr!

Inkább vidámat ne adj,

zúgó mámort,

hanem dolgos napokat

ajándékozzál.

 

Mennybéli Szerető!

Kereslek! Szeress, tengerbe

el ne vésszen

üröm-árja szökelő

rosszkedvemnek!

De emberre szálljon

öröm-árnya

nyugodt kezeidnek.

 

 

Küszködni lettél [15-16.]

Kondor Béla

 

 

EGY BOLDOGSÁGTÖREDÉK

 

W. Blake úrnak tisztelettel a másvilágra

 

A komoly felhők

szoknyácskája alá

beférkőzött az arany-Nap.

 

És ötágú sugaraival

cirógatja, tapintja

a domború Földet aranyosan.

 

Másik arany-kezével

bogozza a felhő-bogokat,

hogy meztelenül simulhasson.

 

Nincs többé ablak

és semmi ház,

nincs ruha, kuckó

és aranyos szégyen többé!

 

 

Verses öröknaptár [177.]