Keresés

Kosztolányi Dezső

SZEPTEMBER ELEJÉN

A hoszú, néma, mozdulatlan ősz

aranyköpenybe fekszik nyári, dús

játékai közt, megvert Dárius

és nem reméli már, hogy újra győz.

Köröskörül bíbor gyümölcse ég

s nem várja, hogy a kedvét töltse még,

a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég

fülébe súg, elég volt már, elég

s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,

hogy ez az élet, a kezdet s a vég.

Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,

el kell veszítenem. A bölcseség

nehéz aranymezébe öltözöm

s minden szavam mosolygás és közöny.

Összes versei 1., 1930 [515.]

Kosztolányi Dezső

ÁSVÁNYOK BESZÉDE

Ezüst

– Én, az arany szegény testvére, fáradt

lelkemből a múlt halvány fénye árad.

Olyan vagyok, mint ég késői ősszel,

mint könny a csipkén, a holdfény s az ősz fej.

Emlékezem csupán, de már nem élek.

Ezért zenélek.

Összes versei 1.,

1930 [498.]

Kosztolányi Dezső

ŐSZI REGGELI

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket

üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd

szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,

megannyi dús, tündöklő ékszerét.

Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról

és elgurul, akár a brilliáns.

A pompa ez, részvéttelen, derült,

magába-forduló tökéletesség.

Jobb volna élni. Ámde túl a fák már

aranykezükkel intenek nekem.

Összes versei 1., 1929 [534.]

Kosztolányi Dezső

ILONA

Lenge lány,

aki sző,

holdvilág

mosolya:

ezt mondja

a neved,

Ilona,

Ilona.

Lelkembe

hallgatag

dalolom,

lallala,

dajkálom

a neved

lallázva,

Ilona.

Minthogyha

a fülem

szellőket

hallana,

sellőket,

lelkeket

lengeni,

Ilona.

Müezzin

zümmög így:

„La illah

il’ Allah”,

mint ahogy

zengem én,

Ilona,

Ilona.

Arra, hol

feltün és

eltün a

fény hona,

fény felé,

éj felé,

Ilona,

Ilona.

Balgatag

álmaim

elzilált

lim-loma,

távoli,

szellemi

lant-zene,

Ilona.

Ó az i

kelleme,

ó az l

dallama,

mint ódon

ballada,

úgy sóhajt,

Ilona.

Csupa l,

csupa i,

csupa o,

csupa a,

csupa tej,

csupa kéj,

csupa jaj,

Ilona.

És nekem

szín is ez,

halovány

kék-lila,

halovány

anilin

ibolya,

Ilona.

Vigasság,

fájdalom,

nem múlik

el soha

s balzsam is,

mennyei

lanolin,

Ilona.

Elmúló

életem

hajnala,

alkonya,

halkuló,

nem múló

hallali,

Ilona.

Lankatag

angyalok

aléló

sikolya.

Ilona,

Ilona,

Ilona,

Ilona.

Összes

versei 1.,

1929

[528-531.]

Kosztolányi Dezső

LEPKÉK BESZÉDE

Galathéa

– A madarak zenészek.

Én nem tudok dalolni, ámde nézek.

Ha színeket rakétáz a tenyészet,

úgyis megértem a dicső Egészet.

Fészek

nélkül csapongok így a feslő

virágra, részeg,

bohém és néma festő.

Összes versei 1., 1928 [498.]

Kosztolányi Dezső

FÁK BESZÉDE

Pálma

– Versben beszélek és verssel köszöntsék

nagy, mozdulatlan legyezőimet

s nagy csöndemet is. Én vagyok a Fönség.

Hárs

– Szülőhazádban a vén udvaron

hová gurultak labdáid, szegény?

Hová repült a sárkányod vajon

s kedved, hited az életed felén?

És merre szálltak, merre tűntek el

viháncoló, víg gyermektársaid?

Ezt kérdezed, de senki sem felel,

csupán mi zúgunk, régi hársak itt.

Nyírfa

– Héjam fehér, mint a papír.

Megbabonázza azt, ki ír

és hogyha elrontott a hír,

nevem álmodba visszasír.

Izen neked a nyír.

Almafa

– Bő, zöld szoknyában, széles terebéllyel

mesékről álmodom, ha jő az éjjel.

A lombjaim közt almák aranya.

Mindig csak adnék, én, örök anya.

Eperfa

– Itt lakmároztál egykor, az eperfán,

jaj, hogy szerettél. Majd ha por leszel,

egy nyári szellő még felém seper tán.

Nyárfa

– Mily szép nevem van. Hallod? Nyárfa, nyárfa.

Karcsún, fehéren állok a határba.

Úgy reszketek és sírok, mint egy árva.

S minden széllel zenélek, mint a hárfa...

Összes versei 1., 1928 [493-494.]

Kosztolányi Dezső

SZERETET

Mennyi ember van,

akit szeretek.

Mennyi nő és férfi,

akit szeretek.

Rokonszenves boltileányok,

kereskedősegédek, régi és hű

cselédek, lapkihordók, csöndes,

munkás írók, kedves tanárok,

kik vesződnek a kisfiammal.

Találkozunk mi olykor-olykor,

meg-megállunk, szemünk összevillan

s én még maradnék tétovázva,

talán, hogy elmondjam ezt nekik.

Mégsem beszélek, mert csak a részeg

aggastyánok s pulyák fecsegnek.

Ilyesmiről szólni nem ízléses.

Meg aztán nincsen is időnk.

De hogyha majd meghalok egyszer

s egy csillagon meglátom őket,

átintek nékik kiabálva,

hajrázva, mint egy gimnazista:

„Lásd, téged is szerettelek.”

Összes versei 1., 1926 [457.]

Kosztolányi Dezső

PILLE

Te mindig hátratekintesz, vagy mindig előre

szomorú szemeiddel. Figyeld inkább e pillét,

mely most erre röpül, egymásra ájult,

őrjöngő fejeink közt, teleszívja magát

a méz örömével, szárnyait veregetve

ragyog a napban s úgy táncol hátra-előre,

mint emlék, útravaló, el-nem-múló ajándék,

a múltra, jövőre, hogy szinte mozdulatlan

és túl a bolond időn áll, mint az örökkévalóság.

Összes versei 1., 1925 [454-455.]

Kosztolányi Dezső

NŐK

Nem kamasz-szerelem kis hevületében

beszélek.

Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól

vallok,

nők, rokonaim.

Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám,

mint senki más

s szeretlek is benneteket.

Zavarosak, mint én,

termékenyek, mint én,

zavaros források, melyekből aranyat mostam,

igazi aranyat.

Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok,

de igazabbak

a meddő gondolatnál,

a büszke hazugnál,

a csontos, ijesztő, gyilkos férfinál.

Hová is futhatnék én,

kócos fejemmel,

költészetemmel,

rettenetesen cikázó tétovaságommal,

ha nem lennétek ti,

megértők, megbocsátók,

elvtelen szentek,

jámbor pogányok,

bizonytalan jók,

valóság hű sáfárjai.

Ha varrtok, vagy vajat mértek,

kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel

s hócipőben topogtok, kecsesen, de balogul is, mint az albatroszok,

fölkacagok az örömtől, hogy vagytok

s én is vagyok, mellettetek.

Hozzátok kötözött engem a végzet,

örökkévalóan,

köldökzsinórral, azután a vágyak

eleven kötelével,

hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé

s öletekbe ejtsem le terhes koponyámat.

Nem egy, hanem mindegyik.

Mindegyik leányom, mindegyik feleségem,

mindegyik barátnőm, rejtélyes kedvesem.

Mindegyik anyám.

Összes versei 1.,

1925 [451-453.]

Kosztolányi Dezső

A DÉLUTÁN...

A délután, mint az üvegpohár,

amelybe semmi sincs, csak zúg rekedten.

Bús életem, te fájó és kopár,

mi lett veled, miért úgy verekedtem?

A fecske elszállt, késő őszre jár,

csak távíródrót feketél felettem

s estére kelve köd van, csúnya sár.

Nincs több dalom és könnyem, berekedtem.

Most lenne ideje a víg szüretnek

és téged a múlás fájdalma lep meg,

hogy egyet alszol s mindjárt itt a tél.

Lankadt lelkedre csüggedés alél

és búcsúzkodón félálomba hallod,

hogy zengenek a messze-messze halmok.

Összes versei 2., 1922 [162.]

Kosztolányi Dezső

[ANNYI ÁBRÁNDTÓL REMEGETT A LELKEM]

Annyi ábrándtól remegett a lelkem,

annyi könnyű nő mosolyát imádtam,

most egy dalt neked, ki az éjek éjén

vélem aludtál.

Hitvesem, dajkám, szerető cselédem,

élettől nehéz, viselős a bútól,

régi álmoktól komoly-ízü, furcsa,

mint a bor és tej.

Mert az életé a te ízed. Egy vagy

titkaimmal is, ki tudod a percet,

melyben angyal száll le kopott szobámba,

s rezzen a hárfám.

Sírva élő és mosolyogva játszó

szörnyű színpadon suhanó színésznő,

mily szerep volt az, hogy a földre rogytunk

és a torokgyík

fojtogatta már csecsemő-fiunkat,

lázmérő ingott ideges kezünkben

s összeforradtunk, keserű kötéssel,

egyet akarva.

Jaj, ki zeng rólad? Szemem ím körülnéz,

kisszerűen jársz a szegény lakásban,

látlak a konyhán, szomorú sziveddel

ülni szerényen.

Tűvel, ollóval, kopogó gyűszűvel,

összeszúrt ujjal, gyerek-inget öltve,

gombok-gondok közt, mosolyogni némán

arra, mi elment.

Arra, ami már sohasem nevet rád

s arra, ami jő, az iszonytatóra.

Ámde én, költő, az időre dörgök,

hogy ne rohanjon

s úgy láttatlak itt, a kigyúlt egekben,

klasszikus szóval, valamint a régi,

őrködő anyát, szigorú szemölddel,

bús koszorúval,

aki áldottan megy előre árnyak

és kígyók között, a gyerek a karján,

fölszegett fővel, hihetetlen úton,

nagyszerü hittel.

Összes versei 1.,

1921 [416-418.]

Kosztolányi Dezső

[HATALMAS ŐSZ]

Hatalmas ősz.

Reám leheltél s érzem, egyre érzem,

hogy nagyra nősz.

Te jó, te nagy,

ami akartam lenni, régen, egykor,

most az te vagy.

Igaz, egész,

mely önnön-magát bátran koronázza

s az éjbe néz.

Azt hittem én,

gőgös és hervadó virág leszek csak,

szép és szegény.

Bús szemű bölcs,

itt állok, ember, karomon a gyermek,

a lágy gyümölcs.

A kar, a kar,

egy ember ága, lombos és gyümölcsös,

mit is akar?

A sors vagyok,

a méz, a tűz, a könny, a szív, az élet.

Mondd, ki nagyobb?

Vágytam vakon

és ami vágyam itt-ott megmaradt még,

eléd rakom.

Arany-idő,

vigasztaló, mosollyal szomorító,

kibékítő.

Hatalmas ősz.

Reám leheltél s érzem, egyre érzem,

hogy nagyra nősz.

Összes versei 1.,

1916 [410-412.]

Kosztolányi Dezső

[ÉN FELESÉGEM, JÓ ÉS DRÁGA-DRÁGA]

Én feleségem, jó és drága-drága,

eddig neked dalt alig-alig írtam,

mert nem bíztam tintában és papírban

s féltem, hogy elhull a szavak virága.

Nem is vittelek tornyos frizurával

fényes parkettre, kart-a-karba-öltve,

ki csöndesen jöttél hozzám, e földre,

sok fogcsikorgatáson, könnyön által.

Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,

mikor az ősz nyugalmas, tiszta, síma

mosollyal vérzett – áldott heroina –

sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.

Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri

népség, mi vagy te s az a rongy, ki fennen

hordozza a fejét a bálteremben,

karján egy gyémánt-fülű, buta húri.

Én nem hiszek a nőben. Nem a kézbe,

mely ad-vesz, a szájba – kis piros ajtó,

most nevető, most bánatos-sóhajtó –

a karba, amely integet igézve:

de hittem a te két jó-jó szemedben,

a két szemed mélyén horgonyt vetettem,

én mindig a lélekbe-szembe hittem,

most is hiszek, megálltam, várok itten.

Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,

az életemmel járkálsz, ha velem vagy,

de ha távol vagy, olyan szomorú vagy,

akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.

Most is megmozdul e polgári otthon,

olyan bitang már a költő kabátja,

éjjel két nyomorék-karját kitárja,

s feléd ölel ő is – szegény – busongón.

Mert tett engem az élet hősi-vaddá,

adott nekem aranyat, mirrhát, lázat,

volt kenyerem a gőg meg az alázat,

de csak te tettél krisztusi lovaggá,

ki köntösét is megfelezi azzal,

akit szeret. Érted téptem le álcám.

A fájdalmat hoztad szépmívü tálcán,

a szegénységet, kinccsel és vigasszal.

Világok lázát mérik most a népek –

s én egy higany-pont rebbenését várom,

37,2... vagy 37,3...?

s a pesti utcán is remegve lépek.

Remegve nézek innen messze, hátra,

oda, hol hóban ível föl a Tátra

s betegek fekszenek, lágyan merengve

szájukban hőmérővel, téli csendbe.

Összes versei 1., 1915 [397-399.]

Kosztolányi Dezső

RÓZSA

Egy régi név kiált az életemben,

egy régi lány, akiről nem énekeltem,

kinek a szívem rég adósa volt,

ki rózsa volt s neve is Rózsa volt.

Diákkoromban mentem hozzá néha,

az árvalányhoz, én, kezdő poéta,

megbújtam nála a dívánsarokba

és ámbratestét néztem, szívdobogva.

Ó, csipke-szoknya! Illat! Mézes esték!

Ó, tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték!

Ó, kisdiák, ki andalogva ballag

s nyakkendője egy vékony sárga szalag!

Üllői-út! Bolondság! Régi tájak!

Eltűntek egyszer! és most újra fájnak!

Ó, lány, kinek sokkal vagyok adósa,

hadd zengek őt most: rózsa, rózsa, rózsa.

Hol vagy ma, kedves? Jaj, hiába nézem

az éjszakát, már eltakar egészen.

Vadmacska-szemed zöld deleje ég-e?

S nagy, furcsa szájad? Vagy már vége, vége?

Forró fejed bután födi a föld el

s mint antik húgaid, repedt tükörrel

és koszorúkkal fekszel mély koporsón

a kásás elmúlás ágyában, olcsón?

Nem tudni soha, hova száll a tündér,

én sem tudom, hogy hova-merre tűntél,

nem álltam ágyadnál ezüstkanállal,

míg verekedtél a sovány halállal.

Valahol messze, a poros vidéken

halnak meg ők, egy tompa este, régen,

így mennek el, kik bennünket szeretnek,

csak a szívünk maradt itt, vén eretnek.

De azt tudom, hogy jó volt, mint a tűzláng,

mely téli fagykor melegítve tűz ránk,

csak azt tudom, hogy puszta volt szobája,

akár egy cella, oly szűzi és árva.

A hajsütővas égett szaga fojtón

szállott köröttünk és ruhája folyton

száradt a székén meg az asztalán.

Az élete: két arckép volt talán.

Hogy mutogatta. Egyiken merengő

kislánykezében egy olcsó napernyő,

a másikon, mint síró, árva démon –

ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon –

egy elhagyott padon ül, és mögötte

egy élet rémlik a távoli ködbe.

Ahányszor néztük, remegett a lelkünk,

múlt és jövő, akik egymásra leltünk,

én, ki indultam, ő, ki lefelé ment,

pihenni vágyó, elalélt, szegény szent,

ki elvetette aranyát-ezüstjét,

csak szívta a rossz cigaretta füstjét,

tündöklő jáspis-karjait kitárta,

úgy vágyott innen egy regény-világba,

a messzeségbe, messze-messze űrbe,

s kis pille, a szobáját átrepülte.

Mert táncosnő volt és Krakkóba táncolt,

s fehér nyakán egy halványlila lánc volt.

Összes versei 1., 1915 [308-310.]

Kosztolányi Dezső

[Ó, ÉN SZERETEM A BÚS PESTI NÉPET]

Ó, én szeretem a bús pesti népet,

mely a Külső-Józsefvárosba tépett

ruhákba jár vasárnap délután

és ámolyogva, szédelegve hallja,

hogy döng a tükrös kávéházak alja

s a mozi-reklámokra néz tunyán.

Sokszor úgy érzem, szinte-szinte vétek,

hogy csöndben élek, nem nézek felétek,

s az álmok lenge fodrát fodrozom.

Ilyenkor aztán, elhagyott vasárnap,

kis görbe közein a téli sárnak

vezeklőn járok az utcátokon.

Itt élnek ők, a kedveskék, e járdán,

letaposott cipősarokkal, árván,

kávémérésbe bújva hallgatag.

Éhes leányaik, kiket szeretnek,

kopott árvácskák, fáradt, vézna szentek,

gázláng alatt sötéten állanak.

Ki nézte meg, mit rejt szobájuk árnya?

Ki leste meg, van-e ágyukba párna?

Ki látta, hogy mi a bús, pesti nép?

Én láttam a munkást és lázra bújtott,

sápadt arcát, hogy rossz szivarra gyújtott,

és láttam a föld vérező szívét.

Bármerre mennék, ide visszatérnék,

bármerre szállnék, átkozott, szegény nép,

a gondodat kiáltaná a szám,

mert bánatkővel van utcád kirakva,

szemed a bánat végtelen patakja

s jaj, ez a föld, e bús föld a hazám.

Összes versei 1., 1913 [384-385.]

Kosztolányi Dezső

A JÓ ÉLET

Én csüggedt lelkem, én csüggedt szivem,

daloljatok és mondjátok: igen.

Hurrázzatok e nyári hajnalon,

ne hagyjatok ködökbe hajlanom.

Korán keltem. Fölhúzom a rolót.

A nyári nappal együtt lángolok.

Most kikiáltom, élni, élni szép.

Boldog, ki él és boldog, aki lép.

Boldog a táncos és a sánta is,

az élet jó még őiránta is.

Mert minden jó. Éhezni s enni jó,

áldott az éhség s áldott a cipó.

Szomjazni is jó, s ha a fény zizeg,

meginni egy pohár jeges vizet.

Fürödni, úszni, míg erőnk kitart,

elszívni a dívánon egy szivart.

Ó, július, aranyos a ködöd,

torzult ajakkal tüzet gügyögök.

A vörös nyár zúgása bátorít,

én, élet atlétája, állok itt.

Szaladni tudnék, nem tudom hová,

szeretnék élni, végtelen soká.

Száz évig, míg a testem megtörik,

szeretnék élni, élni örökig.

Az arcom mostan csupa-csupa fény,

az isten karjaiba szálltam én,

mint egykor anyám köténye alá

és úgy tekintek félve-bízva rá.

Én jó vagyok, ezrek jósága tölt,

más vágyam nincs, tartson soká a föld.

Jó emberek, ezt kéri társatok,

csak talpalatnyi földet adjatok.

A végtelenben egy kicsi helyet,

hol meghúzódhatom és élhetek.

Összes versei 1., 1913 [314-315.]

Kosztolányi Dezső

KEDVES

Te meghalsz kedves s nem tudod, ki voltál,

álarcodat magadra szoritod

s nem tudja senki, hogy voltál titok,

hogy voltál nékem ismeretlen oltár.

Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva,

élő titok egy még nagyobb titokba.

Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz,

napos, ártatlan, fáradt, graciőz,

kis fákkal és kis bárányfellegekkel

és végtelen és bús, akár a tenger

és megkuszálja hullámos hajad,

szemed alá rak szarkalábakat.

S egy délután, ha ülsz az ablakodnál,

ijedve kérded: micsoda zenél?

És este búgni, bőgni fog a kályha

és künn az utcán fújni fog a szél.

Te sírva szólitod a Véghetetlent

s felelni fog a föld és a göröngy.

Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng

és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy.

Összes versei 1., 1912 [271.]

Kosztolányi Dezső

A VÁROSBAN

Itt e nagy kőrengetegben élek csendbe, elfeledten

s boldogan rovom az utcát álmodozva egymagam,

mintha csak magamba járnék, tűn az ember, mint az árnyék.

Lopva néz csupán reám még s tépelődöm zajtalan,

a morajló forgatagba, a sír mély nyugalma van,

a magány nyugalma van.

Az imás gyönyörbe zengő, zöldhomályú hűvös erdő

oly nyugalmat sosem ád, mint a nagy, a kevély város.

Mert van itt lomb és van itt fa, kőfa százfelé hasítva,

megnyesett nagy ősi szikla és cirádás kőlevél,

melyben a zúgó őserdő megszelídült lelke él,

megbűvölt vad lelke él.

Ó, mi zajgó és sugáros a zsibajgó, büszke város,

a jövőre szomjú lelkem együtt száguldoz vele

s mint imádom a magas falt, a rét, erdő – a magasztalt

nem oly kedves, mint az aszfalt kék porát nyelt szőnyege

és a zörgés, durva csörgés nékem édesded zene,

altató szelíd zene.

Összes versei 2.,

1909 [135.]

Kosztolányi Dezső

MIÉRT?

Ti kérditek, miért vagyok?

Miért kelek fel újra?

Hogy lássam, mint a kósza szél

a lányok aranyos, finom haját

könnyes arcukba fújja.

Hogy várjam azt, ki eljövend,

egy lány, vagy nem tudom ki,

oly jó álmodni tétlenül

s szeles időben szürke ég alatt

dalolva kóborolni.

Hogy imádjam, szegény hívő,

mi fájó s halhatatlan.

Hogy elsirassam csendesen

a zokogó szeptemberi esőt

egy bús, haldokló dalban.

Összes versei 2., 1908 [126-127.]

Kosztolányi Dezső

HOLDSUGÁR-SZONÁTA

Álmodó hold...

Éjbe lengő néma lámpa,

alvajárók, bús bolondok,

tolvajok barátja.

Vaksi fényed

újra éled,

mint gyermekkoromban,

hogy a hanton

– síri fantom –

százszor elbolyongtam.

Napsütésbe, déli tűzben

ábránd-lepkét sosem űztem.

Te voltál barátom,

álmodóknak éji napja,

gyöngy-naszád, bús karcsu sajka,

céltalan, vak álom.

Most vezess te...

És hogy útam meg ne lássák,

vesd rám gyötrő szerelmemnek

fekete palástját.

Lengj előttem,

fönn a ködben,

hisz te elvezethetsz,

szent delejtű,

fecske lelkű

ifjú kedvesemhez,

ő a holdsugár kisasszony,

ugye hivogat panaszlón

ablakának árnyán?

Félig csendesen merengő

éjszemű szelíd istennő,

félig vad cigánylány...

Összes versei 2., 1908 [121-122.]

Kosztolányi Dezső

SZELLŐK ZENÉJE

Szellők kísérnek mostanában engem,

szellők szavára száll az alkonyat.

Szellők zenélnek, túlvilági hárfák,

szellők nevetnek ezüst éjszakán át

s csiklandva fricskázzák az arcomat.

Honnan repülnek? A hajam kibontják,

hozzám tipegnek észrevétlenül

s egyszerre lelkem egy fekete, halvány

szerelmes arcú szellőlányka karján

száll, száll, tovább repül.

Mind pajkosak, betyárok és enyelgők,

kitépik a párnát fejem alól.

Nyakamba fújva rántják ingemet le,

szikrát, tüzes port hintenek szemembe

s kacagnak, hogyha könnyem árja foly.

A messzeségbe, szellők tengerére

űz olykor egy ravaszdi szélkalóz

és hogyha jázminos az este s holdas,

egy széltündérke űl könyvemhez – olvas –

s halkan tovább lapoz.

Minden helyütt szél, szél, szelek zenéje,

lágy, altató, halk temetői dal.

Szellő a szerelem, szellő az élet,

a csók, a tűz szeles magasba réved

s a szende szél már szendergő vihar.

Üres levegő, kék ábránd a vágyam,

üres levegő szellőpalotám.

Én hallgatom e dalt. Szememben éjfél.

Virrasztva vacogok a kósza szélnél

s búcsúzó arcom halovány.

Összes versei 2., 1908 [119-120.]

Kosztolányi Dezső

HÚSVÉTI HIMNUSZ

Ó, szellőlengető

Igazság!

Szállj, szállj, riaszd a téli álmot,

némítsd el, ami gyenge, álnok,

akassz a fákra lágy ezüst csipkét, tűzszínű bimbót,

lengő fehér csipkét, lángolva nyíló ifjú bimbót,

szirmot, mosolygva ringót,

suhanj elő,

ó, szellőlengető

Igazság!

Ó, könnytől éledő

Igazság!

Lebegj be a kunyhókba lágyan,

mint balzsamos, sugáros áram,

fess rózsaszín álmot a barna, ócska nyoszolyára,

az elhagyott, szegény, álmokra váró nyoszolyára,

hol érted sír az árva,

lebegj elő,

ó, könnytől éledő

Igazság!

Ó, újra-születő

Igazság!

Eljössz ma is és összejárod

az enyhe, álmodó világot.

Jer s fújd meg az ünnep rivalgó, büszke harsonáit,

fújjad az ünnep szent, aranyos, néma harsonáit,

s minden valóra válik.

Rohanj elő,

ó, újra-születő

Igazság!

Ó, harangdörgető

Igazság!

Zúgj át az alvó, lomha földön

s légy úr felette mindörökkön.

A vérkönnyes, síró sebet fesd szépre, aranyosra,

csókold a sok sebet tüzes-fényesre, aranyosra,

tózöld lágyan susogva.

Dörögj elő,

ó, harangdörgető

Igazság!

Ó, vérben ébredő

Igazság!

Ne várakozz, ujjongva törj ki

sötétedő sírbörtönödből,

és lángoló piros betűid, hogyha elfakultak,

ha a poros, kopott múlt gyászos árnyai elfakultak,

gyújtsd föl tüzét a múltnak!

Robogj elő,

ó, vérben ébredő

Igazság!

Ó, szikladörgető

Igazság!

Ujjongva, lázadozva, zajgva

verj indulót új diadalra,

repeszd a jégpáncélt s a harsogó húsvéti kedvtől,

a tavaszos, zenés itélkező húsvéti kedvtől

a nép is összezendül,

vágtass elő,

ó, szikladörgető

Igazság!

Összes ver-

sei 2., 1908

[114-115.]

Kosztolányi Dezső

HAJNALI CSÓK

Mikor a gyertyánk üszkösen ég már

s sóhajba halnak az éjjeli szók,

vacogva vonaglik egybe az ajkunk

s fáradt remegéssel újra sohajtunk,

leszáll a csók,

a hajnali csók.

Oly édes e jégcsók. Álomba didergő

fázó derü, hajnali kósza titok.

Bús ködbe nyíló jégharmatú rózsa,

fáradt gyönyöröknek lángraszítója

a csók, a csók,

a hajnali csók.

Összes versei 2.,

1908 [108.]

Kosztolányi Dezső

ÁPRILISI EZÜST ESŐ

Szeles, fehérlő délutánon,

mikor dalt hallasz messze, távol,

a tiszta, illatterhes égből

hull a napfényes, könnyü zápor.

Akáctömjén röpül a légben,

a lomb merengő, szűz fehérség,

kis, ideges lányok kacagnak,

veri az ördög a feleségét.

Nyílt arccal isszuk az esőt fel,

agyunkba rózsaszínű láz kap,

vékony, ezüst esőfonálon

fehér angyalkák citeráznak.

Piros a síró égnek arca,

s a lágy eső vígan pörög le,

mint fiatal, szelíd leányok

titkos szerelmü, enyhe könnye.

Összes versei 1., 1908 [247-248.]

Kosztolányi Dezső

BUDAI IDILL

Hopp, ugorjunk fürge szánra,

menjünk a hegyekre fel.

Csillog az ezüst barázda,

villog a havas lepel,

friss, fehér hó hull a tájon,

cseng a csengő s mint egy álom

lép eléd sok ó csuda,

régi várú Ó-Buda.

Rántsd meg a vén csengetyüt,

jó szivet lelsz mindenütt,

orrán régi pápaszemmel

nyit kaput egy tisztes ember

s nem találja a helyed.

Kérdez és felel, nevet.

Otthonos, nemes szivesség

unszol egyre: ,,Tessék, tessék.”

Jő a kancsó, forg a tál

s a fehérlő kályha öblén

a hasábfa dübörögvén

rózsaszínű pára száll.

És a tiszta kis szoba

a barátság temploma.

Minden olyan egyszerű,

oly finom, babaszerű.

A szagos, langyos borúból

titkosan dereng a bútor

s ami kedves, ami szép:

régi óra, régi szék,

régi album, régi naptár,

mely napot rég nem mutat már,

fönn a kályhán szerteszéjjel

findzsa-sor, aranyszegéllyel,

aztán föntebb a befőttek,

ódon, zöld üvegpohár,

s a vén lámpa kedves árnya

imbolyogva szálldogál.

A terítős asztalon

régi könyv, egész halom,

múlt időknek bölcsei,

Kisfaludy, Kölcsey...

Itt a gomb is szent ereklye,

itt a porszem is csuda.

A szobákba, a szívekbe

Biedermeyer stílusa.

Ám a német szó ma ritka,

csak ha nagy a gazda titka,

akkor mondja németül.

Német erkölcs, jó magyarság

hű barát lett itt hamarság,

tiszta frígyben egyesül.

Hisz e sziklás, büszke vén föld

ezredéves bús regét költ.

Régi nóta, régi monda.

Vén basák fürödtek itten

a kénes, zöld, lanyha vízben

s látta Mátyást a hegy orma.

Régi emlék újra kel még,

régi fullánk újra szúr

és a hangzó ős magyar szó

büszke földjén újra úr

s hálósipka, ősi virtus,

népi szólás, germanizmus,

háziasság, régi kedv,

józan mérték, égi nedv,

gyönge doh-bűz, kis csiriz-szag,

otkolon- és szappan-illat,

csöndbe foly egymásba által,

mint ó parfüm illatával

a konyhába fojtva főlő

káposztának illata.

A jó gazdasszony előjő –

a szíves mosoly maga –

régi módi, síma hajjal

s kérd, kínál nevetve halkkal,

a kötényén – ó, mi furcsa! –

lóg a pince, kamra kulcsa.

Szétnéz s a konyhába illan –

mert a jó ebéd a fő –

a fánk puffadoz a zsírban,

kácsa, csirke, pulyka fő,

bugyborékol a fazék.

A leánya szótalan,

tudja: hallgatni arany,

arcán ifjuság az ék.

És a vendég, hogyha szól,

lopva, félve válaszol,

a beszéde – hallga, hallga –,

mint zenélő óra hangja.

Az ősz néni – hangja vékony –

ókuláréval köt és fon,

s hogyha bekerül akárki,

kész a lakzi, kártyapárti.

Mindenütt jómód, középszer,

víg pazarlás józan ésszel.

Otthonosság – kedves és szép –

fürge készség, friss egészség:

ez a kincsük őnekik.

És a dalt is szeretik.

Kedvük vidor, lelkük éber

s néha este tétován

zeng föl a kis zongorán

áradozva, sírva Weber.

Félre, zord gond, ásító bú,

a fehér fák közt a hó fú,

fázva zúg a téli kert,

zúzmarás nyomor diderg.

A közelbe s mégis messze,

a folyón túl zajba veszve,

fénybe, ködbe, kéjbe, könnybe,

küzdve, nyögve és hörögve

villámtűzbe kél az est.

Rongyselyembe kárhozottan

hadd vergődjön, sírjon ottan

háborogva, zúgva Pest.

Összes versei 1., 1907 [109-113.]

Kosztolányi Dezső

ÁLMODTAM ÉN IS

Álmodtam én is fényes Ázsiáról,

hol harcra fú a vágtató magyar,

aranymezőkön jártam messze, távol,

hol hőssebet piros virág takar.

Álmodtam én is... lelkem andalogva

sok ezredévbe visszaérezett

s most megjelentek kósza, bús dalomba

szent véreim, ti drágák, édesek.

Ím, újra visszatér a régi ihlet,

eltűn előlem, ami gyenge, színlett,

s zokogva zengem, hogy magyar vagyok.

És újra látlak, daliás nagyok,

s könnyes szemem elött harsogva, búgva

vonul el a múlt győzedelme, búja.

Összes versei 1., 1907 (?) [97.]

Kosztolányi Dezső

TÉLI ALKONY

Aranylanak a halvány ablakok...

Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,

fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,

a hósík messze selymesen ragyog.

Beszélget a kályhánál a család,

a téli alkony nesztelen leszállott.

Mint áldozásra készülő leányok,

csipkés ruhába állanak a fák.

A hazatérő félve, csöndesen lép,

retteg zavarni az út szűzi csendjét,

az ébredő nesz álmos, elhaló.

S az ónszín égből, a halk éjszakában

táncolva, zengve és zenélve lágyan,

fehér rózsákként hull alá a hó.

Összes versei 1., 1907 [65.]

Kosztolányi Dezső

NOTTURNO

Világoskék az éj...

A röpke, zúgó fénybogár

a lámpalángra szálldogál,

a suttogó lombok felett

egy-egy arany csillag nevet.

– A fáknak árnya mély,

világoskék az éj.

Összes versei 2., 1906 [89.]

Kosztolányi Dezső

TAVASZ-ELŐ

Maradj, maradj, bús téli alkony,

ne vond még vissza sugarad!

Ha lábadozva elsötétülsz,

szerelmes szívem megszakad.

A lég oly enyhe, oly fuvalmas,

a nap vígan bukik elő,

tavaszruhában andalog már

az álmodó járókelő.

A síma, langyos fuvalomra

kinyílanak az ablakok,

a halk, búcsúzó sárga fényben

sok régi utca s ház ragyog.

Száz édes emlék ébred újra:

a drága múlt, az ifjuság,

gyermekszerelmünk, szűzi álmunk,

a lázas és dicső tusák.

Mind búsan elmerengve járunk,

szivünk sok emléktől nehéz;

ami szemünkbe forr s cikázik,

a sejtelem ködébe vész.

A jog ropog s alóla zúgva

ezüst kacajjal jő a víz,

tavasz lesz, úgy mint régen egykor

s e szó a múlt honába visz.

Szemünk meredt, a múltba réved,

ragyog a kék-sugáros ég,

a sárga hóvizen lebegve

szétpattan egy-egy búborék.

A szél fú s érzi méla lelkünk,

a kikelet fuvalma az...

És nézzük összetett kezekkel,

hogy érkezik meg a tavasz.

Összes versei 2., 1906 [75-76.]

Kosztolányi Dezső

ÜLLŐI-ÚTI FÁK

Az ég legyen tivéletek,

   Üllői-úti fák.

Borítsa lombos fejetek

szagos, virágos fergeteg,

   ezer fehér virág.

Ti adtatok kedvet, tusát,

ti voltatok az ifjúság,

   Üllői-úti fák.

Másoknak is így nyíljatok,

   Üllői-úti fák.

Szívják az édes illatot,

a balzsamost, az altatót

   az est óráin át.

Ne lássák a bú ciprusát,

higgyék, örök az ifjúság,

   Üllői-úti fák.

Haldoklik a sárgult határ,

   Üllői-úti fák.

Nyugszik a kedvem napja már,

a szél búsan dúdolva jár,

   s megöl minden csirát.

Hova repül az ifjúság?

Feleljetek, bús lombu fák,

   Üllői-úti fák.

Összes versei 1.,

1906 [113-114.]