Dezinformációs felhő... hát ja. A probléma az, amikor magam is elhiszem, hogy olyan szar vagyok, mint amilyennek mások látnak.(többnyire azt sem tudom, mit hordanak össze rólam, csak az emberek viselkedése változik meg időnként) Most éppen az működik, hogy konstatálom, "xy éppen utál", ezzel egész jól el tudom ütni ezt a dolgot. Ha tényleg utál, akkor is, ha nem, akkor is. Voltak már, akik próbáltak egy-két faszit a nyakamra küldeni, mintha az lenne a probléma, hogy nem találok. Nem is keresek, de ezt legfeljebb finoman érzékeltetem. Már arra sem vagyok allergiás, ha elutazom valahova, és megkérdezik, "egyedül?". Van ennek egy ilyen kissé tragikus felhangja, amit legutóbb már egy kicsit ki is figuráztam. :) Érzékeltetik, hogy nem vagyok elég nőies. Nem is akarok az lenni, de ezt sem lehet így kimondani. Néha nem tudom, szűznek vagy kurvának gondolnak-e.
De egyébként tényleg tudok sérülékeny lenni. Ilyenkor valahogy át kell vészelni, hogy a viselkedésemen ne lássák.
Gimiből néha eszembe jut, amikor bent aludtunk a suliban, és párunknak már nem jutott hely, összetolt padokon próbáltunk aludni. Aztán én lementem még helyet keresni, és végül a hideg tornateremben sikerült találni, ahonnan a többiek elmentek, mert megfagytak. Mai fejemmel már lehet, hogy mertem volna szólni. :) olyan rohadtul magányos voltam, így utólag belegondolva. Viszont nem volt tömegnyomor és fülledtség.
Tulajdonképpen nem szenvedtem hiányt, de ez nekem is ismerős, ez a védett közeg hiány, leginkább az utóbbi pár év történései miatt. Illetve nálunk kettős volt, túl is féltettek (asszem az öngyűlöletem emiatt lehet főleg), közben le is szartak. Vagy teljes rámtelepedés, vagy észre sem vettek.
Úgy érzem, most olyan emberek között vagyok, akik tényleg védett környezetből jönnek. Nekem már valakinek az autójába is olyan beülni, hogy nem tudom, mikor engedhetek meg magamnak bármit, ami ilyen "jóléti cikk". Igaz, nem is vágyom már annyira ezekre, valahogy kezdek hozzászokni az egyszerűséghez. Nem vágyom szinte semmire... ez nyilván változna, ha több pénzem lenne. Illetve magamnak fizetek minden hónap elején, hogy később legyen mire támaszkodni.
Én alapvetően elvagyok az "asszonyokkal", még megkönnyebbülten fel is sóhajtok olykor, ha hallom a problémáikat. :)
Amúgy engem alapvetően érdekelnek a különféle emberek, élethelyzetek. Bele nem folyok, csak kívülről szemlélem, esetleg elemzem; színes ez a világ és még tanulni is lehet egymástól.
Abban igazad van, hogy érdemes valamennyit "adni" magadból, mert különben vad fantáziálásba kezdenek és pl. egy munkahelyi kollektívában zavaró tud lenni a terjengő dezinformációs felhő. Azt viszont nem gondolnám, hogy marcangolnának csak azért, mert nem mutatod a sztereotíp szerepeket, és azt sem, hogy érdekelné őket a feltárt mellkasod. :) Többet nézel ki az emberekből, mint amilyenek valójában. Sokkal egyszerűbbek és ösztönösebbek, nem feltétlen az a mozgatórugójuk, hogy valakit kipécézzenek maguknak, és azt szétcsipkedjék.
Persze ha életed során gyűjtöttél ilyen tapasztalatot, akkor érthető az ilyen mértékű félelmed, és valóban óvatosabban nyúlkálunk a tűz körül, ha már alaposan megégettük magunkat vele.
Engem szerencsére sosem bántottak, vagy csak a szokásos mértékben, olyan tipikus gimis évődés vagy hecc szintjén. Inkább az a típus voltam, akin mindig csattan az ostor, aki mindig hátul áll a szívesség-, és érdemlistán, aki 10-szeres küzdelemmel jut el ugyanoda, ahova másokat a védelmező közegük juttat. Magyarul magamra voltam utalva, gyerekfejjel felnőtt problémákkal szembesülve, és a szülői OMBM (=Oldd meg b*zmeg)-hozzáállás sem feltétlenül azt hitemet erősítette, hogy annyira számítanék.
Igen... én tulajdonképpen próbálok túlélni az ilyen "asszonyok" között. Kellő távolságot kell tartani, tényleg nem megy máshogy, akár családi viperafészek, akár bármilyen más közösségről van szó.
A házasság fétis számomra is távoli. A világban levő harmonikus dolgokra jó rácsodálkozni, mondjuk boldog emberekre, csak az a probléma, amikor választani kell a szerepek közül. Lavírozni kell. Úgy tenni, mintha egy kicsit az lennék, mintha én is olyan lennék, hallgatással egyetértést színlelni, odadobni a koncot az embereknek, hogy ne engem marcangoljanak. Csak ez kurva nehéz, mert félő, hogy mégis hatással van a személyiségre a szerep. Tehát olyan szerep kell, ami valamennyire önazonos, mégis megvéd, mert nem közvetlen a belsőmet adom oda. Nem a felvágott mellkasomból dobogó szívemre mutatok, hanem csak a fonendoszkópra, hogy "hallgasd csak", vagy az ekg-ra, "figyeld csak".
Nálam a bölcsességnek nincs neme, szóval ha valaki "asszony", akkor az magában foglalja az anyaságot, és a szoknya sok mindent eltakar- attitűdöt, amitől egyenesen viszolygok. Én azt sem értem, miért lesznek a nők XY né-k, vagy manapság egyenesen a férjük keresztnevét veszik föl. Ez miez? Bár én a házasság intézményét is teljesen elavultnak érzem a 21. században, amellett, hogy tiszteletben tartom mások ez irányú igényét.
Számomra ez egyenesen fojtogató, és semmilyen plusz tartalommal nem bír, főleg, hogy azt látom, se hűség se jóban-rosszban nem jár már ezzel. Akkor meg minek bonyolítsam az életem?
Én úgy érzem, nagyjából elengedtem a múltat és a sérelmeimet a szüleimmel szemben, de nem tudok hozzájuk igazán kötődni, sem ragaszkodni, nem alakult ki köztünk igazi bizalmi kapcsolat. Úgy a magunk módján szeretjük egymást...
Öngyilokkal való fenyegetőzés nálunk is volt, bár nem az én manipulációm volt szerintem a cél, hanem csak tehetetlenségében osztotta meg velem a terveit. Persze azóta sem tette meg (szerencsére).
Érdekes látni, hogyan baszódtak el generációk pl. az én két családomban is. Néha jó lenne eltűnni valahova, ahol nem érnek el, hogy kitörlődjek az emlékezetükből. Egyik családtagom nem rég öngyilkossággal fenyegetőzött, ha nem teszem azt, amire ő engem megint fel akar használni. Magamban már tudtam, hogy "igen, ez most a gyerekkoromtól jól ismert érzelmi zsarolás". Aztán később visszahívott, elnézést kért, de bennem mégis maradt egy keserű szájíz, hogy "ez jutott".
Ezt nem is értem, hogy' gondolhatják emberek, hogy a család majd őket kárpótolja. Hiszen nekik kell majd folyamatosan adniuk, leginkább a gyerekeknek. De sokan így is szemrebbenés nélkül jogosnak tartják, hogy ők táplálkoznak a gyerekeikből és nem fordítva.
Azt hiszem, azért van olyan "asszony" képem is, ami pozitívabb. De nincs köze ahhoz, hogy valakit felcsináltak-e vagy sem. Inkább érettségre, bölcsességre gondolok.
Volt aki azt mondta, hogy neki még egy szar apa is megfelelne, csak lenne valaki. Én meg azt mondom, hogy aki nincs, legalább nem tud ártani, amellett, hogy nyilván a hiánya is sérülést okoz.
Mint anyám, aki azért nem vált el, mert a gyerekeknek család kell. Nem baj hogy diszfunkcionális, hogy api verbális és fizikai erőszakkal tartja fönt a nemlétező tekintélyét, hogy anyuka egy roncs...
A valóság pedig az, hogy anyám a fos familiájából menekülvén kitűzte célul, hogy márpedig őt majd kárpótolja a sajátja, oszt nem bírt szembenézni a ténnyel, hogy ez most nem jött össze. Sajnálom őt és fatert is, mert őket is elcseszték a szüleik.
Ezen az asszonyomon felröhögtem. :D Annyira disszonáns, ha az ember teljesen másként éli meg önmagát. :)
Engem az egyik ügyfél 22 évesnek nézett, és furcsának találta, hogy olyan mély hangom van. (lehet, azt mondta, határozott?) :)) Viszont "kis szarosok" (16-23), illetve egy-két idősebb ember szólítottak már "asszonyomnak".(amikor ezt a szót hallom, inkább egy willendorfi vénusz ugrik be, vagy egy ilyen még jó alakú, de már kissé hengeres, minden lében kanál háziasszony kirúzsozott szájjal, aki senkit nem hagy élni) Eléggé illedelmesre nevelik a kölyköket ezen a környéken. XD Az öregeket meg még annak nevelték.
Ez jó, hogy végülis találtál valakit, aki miatt érdemes volt változni. Nekem ez a terület igazából egy vakfolt.(akkor is, ha volt 2 db, kapcsolatnak nem igazán nevezhető "valami")
Nehéz elképzelnem, hogy egy párkapcsolatban élek. Nálam mondjuk nem is volt apakép, bár úgy tűnik, ez nem feltétlenül rosszabb, mint az, ha valakinek van egy valamilyen okból szerepét nem jól betöltő apja.
Érdekes ez a rágósság, mert külsőre mindenki jóval fiatalabbnak néz, és pont nem az jut eszükbe rólam, hogy 40 fele-hazafele, hogy egykori kolléganőmet idézzem.
Nálam eljött egy pont, ahol döntenem kellett, (hogyan) élném a hátralévőt. Abban sem vagyok biztos, valóban bdp volt - e, bár a tüneteket produkáltam. Volt ugyanis egy igazi balf@sz apám, akire gondolkodás nélkül rámondanám a boderline-t, és bármennyire is gyűlöltem érte, mégis az ő mintáját követtem. Azért hajlok egyre inkább erre, mert csak párkapcsolati szinten produkáltam a bpd-t, a többi kapcsolatom kb. rendben volt. Amúgy meg hogyan lehet elcseszett családban felnőtt emberen számon kérni a defektusait?
Egyszerűen belefáradtam az őrjöngésbe, a folytonos lelkiismeretfurdalásba, ráadásul találtam egy társat, aki megérdemelte, hogy megpróbáljak változni. Nos, ő 11 év után is velem van, azt hiszem mással nem is tudnék együtt élni.
Nem éljük a 30-as párok klasszik életét, nem akarunk gyereket, se házasságot, nem járunk vasárnapi családi ebédekre, csak egy életért küzdünk a természethez közel. Hidegen hagynak a társadalmi elvárások, szerintem aszociálisak vagyunk a szó legnemesebb értelmében. Én mondjuk alternatív segítséget is igénybe vettem, értsd kineziológia, meditáció, álomfejtés stb. de a kognitív terápia is sokat segített. Pár év viszonylagos nyugalom után viszont föllángolt a mánia, na ott majdnem sikerült kiírnom magam csodás világunkból. Most épp az elfogadásra törekszem, nem tudok/akarok többet harcolni magammal, magamért.
Valahol én is ezt a rágós vénséget kezdem érezni. Még nem vagyok 30, de jobb egész évben arra készülni. Inkább kimondom hamarabb. Én sem gondoltam, hogy idáig eljutok, vagy azt hittem, máshogy. Olyan 13-16 évesen a depresszió, öngyilkossági gondolatok ellenére azért az volt bennem, hogy olyan igazi felnőtt leszek, jól elkülöníthetően, akinek státusza van, akire felnéznek mások, aki támasza másoknak, sokaknak... bár az ábrándozásban ennél tovább nem jutottam, mert nem hittem, hogy bármi is sikerülhet. Nem tudtam/tudom összeszedni magam.
Hogyan javult a bpd-d? Miben javult? Én is megkaptam ezt a diagnózist többek között, bár nálam ez egyáltalán nem olyan drámai, mint az átlag bpd-seknél, amikről olvasni lehet. Light-os csuklókarcolgatás olyan 10-13 éve volt, olyan, hogy az alkaromat végigkarmoltam, illetve úgy magamba mélyesztettem a körmömet, hogy ilyen félhold alakú sebek maradtak, ez úgy 6 éve. Mindig befelé éltem meg az érzelmi hullámzást, kifelé fapofa vagy legfeljebb "szerencsétlen gyerek" kinézet.
Ò igen, mostanság élesztettem föl a regem, érdekes volt visszaolvasgatni a régi időkből. Akkor volt a fórumozás aranykora, nem a facebookon ölték egymást a népek, hanem különféle topikokban.
Megjártam azóta más portálokat, de ez olyan kicsit mintha hazajönnék. Nem tudom kiből mi lett (belőlem 36 éves rágós vén k@a:). Tíz éve azt sem gondoltam volna hogy megérem...mondjuk tavaly ilyenkor sem. :D
Lehetek úgy boldog 30 éves, hogy nem éltem át, milyen egy átlag 25, 20, 15, (10, 5) évesnek lenni? Érzem, hogy már nem vagyok 20 éves, de nem mentem keresztül olyan változáson, mint mások. Nincs előképem magamról szinte, egy folytonosság, ahol minden az előző téglára épül nincs jelen az életemben. Olyan egybefüggő masszának tűnik az egész.
Látom, te még a belloval is beszélgettél. (vele mi lehet?) Mit nem adnék, ha még 2010-11-et írnánk. Nem sokat írogattam, de olyan 10-11-től már olvasgattam itt. Néha úgy érzem, teljesen elvesztettem az időérzékelésemet. Mintha egy olyan bolygón élnék, ahol biztosítva lennének a létem alapjához szükséges dolgok, de azon túl a nagy semmi. Mondjuk mint egy egyszemélyes Mars expedíció, amit valahogy sikerült túlélnem. (de minek? Vagy: mi lesz most? 5-10 év múlva?)
2010-ben még nem volt hidegháborús hangulat, vagy annak előérzete, szír háború, még egész más körülmények között éltem. (jó, hogy nem élek már abban, mégis megviselt az elvesztése) Még épphogy elértem a második x-et. Most meg hallgatom, a száraz ágak hogy' zörögnek.
Remélem is, hogy a Kruspe megtanul magyarul, nehogy abban a pár órában az én szerény némettudásomra kelljen támaszkodni, hogy hol van a der Fasz, meg a die Pina. :)
Tudni kell azt , hogy akinek mondani készülök egy rossz hírt mennyire kapja fel a vizet.
Most nem tudom hirtelen hol is olvastam, hogy még a sorozatgyilkosok is sírnak, vagyis senki nem érzéketlen. Konkrét személyes élményem volt, hogy ültem egy kisbuszban ami munkába vitt, és a sofőr nekiment vminek és letört a saját visszapillantó tükre. Ez kb felér azzal mint egy rossz hír, és persze mérges volt , rágta magát, nem figyelt és átmentünk a vasúti átjárónál a piroson.
A vonat talán 10 mre volt tőlem, amikor legördültünk a sínekről.
Ezért gondoltam, hogy akivel a rossz hírt közlöm, az aludhasson rá egyet mielőtt le kéne vezetni a napi 1000 kmt. De megoldódott a baj.
Valóban senkinek semmi köze hozzá, hogy mi volt a rossz hír, és ha nem akarod leírni, akkor megteheted.
Engem inkább az érdekelne, hogy téged mennyire visel meg, ha rossz hírt kell mondanod a másiknak? Esetleg idegességedben rosszul reagálsz, túl őszintén mondod meg, nem "csomagolod"? Ennél már csak az a rosszabb, mikor másnak a baját kell végighallgatni ismeretlenül, pl. orvosi rendelőben, ahol nincs mindig lehetőség, hogy teljesen elvonuljanak, amíg megbeszélnek valamit.
Ha fáj a kezed, akkor persze nem tudsz hosszan válaszolni. De akit tényleg érdekel a másik, és van egy kis józan paraszti esze, az tud a sorok között olvasni, és tud alkalmazkodni a másikhoz. Sőt, egy jó filozófus a cipőkészítővel a cipőkészítésről is el tud beszélgetni, ahogy a töritanárunk mondta. Vagyis egészen pontosan azt mondta, hogy Szókratész még a cipésznek is bebizonyította volna, hogy nem ért a cipőkészítéshez ...:)
Nem mennék el ezmellett, bár egyszerűbb lenne az életem, ha az ilyen provokációkat átugornám itt a fórumon. Azt írod, hogy a gyerekvállalás állati ösztön, ráadásul szerinted aki gyereket akar, az előbbre helyezi a gyereket a párjánál (?). Szíved joga, hogy te hogyan gondolkodsz erről, de én is leírnám a véleményemet, ha még szabad ... Lehet, hogy az ősembernél ösztön volt a szaporodás, de szerintem nincs olyan ösztön, hogy "legyen gyerekem". Olyan ösztön biztos van, hogy a megszületett utódot gondozzák a szülők, sőt az állatoknál ez talán erősebb is, mint az embernél.
Aki lelkileg éretlen a gyerekvállalásra, az nem tudja megérteni azokat, akik erre már készen állnak, és bevállalják. Ezért az előbbieknek félelmetesnek tűnik a dolog, és halogatják. Ez szerencsére változhat az idővel. Ettől megkülönböztetném azt, aki független típus, inkább a munkájának él, és nem lesz gyereke.
Feltételezem, hogy a pszichológus (sem) aljasságból feszegette ezt a témát, hanem mert te szóba hoztad.
Bach-hoz nem vagyok elég kifinomult. Nekem a D moll toccata és fúgánál megáll az élet, az tényleg gyönyörű, de kb. ennyi. Egyébként idegesít ez a barokk, a vég nélkül folyó hangok. Egy templomban nem biztos, hogy így éreznék, mintha a helyszín, a helyzet adna az egésznek valami többletet. Mintha amikor még ilyen zenéket írtak, még számoltak volna a térrel, a hangzással, amiben és ahogy ez akkor megnyilvánult.
Nem tudom, nekem bejön ez az öregecskedés, de ez persze egyéni perverzió. :)) Olyan, mint egy instant baszás.
A pogány tényleg nem jó szó, mert inkább valamiféle "ősi szellemre gondoltam az éppen aktuális virágzó birodalmat bomlasztandó.
És ugye az a kérdés, mi a közös a mindenkit befogadó balos széplelkek és az "arab hódítók" között. Az előbbiek miért hisznek ennyire az utóbbiak integrációjában? Mi a közös pont? Ez egy ilyen öntudatlan bomlasztó attitűd, feminin minőség (úgy egészében az arab világ, nem a nőkhöz való viszonyulásuk), annak jó és rossz vonzatával. A csepp kivájja a sziklát. Nem tudom, erre milyen szó lenne megfelelő.
Pogány szellemről szó nincs, a megélhetési betolakodók 99%-a muszlim.
Az európai kultúra nem a pogányoktól " fenyegetett ", hanem a jövőbeni iszlám " hódítástól", ami egyoldalú terjeszkedés. Ez persze egy hosszú folyamat lesz.Az meg, hogy nigger a náci... Szerintem mindegy, milyen egyenruhába bújik az ember, általában aljas, vallástól, rassztól, bőrszíntől, nemtől függetlenül. A videót nem néztem végig, de a részletek alapján semmi különös, a megszokott blődségek az öregedő "művész uraktól".
Hallgass Bachot, jobban jársz! :)
Azért kell egy kis idő, mire megszokod, hogy Germánia egy néger nő. :) Ha kicsit rosszmájú akarnék lenni, akkor azt feltételezném, hogy máshogy nem engedtek holokauszt témához hozzányúlni, meg "überallesozni". De lehet, hogy így érthetőbb a pogány eredet. Egyébként semmi bajom a színésznővel, tul.képpen jó kontrasztot képez a faszikkal, üdítő jelenség. (azon túl, hogy a szerepe ellentmondásos) Aki ért a történelemhez, a szimbólumokhoz, biztos tudna erről mesélni. Vagy pl. arról, hogy ez a Germánia tartalmazza-e az utóbbi évtizedek, és főleg az utóbbi öt év bevándoroltjait, mit kezd vagy kezdjen velük... bár ez már nagyon ingoványos terep. Vajon kapcsolatba hozható-e az ultrafeminizmussal, a genderideológiával (már hányok ettől a szótól, de nem tudok jobbat rá) ez a Germánia, aki egy fiatal néger nő, mintha az a régi pogány szellem újra levágná a fejét Európának, és addig csókolgatja a levágott fejet, amíg az el nem rothad, vagyis amíg a már halott, de még jelen lévő európai kultúra végleg el nem tűnik. Optimistábbak úgy mondanák, "át nem alakul". Hogy ez a pogány szellem egyszerre akar mindenek felett állni és befogadni, fennkölt lenni és alantas, ő egyszerre a gyilkos és az áldozat. Milyen tudathasító már egy néger náci tiszt, teljesen összekeveredik az egész, megfosztja a pozitív előítéletektől is az általában áldozati színben feltüntetett figurát (mint fiatal néger nőt), de attól is, hogy moralizálni lehessen felette, egyértelműen jóra és rosszra szétválasztani, beazonosítani jelenlegi szerepét. Mert mégiscsak az a végkicsengés, hogy "mindannyian a te kölykeid vagyunk".
Normális alvás. Mondjuk ez nem meglepő. De olyan nehéz a rendszeres alvást betartani kemikáliák nélkül. Másoknak is vannak ilyen problémáik, csak nem ilyen erősek. Valahogy egyszerre szívja ki az emberből az energiát ez a munka annyira, hogy utána már semmihez nincs erőm, pedig kellene a mozgás, másfajta ingerek, hogy mással is feltöltődjek. Folyamatosan, gyorsan jönnek az ingerek egymás után, és olyan, mintha ebben az állapotban maradna meg az agyam, miközben teljesen le is fáraszt. És nem vagyok egyedül...
De ha ingerszegény egy munkahely, az is rossz. Ha nagyobb a terhelés, akkor legalább ott van a tudat, hogy képes vagyok azt a terhet elhordozni, tehát mégsem vagyok annyira kiszolgáltatott.
Az az érdekes ebben, hogy okozhat fáradtságot, levertséget, túlsúlyt az alacsony szint nőknél is. Lehet, hogy még annyi tesztoszteron sincs bennem, mint ami egy nőben normális? Pedig 1,9 lett úgy pár hónapja, ez elvileg tartományon belül van.
Másik érdekesség, hogy ezek szerint a reggeli merevedés (amit nevezzünk inkább hajnalinak) azért lehet, mert 4-8 között a legmagasabb a férfiakban a t.szint. Jobb lenne, ha ez valahogy inkább az esti órákra korlátozódna, bár nem lenne túl logikus. :) és lehetnének kellemetlen mellékzöngéi a dolognak...
Ez azért is fontos egy pszichológia topikban, mint ahogy a belinkelt youtuber srác (most már az) is elmondja korábbi videóiban, mert a tesztoszteron a gondolkodásra is erősen hatással van.
Na , befejeztem a könyvet. Kiderült , hogy a cím egy mondás, ami a véletlenre utal.
Mi azt hisszük véletlenül kaptunk pont friss ropogós pogácsát, pedig Ő intézte inkognitóban:)
És a történet is banálissá vált. A segítő magára hagyta szerelmét amikor megtudta hogy terhes, de később felébredt a lelkiismerete és meg akarta ismerni.
Igaz meghal a végére, de fiát boldognak tudhatta, és szép vagyont is hagyott rá.
Tulajdonképpen az lenne az ideális, ha nem kéne ahhoz mindenféle mesterséges dolgot tenni a testünkkel, hogy minden megfelelési kényszer nélkül pattanhassunk ki az ágyból reggel. Mert mindig ott lenne egy kis gondolat, hogy soha nem lehetek olyan, mint valaki, aki férfinak született. Mégis a test erősödése, átrendeződése a tesztoszteron hatására felszabadító érzés lehet. A férfiak közötti lét nehézségeit nem biztos, hogy elbírnám. Ugyanúgy nem tudom, milyen férfiak között létezni, csak ő leszbikusságból, én meg egyszerűen egy olyan közegben nőttem fel, amelyben alig voltak jelen férfiak. Nem a férfiközösség az érdekes, hanem önmagunkon belül megélni valamit ebből az "archetipikus őserőből", férfi energiát érezni buzogni az ereimben, ami olyan érzés, mintha végre ura lehetnék a saját életemnek. Így képzelem ezt. Letisztult, egyenesen megnyilvánuló erő.