és ez most nem azért van mert lenyomom a torkomon vagy sem, hanem racionális gondolkodás. áltatni pedig nem tudom magam, hiszen az áltatásnak mindig meg van a böjtje...
"nem a lúzerségét akarja lenyomni az emberek torkán, hanem kénytelen odafigyelni, így jól teljesít, és ez a bizonyítéka annak, hogy van remény számára."
na ez érdekes. ez a megfogalmazás. nem a lúzerségét AKARJA lenyomni az emberek torkán...
ez nem úgy hangzik, mintha valami passzív áldozat lenne. egy lúzer, aki elviseli a lúzerségét, hanem valaki, aki a lúzerségére aktívan összpontosít, és ezzel eléri, hogy más is arra figyeljen. tehát "lenyomja mások torkán".
van egy képzete önmagáról, igyekszik ennek megfelelő reakciókat begyűjteni, és nem csak másokén, hanem végül ezt a saját torkán is lenyomja újra és újra...
azt írja, hogy a sportnál az a jó, hogy a teljesítménye önmagáért beszél. a buszon azonban nincs mit teljesíteni. önmagát nem azonosíthatja egy jó teljesítménnyel. ez a nehéz...ezt kéne valahogy áthidalni.
de ugye nem csak a jó teljesítménykor nem szorong, tehát nem a JÓ teljesítményen van a hangsúly, hanem magán a cselekvésen, amire figyel. de mire figyelhetne a buszon? nem magára az biztos...de nem is az őt figyelő emberekre, mert az egyenlő azzal, hogy magára figyel. nagy kérdés...
mindenesetre odáig eljutottunk, hogy bello a buszon is legalább olyan aktív mint a küzdőtéren, csak akkor épp a lúzer-kép fenntartásán munkálkodik akaratlanul is.
még egyéb személyes dolog rólam, amit közzé kívánsz tenni? Porter tudott úgy fogalmazni, hogy semmi konkrétum ne legyen rólam leírva. Ha esetleg tönkre akarsz tenni szólj nyugodtan van könnyebb módja is...
Szerintem azzal, amit te is mondtál, és amit vsz mindannyiunknak kéne, hogy kifelé irányítani a figyelmet. A karaténál nem a lúzerségét akarja lenyomni az emberek torkán, hanem kénytelen odafigyelni, így jól teljesít, és ez a bizonyítéka annak, hogy van remény számára.
Levonnám akkor az elegáns konklúziót: tesztoszteron ide, társadalmi elfogadás oda, ami szar, az szar.
Visszatérnék azonban bello esetére. Szerintem nem tulajdonítunk ennek az esetnek akkora jelentőséget, mint amilyen valójában.
Érzékeltetésképpen teknős 326os reakciójából indulnék ki.
Értem én, hogy minden helyzetfüggő, meg a méterek, meg a megítélés. de nem látjátok a dolog jelentőségét? hogy mekkora lehetőség rejlik bello példájában, ha azt sikerülne "használni"?
Maradjunk tehát a repülésnél. valaki fél a repüléstől, de azzal arányosan, ahogy megy lejjebb a gép, tűnik el a félelme, és ítéli a helyzetet egyre biztonságosabbnak. ez azonban nem analóg bello esetével!
ha a szocfóbra vetítjük, azt mondhatnánk, hogy valaki minél közelebb ér a lakásához, annál kevésbé fél attól, hogy megszólítják mondjuk. vagy minél többen mennek mennek ki a teremből, annál jobban megnyugszik.
bellonál azonban egészen másról beszélünk!!
bello esetét a következő helyzettel lehetne párhuzamba hozni.
egy repülésfóbiás retteg a fapados járaton, ahol nem ő irányít és több utassal van körülvéve, ellenben ha aláadsz egy vadászrepülőt, harcolnia kell valami légicsatában, minden félelme elillan és mintha más ember válna belőle.
tehát, nem egy pókfóbiásnak mondjuk, hogy vigye át azon érzelmeit, amit egy macska simogatásánál érez a pókokra! bellonál sem az van, hogy nem félsz, amikor otthon vagy, vidd ki ezeket az érzelmeket szoc. helyzetre. mert ő szociális helyzetben állja meg a helyét, még ha kissé speciális is.
tudom, hogy terem, tudom, hogy sport, tudom, hogy edzőtársak ennyiben más. nem arról beszélünk azonban, hogy lemegy az edzőterembe, ahol magányosan gyúr. nyilván az más. itt kapcsolatban van emberekkel, viszonyul hozzájuk és hozzá is viszonyulnak. és megy neki! minden probléma nélkül, sőt! a gondolkodása egészséges lesz, egészségesebb, mint társadalmunk egészségesnek mondott tagjaié. képzeljétek el azt a világot, ahol az emberek tisztelik egymást a hétköznapokban, a verseny megvan ugyan, de mégsem ölre megy. a vesztes nem lesz depressziós, hanem még nagyobb erőbedobással készül a következő csatára. a győztes nem lesz felfuvalkodott, de büszke magára.
tehát, az a kérdés, hogy hogyan vihetné át erről a kissé speciális, de ugyanolyan szociális helyzetre adott reakcióját bello, a hétköznapok szociális életére.
teknős, izzítsd burns dokit! nem mondd ezzel kapcsolatban valamit? és többiek, ha valakinek van valami ötlete ne hallgassa el, bármi is az, mert ebben a helyzetben nagyobb lehetőség rejlik, mint elsőre gondolnánk...
Ha nő lennék szerintem jobban elviselném, ha aranyosnak, szelídnek tartanának. Valahogy a gyengébbik nemhez jobban passzolnak ezek a jelzők. Merítsetek ebből erőt. Egyébként Neked van barátot romanovics? :)
Én akkor szoktam gyűlölni magam, ha félénknek, szelidnek, aranyosnak látnak, ezt egyszerűen nem bírom elviselni. :( Legszívesebben átváltoznék valami szörnyeteggé és elkezdeném öldösni az embereket. :D És nő vagyok. Szerintem egy nőnek legalább olyan szar érzés... végülis mindannyian emberek vagyunk, vagy nem?! Mit kell folyton különbséget tenni?
Semmiképp sem volt jó, de ez nagyrészt az én hibám volt. Nagyon gonosz voltam vele, mert képtelen voltam feldolgozni, hogy ő nem szocfóbos. Nagyon szégyellem is magam az akkori viselkedésemért.
Hát nem tudom, én is éltem párkapcsolatban, de 1%-kal sem vot könnyebb tartani a leket magamban. Sőt, akkor akartam öngyilkos lenni. Ja, és gondolom kitaláltátok,hogy nő vagyok.
egy szóval sem írtam, hogy a párkapcsolat gyógyír, csak megemlítettem ezt a tényt. Az átlagos egészséges ember és a "patológiai" esetek között élőkről nyilatkoztam.
oké ezt értem. a szocfób, pont azokat a szorítja háttérbe, ami egy férfit férfiassá tesz.
de itt most még mindig nem tisztáztuk a fokozatokat. ti kedves félénk, csöndes lányokról beszéltek. ez még legtöbbször nem patológiás fokozat. én meg agyongyógyszerezett lelki betegekről, akikről süt, hogy utálják magukat és az embereket. az utóbbi eset ahogy férfiban, ugyanúgy nőben sem épp vonzó kategória.
az, hogy a fórumozó nők többsége független, gondolom inkább egyfajta benyomás, mintsem felmérés eredménye. ott vannak a passzív fórumozók, akik között feltételezem akad bőven magányos nő, tehát ezt így kerek perec nem merném kijelenteni.
de tegyük fel, hogy így van. a fórumozó, azaz valamilyen lelki gonddal küszködő nők többsége párkapcsolatban él. ha tehát igaznak feltételezzük ezt az állítás, az egyrészről titeket támaszt alá, miszerint, a lelkibeteg nők nagyobb eséllyel találnak párt maguknak, mint a férfiak.
másrészről azt bizonyítja, hogy egy párkapcsolat önmagában nem képes lelkileg rendbe rakni senkit, hiszen akkor ezek a nők nem fórumoznának továbbra is ilyen topicokban.
remélem ha olvassa nem haragszik érte, hogy név szerint megemlítem, de cillit, a szocfób topic nyitója, ha jól tudom a kezdetektől párkapcsolatban élt, sőt talán házas is, ennek ellenére hosszú évtizedek alatt sem gyógyult meg, sőt. ja és ő nő ugye.
és ne felejtsük el a biológiát/genetikát sem! a lányok/hölgyek alfahímet keresnek, ez köztudott. Egy gátlásos, félénk férfiben meg senki sem látja meg az alfahímet. És most ne a testi erőre, meg ilyenekre gondoljál, mert nem állatok vagyunk. Hányszor láttam már nálam véznább, vagy zsírosabb embert alfahímként viselkedni, holott ha elszabadulna a pokol egészen biztos, hogy ő húzna a rövidebbet...
Tehát embereknél az alfahímes dolog a viselkedésben mutatkozik meg (mellékzönge lehet a társadalmi státusz, és a testfelépítés), nálunk ugyanis törvény bünteti a verekedést, úgyhogy maradnak ezek a beszédes jelek!
mondjuk érdekes belegondolni, hogy a fórumozó férfiak többsége (ha a fórumozók alatt a lelki betegeket értjük) független, a fórumozó hölgyek többsége párkapcsolatban él. Ahogy olvasgatom a különböző topicokat nincs itt olyan sok diagnosztizált szocfóbos, meg olyan rohadt súlyos lelki betegek sem.
na várj. azt írod van különbség a férfi és női gátlásosság között.
a gátlásosság fogalma, még a normális kategória, ha jól tudom. de mondhatjuk, hogy van különbség férfi és női szocfób között, ha a szocfób maga az irreális rettegés?
a nők jobban kezelik a magányt...hm, lehet, de azt mondom, ha szocfóbról beszélünk, ami teljesen elzárja az egyént a normális kommunikációtól és sorban leépülnek a szociális funkciói az állandó rettegés miatt (tehát nem a századeleji édi elpirulásról beszélünk!-hanem a kőkemény szocfóbról és azok egyéb hozadékairól- munkaképtelenség, depresszió, gyermektelenség, rokkantosítás stb), akkor azt a nőt kevésbé érdekli, hogy a társadalom alapvetően a férfiakat vagy nőket ítéli el jobban az elpirulásért. az ő feje rákvörös egy kiló kenyér vásárlásánál, vásárolni pedig kell. egy ilyen egyszerű helyzetben mutatott ilyen szintű szélsőséges reakciónál egy nőre is ufóként bámul az eladó elhiheted.
ha amúgy a nőknek minden szempontból (érzelmi beállítottság, társadalmi elfogadás) könnyebb a helyzete, logikus lenne, hogy kevesebb női szocfóbos legyen mint férfi, nem igaz?
abban lehet, hogy igazad van, hogy férfinak nagyobb szívás a szocfób, mert intenzívebbek a szexuális késztetései, tehát ez plusz nyomásként nehezedik rájuk, de én arról beszélek, hogy egy kialalkult, diagnosztizált szocfób, annak minden borzasztó tünetével együtt, ugyanolyan szenvedés férfinak, nőnek egyaránt.
Én ezt már kifejtettem. Igen is van különbség a női gátlásosság és férfi gátlásosság között. Szigorúan nézve evolúciós szempontból az előbbi életképes az utóbbi életképtelen. Volt párkapcsolatom és tudom jól, hogy akkor százszor könnyebb volt és ez látszott az önbizalmamon is és az egész lényemen. A szövődmények gondolok itt elsősorban a major depresszióra is sokkal inkább a szocfóbos férfiakat sújtja. A nők sokkal jobban kezelik a magányt főleg a kritikus 18-25 éveikben. Tudod egy egészséges férfit fűti a tesztoszteron, ugyanakkor gátolja a félénksége ez komoly lelki eredetű problémák melegágya. Ezt egy nő soha sem értheti meg. Én kemény sportolással, tanulással és egyéb szolgáltatások igénybevételével tudtam átvészelni ezt a kritikus időszakot, valamint paroxattal.
A félénkség feminim tulajdonság. Tehát sokkal közelebb áll a női nemhez, mint a férfiéhez. Ezért sokkal jobban el lehet fogadni és a társadalom is empatikusabb a félénk nőkkel szemben. pl 100 évvel ezelőtt szinte előny volt és el is várták a nőktől, hogy visszafogottak legyenek és néha elpiruljanak.
Én csak olyan szocfóbos nőkkel tudok maximum együttérezni, akik bűn rondák, bár sokszor még azok is könnyebben találnak maguknak párt, mint egy adoniszi külsővel megáldott szocfóbos férfi :)
hmhm, sign, figyelj. mindvégig nem éltem párkapcsolatban. a betegség 12 éves koromban kezdődött, párkapcsolat csak 7 évre rá lett. elárulom, hogy 18-19 évesen tettem konkrét lépéseket a gyógyulásom ügyében (jóga, vizualizáció) és rá fél/egy évre jött a kapcsolat. kérdés h lehet-e összefüggés a két dolog között..?
nem tudom neked volt-e párkapcsolatod. a párkapcsolat segít a magányon, de a félelmen nem. ha van olyan szocfóbos, aki párkapcsolatban él, és úgy tudom, hogy léteznek ilyen kétes de mindenképp gyanús eredetű kifejlett példányok, akkor ők biztosan megerősítenének abban, hogy még ha könnyít is valamelyest a dolgon, alapjaiban nem szünteti meg a félelmet. hogyan is szüntethetné meg egy ilyen értelemben "külső tényező" a legbensőbb félelmeinket? ezt csak az hiheti el, aki a szerelemről valamiféle túlidealizált, illuzórikus eszményképet táplál magában, aminek semmi köze a valósághoz. talán kevésbé pirulnál el, ha az utcán hirtelen megszólítanak, csak mert tudod, hogy otthon vár valaki? ugyanugyan.
egyébként ez a nemi megkülönböztetés egy másik kérdéses pont. most nem is arra gondolok, hogy mi máshogy éljük meg ha nincs párunk- bár nem tudom mire gondolsz...nekünk kevésbé fájdalmas a magány? na mindegy az biztos, hogy emögött is valami a nőknek ez is könnyebb-típusú elmélet áll.
de azt miért hangoztatjátok olyan gyakran, hogy a női szocfób, az egy lényegesen könnyebb műfaj?
nézzük az érveket:
férfiakra nehezedő társadalmi elvárások: legyen kezdeményező, határozott, egzisztencia, jó fellépés
hát ezért- mondjátok (legalábbis most erre gondolok, hogy mondanátok)
és ez részbe igaz is, a nyomás ilyen értelemben nagyobb, de attól a női szocfób talán kevésbé fájdalmas? a szorongató, mindennapos félelem talán könnyebben elviselhető? az önértékelési zavarok társadalmunk verseny/tenyész-kancái között talán elviselhetőbbek? lehet, hogy a nők az ismerkedéskor megengedhetik maguknak a passzivitás luxusát, de ahhoz el kell jutni a lehetséges megvalósulás helyszínére, ahol jó benyomást kell tenni. sokan az első pontig nem jutnak el, miközben lehet, épp a szülés korhatárból csúsznak ki szép lassan az otthoni karosszékben töltött hónapok, évek alatt...
na nem akarok én itt ilyen hogymondják ezt...feminista jellegű vitát kezdeni, hogy és a szenvedés jogait követelni a női szocfób oldalnak, egyszerűen csak arra próbálnék rámutatni, hogy a másik oldalon is megvannak a sajátos problémák. a fájdalom, pedig ugyanolyan fájdalom minden érző embernek.
(sign. nem akartam magam piedesztára emelni, sajnálom, ha így tűnt. egyszerűen csak lelkesítő példa szerettem volna lenni. de tudom, hogy mindig akadnak olyanok, akiket ez különböző okok miatt irritál. )
Lelki tartás? Mivel végig párkapcsolatban éltél ezért 50%-al minimum könnyebb volt tartani magadban a lelket. Bár szerintem inkább szégyen rád nézve, hogy hosszú évek párkapcsolata alatt sem bírtad leküzdeni a gátlásaidat és a szorongásaidat már az első 1-2 évben. Arról már nem is beszélve, hogy a nők eleve másképp élik meg még azt is ha nincs párjuk. A Te "meggyógyulásod" számomra így nem nagy kunszt, mondhatnám azt is hogy szinte természetes.