stájerországi medencékben és völgyekben telepedhessenek le.19 Csak ezen az alapon képződött a késő középkorban az irtási kolonizáció lezárultával, ami szabályszerűen a legközelebbi völgyekben vette kezdetét és rövid távú népmozgással járt egy etnikailag kevert területből két homogén etnikai tömb: a szlovén délen és a német északon a nyelvhatár lényegileg a későközépkortól a 19. századig változatlan maradt.20 A kolonizáció és a népmozgás folyamataihoz társult még az asszimiláció. Ez azt jelenti, hogy az az etnikai elem kezdett uralkodóvá válni, amelyik a régi települési területen mennyiségileg fölényben volt, miközben egyes nyelvszigetek ettől a fejlődéstől háborítatlanok maradtak. Azok a nyelvi szigetek, amelyek a késő középkori irtási kolonizáció alkalmával a nehezen megközelíthető és magasabban fekvő helyeken létesültek, jellemző módon hosszabb ideig megmaradtak, mint a nyílt vidékiek. S egyáltalán nem amiatt, mert ezek később jöttek létre, hanem azért, mert elszigeteltek maradtak.21
Hogy a kolonizációval összekapcsolódó népmozgásnak ezt az általános lefolyását és általános karakterisztikumát konkrétabban kifejtsük, jó például és modellül vonható a freisingi püspökök már említett kofja Loka (Bischoflack) uradalma Krajnában. Ennek az uradalomnak az alapját 973-ban fektették le II. Ottó császár két adománylevelével. Ábrahám freisingi püspöknek adományozott egy kiterjedt földtulajdont az akkori Krajna központi területén, amit a 11. század derekáig még megnagyobbítottak és kikerekítettek. Az uradalom magában foglalt egy igen termékeny síkot Felső-Krajna szívében, a Szávától délre és két völgyet, melyek nyugatnak mélyen az Alpokalja hegyei közé nyúltak. Az uradalom középpontja, kofja Loka, a két völgy (Poljanska Selka Sorában/Pöllanderben és a Selzacher Zeier) folyóinak összefolyásánál, a nyugati hegyvidékről a keleti síkra való átjárónál fejlődött. A kofja Loka uradalom síkja a Karavankák hágóitól Pannoniába illetve Horvátországba vezető útnál (via Chreinariorum) feküdt. Ehhez az úthoz két további út csatlakozott, melyek a Száva és a Soča (Isonzo) vízválasztója felé lévő völgyekhez, majd hágókhoz nyugatra vezettek, s Friaul valamint a keleti területek közti közlekedés szempontjából bírtak jelentőséggel.22
Noha az uradalom az őrgrófság és a későbbi krajnai tartományurak felségterületétől nem különült el, a freisingi püspök gazdasági és igazgatási eszközök tekintetében mégis teljesen szabad kézzel rendelkezett.23 Ezen az alapon tervszerű telepítéspolitikát űztek, miáltal az újonnan nyert földsávok gazdasága intenzívebbé vált. Ezután a régi, az ott élő szlovén népesség igen extenzív mezőgazdaságát kellett az intenzívebb, a Bajorországban már kipróbált telekrendszerrel (Hubensystem) fölváltani. A földet, elsősorban a síkvidéken valamint a két völgy tágas területén lévőt, újraparcellázták, és jobbágytelkek formájában adták vissza az addigi honos népességnek, illetve új igazgatási egységekbe (officia) is osztották. Ennek ellenére a honos népesség száma nem volt elegendő ezen első kolonizációs intézkedések után sem, s a freisingi püspök új telepeseket hozatott más területekről. Ennek az első, másfél évszázadig tartó sikeres és intenzív kolonizációs nekibuzdulásnak a mérlege az 1160-ban összefoglalt Noticia bonorum de Lonka dokumentumból kivehető.24 Akkoriban az uradalom körülbelül 300 telket foglalt magába, ennek több mint egyharmada jövevényként gazdálkodó telepesé. Kereken 160 telken, döntően a két folyóvölgyben, honos szláv (Sclavi) telepesek éltek. A síkon ezzel szemben főként bajorországi telepeseket
A szlovéniai Alpok késő középkori kolonizációs története szempontjából még egy jelentőséggel bíró jelenségről szólni kell: a fémkohászatról. A vaskohászat itt egy igen hosszú tradícióra tekinthet vissza, ami a vaskorig nyúlik vissza. kofja Loka (Bischoflack) uradalmi könyveinek 1291-es vasleadást bizonyító adatai arra utalnak, hogy az egyéni, egyszerű paraszti vasolvasztás már ennek a gazdasági ágazatnak a 14. századi fölfutása előtt létezett, amikor az első hivatásos olvasztómunkások kofja Loka térségébe, Bled (Veldes) és Bohinj (Wochein) zugaiba, valamint a felső Száva-völgybe értek. A kohászat jelentős állásra tett szert az alpesi gazdaságban, fölvirágzása megszüntette az addigi szociális és etnikai népességszerkezetet, új megtelepedésekkel járt és széles erdősávok kiirtását eredményezte az alpesi fennsíkokon (Pokljuka, Jelovica, Meakla)17
Népmozgások és etnikai változások
A kolonizáció rendszerint népmozgással jár együtt, azaz jelentékeny számú ember vándorlásával kötődik össze ha az ember az úgynevezett belső migrációtól eltekint, ami az országra jellemző népesség fölöslegének áttelepedését jelenti. A kora középkor kezdeti szláv betelepedés a Keleti-Alpok népmozgástörténetének egy olyan eseményéhez tartozik, amely ennek a területnek a történeti képét alapvetően alakította. A kelet-alpesi térség nagy része a szlávok megtelepedése révén új társadalmi, gazdasági, kulturális és etnikai struktúrára tett szert, ami aztán csak a nyugati civilizációs körhöz csatlakozásával változott meg fokozatosan. Ezen a területen is meghonosították a 9. századtól az alapvetően feudális gazdasági és igazgatási egységnek számító földbirtokkal a frank-német típusú hűbériséget, s a jobbágytelek (Hube) vált a domináns mezőgazdasági üzemegységgé. Ezek az új szervezeti formák lehetővé tették a mezőgazdaság intenzívebbé válásával együttesen (háromnyomásos gazdálkodás) a nagyobb termelést, a népességnövekedést, és egy új kultúrtáj kialakítását.
A frank-bajor földesurak kibővült és helyi népességgel csak gyéren benépesített birtokaik kiaknázása céljából telepeseket hoztak máshonnét, gyakran távoli vidékekről, fő szabály szerint a régi bajor birtokaikról illetve uradalmaikról. Ebben az esetben a kolonizáció távolsági migrációval párosult. Még egy jellegzetes, noha nem kivétel nélküli, szabály van erre a 10. és a 12. század közötti érett középkori kolonizációs fázisra a szlovén területen. A honos telepesek többnyire szlovének, a behozott telepesek pedig német nyelvűek voltak. Ez azonban mégsem játszott szerepet a betelepítésnél, hisz kezdetben a termékeny, könnyen betelepíthető és klimatikusan is kedvező területeket (síkságok, völgyek és dombvidékek) mindkét fajta telepessel intenzíven népesítették be.18 A német mezőgazdasági népesség kolonizációhoz kapcsolódó népmozgása a 10. században még túlnyomóan szlávok által lakott terület nagy részének elnémetesedésével mint következménnyel is járt. A kolonizációnak a könnyebben betelepíthető területekre irányuló természetes orientációja miatt a németesedés, ami kizárólag a kultúrtáj kialakításának egy természetes, gazdasági okú folyamatának a kifejezése, sem az etnikai határtól a tartomány belseje felé terjeszkedett, hanem a német telepesek átugrották úgymond a hegyvidéki szlovén településterületet Felső-Karintiában és Felső-Stájerországban, hogy az alsó-karintiai és középső-
gazdagabbak és a kora középkoritól jelentősen különböznek. A szlávok által belakott kelet-alpesi területen ugyancsak eltűnt a jellegzetes római mezőgazdasági határfelosztás, mely a szláv települési téren túli salzburgi és tiroli hegyvidéken fönnmaradt.11
A hétköznapi életnek csak egy területén, mely meghatározó és ugyanakkor tipikus az Alpokra, követhető nyomon az antikvitás és a kora középkor közti folytonosság: az almgazdálkodásban, mely a szlovén hegyvidéken régészetileg is dokumentált az ókor tekintetében. A kora középkorból rendelkezésünkre áll Paulus Diaconus beszámolója, ami már a 8. század kezdetéről szlávok és a langobardok közt harcokról szól, melyek a legelőkért és nyájakért folytak a Soča (Isonzo) és a friuli síkság közti domb- és hegyvidéken.12 Az almgazdálkodást átvették az új szláv telepesek a korábbi népességtől, amiről a túlnyomórészt szlávok előtti eredetű szakkifejezések és formák árulkodnak.13
Az érett és késő középkori agrárkolonizáció
A középkori agrárkolonizáció többfázisú folyamata a 15. század végére egy olyan kultúrtájat teremtett, melynek lenyomata némely tekintetben mindmáig megmaradt. Az érett középkori mezőgazdasági kolonizáció a 10.-től a 12. századig azzal jellemezhető, hogy mindenekelőtt azokat a sík és dombos tájakat érintette, melyek elégséges földet kínáltak a megtelepedőknek. Ezen kolonizáció következtében az alsó-karintiai és közép-stájerországi völgyekben és medencékben lévő helyek, valamint a szlovén Alpokalja meglehetősen sűrűn benépesült, a magasabban fekvő hegyi és alpesi zónák azonban még általában érintetlenek maradtak. Csak a késő középkorban, a 13-14. században, amint a mezőgazdaságilag hasznosítható területek a völgyekben szűkössé váltak, terjedt át a betelepülés a magasabban fekvő, erdővel borított hegyi tájakra. Itt az úgynevezett irtási kolonizációról (hegyi irtások) beszélhetünk. Ez nehezen hozzáférhető, nehezen megművelhető és klimatikusan is kedvezőtlen területeket érintett. Ezt a körülményt a gazdálkodásnál is számításba kell vennünk, hisz a hegyvidék más prioritásokat ismer mint a síkvidék. Az emberi élet szervezeti formái is változásokat tapasztaltak. A domb- és hegyvidék lehetetlenné tette a nagyobb települések létrehozását. A megtelepülés gyakran tanyás falvak formájában zajlott, még magasabban fekvő helyeken pedig egyes tanyák formájában a maguk határaival. Az eredetileg csak időszakosan lakott almtájékon állandó települések létesültek. A megtelepedési határ folyamatosan egyre magasabbra hágott. A szlovén Alpokalján már a 13. században elérte az 1000 métert.14 A birtokhatár-kijelölés is a természeti adottságokat követte a domb- és hegyvidékeken, ami mindenekelőtt az úgynevezett tanyabirtok illetve a tanyatömbbirtok (Einödblockflur) elnevezéssel jelölhető. Ez azt jelenti, hogy az egyes paraszti gazdaságok teljes használati területe a ház körül zártan osztatott föl. Az effajta határkijelölés a síkvidékeken kivételesnek számított.15
Az ennél is magasabban fekvő helyeken, többnyire az erdőhatárig terjedően, fordultak elő az alpesi kolonizáció különleges szegmenseként az almok. Létrejöttük idejét a történészek nem tudják pontosabban meghatározni, viszont urbáriumi források már a 14-15. századi elterjedtségükről szolgáltatnak adatokat. Az almok a teljes szlovén területen, de különösen a Júliai-Alpokban elterjedtek voltak.16
század utolsó évtizedének kezdetére elérte a Száva és a Dráva völgyének felső szakaszait. A források említései és a helynevek alátámasztják, hogy az új bevándorlók közt horvátok és dudlebek kis csoportjai is megtalálhatók voltak, de az avarokkal is, akiknek az uralma alatt az alpesi szlávok akkoriban éltek, komolyan számolni kell.6 A politikai-etnikai csoportok között, melyek mozgásai a kelet-alpesi térséget a nagy 10. században kezdődő középkori kolonizáció előtt jellemzik, egy bolgár csoportot kell még megneveznünk, akik 630-ban Pannoniából Bajorországba menekültek, ahol egyfajta Szent Bertalan-éj módjára megtizedelték őket, hogy ezt követően a karintiai szlávoknál leljenek menedékre. Egy generációnyi ideig maradtak ott mígnem a langobard Itáliába vonultak tovább, Benevento felé.7
Most fölmerül a kérdés, hogy mely jellemzők utalnak a települési területekre, s a Keleti-Alpok mely területeit szállta meg először a kora középkori kolonizációja során az új szláv népesség. Az alapos kutatásokból8 az következik, hogy a völgyekben lévő helyek voltak a legrégebbi szláv kolonizációs területek az Alpokban és a magashegyi tájakon. Ez különösen igaz a Soča (Isonzo) völgyére, ahol a régebbi szláv kolonizáció mélyen a Bovec (Flisch)-medencébe ért, de még inkább a felső-karintiai és kelet-tiroli folyóvölgyekre. Az Isel-, Lieser-, Malta- és Möll-folyóvölgyekben a szláv kolonizáció mélyen az Alpokba hatolt, s a legtávolabbi szláv nevű települések a Magas-Tauern alatt egészen 1300 méteres magasságig érnek. Azon a Dráva-völgyön keresztül jutottak el a telepesek ezekhez az alpesi völgyekhez, amit Lienzig és még tovább a Puster-völgyig szlávok laktak be. Nem szükséges különösebben kihangsúlyozni, hogy a legerőteljesebb szláv betelepedés a Zollfeld és a Klagenfurti-medence körüli közép-karintiai domb- és hegyvidéket, továbbá a Wörthi-tó környékét érintette, ahonnét északnak a felső Mura-völgy irányába terjeszkedtek. Felső-Krajnában az Alpokat mindenekelőtt a bledi (Veldes) és a bohinji (Wochein) zugok benépesítése révén érték el, valamint a Kokra (Kanker) és a Trika Bistrica (Neumarkt-Feistritz) melletti sávokon.
Az alpesi völgyek szláv kolonizációjának egy második jelentős karakterisztikuma abban rejlik, hogy az olyan területeket foglalt magába, melyeken már korábbi korszakokban megtelepedtek az emberek. Ebben a tekintetben szoros kontinuitás állapítható meg az antik településtér, ami már a Hallstatt-időszakban döntően kialakult, és a kora középkori településtér között. Más szavakkal, a szláv telepesek olyan vidékekre telepedtek, melyeket már művelés alá fogtak korábban. Másrészről viszont az is megállapítható, hogy ennek az egységes kultúrtájnak a szerkezete erősen különbözik attól, amilyennek ez az antikvitásban és a kora középkorban mutatkozik. A településtér folytonossága együtt jár itt az életmód diszkontinuitásával.9 A későantikvitás 4-6. század közti kelet-alpesi településképe jellegzetes magaslati erődöket mutat, melyek az Alpokban is igazolhatók. A bizonytalanság és veszélyeztetettség, melynek a kelet-alpesi terület a későantikvitásban ki volt téve, azzal a következménnyel járt, hogy a települések a benépesített völgyekből és átjáró területekről az eddig gyengén belakott és a jelentős útvonalaktól távolabbi területekre tevődött át. Régészeti leletek bizonyítékokat szolgáltatnak arra, hogy a legtöbb magaslati erődítményben az élet megszűnt a 6. század végére.10 A településtér strukturális különbségeit ugyancsak megerősítik a régészeti leletek, melyek az antikvitás idején lényegesen
Histoire des Alpes = Storia delle Alpi = Geschichte der Alpen3. kötet (1998) 133-144. o.
Középkori alpesi kolonizáció és népmozgások a szlovének példáján
Peter tih
A következőkben megkísérlem áttekintő és összefoglaló formában közvetíteni a kolonizáció és annak népmozgásokkal kapcsolatos viszonyáról szóló információkat. Ez a két egymással összekapcsolt fogalom a középkori történelem azon folyamataihoz tartozik, melyek a kelet-alpesi térség mai képét meghatározó módon alakították ki. A kísérlet során, hogy az idevágó tematikát az Alpoknak a Szlovén Köztársaságra1 eső részére korlátozzam, hamar világossá vált, hogy az így kijelölt keretek a megtárgyalandó kérdések némelyike esetében mindenekelőtt a kora középkori szláv kolonizáció tekintetében túl szűkek, s a hegyi világot helyenként tágabban kell megragadni.
A szlávok kelet-alpesi megtelepedése és a kontinuitás ügye
A 6. század második felében, mindenekelőtt annak utolsó két évtizede során, telepedtek meg a szlávok a Keleti-Alpok folyóvölgyeiben és folyami térségeiben. A 6. század végén a mai kelet-tiroli és karintiai területet már szláv földnek (Sclaborum provincia) nevezték, valamivel később a felső Kanal-völgyet a karintiai Gail-völgyig szláv régióként (regio Sclavorum) jelölték meg. A felső Száva-völgyet is a szlávok hazájának (patria Sclavorum) tekintette Paulus Diaconus, a szomszédos langobard Friaulból való szerző.2 Miként az írott források, számos szláv helynév is bizonyítja3, hogy a zárt szláv betelepülés a friuli síkság pereméig nyújtózott, s valamivel északabbra a Gail és a Dráva forrásaiig ért a Puster-völgyben. Magában foglalta a Mura völgyét, beleértve Lungaut és valamelyest csekélyebb mértékben a felső Enns-völgyet is. Így tehát a Keleti-Alpok nagy része szláv települési terület volt.4 A kolonizáció és népmozgástörténet szempontjából ennek a területnek a szláv betelepülése egy folyamatot tár elénk, mely a térség történetét alapvetően formálta és a szlovének életterének olyan nyelvi identitást kölcsönzött, amit az mindmáig megtartott. A Keleti-Alpok szláv betelepülése az új népesség kettős népmozgásával kapcsolódott össze. Némely szláv nyelvjárási jelenség Karintiában, de a mai Ausztria Dunától délre eső területének egyes hely- és folyónevei is azt mutatják, hogy az első szláv megtelepedési hullám északról érte a Keleti-Alpokat, sőt éppen hogy a nyugati szláv nyelvű csoportoktól következett be.5 550-ben ez a hullám visszaforduló irányt kellett vegyen, nevezetesen a mai Morvaország területéről délnek a Dunán átkelve, hogy aztán az Alpok folyóvölgyeiben fokozatosan a Karavankákig és a Dráva mentén még tovább délkeletnek terjeszkedjen. A második hullám a Keleti-Alpokban valamivel később következett délkeletről, a déli szláv nyelvterületről, s a 6.
Viszont a publikációi között van egy magyar-stájer határos is a 9-12. századot érintően. Ez sajnos nincs fönt az academiás fiókjában.
Pribinás írását már átfutottam. Szóval a német történészek között sincs konszenzus arról, hogy szláv fejedelem vagy karoling gróf volt-e. Ebből ugye az is következne, hogy a Kelet-Dunántúl az frank szervezetbe tagolódott vagy függő, adófizető, de némi önállósággal bíró terület volt-e. Ő egyébként amellett érvel, hogy Priwina frank grófként tevékenykedett.
Mellesleg nagyon úgy fest a dolog a régészet jelenlegi állása alapján, hogy a kelta La Téne-kultúra a Hallstatt-kultúra nyugati körzetének egyenesági folytatása.
Most olvastam a német nyelvű Wiki egyik történelmi szócikkében, hogy ma már eléggé általánosan megdőlt az az elmélet, hogy a Keleti-Alpok késő kőrézkori és kora vaskori lakói illírek voltak.
Újabban csak az Északnyugat-Balkán és Itália észak-adriai partvidékének vaskori és római kori lakóit tekintik illíreknek.
A Keleti-Alpok Mondsee-kultúra kori és Hallstatt-kori népességét pedig a német szakirodalom az etnikailag semleges óeurópai (alteuropaisch) vagy előkelta (vorkeltisch) jelzőkkel illeti.
Egyébként a Hallstatt-kultúra nemcsak a Keleti-Alpokra, hanem a Nyugati-Alpokra, a Sváb-Bajor-medencére és a Cseh-Morva-medencére is kiterjedt.
A német nyelvű régészek a Hallstatt-kultúrán belül egy nyugati és egy keleti körzetet különítenek el.
A nyugatihoz tartozik a mai Svájc, a Sváb-Bajor-medence és a Cseh-Morva-medence nyugati fele.
A keletihez főként a mai Ausztria, Morvaország (Cseh-Morva-medence keleti része), Nyugat-Szlovákia, Nyugat-Dunántúl.
A keleti és a nyugati körzet anyagi kultúrája hasonló, de azért jól megkülönböztethető volt, a temetkezési szokásokban pedig szignifikáns különbségek voltak.
Nyugaton pl. elterjedt volt a szekerekkel való temetkezés (németül Wagengraber), ami a keleti körzetben teljesen ismeretlen volt.
Az itteni népek - egyesek szerint ősi illírek - Kr.e. 3.000 körül kezdték a sótartalmú forrásokból a konyhasó kinyerését.
Kr.e. 2.000 körül ez a tevékenység már-már ipari méreteket kezdett ölteni.
Kr.e. 1.500 körül pedig itt, pontosabban Hallstatt környékén nyílt meg a világ első ismert sóbányája.
Kr.e. 1.300 körül pedig már mélyművelésű sóbányáról beszélhetünk, ami viszonylag magas fokú geológiai és technológiai tudásra utal.
A térség gazdasága már ekkor is a sóbányászaton alapult és ez nem volt másképp a kora vaskori Hallstatt-kultúra idején sem, Kr.e. 1.200 és Kr.e. 750 között.
Állítólag ilyesmi tóparti cölöpházak voltak a Mondsee-kultúra népének jellemző lakóházai, bár ez a háztípus a neolitikumban az egész Alpok vidékén elterjedt volt a tóparti településeken:
A legrégibb feltárt régészeti kultúra a Salzkammergutban a késő neolitikus időszak ún. Mondsee-kultúrája, amely nagyjából Kr.e. 3.800 - 3.300 között létezett.
Ez a kultúra már ismerte a réz felhasználását, ez volt az ún. Mondsee-réz.
A Mondsee-rézből készült eszközök cserekereskedelem révén távolabbi tájakra is eljutottak.
Pl. Ötzinél, a jégembernél egy Mondsee-rézből készült fejsze volt a halálakor.
Azt is gyanítják, hogy a legkorábbi skandináviai rézeszközök a mai Ausztria területén bányászott rézércből készültek.
Ezt elfogadom, de a legutóbbi hsz-em nem a horvátok, hanem az illírek eredetére volt kihegyezve:-)
A stájerekhez annyiban lehet közük, hogy ha igaz az, hogy az illírek "őshazája" a Dunántúl és a Keleti-Alpok vidéke volt, akkor a kelták előtt Stájerországban is illírek éltek.
"De te hoztál ide balkáni népekről genetikai kimutatást. Ott elég magas őslakosság-arány mutatható ki a horvátoknál is."
A horvátoknál és általában a délszláv népeknél az I2a magas részaránya az Y-DNS haploösszetételben nagy valószínűséggel erre utal.
Bár az illír-kérdés ennél összetettebb, mivel hogy vannak adatok, amik arra utalnak, hogy az illírek sem őslakosok a Nyugat-Balkánon, hanem északról, a mai Dunántúl és a Keleti-Alpok térségéből bevándorolt, a vasfegyvereket már ismerő és használó indoeurópai (kentum) nyelvű bevándorlók/hódítók.
Leíró embertani anyagban olvastam, hogy a nyugat-balkáni illírek egy korai fázisához köthető Glasinac-kultúra temetőibe pl. főként hosszúkás koponyaformájú (dolicocephal) egyének temetkeztek, míg a nyugat-balkáni, dínári ősi hegylakó népesség kifejezetten rövid koponyaformájú (brachycephal), magas, atlétikus testalkatú egyedekből áll.
Az ún. dinári típushoz tartozók koponyaformája annyira jellegzetes a szakemberek számára (pl. a lapos nyakszirt, a fordított háromszög alakú arckoponya, az erőteljes brachycephlizmus), hogy az ehhez a típushoz tartozó egyének koponyái könnyen azonosíthatók.
A glasinaci sírokban azonban nem ilyen típusú emberek temetkeztek.
Lehet az is, hogy az antik forrásokból ismert, nyugat-balkáni és adriai illír törzsek már egy keveréknépesség voltak, nyugat-balkáni ősi hegyi lakók és északabbról érkezett indoeurópai hódítók keveredéséből.
No mindegy, egyenlőre nem lehet 100% biztonsággal megmondani.
Van olyan nézet is, többek között osztrák töris anyagokban is olvastam ilyet, hogy az illírek eredetileg a Keleti-Alpok vidékén éltek, ill. hogy a kora vaskori Hallstatt-kultúra népe is illír volt, nem kelta.
A Hallstatt-kultúra jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni, mivel a vaseszközök (és vasfegyverek) készítésének ismerete innen terjedt szét Közép-Európában, illetve olyan később meghatározó jelentőségű vaskori kultúrák, mint pl. a La Téne részben szintén a Hallstatt-kultúrából eredeztethetők.
Salzkammergutban olyan túl sok paleolit régészeti lelőhely nincs, de a Totesgebirgében a Salzofenhöhlé-ben, ill. a Tauplitz melletti Liegllochban paleolit vadásztanyák nyomait találták meg a régészek, ami arra utal, hogy ez a táj már a paleolit korban is lakott volt.
A Hallstatt névben lévő hall tag állítólag a kelta 'hal' - só szó, ami a latin 'sal' és a germán 'salt, salz' kelta megfelelője.
Ezen a vidéken már ősidők óta termelnek ki sót, a régészek pl. megállapították, hogy a Salzkammergut vidékén az ottani népek már Kr.e. 3.000 körül sót tudtak sót kinyerni a sótartalmú forrásokból.
Salzkammergutban a sóbányászat egyébként a legutóbbi időkig az egyik legfontosabb gazdasági ág volt, bár ma már a turizmus jelentősége nagyobb.
Az őstörténészek szerint a Hallstatt-kultúra keltái előtt a vidéken illír törzsek éltek, de ma ebben még nagy a bizonytalanság, ez az egész illír-kérdés elég sok bizonytalansággal terhelt, sokan csak az antik szerzőknél is említett, Adria-tenger menti illíreket tekintik illíreknek.
Sőt, kedves Autocrator, a horvátoknál régebben volt is olyan elmélet, hogy ők az illírek elszlávosodott leszármazottai, nem tudom, hogy ezek a teóriák mennyire élnek még.
Hallstatt városa a városról elnevezett tó partján:
Hallstatt nemcsak arról nevezetes, hogy a Salzkammergut egyik legszebb városa, ismert turisztikai célpont, hanem arról is, hogy az első közép-európai vaskori kultúra, az ún. Hallstatt-kultúra névadója.
Ez a kultúra a kora vaskorban virágzott, nagyjából Kr.e. 1200-tól Kr.e. 750-ig, központja ez a vidék volt.
A Hallstatt-kultúrát a korai kelták egyik csoportja hozta létre, innen a vaseszközök készítésének tudománya ezután gyorsan terjedt a szélrózsa minden irányába. A következő korszak volt az ún. La Téne-kor, amikorra a vaseszközök már lényegében a kelta nyelvterület nagy részén elterjedtek.
A vas révén a kelták igen sikeresek lettek, a kelta nyelv és kultúra Európa óriási területein terjedt el, nyugat-keleti irányban a Brit-szigetektől az Al-Dunáig, észak-déli irányban pedig a mai Dániától az Ibériai-félszigetig és Észak-Itáliáig.
Egyébként a bajuvárok netes források szerint Kr.u. 530 körültől kezdtek nyugat-északnyugat felől beszivárogni erre a vidékre, a Duna és jobbparti mellékfolyói völgyeiben, a Dachstein hatalmas sziklatömbjeit észak felől megkerülve. Amennyire az megállapítható, a bajuvárok beszivárgása többnyire békés volt, egyébként majdnem teljesen lakatlan vidékre érkeztek, mert jó fél évszázaddal korábban, Kr. u. 488-ban Odoaker király elrendelte Noricum provincia kiürítését, amelyet a romano-kelta provinciális népesség engedelmesen majdnem teljesen végre is hajtott, de csak majdnem, mert maradtak vissza kisebb romanizált népcsoportok, pl. Salzburg (Iuvavum), Lorch (Lauriacum) és Wels (Ovilava) környékén is.
De olyan nagyon jelentős számuk ezeknek a késő latin dialektust beszélő romanizált római-kelta lakosoknak nem lehetett.
Ennek a gyönyörű vidéknek a történelme is érdekes, persze nagy vonalakban hasonló Stájerország és Felső-Ausztria többi részének történetéhez.
Ami itten egyedi az az, hogy itt a sóbányászat már a Kr.e. III. évezredtől fontos szerepet töltött be az itteni emberek életében.
Maga a tartomány neve is erre utal, bár a Salzkammergut név meglehetősen kései eredetű, 1656-os az első okleveles említése.
A Salz a németben ugyebár a só, a Kammer ez esetben a császári kamarára, kincstárra utal, a Gut főnév pedig - többek között - javadalom, uradalom, birtok jelentésű.
Tehát lényegében a Salzkammergut "kincstári sóuradalmat" jelent, ha nagyon le akarjuk fordítani.
A XVII. sz. közepétől a sóbányászat és a sószállítás kincstári monopólium lett, erre az időre az osztrák Habsburgok kiszorították ebből az iparágból a salzburgi hercegérseket.
A Salzkammergut ügyeinek igazgatására egy ún. Salzamtot, azaz Sóhivatalt állítottak fel, a szó eredeti értelemben persze, mert a mai magyar nyelvben azokat a szervezeteket hívják sóhivatalnak, akik napi 8 órában nem csinálnak semmi hasznosat...
Ez a Salzamt Gmunden városában székelt, innen irányították a tartomány ügyeit.
De a Salzkammergut történelme sokkal régebbi időkre nyúlik vissza, egészen a paleolit időkig, majd röviden ezekről az ősi időkről is írok.
"Itt terül el festői szépségű Salzkammerguti-tóvidék, amelyet vagy féltucat nagyobb és sok kisebb tó alkot."
Hogy-hogynem, a tóvidékről is érkezett telepes Ikladra.
Thomas Kaiser a Hallstättersee partján lévő Goisern városkából származott.
Ő volt az aki meggyőződéses lutheránusként evangélikus Biblia-fordításokat és egyéb vallási témájú könyveket csempészett Regensburgból és Sopronból a Salzkammergut vidékére, amíg le nem bukott az osztrák hatóságok előtt.
Elítélték, száműzték Erdélybe, végül kalandos úton kerüt Ikladra, ahol a mai napig élnek leszármazottai.
Bár azt hiszem, hogy a másik topikon már írtam róla.
A Stájer-Enns-völgytől (Steirisches Ennstal) északra, a Landl-vidéktől pedig délre terül el a Salzkammergut festői szépségű vidéke.
Kisebb részben Stájerország és Salzburg, nagyobb részben Felső-Ausztria szövetségi tartomány vidékén.
Ez tájképileg talán az egyik legszebb része Ausztriának, ill. az az osztrák régió, ahol talán a leginkább megmaradtak a népi hagyományok, a népzene és a népviselet.
Gyönyörű Dreigesangok (triók) és Viergesangok (kvartettek) hallhatóak ezen a vidéken szinte a mai napig.
Itt terül el festői szépségű Salzkammerguti-tóvidék, amelyet vagy féltucat nagyobb és sok kisebb tó alkot.
