Keresés

Pretoria, 1899, december 3.

 

   Amennyire én emlékszem, dél volt, amikor a hadifoglyokkal megrakott szerelvény Pretoriaba érkezett. Minket valami mellékvágányra irányítottak, amely mellett jobboldalt volt egy földperon, ami közvetlenül az utcákhoz vezetett. Kelemes napunk volt, hétágra sütött a nap. A fogadásunkra összesereglett egy nagyobb tömeg. Valaki kinyitotta a vagon ajtaját és [374] azt mondta, hogy száljunk ki. Mi kiszáltunk – a tisztek meglehetősen viharvert és szakadt csoportja. Ügybuzgón kattant egy tucatnyi kamera, mindörökre megörökítve szégyenünket. Ezután kiengedték a katonákat és megparancsolták nekik, hogy sorakozzanak fel. A katonák szivesen másztak elő a sötét vagonokból, melyekben utaztak, rögtön elkezdtek beszélgetni és viccelődni, és ez a humor számomra nem helyénvalónak tűnt. Mi körülbelül húsz percig várakoztunk. Először azóta, hogy én fogságba estem, gyűlöletet éreztem az ellenség iránt. Az egyszerű hősies farmerek, akik bátran harcoltak, mint ahogyan őket arról meggyőzték, ,,saját farmjaikért”, tiszteletet érdemeltek, ha nem is szimpátiát. De itt, Pretoriaban, éreztem a levegőben az oszlás szagát. Itt voltak azok a vadálatok, akik híztak, felzabálva zsákmányukat. Közben ott, a háborúban, ott voltak a hősök, melyek megharcoltak érte.

   Amikor a tömeg teljesen kielégítette hazafias kiváncsiságát, elindítottak minket: a katonákat – a hippodromon lévő zárt táborba, a tiszteket – az Állami mintaiskolákbanberendezett börtönbe.

   Ami minket illet, nem kellett túl messzire mennünk. A konvoj által körbevéve, ami három fegyveres rendőrből állt, és így minden tisztnek jutott egy, gyorsan megérkeztünk a rendeltetési helyünkre, egy hosszú, alacsony, förös téglából épült, sifferes tetővel ellátott verandás épülethez, amit vaskerítés vett körbe. A veranda tele volt szakállas, kheky színű egyenruhát vagy barna flanel kosztümöket viselő emberekkel, akik olvastak, dohányoztak és beszélgettek. Ránknéztek, amikor odavezettek minket. Kinyílt a vaskapu, és, áthaladva rajtuk, csatlakoztunk az ,,ellenség által elfogott” hatvan brit tiszthez, miután a kapukat ismét bezárták.

   Az Állami mintaiskolák tulajdonképpen egy meglehetősen nagy és szilárd egyszintes épület, amely egy sarokban helyezkedik el, amit két, Pretorian áthaladó út képez. Tizenkét osztályteremből áll, amiből hét vagy nyolc hálótermül szolgál a brit tiszteknek, és egy – étkezdének; van egy improvizált, labda-játékra szolgáló terem (a nagy előadástermet építették át erre a célra), ezenkívül, van egy kivállóan felszerelt gimnasztikai terem. Az épület egy 120 négyzet yarnyi, négyzet alakú telken áll, melyen helyet kapot vagy egy tucatnyi sátor, az őrség számára, a konyha, két sátor a tiszteknek szolgáló katonákrészére és egy új zuhanyzó. Amikor bekerültem ebbe a börtönbe, ott még jutott hely mindenkinek. [375]

   Transvaal kormánya biztosította a foglyoknak a napi fejadagot, ami jó marhahúsból és pékárúból állt, ezenkívül, a tiszteknek engedélyezték, hogy vásároljanak a helyi boltostól, mister Boshoftól, gyakorlatilag bármit, amire csak szükségük lehetett, kivéve az alkohol tartalmú italokat. A fogvatartásom első hetében kérvényeztük, hogy vonják vissza ezt a tilalmat, és hosszadalmas gondolkodás és kétkedés után az elnök megengedte nekünk, hogy üveges sört vegyünk. Egészen addig, míg meg nem kaptuk ezt az engedélyt, a számunkra engedélyezett italok választéka kielégített volna minden józanságért küzdő egyént; egyetlen megkönnyebbülésül csupán az szolgált számunkra, hogy a hadügyi államtitkár, egy jószívű portugál, néha becsempészett hozzánk egy-egy üveg whiskit, elrejtve ezeket a frakkja zsebében, vagy az ételkosárban. A Pretoriaban uralkodó magas árak dacára, melyeket, természetesen, senki sem akarta miattunk csökkenteni, az állam által állandóan biztosított egyhangú ellátmányt gyakorta kiegészíthettük a napi három shilinget jelentő illetményből, aminek köszönhetően az semmivel sem volt roszabb, mint bármely harcoló ezrednél.

   Az érkezés után minden tisztnek kiosztottak egy váltásnyi új ruhát, ágyneműt, törölközőt, a tisztálkodási eszközöket, és a pótolhatatlan mister Boshof kész volt hozzáadni ehhez a gardróbhoz mindent, amire csak szükség lehetett, készpénz, vagy az ellenséges város bank nevére kiállított csekk ellenében. Én azonnal éltem a kínálkozó lehetőséggel, hogy megvásároljak egy semlegesen sötét színű twid-öltönyt, ami a legkevésbé sem hasonlított azokra, amiket a kormány osztott ki közöttünk. Kalapot is akartam venni, de egy tiszt elmondta nekem, hogy ő is kért már egy kalapot, de nem adtak neki. Végül is, minek nekem a kalap, ha kedvem szottyan sétát tenni az udvaron – van elég üres sisak. De mégis – izlésem inkább egy széles karimájú kalap felé hajlott.

   A katonák helyzete kevésbé volt kényelmes, mint a miénk. A fejadagjuk nagyon szegényes volt: mindössze egy font marhahús hetenként és két font kenyér, a többi kukoricából, burgonyából és más hasonló termékekből állt, méghozzá ez sem volt valami sok. Ráadásul nekik nem volt saját pénzük, és mivel a hadifoglyoknak nem jár fizetség, még egy fontnyi dohányt sem tudtak venni.

Pretoria, 1899, november 24.

 

   Amikor a páncélvonat megsemmisítése után elfogott foglyokat lefegyverezték és egybeterelték, kiderült, hogy közülük ötvenhat katona vagy egésséges volt, vagy csupán könnyen sebesült. Azok, akik komolyan megsérültek, ott feküdtek, menekülési útvonalunk mentén. A búrok összesereglettek, nagy kíváncsian bármulva zsákmányukat, mi meg ezalatt ettünk egy kis csokoládét, amely szerencsére – mivel nem volt időnk megreggelizni – a zsebünkben maradt, leültünk a földre, és elgondolkoztunk. Az eső csepergett a sötét, ólomszínű égből, és a lópokrócok gőzölögtek.

   Elhangzott a parancs ,,Előre!”, és mi, nyomorult kinézetű menetet képezve – két szerencsétlen tiszt, egy össze-vissza karmolt haditudósító, kalap nélkül, négy matróz, szalmakalapban, szalagokkal, melyekre ki volt hímezve arannyal ,,H.M.S. Tartar” (rendkívüli könnyelműség!), körülbelül ötven katona és önkéntes, két vagy három vasutas – útnak indultunk, mozgékony búr lovasok által kísérve. Amikor felkapaszkodtunk az alacsony, csata színhelyét körbe vevő dombokra, hátrafordultam, és megláttam a mozdonyt, amint az gyorsan elhagyta Frier állomást. Úgy látszik a katasztrófa után valamit mégis csak sikerült megőrizni. [363]

   ,,Nem kell ilyen gyorsan menniük, - mondta az egyik búr, kiválló angolsággal, - ne siessenek”. Utána egy másik, látva, hogy kalap nélkül menetelek a szakadó esőben, odadobott nekem egy katonai panamát, ami egyike volt azoknak, amit az ír fusielerek hordanak – valószínűleg Ladysmithnél zsákmányolhatta. Ezekszerint, az ellenségeink nem is kegyetlen emberek. Ez számomra nagy meglepetés volt, mivel énsokmindent olvastam abból a hazugságból, amit ebben az országban írtak, ezért készen álltam mindenféle megaláztatásra és nehézségre. Végre elértük az ágyúkat, amelyek oly sokáig lőttek minket – két csodálatraméltóan hosszú cső, ami alacsonyan feküdt két négykerekű tüzérségi szerelvényen, amik nagyon hasonlítottak a lovak betörésénél használatos talyigákra. Szörnyen modernnek néztek ki, és én arra gondoltam, hogy a mi tüzérségünknél miért nincsenek kombinált lőszert tüzelő lövegek, amik képesek lennének 8000 yardra is lőni. A tüzérség (Staats Artillerie) néhány tisztje és tüzére, kék gallérral és paszománnyal díszített barna egyenruhában, oda jött hozzánk. A parancsnok, Ross adjutáns, ahogyan, legalább is ő bemutatkozott, előzékenyen tisztelgett. Sajnálatát fejezte ki, hogy találkozónkra ilyen kellemetlen körülmények között került sor, és bókolt a tisztjeinknek annak kapcsán, ahogyan ők helytálltak védelemben, - természetesen számunkra a helyzet reménytelen volt, már elejétől fogva; reményét fejezte ki, hogy ágyúinak tüze nem tett bennünk jelentősebb kárt. Meg kell értenünk, mondotta, hogy az emberei kénytelenek voltak folytatni a tüzet. A legjobban azt szerette volna tudni, miképpen tudott elmenekülni a mozdony, és hogyan tudtuk megtisztítani a roncsoktól az utat, ágyúi heves tüzében. Úgy viselkedett, mint ahogyan az elvárható egy jó, profi katonától, és a fellépése nagy hatást gyakorolt rám.

   Itt, az ágyúk mellett, közel félórát várakoztunk, miközben a búrok kiszedték a roncsokból a holtakat és sebesülteket. Néhány sebesültet elhoztak, és mellénk fektettek, de többségüket az egyik felborult vagon fedezete alá fektették.

   Némi idő múlva megparancsolták, hogy folytassuk az utat, és, amint beláthattam a domb gerince mögé, furcsa és meggyőző látványban volt részem. A vonatot mindössze háromszáz ember támadta, nekem pedig úgy tűnt – egy egész osztály. Viszont amint megpillanthattam a messzi távolt, rögtön megértettem, hogy ez csak egy kisebb része volt annak a hatalmas hadseregnek, ami Joubert tábornok személyes vezetése alatt Eastcort felé vonult, hogy megrohanja a települést. Minden egyes domb mögött, ami látszott [364] az eső gyér fátyla mögött, valami rendetlen rend szerint megdermedve álltak a lovasság tömegei, és a hátországból újabb, és újabb oszlopok érkeztek. Én nem kevesebb, mint 3000 embert számoltam össze, és ehhez az is hozzátartozik, hogy ez csak az volt, amit láttam. Valószínűleg ez volt az az offenzíva, amit már oly régóta vártunk.

   Abúrok egy egyszerű, két dom közötti mélyedésben felvert sátorhoz vezettek, ahol, mint ahogyan azt mi megállapítottuk, Joubert táornok főhadiszállása kapott helyet. Itt minket felsorakoztattak, és hamarosan szakállas, mellényt viselő búrok tömege vett körbe minket. Én elmagyaráztam nekik, hogy megbízott riporter vagyok, és külön találkozót kértem Juber tábornoktól. Az irataimat átvette egy ember, aki fieldcornetként mutatkozott be, és megígérte, hogy azonnal továbbítja ezeket Joubert tábornoknak. Közben mi az esőben várakoztunk, a búrok pedígközben faggattak minket. Az újságírói igazolványomban olyan név szerepelt, amit Transvaalban jobban ismertek, mint szerettek volna. Ráadásul valaki a közlegényeink közül el is szólta magát. ,,Maga Lord Randolph Churchill fia?” – kérdezett ingerülten a skót búr. Nem tagadtam le ennek tényét. Rögtön beszélgetés kezdődött, mindenki körülöttem tolongott, bámultak és újjal mutogattak rám, azt hallgathattam, hogyan ismételgetik a nevemet minden irányból. ,,Újságíró riporter vagyok, - mondtam, - és maguk nem tarthatnak engem fogságban”. A skót búrfelnevetett. ,,Ó, - mondta, - nem minden kapunk el egy Lord fiát”.

   Ez alatt az idő alatt arra vártam, hogy mikor vezetnek engem Joubert tábornokhoz, akitől biztosítást vártam kapni afelől, hogy a katonai riporter státuszomat figyelembe veszik. De váratlanul megérkezett egy lovas, amely megparancsolta a foglyoknak, hogy induljanak Colensoba. A konvoj – húsz lovas – összezárult körülöttünk. A vezetőjükhöz fordultam és megkértem, hogy vagy vezessenek engem Joubert tábornok elé, vagy adják vissza az irataimat. De az úgynevezett fieldcornettet sehol sem láttam. Az egyetlen válasz az ,,Előre!” volt, és mivel tovább vitatkozni nem volt semmi értelme, megfordultam, és elindultam a többiekkel.

   Hat órán át meneteltünk a szétázott mezőkön és utakon át, melyeket síkos sár borított, és közben tovább szakadt az eső, amely hatására bőrig áztunk. A konvoj katonái többször is megismételték számunkra, hogy ne siessünk és normális lépésben haladjunk, egyszer még azt is megengedték, hogy néhány percet pihenjünk. Nem volt sem vizünk, sem élelmünk, és én szörnyen kimerültem, amikor is megpillantottuk magunk előtt Colenso bádog háztetőit. Az állomás mellett szállásoltak el minket, egy hullámos lemezből készült alkóvban [365], melynek a padlóját négy hüvelyknyi vastagon teleszórták vasúti elismervényekkel és pénzügyi könyvekkel. Itt, teljesen elcsigázottan, a földre roskadtunk, és, úgy tűnt, a szégyenérzettel, csalódással, a reggel nyughatatlanságával, szenvedéssel és fizikai kimerültséggel együtt, elvesztettük az élet iránti legcsekélyebb érdeklődést is.

   Ezután a búrok két tüzet raktak, kinyitották az alkóv ajtaját és azt mondták nekünk, hogy kijöhetünk és megszáríthatjuk magunkat. A földön egy frissíben leszúrt bivaly feküdt, és nekünk kiosztották husát. Mi ezeket botokra tűzve megsütöttük, a tábortűz körül ülve, és mohón ettünk, kanibáloknak érezve magunkat, mivel az állat néhány pillanattal korábban még élt. Más búrok, akik nem a mi kíséretünkből voltak, hanem akik bevették Colensot, eljöttek, hogy megnézzenek minket. Közülük kettővel – testvérek voltak, mindketten, származásukat tekintve angolokkal, születésük után pedig afrikaiak, választásuk szerint pedig búrok – elbeszélgettem. A háború, mondták ők, jól halad. Természetesen ellenállni a Brit Birodalom erejének és hatalmának – meglehetősen komoly feladat, de ők készek erre. Ők örök időkre ki foglyák űzni az angolokat Dél-Afrikából, vagy az utolsó emberig harcolni fognak. Én ezt válaszoltam: ,,A maguk próbálkozása értelmetlen. Pretoriát március közepére be foglyuk venni. Milyen esélyük van önöknek ellenállni katonák százezreinek?”

   ,,Ha én azt gondoltam volna, - mondta szenvedélyesen az ifjabbik testvér, - hogy a hollandok megadják magukat mindössze amiatt, mert elesik Pretoria, akkor azon nyomban szétverném a puskámat ezekbe a vasakba. Mi az örökkévalóságig harcolni fogunk.” Erre én csak a következőt válaszolhattam: ,,Várjon csak, majd meglátjuk, hogyan foglya ön magát érezni, amikor megváltozik a szélirány. Nem olyan egyszerű meghalni, amikor mellettünk van a halál.” Ő ezt mondta: ,,Akkor majd várok.”

   Utána kibékültünk. Hangot adtam ama reményemnek, hogy ő majd hazatér a háborúból, megéli még a jobb kort és meglátja majd Dél-Afrikát, ami sokkalta boldogabb és nemesebb lesz, és olyan zászló alatt, ami megfelelt az őseinek. Erre ő levette a középen lyukas takarót, amit esőgallérként hordott, és nekem adta, hogy betakarózhassak vele. Elbúcsúztunk, és az éj leszáltával az értünk felelős fieldcornet megparancsolta nekünk, hogy vigyünk be némi szénát az alkóvba, hogy azon aludhassunk, majd bezárt minket, és ránk borult a sötétség.

   Nem tudtam elaludni. A jelen konfliktus minden igazsága és hazugsága, a háború viszontagságai és fordulatai ott motoszkáltak a fejemben. Micsoda emberek [366] ezek a búrok! Eszembe jutott, milyeneknek láttuk őket reggel, amikor az eső alatt vonultak, - több ezer független lövész, kakim önállóan gondolkoznak, kiválló fegyverekkel és tapasztalt vezetőkkel rendelkeznek. Úgy mozognak és élnek, hogy nincs szükségük ellátó szolgálatra, szállító eszközökre, lőszerszállító hadoszlopokra, úgy vágtatnak, mint a szél, vas akaratuk nyújt támaszt számukra, és az Ótestamentum szigorú, kemény Istene, aki majd biztosan legyőzi az Amalekitákat, összezúzva lábszárukat és combjukat (Bírák., 15:8). Ezután az eső zuhogásának hangján, és a vastetőn koppanó cseppek dobolásán át meghallottam énekeiket. A búrok esti zsoltáraikat énekelték, és ezek fenyegető hangjai, melyek inkább telítődtek háborúval és felháborodással, mint szeretettel és együttérzéssel, fagyos dermedésre késztették szívemet, és én arra gondoltam, hogy ez a háború végül is igazságtalan, hogy a búrok jobbak nállunk, hogy még az ég is ellenünk van, hogy Ladysmith, Mafeking és Kimberley el fog esni, hogy beavatkoznak majd a külföldi nagyhatalmak, elveszítjük Dél-Afrikát, és ez lesz a vég kezdete. És csak miután a reggeli nap, ami a zivatar után még fényesebb, a hideglelés után pedig még melegebb, megjelent az ablakban – minden ismét visszanyerte a valódi színeit és arányait.

 

Pretoria, 1899, november 30.

 

   Az első hajnali napsugarak éppenhogy utat találtak maguknak a vassal fedett alkóv tetején át. A katonák a padlón hevertek, barna szemét kupacai között, egyesek rémesen horkoltak. A környezetem jelentősége mint egy taps, úgy jutott el a tudatomig. Fogságban vagyok, nem mehetek oda, ahová akarok, nem tehetem azt, amit akarok, valahova elcipelnek engem és őrzésnek fognak alávetni, miközben mások fogják bevejezni ezt a hatalmas vitát, én meg kiléptem a játékból, a játék elején megadott téthez hasonlóan, amit majd a bankba dobnak. Kitört belőlem egy keserűség teljes nyögés és felültem, felébresztve Franklandot, aki velem osztozott a takarón. Ezután a búrok kinyitották az ajtót, ébresztőt vezényeltek és azonnal el kezdtünk szedelőzködni az útra.

   A földön heverő széna susogása hallatszott, és a szökés körüli gondolat először született meg a fejemben. Miért ne ásnám be magam ebbe a szemétbe és megvárhatnám, míg a foglyok és a konvoj elvonulnak? Át fognak számolni minket? Észreveszik e? Nem gondoltam. Ők is végiggondolhatják a dolgokat – tegnap mindenki bejött. Az is biztos, hogy az éjszaka [367] senki semszökött el. Ezekszerint, reggel mindenkinek ott kell lenni. Ez a terv teljesen hatalmába kerített engem, és már el akartam rejtőzni, amikor az egyik őr belépett, és megparancsolta, hogy menjünk ki az épület elé.

   Rágtunk még egy keveset annak a bivalynak a husából, amit előző nap levágtak és megsütöttek, majd ittunk egy kis esővizet egy nagy pocsolyából. Ezután elindultunk – mocskos, szakadt foglyok szánalmas tömege. Átkeltünk a Tugelán egy vasúti hídon és, az úton folytatva menetelésünket, hamarosan dombok közé értünk. A sréhen ránk világító napsugarak által hajtva mentünk néhány órát, átgázolva a vízzel megtelt árkokon, amiket az esőzések heves vízű folyamokká változtattak.

   Keresztülmentünk Pitersen, megállás nélkül, és elindultunk Neiltorp felé. Fél óra múlva eljutottunk egy erős őrsig, ahol nekünk megparancsolták, hogy álljunk meg és pihenjünk. Majdnem kétszáz búr vett körbe minket. Bölcsek, mint a politikusok, és kíváncsiak, mint a gyerekek, mindenféle kérdéseket tettek fel nekünk. Mit gondolunk Dél-Afrikáról? Milyen sokáig akarnak az angolok háborúzni? Mikor lesz vége a háborúnak? A válaszunkat - ,,Amikor magukat szétverjük” – a belőlük kórusban kirobbanó kacagás fogadta.

   Hamarosan ismét megparancsolták, hogy mozogjunk tovább, és keletnek vettük az utat, Boolwan Hill irányába, és leereszkedtünk a Klipfolyó völgyébe. A Ladysmithet bombázó ágyúk pulzáló hangja nagyon hangos, és nagyon közeli volt, mindeközben tisztán megkülönböztettük a brit tüzérség lövéseit, amely időről időre válaszolt. Azután, hogy átvágtunk a vasútvonalon, Neiltorp mögött, észrevettem még egy bizonyságát annak, hogy a barátaink közel vannak. A dombok felett, magasan, az úttól balra, a levegőben függött egy aranyos babszem. Ez egy megfigyelő léggömb volt, Ladysmithből. Ott, mindössze két mérföldnyire tőlünk, ott volt a biztonság és dicsőség. A katonák ugyancsak észrevették a léggömböt. ,,Ott vannak a mi srácaink, - mondogatták, - minket még nem készítettek ki”. Így vígasztalták magukat.

   Addig néztük a gömböt, míg el nem tűnt a dombok mögött, én meg megpróbáltam elképzelni mindazt, ami a rögzítő kötél alja körül lehet. Az ostromlott Ladysmith, saját védműveivel, legyeivel, mocsári lázával és mocskával most gyönyörű menyországnak tűnt számomra.

   A gázlón át, mellig érő vízben, átkeltünk a Klip folyón, és továbbra is az őrök által körbevéve, csoszogtunk a Bulwana Hill mögött lévő táborokhoz. Csak délután három órakor, tízórás menetelést követően, végre elértük azt a tábort, ahol az éjszakát kellett töltenünk. Én annyira elfáradtam [368] útközben, hogy eleinte semmi másra sem gondoltam, csakhogy minél hamarabb lezuhanjak a bokrok árnyékába. És csak amikor a mi fieldkornettünk teát és marhahúst ajánlott nekünk, meghívva minket, hogy költsük el mindezt vele együtt sátrában, ismét visszatért hozzám a gondolkodókészség.

   A búrok elégedettek voltak és összezsúfolódtak a kicsiny sátorban: ,,Meséld el nekünk, miért folyik ez a háború?” Azért, válaszoltam én, mert ők ki akartak kergetni minket Dél-Afrikából, és nekünk ez nem tetszett.

- Ó, nem, ez nem ok. Én majd megmondom, hogy miben is rejlik a háború fő oka. Mindenről az átkozott tőkések tehetnek. El akarják lopni az országunkat, és ezért megfizették Chumberlaint, és most ez a három alak – Rhodes, Bayt és Chumberlain, azt hiszik, hogy utána majd megosztják a Rendet {2} egymás között.

- Maguk talán nem tudják, hogy az aranybányák a részvényesek tulajdona, és sokan közülük külföldiek – franciák, németek és egyebek? A háború után, bármilyen kormány is jut hatalomra, ezek továbbra is az adott emberek tulajdonában maradnak.

- Akkor meg miért háborúzunk?

- Azért, mert ti gyűlöltök minket és felfegyverkeztetek, hogy megtámadjatokminket.

- És maguk nem gondolják azt, hogy becstelen dolog – ellopni az országunkat?

- Mi csak magunkat akarjuk megvédeni és az érdekeinket. A maguk országa nekünk nem kell.

- Maguknak lehet, hogy nem kell, de a tőkések épen ezt teszik.

- Ha maguk megpróbálták volna megőrizni velünk a baráti viszonyt, akkor nem is lett volna háború. De ti kiakartok kergetni minket Dél-Afrikából. Csak a Nagy Afrikai Köztársaságra gondoltok, hogy egész Dél-Afrika csak hollandul beszéljen. Sajátos Egyesült Államok a ti elnökötökkel és a ti zászlótok alatt, amik függetlenek és többnemzetiségűek.

   A szemeik felizzottak.

- Pontosan ezt akarjuk, - mondta az egyik.

- Yo-yo, és mi ezt meg is kapjuk, - tette hozzá egy másik.

- No, ebben rejlik a háború fő oka.

- Nem, nem. A háborút ezek az átkozott tőkések és zsidók provokálták ki.

   A vita visszatért a kiinduló pontjához.

   Amikor leszállt az est, a komendáns megkövetelte, hogy mi távozzunk [369] a sátrakba, amiket a tábor sarkán vertek fel. Egy külön sátrat bocsátottak a tisztek számára, akiket először választottak el katonáiktól. Egy percig azon törtem a fejem, hogy kinek adjam ki magam – tisztnek vagy közlegénynek. Az előbbit választottam, és hamarosan nagyon sajnáltam, hogy így döntöttem. Fokozatosan besötétedett.

   Reggel, még napkelte előtt eljött Dawel kommendáns és felébresztett minket. A foglyoknak azonnal az Elands Laagte vonatállomásra kellett vonulniuk. ,,Ez milyen messze van?” – kérdeztük gondterhelten, mivel mindenkinek feltörte a lábát a lábbeli. Válaszul azt hallottuk, hogy az út igen rövid, mindössze öt óra lassú lépésben. Felálltunk, és mivel ruhában aludtunk és még csak nem is gondolhattunk a mosdásra, kijelentettük, hogy készen állunk. A kommendáns eltávozott és néhány perccel később teát és marhahúst hozott nekünk, bocsánatot kérve a koszt változatlanságáért. Megkért egy angolul beszélő búrt, hogy az mondja meg – nekik sem jut semmi jobb. Azután, hogy ettünk és készen álltunk az útra, Dawel a tolmács segítségével meg akarta tudni, elégedettek vagyunk e avval, ahogyan velünk ebben a táborban bántak. Készségesen biztosítottuk afelől, hogy elégedettek vagyunk, és nagy tisztelettel búcsúztunk ettől a nemeslelkű és becsületes ellenféltől. Ezután északra meneteltünk, a dombokon át, ballról megkerülve a Ladysmith körüli őrzárat.

   Tizenegy körül elértük az Elands Laagte vasútállomást. Itt egy vonat várakozott a foglyokra. Volt hat vagy hét zárt vagon a katonák számára, és egy különálló, a szerelvény elején lévő vagon a tiszteknek. Két puskás búr leült közénk, és az ajtók bezárultak. Nagyon éhes voltam, és azonnal ételt és italt kértem. ,,Majd lesz elegendő”, - válaszolták ők, és mi türelmesen vártunk. És valóban, néhány perccel később a peronra kijött egy vasúti alkalmazott, kinyitotta az ajtót és betett hozzánk, bőkezű könnyedséggel, két tégelynyi konzervált birkahúst, két tégely konzervált halat, négy vagy öt vekni kenyeret, féltucat doboz dzsemet és egy nagy kannányi teát. Amennyire volt időm megfigyelni, a katonákat is hasonlóképpen ellátták. Amíg mi elfogyasztottuk a három nap alatt kapott első megfelelő ebédünket, a vonat körül összegyűlt egy hatalmas búr tömeg, akik nagy érdeklődéssel bámultak be az ablakokon. Egyikőjük orvos volt; észrevéve bekötözött karomat érdeklődött, hogy nem e vagyok sebesült. A lövedék repeszétől származó seb önmagában nem volt túl mély, de mivel szélei tépettek voltak, és két napon át ezzel senki sem foglalkozott, begyulladt. [370] Ezért megmutattam neki a kezemet, és az orvos azonnal elrohant tiszta fásliért, forró vízért és még valami másért, kimosta a sebet és friss kötést rakott rá.

   Észrevettem vagy egy századnyi búrt, akik lovaikkal együtt berakodtak a mozdony mögött közvetlenül elhelyezkedő marhaszállító vagonokba. Dél körül útrakeltünk, kis sebességgel haladva előre.

   Elands Laagte után két megállóval a búr kommandósok, vagy legalábbis egy részük, elhagyták a vonatot, és számunkra világossá vált, mennyire átgondoltak is voltak hadi előkészületeik. Ezen a vonalon minden állomást különleges platformokkal láttak el, amik körülbelül 300 vagy 400 yard hosszúak voltak, amik földhányásból álltak, ezeket deszkákkal erősítettek meg a sínek irányából és lágyan lejtettek a másik irányba. Ennek köszönhetően a lovasok egyenest a vagonból indulhattak lóháton, és pár percel később már vágtathatott a síkságon. Az egyik búr őr észrevette, hogy milyen nagy figyelmet szentelek a szerkezeteknek. ,,Ezekre arra az esetre van szükségünk, ha kénytelenek leszünk gyorsan visszavonulni Baggarsberghez vagy Laing Nekhez”, - magyarázta. Amíg utaztunk, fokozatosan beszélgetésbe elegyedtem ezzel az emberrel. Úgy mutatkozott be, mint Spaarwoter, pontosabban, ahogyan ő ejtette ki a nevét, mint Spiarwoter. Ez egy farmer volt, Ermolo környékéről. Békeidőben szinte nem fizetett adót, vagy, ahogyan azt az elmult négy évben is tette, egyszerűen tudomást sem szerzett létezéséről. De ezért az előjogért köteles volt illetmény nélkül szolgálni, háború esetén, gondoskodva lóról, ellátmányról és élelemről. Nagyon udvarias volt és az egész beszélgetés alatt igyekezett nem mondani semmi olyat, ami megsérthette a foglyok érzéseit. Nekem ez az ember nagyon megtetszett.

   Valamivel később a beszélgetésünkhöz csatlakozott a jegyellenőr. Ez egy nagyon bőbeszédű hollandus volt.

   ,,Miért akarjátok ti, angolok, elvenni tőlünk ezt az országot?” – kérdezte ő. És a hallgatag búr csak dünnyögött az orra elé, tört angolsággal: ,,Miért, hát a farmjaink nem a mi tulajdonunk? Miért kell harcolnunk értük?”

   Megpróbáltam elmagyarázni nekik a nézeteltéréseink alapjait: ,,Értsék meg, végső soron a brit uralom – nem zsarnokság”.

   ,,Ez nem jó a dolgozó ember számára. – mondta a jegyellenőr. – Nézzék meg Kimberleyt. Kimberleyben jó volt élni, míg a tőkések azt el nem lepték. Most nézzék meg, mivé lett. [371] Nézzenek rám. Hát hol van a megkeresett pénzem?”

   Nem emlékszem, hogy mit is mondott a fizetéséről, de egy egyszerű kalauz számára ez egyszerűen elképzelhetetlenül magas összeg volt. ,,Maga azt hiszi, hogy a brit kormány alatt is ilyen fizetést fogok kapni?” Én ezt mondtam: ,,Nem”. ,,No, látja, - mondta ő, - nem kell nekem semmilyen angol kormány. Majd hozzátette, teljesen témát váltva, - mi a szabadságunkért harcolunk”.

                           

   Ekkor eszembe jutott, hogy van egy olyan érvem, ami biztosan hatni fog. Odafordultam a farmerhez, aki igenlően bólogatott, míg hallgatta a beszélgetést:

- Ez egy nagyon jófizetés.

- Ó, igen.

- És honnan van erre pénz?

- Ó, hát az adókból. No meg a vasútból.

- Gondolom azt, amit maguk termelnek, úgyszíntén a vasúton szokták szállítani, nemdebár?

- Ya (önkéntelenül is áttér a holland nyelvre).

- Nem gondolja, hogy a szállítási díj egy kicsit magas?

- Ya, ya, - Mondta egyszerre mindkét búr, - nagyon magas.

- Ez azért van, - mondtam én, a jegykezelő kalauzra mutatva, - mert neki magas a fizetése. Azt pedig önök fizetik.

   Válaszul a mondottakra mindketten felnevettek és azt ondták, hogy ez is igaz, és a fizetendő összeg valóban nagyon magas.

- Angol kormányzat alatt, - mondtam én, - neki nem lesz ennyire magas a fizetése, és maguknak semkell ennyire sokat fizetni a szállításért.

   Csendbe burkolózva fogadták ezt a kijelentésemet. Ezután Spaarwoter ezt mondta:

- Azt akarjuk, hogy hagyjanak minket békén. Mi – szabad emberek vagyunk, maguk meg – nem.

- Mit jelent az, hogy nem vagyunk szabadok?

- Mi helyes van abban, hogy egy mocskos kaffer a járdán sétáljon, méghozzá igazolvány nélkül? Pedig éppen ez az, amit maguk a brit gyarmatokon tesznek. Testvériség! Egyenlőség! Szabadság! Pfuj! A legkevésbé sem. Mi tudjuk azt, hogyenkell a kafferekkel bánni.

   Nagyon kényes kérdést hoztam elő. Mi politikai kérdésekkel kezdtük, és társadalmi kérdésekkel végeztük. Miben rejlik a valódi és alapgyökere annak, hogy miért nem kedvelik a hollandok a brit államigazgatást? Ez nem Slagters Nek, nem Broomplatz, nem Majuba, nem a Jameson [372] Raid. Ez egy változatlan félelem és gyűlölet egy olyan mozgalom iránt, amely megpróbálja egy szintre emelni a bennszülötteket a fehér emberrel. A brit kormány a búr farmer tudatában egyet jelent a mindent elsöprő társadalmi forradalommal. A feketének egyazon jogai lesznek, mint a fehérnek. A szolgát fellázítják a gazdája ellen, a kaffert kinyílvánítják az európai ember testvérének, egyenlőek lesznek a törvény előtt, a feketének politikai jogokat adnak.

   Ez a búr farmer meglehetősen tipikus példa volt, és az én értelmezésembenmegtestesítette mindazt a jót és nemeset, ami csak megvan az afrikai hollandok karakterében. Ennek a polgárnak és katonának a látványa, aki bár vonakodva, de tudatosan szakadt el a farmján zajló élet nyugodt világától, hogy bátran harcoljon, védelmezve azt a földet, amelyen él, amelyet az ősei nehéz munka és igyekezet árán szerezték meg, hogy megóvja függetlenségét, amelyre büszke, az ellenségei reguláris hadseregei ellen – természetesen, mindez, bármely idealistából a legforróbb szimpátiát válthatja ki. És hirtelen váltás, egy fals hang az együttértés duetjében: ,,Mi tudjuk, hogyan kell bánni a kafferekkel ebben az országban. Képzelje el, hogyan engedhetjük meg ennek a fekete szemétnek, hogy a járdán sétáljon!”.

   És ezután – semmi egyetértés, a szakadék minden pillanattal egyre csak nő: ,,Taníttatni a kaffert! Ah, maguk még mindig erről beszélnek, angolok. Mi bottal tanítjuk őket. Humánusan és igazságosan bánjunk velük – ez nagyon tetszik. Őket ide a Mindenható Úristen azért helyezte, hogy ránk dolgozzanak. Nem fogunk megtűrni tőlük semmi butaságot. Csak jegyezzék meg, hogy hol a helyük. Mit gondol maga? Továbbra is erősködik, hogy bánjunk jól velük? Majd éppen evvel fogunk foglalkozni. Még azelőtt, hogy végetérne ez a háború, mi majd magunktól eldöntjük, hogy ti, angolok, bele avatkoztok e a mi dolgainkba”.

   Délre a vonat még nem érkezett meg Dundyba. Amikor a szemünk elől eltűnt a Talana Hill, mi elkezdtük kutatni szemünkkel Majubát, és nem sokkal az éj leszálta előtt meg is láttuk – egy magas hegyet, amelyhez ugyan olyan gyászos és szomorú emlékek fűződnek, mint amilyen a látványa. A búr őrök megmutatták nekünk, hol állították fel nagy ágyúikat, hogy megvédhessék Laing Neket és megjegyezték, hogy a hágó immár bevehetetlen.

   Közeledtünk a határhoz. Elkezdtem álmodozni arról, hogy hogyan hagyom el majd a vonatot, amig az átrobog a Volkskrusti alagúton, kimászva az ablakon. Mellesleg, Spaarwoter is gondolt egy ilyen [373] eshetőségre, és ezért bezárta az ablakokat. Amikor mi bementünk az alagútba, felnyitotta mauserja zárát és megmutatta, hogy az teljesen fel van töltve. A józanság ismét arra ösztökélt, hogy legyek türelemmel. Már sötét volt, amikor a szerelvény megközelítette Volkskrustot, és tudatosult bennünk, hogy most már ellenséges területen vagyunk. A peront teljesen ellepte a fegyveres búrok tömege. Kiderült, hogy újabb két commandos-különitményt szerveztek, és a vonatoknak a frontra kellett szállítani őket. Hamarosan szakállas férfiak arcai ragadtak rá az ablakokra, és ezek szenvtelenül minket néztek, majd egymással megosztották megjegyzéseiket, amik a mi külsőnkkel voltak kapcsolatban.

   Mielőtt még a vonat elhagyta volna Volkskrustot, felváltották az őrségünket. A becsületes burgereknek, akik elfogtak minket, vissza kellett térniük a frontra, és ezért minket átadtak a rendőrségnek. A konvoj főnöke, egy kellemes idős gentleman (én nem tudom, hogy mi az ő hivatalos címe), odajött hozzánk és Spaarwoteren keresztül elmagyarázta nekünk, hogy ő rakta a sínekre azt a sziklát, ami a katasztrófához vezetett. Remélte, hogy nem haragszunk túlságosan rá. Mi azt válaszoltuk, hogy semmiképpen sem. Azt is hozzátettük, hogy számára is bármikor örömmel megtennénk valami hasonlót.

   Ezután elbúcsuztunk egymástól, és én neki, meg Spaarwoternak adtam egy-egy kis papírost, amelyen tanusítottam, hogy ők jóságot és iszteletet tanusítottak a brit hadifoglyok iránt, és amelyekben én személyesen is kértem, arra az esetre, ha ők a brit csapatok fogságába esnének, hogy velük is jól bánjanak.

   Minket átadtak egy igen elaggott, zsandár kinézetű rendőrnek. Ő állandóan a padlóra köpött és figyelmeztetett minket, hogy le fognak lőni minket, amennyiben megpróbálunk elszökni. Mivel egyáltalán nem óhalytottunk szóba elegyedni evvel az alakkal, leeresztettük a polcokat a fülkénkben, és miközben a vonat elhagyta Volksrustot, lefeküdtünk aludni.

Eastcort, 1899, november 10

 

   Amikor én felébredtem tegnap reggel, a levegőben furcsa dübörgés szállt – valami rezgés, amit még hangnak is igen nehezen nevezhető, de mégis igen erőteljes nyomást gyakorolt a füleimre. Kiléptem a sátramból, hogy jobban hallhassam. Éppenhogy kivirradt, a levegő nyugodt volt és tiszta [350]. Könnyed szellő fújt északról, Ladysmith irányából, és ekkor megértettem, hogy a távoli tüzérségi tűz hangját hozta el ide, Eastcortba.

   Nem sokkal később elindultunk, hogy minél közelebb férkőzzünk a hang forrásához. Minden rendelkezésre álló erőt Colenso felé irányítottak, csapatösszevonást hajtottunk végre. Átvágtatva a várostól északra lévő szép, fűvel borított dombokon, hamarosan eljutottam egy olyan helyre, ahonnan láthattam az egész hadoszlopot. Először felbukkant egy biciklista, egy natali önkéntes, aki lassan haladt, hátára vetve puskáját, utána felbukkant újabb két ember, és ezután újabb húsz fő követte az előbbieket. Őket követte, körülbelül negyed mérföldnyi távolságból, a lovasság – a birodalmi könnyűlovasság százada, hatvan natali karabélyos, a lovasított gyalogság csapata és nagyjából negyven natali lovasrendőr. Ez volt Natal össz lovassági ereje, a többit körbezárták Ladysmithben, és a gyarmatok védelmére az ellenséges hadsereggel szemben, melynek többségét lovasság alkotja, alig lehetne mozgósítani három századnál több embert. Ezután következett a gyalogság – a Dublini fusilerek, a dicsőséges ezred, mely kitüntette magát Glenkonál, és a határőr ezred, amelynek még lehetősége lesz kiérdemelni sarkantyúit. Az önkéntesek tüzérségi ütege beszorult a két brit zászlóalj közé, majd utóvédként a Durbanból érkezett önkéntesek meneteltek. Az erők, melyek úgy vonultak elelőttem, mint egy dísszemlén, bánatosan jelentéktelennek tűntek, és ez a benyomás csak felerősödött annak tudatában, hogy immáron minden tőlük függött.

   A lapos tetejű magas domb, ami észak-nyugaton volt, jó kilátást ígért, és közelebb volt Ladysmithhez, ahonnan hallani lehet az ágyúk dübörgését. Két kísérő társaságában elindultam a domb irányába, és egy órával később már a csúcsán álltunk. A vidék úgy terült el előttünk, mint egy térképen. Bár az is igaz, hogy Eastcortot eltakarták az őt körülvevő dombok, de Colenso-t világosan láttuk. Messze keleten hatalmas fal-ként emelkedett Dracensberg fogazott, sötét hegyvonulata. De mi nem a táj eme szépségeire irányítottuk kukkereinket. Colensotól jobbra a dombok alacsonyabbak és ritkábbak, és a terület, ami mögöttük terül el, bár lágy ködfátyol takarta, de jól be lehetett látni. Előbb az alacsony, köves dombok jöttek a terepen, amik furcsa rendszertelenség szerint voltak szétszórva és a táj másik végén egy völgybe mentek át. E fölött a széles völgy fölött, mint a gőz a forrongó kazán felett, füstfelhők emelkedtek az égő fű és más tűzforrás felől. Az alján, amit még a mi magaslatukról sem lehetett látni, terült el Ladysmith városa és katonai támaszpontja. [351]

   Amíg mi mindezt szeműgyre vettük, csatlakozott hozzánk a szomszéd farm tulajdonosa, egy magas, vörös szakálú, komoly és elmélkedő ember. ,,Nehéz harcuk volt ma reggel. – mondta. – Azóta a bizonyos hétfő óta (a háború Fekete Hétfője óta) nem volt ekkora lövöldözés. De úgy látszik, hogy ezzel mára ők be is fejezték”. Hatalmába kerített minket ez a távoli dráma, ami azért is káprázatos volt, mert a jelentősége és végkifejlete még nem volt világos és ezért titokzatosnak bizonyult; ott álltunk, élesen kirajzolódva az ég kékjével hátunk mögött, és itt a beszélgetésünk hirtelen félbe lett szakítva. Hátulról, a domb-gerinc mögül, kiugratott két lovas. Bálra tőlünk, alig száz yardnyira, hárman vagy négyen leugráltak lovaikról a sziklák között. Újabb három ember bukkant fel a túlsó oldalon. Be lettünk kerítve, bár, az is igaz, nem a búrok, hanem a natali karabélyosok által. ,,Úgy gondolom, hogy elkaptuk magukat, - mondta a kiérkező őrmester. – Kérem, mondják meg nekünk, hogy kik maguk”. Mi felmutattuk az engedélyeinket és elmagyaráztuk a járőrnek, hogy nem éppen azok lennénk, akiket érdemes foglyúl ejteni. Az őrmester láthatóan csalódott volt, de kiengesztelődött, miután lefényképeztük ,,a londoni újság számára”. Siettünk elfogadni a farmer lanch-meghívását. ,,Ez mindössze egyszerű, kemény étel, - szabadkozott, - de, gondolom, maguk már megszokták ennek emésztését”.

   A farm a domb egyik sarkában állt, a csúcstól nem messze, lejebb, a domboldalon. Ez egy egyszerű, tágas ház volt kőfalakal és hullámos vastetővel, amit néhány kamara és gazdasági épület vett körül. A négy-öt kék kőfa adott némi árnyékot és egy kis változatosságot kölcsönöztek erre a sima, fűlepte tájnak. A bejáratnál két nő fogadott minket, a gazda felesége és huga. A nagyszerű lanch mellett sok mindent megvitattunk ezekkel a jó emberekkel, arról is beszéltünk, hogy nemzetünk most úgy döntött, hogy felszámolja a britek és búrok közötti végtelen ellenségeskedést. ,,Mi mindig is tudtuk, - mondta a farmer, - hogy mindez háborúhoz fog vezetni, és ez így is történt, és azt sem mondanám, hogy sajnálkoznék e-fölött. De a háború sokba fog nekünk kerülni. Én vagyok az egyetlen a húsz mérföldes körzetben, aki nem hagyta el farmját. Az is igaz, hogy most védtelenek vagyunk. Bármely napon betoppanhatnak a hollandok. Minket lehet, hogy nem ölnek meg, de körös körül mindent ki fognak rabolni és fel fognak égetni, pedig ez mindenem, amim van ezen a világon. Én tizenöt évet dolgoztam itt és azt mondtam magamnak, hogy itt maradunk, és mi lesz majd tovább – jöjjön, aminek jönnie kell”.

   Elindultunk visszafelé, mivel az idő már estefelé járt, és a félhomályban veszélyes lenne belerohanni egy őrszembe. A dolgok jelenlegi állása szerint [352] a hadihelyzet, kétségtelenül, komoly és kritikus. A háború már három hete folytatódik. A hadsereg, amelynek Natalt kellett védenie, és amely képes, mint ahogyan azt feltételezték, visszaszorítani az ellenséget, közben nagy vesztességeket okozva neki, be lett kerítve és tűz alá lett véve saját megerősített támaszpontján. A határ mentén, szinte majdnem minden szakaszon, a búrok előretörtek, a britek pedig visszavonultak. Mindenhol, ahol megpróbáltunk átmenni védelembe, bekerítettek minket. A búrok foglyúl ejtettek több mint 1200 egészséges és élő britet, és ez a szám szégyenteljesen összehasonlíthatatlan a veszteséglistákkal és azoknak a búroknak a számával, akiket mi ejtettünk fogságba. Mindez elsősorban arról tanúskodik, hogy nem voltunk erre felkészülve. Ráadásul az, hogy az események felkészületlenül értek bennünket, - azok tevékenységének következménye, akik minden erőfeszítést megtettek Angliában, hogy akadályokat gördítsenek a kormány útjába, akik egyszerűen kinevették még annak lehetőségét is, hogy agresszióra lehet számítani a búrok részéről, akik minden egyes elővigyázatosságot, ami a gyarmatok védelmét szolgálta, úgy állították be, mint szándékos provokációt és kihívást Transvaal irányába. Ezenkívül, mi komolyan alábecsültük a búrokat. Ezek a katona-köztársaságok egy évtizeden át halmozták a hadianyagot. Az aranybányák által körbevéve, ők öt éven át fegyverkeztek és készültek a küzdelemre. Rendkívül jellemző, hogy ezeknek a műveletlen paraszti közösségeknek volt annyi eszük és vállalkozó szellemük, hogy saját oldalukra állítsanak egy sor jó tanácsadót és hogy felhasználják a szakértőket minden olyan kérdésben, ami a fegyverzetet és a hadakozást érintette.

   A tüzérségük csak létszámban marad alul a miénkkel szemben. Tegnap látogatást tettem Colensonál, egy páncélvonaton utaztam oda. Az egyik elhagyott földsánc-erődben, amit még a britek emeltek, két ládát találtam, tele srapnellel és töltetekkel. A búrok nem vették a fáradságot, hogy elvigyék. Az ágyúik jóval újabb típusúak, és olyan lőszert alkalmaznak, melyekben a robbanófej és a töltet egységesítve van, mint ahogyan az már a puskalőszereknél megszokott. A történelem során először alkalmazott kombináció – a nehéztüzérség és a hatalmas lovasság – hatásosnak és igen meggyőzőnek bizonyult. Az ellenség bátorsága, kitartása, és a saját erejébe vetett hite nem kevésbé csodálatra méltó. Röviden szólva, mi meglehetősen alábecsültük katonai erejét.

   De térjünk vissza Eastcortba. A helyőrsége nyilvánvalóan nem elegendő ahhoz, hogy meg lehessen védeni a búroktól. Ha az ellenség támadásba kezd, akkor a csapatoknak Pitermoritzburgig kell majd visszavonulniuk, már csak abból az okból kifolyólag, [353] hogy ők az egyetlen olyan erő, amit fel lehet használni a megbízható védelmi vonalak védelménél, amiket a város köré húztak fel. Ladismithen kívül annyira csekély a lovasság száma, hogy a búrok rajdolásokat folytathatnak bármely irányba. Akkor, amikor ezeket a sorokat írom, a helyzetet, véleményem szerint, az menti meg, hogy az ellenfél önbizalma túlon-túl nagy. Minden erejüket Ladismithre koncentrálták, és abban reménykednek, hogy sikerül majd megadásra bírniuk. Viszont határozottan elmondható, hogy a város még legalább egy hónapig képes tartani magát. A erősítés már úton van, a tengeren. A vasútforgalom a tengerparttal folyamatos. Még most is építik a terelővágányokat és készenlétbe vannak helyezve a csapatszállító szerelvények. Ezzel kéne most a búroknak foglalkozniuk, és akkor eléggé valószínű, hogy rávesznek minket arra, hogy vonuljunk vissza Pitermoritzburgba, semmisítsük meg a vasutat és robbantsuk fel a hidakat. Mindez hátráltathatja a Ladysmith megsegítésére siető hadsereget, és akkor több esélyük lenne arra, hogy Ladysmith-t második Saratoga-vá változtassák számunkra. Mi ettől félünk, már múlt szombat óta. De már majdnem egy hét telt el, de ők nem tettek semmit. Miért? Azt hiszem, hogy ez bizonyos fokon avval van összefüggésben, hogy félnek a rajdoló csoportjaik mögött lévő Tugela folyó áradásától, ami számukra elvágná a visszavonulási útvonalakat. De egy bizonyos fokig az is lehet, hogy mindez Wolf Murray tábornok bölcs és magabiztos tevékenységének köszönhető, annak, ahogyan felhasználja csapatait, - az állandó csapatmozgások megteremtik annak illuzíóját, hogy jelentős erők állnak rendelkezésünkre. De bármit is mondanak minderről, kész tények előtt állunk – az ellenség nem semmisíti meg a vasútat, mert nem fél az erősítésünktől, nem hiszi, hogy annak száma jelentős lesz, mivel biztos – bármennyi csapat is érkezik, képes lesz ezeket megverni. Éppen ezért óvják ugyan olyan alapossággal a vasútat, mint mi, és megkímélik a hidakat. Ezen az útvonalon foglyák ellátni csapataikat, amikor elkezdődik a menetelésük Natalon át a tengerhez. Mindaz után, amit ők már sikeresen véghezvittek, ostobaság lenne nevetni a terveiken.

 

Pretoria, 1899, november 20.

 

   Egy héttel ezelőtt leírtam a csapatátcsoportosítással egybekötött expedíciónkat az eastcorti páncélvonaton, és rámutattam több szerkezeti hibájára, ami ennek a szerencsétlen hadigépnek [354] az alkalmazását rendkívül veszélyessé teszi. Ezek mindenki számára, akik kapcsolatban álltak ezzel a vállalkozással, olyannyira nyilvánvalóak voltak, hogy a táborban a páncélvonatot ,,Wilson halálos csapdájának” nevezték.

   Kedden, november 14-én, a lovasított gyalogság járőrei jelentették, hogy a búrok kisebb csoportjai kezdik megközelíteni Eastcortot, Vinena és Colenso irányából, és Long ezredes harcfelderítést hajtott végre, hogy kiderítse, mekkora erők követik az előretolt előőrsöket. A felderítés nem hozott gyakorlati eredményt, de mindenki úgy tartja, hogy a Ladysmith-t ostromló hadsereg jelentős része elindult, vagy kész elindulni déli irányba és megtámadni Eastcortot, majd ezután megkísérel csapást mérni Pitermoritzburgra. A mozgolódás, amit már tíz napja vártunk, elkezdődött. Megtettünk minden szükséges katonai előkészületet, hogy elkerüljünk minden kellemetlen meglepetést, és csütörtökön, hajnalban a járőrök csoportjai szétszóródtak északi és észak-nyugati irányba, közben az eastcorti páncélvonat azt a parancsot kapta, hogy harcászati felderítést végezzen Chiveli irányába. A szerelvény a következőképpen lett összeállítva: egy egyszerű vagon, amelybe beszereltek egy 7-fontos ágyút, amit a ,,Tartar” négy tengerésze kezelt; egy páncélozott vagon, lőrésekkel, amelyben a Dublini fusilerek századának három szakasza kapott helyet; a gőzmozdony és a szenes tender, és utána újabb két páncélozott vagon, benne a fusilerek negyedik szakaszával, a Durbani könnyű gyalogság századával (önkéntesek) és egy kis-létszámú civil karbantartó brigáddal; végül, még egy egyszerű vagon a sáncszerszámokkal és a vasút javításáhozszükséges anyagokkal. Mindössze öt vagon, egy lokomotív, egy kis ágyú és 120 ember. A parancsnokságot Haldein százados látta el, akit már korábbról ismertem.

   Mi fél hatkor indultunk el, és egy óra múlva elértük Frier vasútállomást. Itt a natali rendőrség egyik kis-létszámú járőre jelentette nekünk, hogy a legközelebbi öt mérföldes körzetben ellenséget nem észleltek, és, úgy tűnik, minden nyugodt. Haldein százados úgy döntött, hogy óvatosan elindul Chiveli felé, ahonnan kilátás nyílik az egész környékre. Nem volt semmi jel, mely a búrok közelségére utalt volna. A hullámzó, zöld fűvel borított ország ugyan olyan békésnek és néptelennek tűnt, mint az előző alkalommal.

   Egészen Chiveli-ig minden tisztán ment, de amikor a páncélvonat megközelítette az állomást, én vagy száz búr lovast vettem észre, akik könnyed galopban igyekeztek délre, körülbelül egy mérföldnyire a vasúttól. A Chiveli [355] mögött lévő hosszú dombot fekete pontok borították, hosszú sorokban, ez arra engedett következtetni, hogy a további előrenyomulásunk nem várt akadályba ütközött. A vonaton tartózkodó távírász sürgönyt küldött Eastcortba, amelyben jelentette, hogy mi szerencsésen megérkeztünk az állomásra, és a közelben észleltük a búrok csapatait. Long ezredes válaszában megparancsolta a vonatnak, hogy térjen vissza Frierbe, maradjon ott egész nap, és folytassa a megfigyelést, biztosítva magának egy biztonságos visszavonulást az éjszaka beálltával. Mi eleget tettünk a parancsnak, de amikor a szerelvény elhagyta a kanyart – Frierig még maradt egy egész és kétharmad mérföld – kiderült, hogy a tőlünk 600 yardnyira lévő domb, ami a vasútvonal fölé emelkedett, az ellenség kezében van. Következésképpen, végre kénytelenek leszünk harcba szállni, mivel nem kerülhetjük el ezt a helyet anélkül, hogy ne kerüljünk tűz alá. A négy tengerész megtöltötte az ágyút – az ősrégi ,,Játékszert”; a katonák betárazták a fegyvereket, és a vonat, amely most hátramenetben haladt, lassan megközelítette a dombot.

   Már csak egy pillanatnyi időnk maradt, de senki sem volt gondterhelt, mivel a vagonok páncélzata védelmet nyújtott a puskalövedékek ellen, a dombot pedig, még a legroszabb esetben is, csak valami kisebb elszánt járőr vehette birtokba, amely tíz embernél nem lehetett nagyobb. ,,Ezenkívül, - mondogattuk magunknak, - ők aligha sejtik, hogy van egy ágyúnk. Ez egy igen jó meglepetés lesz”.

   A búrok nem siettek tüzet nyitni, és kivárták, míg a vonat eléri azt az útszakaszt, ami a legközelebb távolságra esett állásaiktól. Egy ládán állva, a hátsó páncélozott vagonban, mindent jó láthattam a katonai kukkeremen át. A hosszú, barna csörgőkígyó, foltos oldalaiból minden irányban meredező puskacsövekkel, egyre közelebb kúszott a köves domb oldalához, amelyen világosan láthattam a tetején szétszórt ellenséges figurákat. Váratlanul a dombtetőn megjelent három kerekes ,,valami”, és egy másodperccel később fényes villanást láttunk, ami olyan volt, mint egy heliográf villanása, csak sárga színű. A villanás vagy tizszer következett gyors egymásutánba. Ezután újabb, az előzőnél fényesebb villanás következett – egyenlőre a domb irányából nem tapasztaltunk sem füstöt sem hangot - , és az ellenség figurái elkezdtek ügyködni, ide-oda futkosva. Egy szempillantásnyival később a hátsó vagon felett megjelent egy nagy, fehér füstfoszlány, amely tölcsért formált, és hasonlított egy üstökösre. Ezután megérkezett a szinte közvetlen távolságról tüzelő ágyúk robaja, majd egy újabb lövedék becsapódott, közvetlenül mellettünk. A vagon vaspáncélján elkezdtek kopogni a golyók. A vonat elejéről ropogás hallatszott és még vagy féltucat [356] hangos lövés. A búrok 600 yardnyi távolságról tüzet nyitottak rán két nagy tábori ádyúból és egy sorozatokban lövő Maxim-gépágyú, közben a domb tetején fekvő lövészek puskákból lőttek minket. Leugrottam a ládáról, a vagon páncéllemezei mögött keresve menedéket, és arra sem volt időm, hogy észel felfoghassam, mi is történik körülöttünk. Ugyan ilyen spontán módon a mesiniszta is teljes gőzt adott, amire az ellenség már eleve számított. A szerelvény előretört, elrobogott az ágyúk mellett, melyek robbanások zajával töltötték meg a levegőt, megkerülte a dombot, kiért egy meredek ereszkedő-szakaszra és nekiütközött egy nagy sziklának, amit azon a helyen már előre elhelyeztek a síneken.

   Azokat, akik a hátsó vagonban voltak, erős lökés ért, szörnyű robaly hallatszott, és a vonat hirtelen megállt. Az elől lévő vagonokkal jóval komolyabb dolgok történtek. Az első kocsi, amelyben a karbantartó brigád szerszámai és építőanyagai voltak, és a rajta tartózkodó őr, felcsapódott a levegőbe és átfordulva a töltésre esett. Nem tudom, hogy mi történt az őrrel, de feltételezem, hogy meghalt. A következő, páncélozott kocsi, ami zsúfolásig volt tömve a Durbani könnyű gyalogsággal, vagy húsz yardnyit csúszott előre és oldalra dőlt. Azok, akik benne utaztak, szanaszét hevertek a földön. A harmadik vagon kisíklott, és félig lefutott a sinekről. A gőzmozdony és a hátsó vagonok a pályán maradtak.

   Nem sokáig maradtunk a vasúti katasztrófa viszonylagos békélye és nyugalma közepette. A búr ágyúk gyorsan állást váltottak, és 1300 yard távolságról tüzet nyitottak ránk, még mielőtt magunkhoz térhettünk. A puskatűz robalya végigfutott a domb gerincén, míg három oldalról körbe nem vette a katasztrófa helyszínét, majd egy harmadik tábori löveg is tüzet nyitott valami magaslatról, a mi a vasútvonal túlsó felén volt, pont velünk szemben.

   A kicsiny ágyúnk képes volt minderre válaszolni, és a haditengerészeknek, akik ott álltak mellette, a nyílt vagonban, sikerült leadniuk három lövést, még mielőtt egy ellenséges lövedék telibe találta az ágyúcsövet, és azt a lafettával együtt kidobta a vagonból.

   A páncélozott vagon fedezéket nyújtott a golyóktól, de egy ágyúlövedék egyenes találata úgy ütné át, mint a papírt, megölve mindenkit, aki belül tartózkodna, ezért – úgy tűnt – kint a szabadban nagyobb biztonságban vagyunk; ráadásul szemügyre akartam venni a sérülések jellegét és méreteit. Átmásztam a vaspajzson, leugrottam a földre és sínek mentén előre rohantam, a szerelvény elejére. Amikor elfutottam [357] a gőzmozdonymellett, a közelben felrobbant egy újabb srapnel-lövedék, szinte – úgy tűnt – a fejem felett, félelmetes villyogással szétspriccelve a levegőben saját belső tartalmát. A fülkéből azonnal kiugrott a mozdonyvezető és elfutott, hogy elrejtőzzön a felborult vagon alatt. Az arca, amit megvágott egy repesz, véres volt – felháborodott volt és káromkodott. Ő mindössze egy polgári alkalmazott. Azok ott mit gondolnak, hogy milyért kapja a fizetését? Hogy bombázás alá kerüljön? Nem, bárki, de nem ő. Egy percig sem marad itt tovább. Úgy látszott, hogy a masiniszta ingerültsége és felháborodása – a fejét erős ütés érte a baleset során – nem teszi lehetővé, hogy vezesse a lokomotívott, és mivel csak ő értett ehhez a géphez, elvesztettük azt a sanszunkat, hogy innen megmeneküljünk. Viszont amikor azt mondtam ennek az embernek, hogy a neve, amennyiben a beosztási helyén marad, meg lesz említve a harc során bátorságot tanúsítók névsorában, összeszedte magát, letörölte arcáról a vért, visszamászott a gőzmozdony fülkéjébe és utána, eme egyoldalú párbaj egész ideje alatt, bátran végrehajtotta kötelességét.

   Én épségben eljutottam a felborúlt vagonokig. Az önkénteseknek nagy megrázkódtatásban volt részük, de többségük épségben megúszta. Vekvő lőállásokat foglaltak a sérült kocsik mögött vagy elrejtőztek a vasútvonal mentén húzódó vízelvezető csatornákban. Amint mindezt szemrevételeztem, elfutottam a szerelvény mentén, a hátsó kocsikhoz, és azt mondtam Haldein századosnak, hogy, szerény véleményem szerint, meg lehet tisztítani a pályát. Ekkor döntöttünk úgy, hogy ő fedez minket puskatűzzel az ellenség tüzérségétől, [358] én meg megpróbálom eltávolítani a roncsokat a sínekről, hogy a mozdony, és a pályán megmaradt két vasúti kocsi el tudjon menni.

   Normális körülmények között az út szabaddá tétele nyilvánvalóan nem lett volna nehéz feladat. De most nem rendelkeztünk sem szerszámokkal, sem javító munkásokkal, akik elfutottak a katasztrófa helyszínéről a vasút mentén, és a mezőkön át. Ráadásul az ellenséges tűz is, ami kegyetlen és szűnni nem akaró volt, elvonta a figyelmünket a munkától. Elsősorban le kellett kapcsolnunk a félig kisiklott vagont, amihez el kellett tolnunk a gőzmozdonyt és lazítani a feszültséget az elfordult csatlakozó karokban. Miután ezt sikerült végrehajtanunk, hátrébb kelett tolni a vagont, minél távolabb a többi roncstól, majd ezt lehajítani a pályáról. Ez egyszerű feladatnak tűnhet, de a síneken keresztben fekvő vas kocsi holtsúlya hatalmas volt, és amozdony kerekei néhányszor elcsúsztak és céltalanul forogtak, míg végül sikerült elmozdítani helyéről. A vagont végül sikerült elegendő távolságra hátrahúzni, és én önkénteseket kértem, hogy segítsenek leborítani a kocsit oldalról, míg a mozdony hátulról rá fogtolatni. Nyilvánvaló volt, hogy ez nagyon veszélyes. Húsz emberre volt szükség, akik azonnal jelentkeztek. De ezek közül csupán kilenc – beleértve az önkéntesek őrnagyát, és még négy-öt fusilert – volt hajlandó kimászni a nyílt terepre. A kísérlet, ettől függetlenül, sikerrel járt. A vagon a nekiveselkedett emberek erejétől megdőlt, a mozdony, a megfelelő pillanatban, meglökte és felborította – az út szabad volt. Úgy tűnt, hogy a munkát elvégeztük, de csalódnunk kellett. A gőzmozdony hat inchnyire szélesebb volt, mint a szénszállító tender, és ezért az eleje nem fért el az éppenhogy felborított vagon sarkánál. Veszélyes volt erőltetni a nyomást, ugyanis így a mozdony is lefuthatott a pályáról. Ezért a gőzmozdony újra és újra hátramént egy-két yardnyit, és utána nekiveselkedett az akadálynak, minden egyes alkalommal kissé eltolva azt. De nemsokára kiderült, hogy újabb nehézségek léptek fel. A felfordult vagon nekitámaszkodott azoknak, amik már a töltésen feküdtek, és minél jobban lökte ezeket a mozdony, annál jobban nekipréselte magát a többinek. Ismét kértem az önkéntesek segítségét, de bár hét ember, akik közül ketten sebesültek voltak, minden erejükkel igyekeztek, a kísérlet kudarcba fulladt.

   A kitartás, viszont, erény. A vagonok, amikor lökjük őket, egyre szorosabban egymásra fekszenek, de [359] szétkapcsolhatjuk őket, ha egyenként hátrébb húzzuk. Mondjuk az is igaz, hogy ez sem volt annyira egyszerű. A gőzmozdony szerelvény-lánca öt-hajt hüvelyknyivel nem érte el az átfordult vagon láncát. Pótláncot kezdtünk keresni. Merő véletlenségből találtuk meg. A mozdony el kezdte húzni a roncsokat, és mielőtt a lánc szétment, néhány yardnyira hátrahúzta a kocsikat. Úgy tűnt, hogy az út most már valóban szabad. De a mozdony eleje ismét beleakadt a vagon sarkába, és mi ismét megálltunk.

   Nem maradt más hátra, mint hogy ökleltük az akadályt, abbanreménykedve, hogy a vas lassan majd elhajlik, eltörik és sikerül átcsúsznunk. Amíg mi ökleltünk, addig az ellenség sem ült összetett kézzel. Próbáltam rábeszélni a mozdonyvezetőt, hogy ne siessen és óvatosan tolasson, mert ha a mozdony is kisíklik, utolsó esélyünket is elveszítjük, hogy valaha is leszakadjunk az ellenségről. A mozdony néhányszor még meglökte az akadályt, minden látható eredmény nélkül, és ekkor az elejébe becsapódott egy ágyúlövedék, amely felgyújtotta a fából készült felépítményt. A masiniszta ráadott egy kis gőzt, és mi nekifutásból ismét nekimetünk az akadálynak. Recsegés hallatszott, a gép megbillent, megállt, ismét nekiiramodott és szörnyű nyikorgással előretört, közben a vagon végikkarcolta az oldalát. Az egyenes síneken kívül semmi sem választott el minket az otthonunktól. Úgy tűnt, hogy fényes diadalt arattunk, hiszen én azt hittem, hogy a hátsó vagonok és az ágyús kocsi követték a lokomotívot, és most már mindenki be tud ezekbe mászni, illetve, méltóságteljesen elhagyhatjuk a harcmezőt. De, hátrafordulva, azt láttam, hogy a csatlakozó vagy szétment, vagy széttépte egy lövedék, és a vagonok egyhelyben állnak, az őket a mozdonytól elválasztó akadály tulsó oldalán. Senki sem kísérelte meg visszavezetni a mozdonyt, hogy odavezesse a kocsikhoz, - ismét ottragadhatott, ezért a vagonokat próbáltuk odahúzni a mozdonyhoz. Ez a kísérlet leginkább az ellenséges tűz miatt vallott kudarcot, és Haldein százados úgy döntött, hogy beéri a gőzmozdony megmentésével. Megparancsolta a masinisztának, hogy az lassan vonuljon vissza az út mentén, hogy a gyalogság el tudjon vonulni a gép fémteste fedezete mögött. A továbbiakban el akart foglalni néhány épületet a vasútállomásnál, ami 800 yardnyira volt ettől a helytől, és kitartani ott egy ideig, míg a mozdony nem megy el segítségért.

   A lokomotívra igyekeztünk felpakolni minél több sebesültet – ezek áltak a fülkében, feküdtek a tenderen és rátapadtak a biztonsági rácsra. Mindeközben az ágyúlövedékek belevájták magukat a nedves [360] talajba, fehér füstfelhőket csapva az ég felé, szörnyű robajjal robbantak fel a fejünk felett, vagy eltalálták a mozdonyt és körülöttünk lévő vasroncsokat. A három tábori ágyún kívül, amik, mint kiderült, 15-fontos lövegek voltak, minket állandóan lőttek a Maxim-gépágyúk. A kisebb lövedékei, melyekkel megszórt minket, undorító pukkanással robbantak fel körülöttünk. Az egyik, ahogyan én emlékszem rá, nekicsapódott a mozdony tolólapjának, közvetlenül az arcom előtt, fényes sárga villanássá változott és azzal a talánnyal ajándékozott meg, hogy miért vagyok még mindig életben. Egy másik a tenderen lévő szén közé csapódott, nagy szénpor felhőt csapva a levegőbe. A harmadik – és én ezt is láttam – eltalálta az egyik Dublini fusiler karját. Az egész kar szétroncsolódott – a csontok, izmok, vér, egyenruha – minden szörnyű kásává vált. Lent himbálódzott a kézfej, ami nem sérült meg, de háromszorosára dagadt. A mozdony hamarosan tele volt és elkúszott hazafelé – egy szerencsétlen, kegyetlenül összevert lokomotív, égő fafelépítménnyel és átlőtt tartályokkal, melyekből kis vízerek törtek elő. A gyalogosok mellette haladtak, egyre csak szaporázva lépteiket.

   Látván, hogy a mozdony kezd távolodni, a búrok tüze is sűrűsödött, és a katonák, akiket addig valahogy csak-csak takartak a vasvagonok, komoly vesztességeket szenvedtek. Sok önkéntes lábsebet kapott és összeesett. Hol itt, hol ott estek össze az emberek, egyesek torkukszakadtából ordítottak, ami gyakran megesik a háborúban, és segítséget kértek. A csapat egy negyede hamarosan vagy meghalt, vagy megsebesült. Az ágyúk lövedékei, amik üldözőbe vették a visszavonuló katonákat, szétdobálták őket, az út teljes hosszában. Többé nem volt sem rend, sem kontrol. A mozdony, egyre csak növelve sebességét, leszakadt a visszavonulók tömegétől, és hamarosan biztonságban volt. A gyalogság tovább futott a vasút mentén, a házak irányába; én őszintén azt gondolom, hogy, a rendetlenségtől függetlenül, képesek lettek volna ellenállni, ha találtak volna valami fedezéket. De ebben a pillanatban történt meg egy olyan szerencsétlen incidens, ami oly gyakori volt ebben a háborúban.

   Egy sebesült közlegény, megsértve azt a parancsot, hogy nem adjuk meg magunkat, magára vállalta a felellőséget és felemelte fehér zsebkendőjét. A búrok azonnal beszüntették a tüzet, és egy tucatnyi lovas, akiket a bátorság és emberség hajtott, levágtattak a dombról az út mentén szétszóródott menekülőkhöz, akik közül nem sokan vették észre a fehér zászlót, és egyesek tovább folytatták a tüzelést. Amazok hangosan [361] reájuk rivalltak, hogy azonnal adják meg magukat. A katonák, nem tudva, hogy mitévők legyenek, letették a fegyvereket és megadták magukat. Csak azok, akik a lovasoktól távolabb voltak, folytatták a futást. Egyeseket közülük meglőttek, egyeseket elkaptak, de volt olyan, akinek sikerült elmenekülni.

   Ami engem érint, én a mozdonyon voltam, amikor leküzdöttük az akadályt, és rajta maradtam, az emberekkel telezsúfolt fülkében, nekiszorítva egy átlőtt karú emberhez. Így utaztam vagy 500 yardot és utólértük a visszavonulókat, akik közül észrevettem egy fiatal tisztet, Frankland hadnagyot, aki boldog, magabiztos mosolyal próbálta összegyűjteni embereit. Amikor elértük azokat a házakat, amelyekben fel akartuk állítani a védelmet, leugrottam a sínekre, hogy bevárjam a hátramaradt embereket. Ezzel magyarázható az a cím is, ahonnan a jelenlegi levelet küldöm. A lokomotív eltűnt, és én egy nem éppen mély árokban találtam magam, körös körül egyetlen egy katonánkat sem láttam, mivel mindenki már megadta magát. Ezután váratlanul, az árok túlsó végén lévő síneknél, megjelnt két alak, de egyenruha nélkül. Először útkarbantartó munkásoknak néztem őket, de ekkor végre eljutott a tudatomig, hogy ezek búrok. Az emlékezetem megőrizte emléküket: magas, mozgékony emberek, akik sötét, tágaskosztümöket viseltek, a napon kiégett, széles karimályú kalapokban, puskájukra támaszkodtak. Alig száz yardnyira álltak tőlem. Én megfordultam és elkezdtem futni a sínek mentén, és csak egy gondolat üldözött - ,,a búrok céllövő tudománya”. Elszállt két golyó, mindössze egy-egy lábnyira tőlem, mindkét oldalamon. Bevetődtem a töltés mögé, de ez nem nyújtott fedezéket. Még egyszer rájuk néztem – az egyik térdre ereszkedett és célzott. Én megint nekiiramodtam. A mozgás tűnt számomra az egyetlen esélynek. Ismét két golyó szállt el mellettem a levegőben, de egyik sem talált el engem. Ez elviselhetetlen volt számomra. Valahogyan ki kellett másznom az árokból, ebből az átkozott folyosóból. Felkapaszkodtam a töltésre. A hátam mögött felcsapott a föld, valami megütötte a karomat. De az árok mögött volt egy kisebb mélyedés. Ebbe tekeredtem össze, hogy kifújjam magam. Az út tulsó oldalán felbukkant egy lovas, amely felém vágtatott, valamit kiabálva és lengetve a karját. Negyven yard távolságra lehetett tőlem. Ha lett volna nálam puska, könnyedén lelőhettem volna. Én semmit sem tudtam a fehér zászlókról, a golyók pedig feldűhítettek. Odanyúltam a ,,Mauser” tokjához. ,,Legalább ezt…”, - mondtam magamban. De, sajnos, az oldalfegyveremet a mozdony fülkéjében hagytam, hogyaz ne zavarjon a roncsok széthordásában. [362]

   Köztem ésa lovas között volt egy drótkerítés. Próbáljak meg elfutni? De egy újabb, ilyen távolságból leadott lövés gondolata végleg kikészített engem. A Halál előttem állt, a kegyetlen, komor Halál, karöltve könnyelmű kísérőjével – a Körülménnyel. Felemeltem a kezem, és mint mister Jorrox rókája felkiáltottam: ,,Megadom magam!”. Utána egy szánalmas csoportba tereltek minket, más foglyokkal egyetemben, és csak ekkor vettem észre, hogy vérzik a karom. Eleredt az eső.

   Két nappal az eset előtt írtam haza, egy magasrangú tisztnek, aki megtisztel avval, hogy jó barátomnak nevezhetem: ,,Ebben a háborúban túl sokan adják meg magukat, és én azt remélem, hogy azokat az embereket, akik így cselekedtek, szigorúan megbüntetik”. De közbelépett a sors, és a reá jellemző iróniával, szinte megpróbálta a tudtomra adni, megismételve – azt hiszem – Riskyn szavait: ,,Nagyon kevés jelentősége van annak, hogy igazságos vagy igazságtalan az ön véleménye az emberekről, de rendkívül fontos – hogy ezekben megvan e a jóság (jóindulat?), vagy sem”. Ezekkel a szavakkal le is zárom soraimat.

 

Folytatom Churchill-t:

............

Eastcort, 1899, november 9.

 

   Sir Georg White parancsnoksága mindössze negyven mérföldnyire van innen, de közte és Eastcort között tanyázik az ellenséges hadsereg. Vizsgáljuk meg a helyzetet. A múl szerdán, november 1-én, a búrok befejezték Ladysmith bekerítését. Csütörtökön haladt át a vasútvonalon az utolsó szerelvény, ágyúik tüzében. Azon az éjszakán a vasútvonal át lett vágva, körülbelül négy mérföldnyire, Colensotól északra. A távírókapcsolat ugyancsak megszakadt. Pénteken támadás érte magát Colensót. Egy nehéz ágyú kezdte lőni a várost egy föléje magassodó donbról, és a kicsiny helyőrség, ami az önkéntes gyalogságból és a haditengerészeti dandárból állt, sietve elhagyta a várost, és egy páncélvonat fedezete alatt visszavonult Eastcorthoz.

   Easrcort – egy dél-afrikai város, azaz, a gyakorlatban, ez közel háromszáz egymástól távol álló házat jelent, kőből és vas hullámlemezből, majdnem mind egy emeletes, és ezek két széles utca mentén sorakoznak, mivel elég hely jut mindegyiknek, vagy esetleg szétszoródnak a város határában. Ez a kicsiny város egy dombok alkotta völgyben húzódik meg, és ezek zöld hullámokban veszik körbe a települést. Ebből az okból kifolyólag, roppant nehéz megvédeni, támadás esetén. Aprónak és jelentéktelennek tűnik, de, mint a többi, ehhez hasonló kisváros Natalban, egy nagy mezőgazdasági terület központja. Ha bemegyünk a helyi, külsőleg jelentéktelen boltokba, csak csodálkozunk az áru választékán és mennyiségén, amit itt árulnak.

   Eastcort immár ,,frontnak” nevezi magát. Wolf Murray ezredes, a tiszt, aki a natali harcoló hadsereg kommunikációs vonalaiért felel, miután híreket kapott a Colenso elleni támadásról, azonnal nekilátott a megfelelő előkészületeknek, hogy visszatarthassa az ellenség előrenyomulását.

   A rendelkezésére álló erők csekélyek: két brit zászlóalj – a Dublini fusilerek, akiket Ladysmithből küldtek a kommunikációs vonalak megerősítésére, amint kiderült, hogy lehetetlen elkerülni a blokádot, és egy határőr ezred Máltáról, a birodalmi könnyűlovasság egy százada, 300 natali önkéntes huszonöt biciklistával, illetve a 9-fontos ágyúk önkéntes ütegével. Összesen körülbelül 2000 ember. Ilyen kevés emberrel teljességben lehetetlen megtartani a dombok hosszú láncolatát, ami a város védelme szempontjából nélkülözhetetlen, de az állásokat úgy választották meg, és úgy erősítették meg, hogy a hadsereg legalább néhány napig azt képes legyen megvédeni. Az Eastcor bevehetetlenségét illetően alkotott véleményt – ami a katonai szakértőket illeti – abból lehet látni, hogy mennyire lázasan próbálják megerősíteni Pietermaritzburgot, ami 76 mérfoldnyire van mögötte, vagy Durbant, ami 130 mérföldnyire található, és amely köré földsáncokat húznak, illetve haditengerészeti ágyúkat telepítenek az állásokba.

   Viszont úgy tűnik, hogy ide hamarosan jelentős erők fognak érkezni, hogy visszaállítsák az egyensúlyt, és felszabadítsák Ladysmith-t. Most pedig, egyenlőre, nem marad más hátra, mint hogy türelmetlen és nyugtalan várakozásra vagyunk ítélve. A birodalmi lovasság, egy kevéske lovasított gyalogos, az önkéntes biciklisták és a páncélvonat minden napot járőrözéssel töltenek, eljutva egészen Colensoig és valamivel észak felé, arra várva, hogy mikor jelennek meg a búr kommandók. Tegnap egy utazást is végrehajtottam a páncélvonaton. Ez a páncélvonat – egy meglehetősen tökéletlen példány, mely nem rendelkezik sem ágyúkkal, sem Maxim-géppuskákkal, sem páncéltetővel a vagonok felett, sem reteszelő páncéllapokkal a lőréseken, és minden tekintetben alábbmarad azokhoz a hatalmas gépekhez képest, amiket a déli határ mentén láttam. Ettől függetlenül igen hasznos, mint felderítő eszköz, és a rajta történő utazás nincs megfosztva az érdekesség varázsától. Mi délután egykor ndultunk útnak. A személyi állományt a Dublini lövészek adták. A csoport egyik fele a mozdony előtti vagonban kapott helyet, a többiek – a hátul lévő kocsiban [348]. Minket a vasúti útkarbantartó brigád és a pótsínek újabb három vagonja követett, hogy menetközben helyre lehessen állítani a vasút sérült szakaszait. Jó sebességgel haladtunk, és, bár gyakran megálltunk, hogy kikérdezzük a kaffereket és helyi falulakókat, illetve, hogy állandó kapcsolatban legyünk a biciklistákkal és más járőrökkel, akik átvizsgálták a szárnyakon elterülő vidéket, elértük Chivelit, ami öt mérföldnyire van Colensotól, úgy három óra magasságában. Innen nagyon jól lehet látni a Ladysmith felett függő megfigyelő léggömböt – egy barna foltot, amint az a messzi dombok felett úszik a levegőben.

   Chiveli után nagy elővigyázatossággal haladtunk tovább. A sebességet csökkentettük. A vasút hivatalnokai átvizsgálták a sineket, és gyakran, mielőtt áthajtottunk volna egy hídon vagy egy vízelvezető cső felett, kiszálltunk a vagonokból és átvizsgáltuk ezeket. Időről időre a szerelvény megállt és a tisztek látcsöveiken és kukkereiken át vizslatták a környéket. De körös körül minden üres volt, az út ép, és lassan folytattuk utunkat előre. Végre megláttuk Colenso-t – vagy száz házikó, cinkelt vastetővel, az északon magassodó dombok tövében. Figyelmesen átvizsgáltuk. A település mögötti töltésen észre lehetett venni egy homokzsákokból emelt erőd kontúrjait, amit a haditengerészeti dandár emelt, a felette magassodó zászlórúddal, amin most nem volt lobogó. Nyilvánvaló volt, hogy a helyet elhagyták.

   Elkezdtük megvitatni az adott helyzetet. Lehetséges, hogy a búrok csapdát állítottak, a páncélvonatra várva; elképzelhető, hogy valamely távíró póznát használva vonatkozási pontnak belőttek egy ágyút, és akkor nyitnak majd tüzet, amikor a szerelvény azt a pontot megközelíti; az is elképzelhető, hogy ők már mögöttünk szét is szedték a síneket. Néhány kaffer közelítet felénk tisztelettudóan és üdvözöltek minket. Egy natali önkéntes – a biciklisták egyike – előre ment, hogy kikérdezze őket. Kérdéseket tett fel nekik és lefordította nekünk a válaszokat. A kafferek azt mondták, hogy a hollandok biztosan a környéken vannak, valahol a közelben. Ma reggel látták őket. Milyen sokan voltak? Bizonytalan válasz érkezett: tizenkettő, tizenhét vagy ezer… ezenkívül, vagy csupán egy ágyújuk volt, vagy öt ágyú is lehetett. Ezeket a régi erődben állították fel, vagy az állomáson; egy platós kocsira telepítették, vagy a város mögötti dombokra. Napközben szokták lőni Colenso-t. ,,De miért lövik Colenso-t? Hogy belőjék a környéket a távíró vezetékek póznáinak segítségével?” – kérdeztük. ,,Elég egy lövedék, hogy tönkretegyék a mozdonyt, - mondta a százados, aki parancsnokolt, és hozzátette, - bár az is igaz, hogy még el is kell találni”. Rendben van, közelebb merészkedünk. [349].

   Háromszor harsant fel az elektromos csengő, és elkezdtünk kúszni előre. Megálltunk, szétnéztünk, ismét előrébb merészkedtünk, megint megálltunk, ismét szétnéztünk. Így, yardot yard után araszolva elértük Colenso-t. Végre a vonat, fél mérföldnyire a helységtől megállt. A tiszt magával vitt egy őrmestert, és továbbindult, gyalog. Én követtem őket. Hamarosan elértük a lövészárkokat, amit még a brit csapatok ástak, mielőtt elhagyták a várost. A tiszt azon zsörtölődött, hogy kár volt elhagyni ezt a helyet – egy hétbe került, míg az árkok elkészültek. Colenso kétszáz yardnyira volt tőlünk – egy csendes, elhagyott település. Az utcákat elborították lakóinak ingóságai. Két vagy három ház kiégett. Egy döglött, felpuffadt hasú ló feküdt az úton, magasba emelt lábakkal. A települést valószínűleg a búrok vagy a kafferek foglalták el és rabolták ki. Néhány bennszülött lézengett tétlenül az utca távolabbi végében. Az egyik, nyugtalankodva a szerelvény megjelenésén, egy fehér zsákot lobogtatott, amit egy karóra kötött. De hollandoknak nyoma sem volt. Mi visszatértünk a vasútvonalhoz és azon a helyen értünk ki, ahol a síneket megrongálták. Két sínpárt kiemeltek, és a talpfákkal együtt egyszerűen ledobták a töltésről. A leszaggatott távíró vezetékek a földön feküdtek. Néhány oszlopot kidöntöttek. De a Tugelán átívelő híd épp volt, és a vasútvonalat is könnyen helyre lehetett állítani. A búrok is értik, hogy milyen előnyöket biztosít a vasúti közlekedés. Jelenleg is a ,,Durbanba” felíratú szerelvényeiken szállítják az utánpótlást Pretoriából csapataik állásaihoz, amik jelenleg hat mérföldnyire vannak Ladysmithtől. A búrok fel akarják használni a vasútat a további támadás esetén, és az, hogy mit remélnek ettől az ofdenzívától nyilvánvalóan meglátszik abból, hogy igyekeznek elkerülni a pálya komolyabb rombolását. Mi mindent megtudtunk, amit tudni akartunk, - az út el van vágva, a település elhagyatott, a híd épp – ezért visszasiettünk a vonathoz. A gőzmozdony hátramenetbe kapcsolt, és mi teljes sebességgel el kezdtünk távolodni a Colenso mögötti dombok vonulatától.

 

Kosz, latom a joindulatod mit sem valtozott.:))))
Bogracsba nem tesznek be, de a fenykepezogepre es laptopra rendesen sasoltak.
Mondjuk nagyobb problema lesz az oroszokkal: olyan kopasz a fejem es akkora a szakallam, hogy szamithatok az ellenorzo pontokon egy kis egeszsegtelen erdeklodesre. Vadul mentem at az osszegyujtott anyagot a postafiokjaimra (hala a magassagosnak, a civilizacio vivmanyai itt is fellelhetok), semmi kedvem, hogy elkobozzanak valamit, mert valamely ugyeletes BM-es tiszt lanya eppen fenykepezogepet kert a Tudas Napjara (szeptember 1).
Amugy a kaja jo, a viz tiszta, a hegylakok boszek, a nok rondak (annyiban kulonboznek a ferfiaktol, hogy azoknak van szakalluk). Ajanlottak, hogy tegyem meg egyszer a hadzsot (nagy zarandoklatot), meghivnak (azt hiszik, hogy muzlim vagyok:))). Gondolkozom az otleten, nem tul gyakran van az embernek lehetosege elmenni Mekkaba vagy Medinaba.

No jo, eddig ennyit.

Tisztelettel
Z.I.

Hacsak nem raknak be egy bográcsba a benszülöttek.:)

A ,,koncentracios tabor" elnevezes az amerikai polgarhaboruban jelent meg eloszor, de ez a migralo polgari szemelyek begyujtesere es szuresere keszultek (folytatas: spanyol-amerikai haboru). A klasszikus, mai ertelemben vett koncentracios tabor Chaberlain agyszulemenye. De meg o is ezeket refugees-nek nevezte (menhelyek - szabad forditasban).

 

 

Az Steyn elnok, a nagyon szakallas (Orange szabadallam). Kruger - Transvaal:)

Hamarosan (ket het mulva) jovok:))

Idővel tán lesz olyan hosszú a szakállam, mint Paul Kruegernek, egyébként valamelyik szépirodalomban olvastam ilyesmiről...)

Ahá,,akkor Te meg ilyen öreg vagy.:)

"Hogy a közvéleményben mi hogyan maradt meg a búr háborúról mind a mai napig abban gondolom komoly szerepe van a korabeli propagandának is."

 

Olyannyira, hogy a korabeli pesti gyerekek szbadidejükben 'búr háborúsat' játszottak, feltehetően a modern kori történelem talán első gerilla-háborújának emlékére..

Annyira nem vagyok öreg:D

Így is van csak tényeket.Ezek után csak az írjon aki ott is volt!:)

Nem tényként írtam, csak felvetettem, hátha valaki többet tud róla!

Nem ott olvastam, mert még egyet sem olvastam tőle.:)

Volt a 90-es évek első elében is egy filmsorozat erröl a korszakról. Valami a Sólyom röpte volt a cime.

Nagy vonalakban arról szólt hogy  háború után a békét vagy mit aláírni nem akarókat Szent Ilona, vagy Ascension szigetére deportálták, aztán mégis aláirták sokan és akkor visszakerültek Fokföldre.

A főhős persze nem ir alá, kemény fickó, kitart elrejtőzik egy hajón úgy jut vissza.

Aztán persze kénytelenek eladni a farmjukat és elindulni Namibia vagy Rhodesia felé.

Ebben már kevésbé gonoszak az angol/brit karakterek, a végén a főbb szereplők mint összejönnek a közös vándorláson.

 

 

Hogy a közvéleményben mi hogyan maradt meg a búr háborúról mind a mai napig abban gondolom komoly szerepe van a korabeli propagandának is.

A német/francia/osztrák-magyar sajtó akkoriban gondolom nem brit barát volt, bolhát könnyű lehetett (már akkor is) elefántként tálalni...Ez az üveges sztori is ilyen lehetett, egyszer belekerült egy kenyérbe véletlenül, és ebböl lett tudatos+tömeges eset az újságban.

 

Szóval csak tényeket.

A terület megtisztítására alkalmazott civil táborrendszert tudtommal valóban az angol-búr háború idején vezették be az angolok. Az üvegszilánkos dolgot nem F.P.-nél olvastad? Ha meg is történt, szerintem nem volt jellemző, egyéni túlkapás. Elég volt a "szimpla" alultápláltság is.
Egyébként mikor kötört a világháború a németek Namíbiából szépen szították a búrok angolellenességét, kisebb felkelést is sikerült kirobbantaniuk, amit az angol csapatok 3-4 hónap alatt teljesen levertek. Miután Namíbiát elvesztették a németek a búr kérdés érdemben lekerült a napirendről, elszórt partizán tevékenység volt még itt, ott.

Erről én is olvastam.

Volt egy 2 részes film is, amiben a főhős 2 afrikai segítségével gyémántbányát lelt, majd a gonosz búr (Lothar De La Ray vagy ki) beleszólt a dolgokba.

Én azt olvastam róla többek között, hogy az angolok találták fel a koncentrációs táborokat,ahová a búr harcosok családját zárták, és üvegszilánkot kevertek a lisztbe,amiből azt a kevés kenyeret sütötték, amit enni adtak a szerencsétleneknek.

Nem csoda, hogy gyűlölték az angolokat!

Énis emléxem a sorozatra.Valamikor nyáron ment szombat kora déltánonként az átkosban valamikor a 80-as évek elején.Transvaal összes aranya volt a címe.
Ez hálás téma volt mert bemutatta hogy milyen mocskok ezek az angol kapitalisták.
Azt nem reklámozták hogy a búrok éppúgy elnyomták a feka őslakókat.

Mihelyst megvan a folytatas - kozlom.
Ismetelten felhivom a figyelmet arra, hogy amennyiben erdekel valakit De Wet konyvenek ,,nyers" forditasa - atkuldom, mivel nincs most idom a szerkesztesevel bibelodnom.:(

"En, szemely szerint, vegtelenul tiszteletem a burokat, es azt is ertem most mar, miert van az, hogy az angolokat az ireken kivulo a burok gyulolik."

Beszéltem skótokkal, welsziekkel, indiaiakkal, és azt kell, hogy mondjam, ők is gyűlölik az angolokat. :)
Nagyon érdekes olvasmány volt az első hsz.

Az utolso sikeres nagytomegu lovasroham a Nilus-expedicio alatt volt, Szudanban (Churchill is reszt vett benne).
A burokkal szemben az angol lovassagnak eselye nem volt. Geppuskakkal;, mauserekkel es gyorstuzelo agyukkal mar felvonulas alatt szetkergettek a lovassagot.
Az angol-bur inkabb a lovasitott gyalogsag haboruja volt.
Amugy az osszes angol lovas tomegroham csufos vereseghez vezetet az angol-bur sora (Baaderberg(Padeberg), Mafeking, Spioen Cop, stb.)

Amugy a burok valoban ugy neztek ki. Egyenruhaval csak a rendorok, tuzerek es felderitok rendelkeztek.
Ami jellemzo volt: Transvaalban es Orange-ban MINDEN ferfi 16 es 60 ev kozott katonanak (burgernek) szamitott. A csatamezon az ugyvedek, papok, politikusok voltak a csapatok elen, es az elso vonalbol vezettek katonaikak, puskaval a kezben!
Egy olyan orszagban, mint Magyarorszag ez kizart: ezek lennenek az elsok, akik elhuznak a csikot ha baj lenne.

En, szemely szerint, vegtelenul tiszteletem a burokat, es azt is ertem most mar, miert van az, hogy az angolokat az ireken kivulo a burok gyulolik.

Nekem a búr háborúról az ugrik be, hogy jó régen, még a szociban volt egy filmsorozat a tévében erről a háborúról. (játékfilm).

Ebben a lovas búr gerillák tökre úgy néztek ki, mint a westernfilmekben a cowboyok és a banditák. Ló, nyereg, puska a nyeregkápába dugva, széles karimájú kalap, némelyiknek töltényheveder keresztbe a vállán.

Nem tudom, hogy mennyire reális ez a kép a búrokról.

 

Más: azt olvastam erről a háborúról, hogy valamelyik csatában az angol hadvezetés meglepetésszerűen nagy tömegű lovasságot vetett be, ami eldöntötte a csata sorsát. A brit hadseregben állítólag ez volt a lovaság utolsó sikeres nagy tömegben való alkalmazása.

Erről hallottatok már?

Igyekszem, de nekem is csak ket kezem van.
Raadasul biztos vagyok benne, hogy meg a ,,nyersforditott" visszaemlekezesekbe vagy iratokba is bele fognak kotni. ;)))
Hiaba, szkeptikus a magyar ember:)))

eddig szinte semmit (0) tudtam erről a háborúról, ugyhogy huzzunk bele.

Megprobalom ebben a topikban kozzetenni azokat az alapmuveket vagy dokumentumokat, amiket a haboruval kapcsolatban nem publikaltak magyar nyelven.
Az esetleges ,,docogos" stilusert elnezest, ezek - tobbsegukben - ,,nyers-forditasok" lesznek.
Megertesuket elore is koszonom.
Amugy akinek van kedve vitazni vagy velemenyt mondani a temarol - Isten hozta onoket.
..........

Sir Winstonnal kezdem, es egy kevesbe ismert konyveivel. Ez az angolnyelvu, 1966-ban kiadott gyujtemeny forditasa (meg folyamatban van, ezert nemi turelmet kerek). Magyarul ezek a beszamolok (levelek) csak szemelvenykent jelentek meg itt-ott, de akkor sem osszegyujtve.
..........

Az angol kiadás előszavából {1}

Ez a kötet magába foglal négy könyvet, amit Sir Winston Churchill írt. Kénytelenek voltunk ezeket némileg megrövidíteni, hogy elférhessenek egy kötetben, de ezek, reményeink szerint, megőrizték a szerző stílusának minden élethű külső jegyét, és az elbeszélésmód nagyszerű logikáját. A könyvek abban a sorrendben helyezkednek el, melyben megjelentek anno. Mind abban az időben lett megírva, amikor Sir Winston a hadseregben szolgált, és lényegében ezek egy szemtanú leírásai azokról az eseményekről, melyekben ő maga részt vett.
Az első könyvet - ,,A Malacand-i hadsereg történetét” – 1897-ben írta, és 1898-ban meg is jelent. 1911 óta ez a könyv nem volt újra kiadva és, nyilvánvalóan, gyakorlatilag nem kapható a kereskedelemben. A könyv alcíme: ,,A határháború epizódjai” – kimerítő módon utal a tartalmára. A rendszeres határháborúk tipikus eseménynek számítottak Indiában, a XIX. század második felében. Elsődleges céljuk, mint ahogyan az olvasó számára India kormányának az államtitkár nevére küldött leveléből is kitűnik (N”49, 1879), ,,minden áron megakadályozni a határ-menti területeken bármely állam politikai befolyását”. Az országok, amelyek miatt leginkább aggódtak, Oroszország és Afganisztán voltak.
A háborúk következtében a brit birtokok kiterjedtek Afganisztán határának irányában, mint ahogyan az a térképeken is látható. ,,Az előretörés politikájának”, ahogyan ezt nevezték, nagyon sok ellenzője akadt a liberálisok, Gladstown támogatói körében, és a brit politika ingadozásai, amit az határozott meg, hogy adott időpontban mely párt volt hatalmon, negatív hatással voltak a katonai expedíciók eredményeire, amelyeket először sorra engedélyezték, majd utána visszahívták. Sir Bindon Blad expedíciója, amit az a Svat völgyben élő törzsek ellen viselt, és amely oly élethűen volt megírva Sir Winston részéről, egyike volt azoknak, amit sikeresen véghez is vittek.
A ,,Háború a folyón” először két kötetben jelent meg, 1899-ben. Úgy volt bekonferálva, mint ,,elbeszélés Szudán ismételt meghódításáról {6}”, viszont tartalma meghaladja az igen szűk témakör adta kereteket. Ez a szerző első nagy történelmi munkája, amely magába foglal egy komoly értekezést Szudán és lakói történelméről; leírja az ország hanyatlását a kevésbé effektív egyiptomi kormányzás alatt, Mahdi felemelkedését, aki Sir Winston szerint az arab nacionalizmus atyja volt, Gordon tábornok meggyilkolását, és azt a hihetelenül fanatikus rezsimet, amely a ,,Dervisek Birodalma” név alatt vált ismerté. Ennek a drámai és félelmetes történetnek a kulminációja, Szudán ismételt meghódítása, az angol-egyiptomi hadsereg által, a sirdar, Sir Herbert tábornok, későbbi nevén Lord Kitchener parancsnoksága alatt. Ez a könyv nagyon sokáig volt igen népszerű, és többször jelentették meg újabb kiadásban. Az utolsó, javított kiadás számára, amely 1933-ban jelent meg, Sir Winston külön előszót írt, ami oly jellemző rá, hogy mi azt megőriztük a jelenlegi kiadvanyunkban. Ez sokkal jobban, mint bármely más kommentár, tükrözi a világ politikai szinpadának változásait, beleértve azokat az eseményeket, melyek már 1933 után történtek.
A ,,Londontól Ladysmithig” és ,,Ian Hamilton hadjárata” könyvek alapjául azok a levelek szolgálnak, amelyeket Sir Winston küldött a ,,Morning Post”-ba, amikor haditudósító volt az angol-búr háború napjaiban. Mindkét könyv 1900-ban látott napvilágot és az elmúl hatvan év alatt egyszer sem volt ismét kiadva. A ,,Londontól Ladysmithig” konyvben megtalálható Churchill elbeszélése arról, hogy hogyan kerül búr fogságba, és utána hogyan szökött meg onnan; ,,Ian Hamilton hadjárata” leírja azokat a hadműveleteket, amelyekben részt vettek ennek a tábornoknak a csapatai Ladysmith felszabadítása után. Mindkét könyvet átitatja a forró hazafiság, amit a Dél-Afrikai háború szült, és amit a váratlan katonai vereségek éleztek ki, Európa és Amerika államainak többségének ellenséges magatartása Angliával szemben, és azok a befolyásos búr-szimpatizáns elemek, akik megvoltak az angol radikálisok között. A szerző és búr őrzője között lezajlott beszélgetés leírása, ami ebben a könyvben is szerepel, nagyon jól szemlélteti egy brit és egy búr nézőpontjait. Nagyon tanúlságos átolvasni őket más viszonyok között, melyekről abban az időben egyik ellenfél sem mert volna álmodni. 1900-ban senki sem láthatta előre azt a fényes jövőt, ami a lovasság hadnagyára várt, aki éppen indulni készült a parlamenti választásokon. Viszont, azóta sem jellemzőbb rá annyira semmi más írása, mint ezek a korai, szinte elfeledett könyvek.

A Királyi Posta ,,Dunnottar Castl” nevű hajója a tengeren, 1899, október 26.

Elhangzott az utolsó kiáltás ,,Kinek kell még partraszállnia?”, el lett mondva az utolsó ,,Ég áldjon”, az utolsó talán újságíró, talán fotós kimászott a partra, és egész Sauthampton, a mérföld-hosszú hullámtörő és a fok üdvözlő kiabálásban tört ki, amikor este hat órakor, október 14-én, a Királyi Posta ,,Dunnotar Castl” gőzöse ellökte magát a rakodóparttól és elindult a Jóreménység-fok irányába, Sir Rodvers Bullerrel a fedélzeten.
Különböző eredetű hírek vettek körbe minket, amikor elhagytuk Londont. Szörnyű katasztrófák történtek – kiderült, hogy a hírek hamisak; hatalmas ütközetek zajlottak – a rólluk szóló híreszteléseket semmi sem támasztotta alá; de mindezekkel egyre csak közeledett az igazi háború dagálya, és senki sem húnyhatott szemet a komoly következmények színe előtt. Ezután a hajó kifutott, és csend lett, halálos csend.
Az egyhangúság – a modern utazás jellemző vonása, és ki akarja ezt leírni? De még az egyhagúságnak is megvan a saját rejtett szépsége. Itt, az idő egy pillanatában, ami túlságosan hosszú, míg folyamatában van, és amely túlságosan rövid, amint eltelt, mi nyugodtan elmélkedhetünk a nyugtalan világon, amit magunk mögött hagytunk, és azon a nyüsgésen, ami még ott, elől vár ránk.
Minden nap beadják a hastífusz elleni oltásokat. Az orvosok előadásokat tartanak a szalonban. A szérum első injekciója megelőz, a második garantál a rohamok ellen. Eme kísérlet támogatása végett nagyszerű statisztikát hoznak fel. Szinte mindenki hagyta magát meggyőzni. Azonnal végrehajtásra kerül a művelet, és a következő napon az elgyötört figurák kikúsznak a fedélzetre, magas lázzal és szörnyű közérzettel. Még egy nappal később, viszont, mindenki rendbe jön, és csodálatosan érzéketlenné válik a betegségre. Mások, mint például én is, úgy tartják, hogy mi egy mindössze lehetséges betegség küszöbén állunk, semmiben sem hisznek, és mindössze az ,,egészségben és a higiénia szabályaiban” bíznak. De ha egyszer valaki feltalál egy lőtt sebektől biztosító injekciót, én leszek az első, aki azt beadatja magának.

Október 29.

Végre valami hírek! Ezen a reggelen vitorlát láttunk – egy nagy, velünk szemben jövő gőzhajó, ki tudja, milyen hírekkel fedélzetén, kibontott vitorlákkal, hogy befoghassa velük a szél áramlatait. Mi összesereglettünk a fedélzeten, az ismeretlen hajóra azonnal ráirányítottuk teleszkópjainkat, katonai kukkereinket és látcsöveinket. A gőzhajó körülbelül kétszáz jardnyira tőlünk haladt el, és ebben a pillanatban a legénysége, leadva három üdvözlő kiáltást, felemelt egy hosszú fekete deszkát, amelyre fehér festékkel ez volt felírva: ,,A búr szétverve, három ütközet, Penn Simons meghalt”. Együttes sóhaly hallatszott. Létrejött egy tucatnyi csoport, mindenki a híreken vitatkozott. Ezalatt a hajók eltávolodtak egymástól, és nemsokára a hazai kikötőbe siető gőzhajó messze mögöttünk maradt.
Ezekszerint, Sir Penn Simonst megölték! Nos, senki sem adta volna nagyobb örömmel életét adott körülmények között. Húsz évvel ezelőtt csak a véletlen mentette meg őt Ysandhlavánál, és a Halál egy nap alatt léptette elő őt az altiszti rangból főtiszti méltóságba. Az államnak szüksége van ilyen emberekre, és szerezzen még más, hozzá hasonlókat!

Capetown, 1899, november 1.

Október 30-án, délben, megpillantottuk a partot, és nyugatra tekintve, észrevettem valamit, ami egy sötét hullámra hasonlított, megbontva a horizont egyenes vonalát. Nemsokára a hullám Roben-sziget szikláivá és szírtjeivé változott – ez egy üres hely, melyet leprások, mérges kígyók és karanténban lévő kutyák népesítenek be. Amikor besötétedett, befutottunk a Table-öbölbe és lassan, 10 órára beértünk a rakparthoz. Eltelt még egy óra, míg a vontatóhajó nem válaszolt a hajókürt jelzésére, de ezután odaállt a hajó oldalához, és a fedélzetre feljött ,,az ember, aki mindent tud”. Mások, sürgönyökkel kezükben, erőteljesen utat törtek maguknak a tábornok kajütjéhez a katonák, tisztek, utasok és hadi tudósítók tömegében. Mi elkaptuk ,,az embert, aki mindent tud” – ő, gondolom én, szállítási ügynök lehetett, vagy valami hasonló – és felrángatva őt a viharfedélzetre vezető lépcső közepére, követeltük, hogy minél előbb meséljen nekünk a háborúról.
A barna egyenruhát viselő tömeg, az elektromos lámpák fényében, két hangos csoportra bomlott. Egyesek sürgősen újságok után néztek, mások igyekeztek elmondani az épp hogy hallottakat. Csupán néhányan, nekitámaszkodva a hajókorlátnak, csendben és kitartóan néztek a szárazföld irányába, ahol Capetown fényei, az utcái, rakpartjai és házai úgy ragyogtak az éjszakában, mint megannyi gyémánt a fekete bársonyon.
A következő reggel Sir Redvers Buller ünnepélyesen partra szállt. A hajót az orrátóla tatig zászlók díszitették. A díszörség felsorakozott a rakpart mentén, lovaskíséret követte a nyitott hintót, óriási tömeg gyűlt össze a dokkoknál. Pontban kilenckor a tábornok a pallóra lépett. A ,,Dunnottar Castl” legénysége és fűtői háromszorosan üdvözölték, hangosan zakatoltak a filmfelvevő gépek, kattant negyven fényképezőgép, a gárda fegyverrel szalutált, a kikötőn végigdübörgött a partvédelmi ütegek díszsortüze. Így tért vissza Sir Redvers Buller Dél-Afrikába – abba az országba, ahol megalapozta katonai tekintélyét, ahol megérdemelten kapta meg a Viktória érdemrend keresztjét, és amelyet, mint mindannyian reméljük, úgy fogja elhagyni, hogy sikeresen végrehajtja a nahéz feladatot, melyel a Birodalom kormánya bízta meg.
Milyen az a helyzet, amelyel találkozni kell majd a tábornoknak és hadseregének? Kiépítve kapcsolatait a katonai köztársaságokkal, melyek délen igen jelentős erőtényezővé váltak, a dél-afrikai birtokaink biztonságáért felelő miniszter kénytelen volt figyelembe venni két társadalmi véleményt: a britet és a gyarmatit. A gyarmati (a mi véleményünk szerint) nagyából három hónappal ezelőtt élte csúcspontját. Hogy kielégítve érezhese magát a becsületes brit publikum, a köztársaságok számára biztosítva volt minden elképzelhető lehetőség, hogy elfogadhassák a mi ajánlatainkat, de ezt, mint ahogyan a csapatok szállításának útbaindításának visszatartását, helytelenül értelmezték Dél-Afrikában. A Fokföldi kolónia helyzete jóval komolyabbá vált. Nekünk sokat meséltek a hollandok csodálatraméltó hűségéről. Ha a háború három hónappal korábban tört volna ki, ők, valószínűleg, bemutathatták volna hűségüket. De a három hónap ingadozás utáni háború – hiszen ez épp így nézett ki – túlságosan komoly próbatételt jelentett számukra, és nem lesz túlzás, ha kimondjuk, hogy a gyarmatok jelntős része a lázadás szélén áll. A társadalmi közvélemény ilyen állapota közepette bármilyen katonai kudarcok igen siralmas következményekhez vezethetnek.
A hadműveletek végrehajtása igen komoly okokat adott a nyugtalanságra. A háború futólángja mindössze pár nap alatt körbefutott, felemésztve a köztársaságok határát. Messze északon összecsapások történtek Tuli mellett. Nyugaton a Khama területek az invázió veszélyének vannak kitéve. Mafeking be van kerítve, izolálták és hősiesen visszaveri a szünni nem akaró támadásokat. Freyburgot alattomosan az ellenség kezére juttatták fellázadt lakói. Kimberley stabil frontot képez, ellenállva a bizonytalan támadásoknak, és még válaszol is ezekre, alkalmazva a páncélvonatokat és más bátor kezdeményezést. A déli határ fegyverben van, nőttön nő a feszültség, nagy az összecsapás valószínűsége. De legfőbb erőfeszítéseiket a búrok az ország keleti részére öszpontosították. Rárontottak Natalra, a napóleoni taktikát alkalmazva. Itt a terep sajátosságai is szinte kedveznek az inváziónak. A síkságok hosszú, hegyekbe vágó nyelvére két irányból lehet kijutni, ezzel megszakítva az előretolt helyőrségek közötti kapcsolattartást és elvágva a visszavonulás lehetséges útvonalait. A búrok, úgy néz ki, meg akarják tisztítani csapatainktól Natal északi részét. Ha őket visszaszorítják, vagy már vissza is szorították, saját országuk határáig, akkor ők visszavonulhatnak a síkság-képezte nyelv mentén, melyen minden egyes mérfölddel nyílt frontjuk hossza, a hegyek által határolva, egyre csak csökkenni fog, és bevárhatják üldözőiket a Laing Nek melletti szinte bevehetetlen állásokban. Értékelve mindezt, a búrok vezetői ésszerűen döntöttek, hogy főbb erőiket a Natalban lévő csapataink ellen vonják össze, és megsemmisítve az utóbbiakat, felkelésre buzdítják híveiket az egész Fokföldi kolónia területén.
A demokratikus kormány nem léphet be a háborúba anélkül, hogy nem tudná a magáénak az egész ország támogatását, és amíg nem tudja biztosítani ezt a fajta támogatást, nem hozhatja magát olyan helyzetbe, amikor is a háború már elkerülhetetlen. A közvélemény megnyerésének nehézségei, mister Morly, mister Cortney, Sir William Harcort és mások erőfeszítéseinek köszönhetően, a csapatok útbaindításának igen veszélyes visszatartásához vezettek.
Az utóbbi három hónap folyamán a Birodalom kormánya rendkívül kellemetlen helyzetben volt, figyelemmel kísérve ellenfelei folyamatos megerősödését és annak lehetősége nélkül, hogy megtegye a megfelelő ellenlépéseket.
A búrok előnyhöz jutottak, elsőként ontva vért, a páncélvonat megsemmisítése Mafekingnél fel lett fújva általuk, és, úgyszintén, a szenzációra éhes brit sajtó által, egy komoly kataszrófa méretéig. De néhány nappal később egy másik páncélvonatnak sikerült kitörnie Kimberleyből, és Maxim-géppuskái leterítettek öt búrt, mindenfajta vesztesség nélkül a mi részünkről. Ennél a jelenetnél sem sikerült elkerülni a túlzásokat, csak most már ezek az ellenkező irányban íveltek. Ezután érkeztek a hírek a Glenko melletti ütközetről. Az első jelentések, melyek tartalmát nagyon alaposan ellenőrizték – hisz mi nem csak karddal harcolunk, hanem tollal is, ugyebár – csak is a mi seregeink bátorságáról írtak, a búr állások elleni rohamról és a fogságba esett foglyokról. Az, hogy a csapataink nagy vesztességeket szenvedtek, a búrok pedig az első vonal mögött meghúzódó második védelmi vonalba vonultak vissza, ráadásul magukkal vitték az összes ágyút, és hogy a győzelem után (és taktikai szempontból ez kétségtelenül győzelem volt) Yule tábornok erőltetett menetben volt kénytelen visszavonulni Ladysmith-hez – mindez csak fokozatosan szivárgott ki a kolóniába. Csak egy héttel később tudtuk meg, hogy a visszavonulás során magukra hagyták a sebesülteket, hogy a tábor, minden készlettel és málhával, kivéve a lőszert, az ellenség kezébe került. De mielőtt mindez megtörtént, megérkeztek a hírek az Elands-Laagte melletti ütközetről, és ez a fényesen végrehajtott hadművelet annyira megvakított mindenkit, hogy Glenko folytatása észrevétlen maradt, vagy, legalább is, nem tett komolyabb benyomást a közvéleményre.
A Natalban harcoló hadsereg immár Ladysmithben koncentrálódott és folytatódik a mindennapos, búr haderő fő erőinek nyomásával szembeni ellenállás. Bár az ellenség számbeli fölénnyel rendelkezik, a hősiessége pedig őszinte tiszteletet vált ki a mi katonáinkból, nehéz elképzelni, hogy ezen a szakaszon bármi-nemű komoly változások várhatóak. Közben több ezer újabb katona tart ide a tengeren át. Azok számára, akik ismerik a helyi viszonyokat és a búrok természetét, teljes mértékben nyilvánvaló az a tény, hogy a mi hadseregünkre Dél-Afrikában kitartó, véres és, elképzelhető, nagyon hosszú harc vár.

East-London, 1899, november 5.

Múlt éjszaka vasúton indultam el East-Londonból, ahonnan egy kicsiny gőzős szokta szállítani minden héten az angol postát Natalba, és ezen a kerülő úton remélem elérni Ladysmith-t vasárnap reggel.
A vasúton történő utazás Dél-Afrikában költségesebb, mint Indiában, de ugyan annyira kényelmes. Mindenkinek biztosítva van a hálóhely, a megállókban ételt lehet kapni. A vagon, mely folyosós elv alapján van felépítve, lágyan fut a sineken – annyira lágyan, hogy a rázkódásai nem zavarnak engem az írásban. A nap meleget áraszt, a levegő éles és üde. De a táj még a leg életvidámabb emberben is felébreszti a gyászos hangulatot. Egész éjszaka felfelé kapaszkodtunk a hegyekben, és a napkelte a Nagy Karru kellős közepén találta a vonatot. Minek volt megteremtve a kövek és bokrok eme szerencsétlen országa? A káprázatos szikla-óriások, amelyeknek az esőzések a legváratlanabb formákat kölcsönözték, a nyomasztó, sivatagos síkság kellős közepén magassodnak. De bármennyire is tűnik a Karru reménytelen sivatagnak, ott, valamilyen csoda folytán, a birkák nyájai is képesek létezni. Itt-ott az utazó észreveheti a messzi farmokat.
Nagy figyelemmel kerestük a háború bármilyen nyomait. Egyenlőre nem sokat láttunk, de a Szabadállam déli határa mentén egyre csak nőtt a hamarosan bekövetkező összecsapás várakozása.
Matiesfontein után minden egyes hidat, sőt, minden egyes csövet egy-egy zászlóval felfegyverzett kaffer őriz, így a vonat esetében nem áll fenn a veszélye annak, hogy az valamilyen sérülés miatt kisiklik. A De-Aar felé vezető úton elmentünk a dandár tüzérségi osztályának második fele mellett. A tüzérek a frontra siettek, három hosszú szerelvényen, melyek közül mindegyiken elfért egy fél üteg, az összes ágyúval, lóval és emberrel.
Bufort-Westben komoly hírek vártak ránk: megtudtuk, hogy Ladysmithnél 1.200 katonánk kapitulált. Mindenki hisz abban, hogy ez kiprovokálja a hollandok lázadását a gyarmatok eme részén és a kommandók betörését, mivel azok most vannak gyülekezőben az Orange folyó mentén. A holland farmerek hangosan és határozottan beszélnek a ,,mi győzelmeinkről”, ez alatt a búrok győzelmeit értve, egyre csak nő a nemzetiségek közötti ellentét. De a brit telepesek szilárdan meg vannak győződve a Birodalom kormányának határozottságáról, hogy soha többé nem hagyja őket támogatás nélkül, ami csodálatra méltó hozzáállás részükről, főleg ha eszünkbe jutnak a múlt eseményei.
De-Aarban kezdődik utunk olyan szakasza, amit bizonytalannak nevezhetünk. A vasútvonalon páncélvonatok járőröznek, a fegyveres rendőrség kicsiny csoportjai védik a hidakat, a gyalogsági és tüzérségi egységek szálták meg a városokat. De-Aar, Colsberg és Stormberg helyőrségeit annyira megerősítették, amennyire csak a jelenlegi korlátozott lehetőségek ezt lehetővé teszik, de a búrok mozgásáról szóló adatok, úgy néz ki, arról szólnak, hogy az ellenség támadása elkerülhetetlen. Colsbergben az Orange folyón lévő hidat elfoglalta az ellenség, a Betulia és Colsberg vonalat nemrég átvágták. Minden egyes vonatot, amely De-Aarból ment Stormberg irányába, utolsó olyannak tartották, amit még nem ért támadás. Mi, viszont, békésen átaludtuk az éjszakát és, szerencsésen elhagyva Colsberget, elértük Stormberg vasúti csomópontját.
Itt az egyes híresztelések bizonyosságot nyertek. A Burgersdrop irányába elkezdődött búr előrenyomulás híre, huszonöt mérföldnyire innen, úgy néz ki, nem alaptalan, és amikor megérkezett a vonatunk, Stormbergben teljes gőzzel folyt a helyőrség evakuálása: fél zászlóalj a Berkshire-i ezredből, 350 ember a haditengerészeti dandárból, a lovasított gyalogság százada és néhány ágyú.
Stormberg egy nagyon fontos vasúti csomópont. Több mint egy héten át a csapatok éjt nappallá téve dolgoztak, készülve a védelemre. Kisebb földsánc-erődöket emeltek a dombokra, lövészárkokat ástak, néhány házat az állomás mellett erőddé változtattak. Egy ilyen házat megmutatott nekem az egyik itt parancsnokló tiszt. Körülötte semmi más, csak drótkerítések és különböző terepakadályok, a masszív falakban lőréseket vágtak, az ablakokat homokzsákokkal töltötték fel, a szobák közötti válaszfalakat lebontották, hogy ezzel is megkönnyítsék a mozgást.
Mindezek után hirtelen megérkezett az evakuálási és visszavonulásról szóló parancs. A haditengerészeti alakulatot és ágyúit szállító szerelvény elindult, mi pedig integettünk utána. Egy másik vonat a Berjshireiekre várt. A lovasított gyalogság már elindult. ,,Nem igaz, hogy még csak fel sem tudjuk robbantani mindezt?” – mondta az egyik katona, rámutatva arra a házra, amit ő is segített megerősíteni. De nem volt ilyen jellegű parancs. A levegőben csak egyvalami szállt: ,,Az ellenség közeledik! Vissza, vissza, vissza!”. Az állomásfőnök, az angol ember ama legjobb fajtájából való, akivel csupán egy hosszú úton találkozhat az ember, nyugodt volt és jókedvű. Ő mondta: ,,Most már nincs forgalom északi irányba, a maguk szerelvénye – az utolsó De-Aarból. Én még ma éjjel elküldöm innen az embereimet egy különvonattal. És ez minden, ami Stormberget illeti.” - ,,És önnel mi lesz?” - ,,Ó, én itt maradok. Tizenkét évett éltem le ezen a helyen, engem itt jól ismernek. Lehet, hogy sikerül megőriznem a társaság tulajdonát.”
Egyszóval, a düh és megalázottság érzésével hagytuk el Stormberget, és elindultunk a tenger irányába, ahol a búrok még nem hívták ki maguk ellen a brit felsőbrendűséget.

Eastcort, 1899, november 6.

Az olvasó valószínűleg emlékszik arra, hogy mi sietve indultunk el Capetownból, és szrencsésen végigmentünk a déli határ mentén De-Aartól Stormbergig az utolsó vonattal, még mielőtt lezárták volna a forgalmat, úgyhogy reménykedtünk abban, hogy előbb érjük el Ladysmitht, mint sem befejeződik bekerítése. Szándékomban állt leírni kalandozásunkat az út során East-Londontól Durbanig, amíg a hajó fedélzetén tartózkodtunk, de az időjárás annyira viharos volt, és az alig száz tonna vízkiszorítású kicsiny gőzhajó annyirahánykolódott a hullámokon, hogy én végig feküdtem, kínlódva a tengeri betegségtől, és semmi másra sem tudtam gondolni. Sőt, mi több, a ronda szelek visszatartottak minket teljes húsz órán keresztül. Csak akkor, amikor megközelítettük Port-St.Johns-t, a szél, mintha bűntudatot érezve, dél-nyugatira váltott és most már ugyan annyit adott hozzá sebességünkhöz, mint amennyire előtte visszatartott minket.
A kis gőzös szerencsésen elérte Durbant, november 4-én, éjfélkor, és mi hat órát töltöttünk el, türelmetlenül várva a napkeltére és a hírekre. Mint az egyik, úgya másik is idővel megjött. Felkelt a nap, és megtudtuk, hogy Ladysmith el van vágva a külvilágtól. Mégis, követve a haditudósítók jelszavát ,,Amíg csak teheted, légy annyiragyors, amennyire csak teheted”, hét órakor mi már robogtunk az ország belsejébe a postát szállító szerelvényhez hozzákapcsolt külön-vagonban.
Pitermaritzburg hatvan mérföldnyire van Durbantól, de mivel ott az út cikk-cakkban tekereg le-fel a dombokon, olyan különböző kanyarokkal tarkítva, melyek őrületbe kergetnének bármilyen angol mérnököt, az út négy órát vesz igénybe. Ez egy álmatag, félholt helység, melynek apátiáját még Nowel hadmérnök ezredes tevékenysége sem volt képes megbolygatni, aki aktívan készült a védelemre: dombokat gyalúlt le, falakat ütött át és drótakadályokat emelt. De a polgári lakosság hidegvére – a háborúban igen hasznos tényező, és szeretném, ha tollam képes lenne leírni és tudatni az olvasókkal Angliában, mennyire nagyszerűen tartották magukat Natal lakói, és mennyire megérdemlik államukat.
A telepeseknek sok dolguk volt a búrokkal – ismerték erejüket és tartottak dühüktől. De sohasem feledkeztek meg a brit gyarmatok lakóinak kötelességeiről. A hűségük megingathatatlan volt. A natáliaiak az elejétől kezdve figyelmeztették a Birodalom kormányát az ellenség várható, területeik elleni inváziójáról. Amíg folytak a hosszantartó tárgyalások, ők tudták, hogy elsőként fogják megtapasztalni a háború dühét, ha egyszer az kitör. És lám, kitört a háború. Mindannyunk számára ez drámai esemény volt, de leginkább – Natal lakói számára. A búrok betörtek területeikre, elhajtották a jószágot, szétbombázták vagy elfoglalták házaikat. A legnagyobb haderő, melynek védelmében csak reménykedhetnek, el lett vágva tőllük Ladysmithben, a fővárost lővészárkok és lőrések borítják, Newcastl elhagyták, Colenso elesett, Estcortot fenyegetik. Annak a lehetősége sincs kizárva, hogy az ellenség elfoglalja az egész tartományt. Elejétől kezdve segítségért esedeztek. Elejétől kezdve megígérték nekik a teljes védelmet. Senki sem hallott tőllük panaszszót. A városlakók nyugodtak és gondozottak, a sajtó magasztos és józan gondolkodású. A férfiak, akik képesek voltak fegyvert fogni, bátran jelentkeztek a felhívásra. A tizenhat éves kisfiúk és az ötven éves férfiak harcba indulnak, méghozzá egy igen nehéz háborúban. Az önkéntesek magukon viselik a hadiélet minden terhét, és dicsőséges harcot vívnak.

Eastcort, 1899, november 9.

Sir Georg White parancsnoksága mindössze negyven mérföldnyire van innen, de közte és Eastcort között tanyázik az ellenséges hadsereg. Vizsgáljuk meg a helyzetet. A múl szerdán, november 1-én, a búrok befejezték Ladysmith bekerítését. Csütörtökön haladt át a vasútvonalon az utolsó szerelvény, ágyúik tüzében. Azon az éjszakán a vasútvonal át lett vágva, körülbelül négy mérföldnyire, Colensotól északra. A távírókapcsolat ugyancsak megszakadt. Pénteken támadás érte magát Colensót. Egy nehéz ágyú kezdte lőni a várost egy föléje magassodó donbról, és a kicsiny helyőrség, ami az önkéntes gyalogságból és a haditengerészeti dandárból állt, sietve elhagyta a várost, és egy páncélvonat fedezete alatt visszavonult Eastcorthoz.
Easrcort – egy dél-afrikai város, azaz, a gyakorlatban, ez közel háromszáz egymástól távol álló házat jelent, kőből és vas hullámlemezből, majdnem mind egy emeletes, és ezek két széles utca menténsorakoznak, mivel elég hely jut mindegyiknek, vagy esetlegszétszoródnak a város határában. Ez a kicsiny város egy dombok alkotta völgyben húzódik meg, és ezek zöld hullámokban vaszik körbe a települést. Ebből az okból kifolyólag, roppant nehéz megvédeni, támadás esetén. Aprónak és jelentéktelennek tűnik, de, mint a többi, ehhez hasonló kisváros Natalban, egy nagy mezőgazdasági terület központja. Ha bemegyünk a helyi, külsőleg jelentéktelen boltokba, csak csodálkozunk az áru választékán és mennyiségén, amit itt árulnak.
Eastcort immár ,,frontnak” nevezi magát. Wolf Murray ezredes, a tiszt, aki a natali harcoló hadsereg kommunikációs vonalaiért felel, miután híreket kapott a Colenso elleni támadásról, azonnal nekilátott a megfelelőelőkészületeknek, hogy visszatarthassa az ellenség előrenyomulását.
A rendelkezésére álló erők csekélyek: két brit zászlóalj – a Dublini fusilerek, akiket Ladysmithből küldtek a kommunikációs vonalak megerősítésére, amint kiderült, hogy lehetetlen elkerülni a blokádot, és egy határőr ezred Máltáról, a birodalmi könnyűlovasság egy százada, 300 natali önkéntes huszonöt biciklistával, illetve a 9-fontos ágyúk önkéntes ütegével. Összesen körülbelül 2000 ember. Ilyen kevés emberrel teljességben lehetetlen megtartani a dombok hosszú láncolatát, ami a város védelme szempontjából nélkülözhetetlen, de az állásokat úgy választották meg, és úgy erősítették meg,hogy a hadsereg legalább néhány napig azt képes legyen megvédeni. Az Eastcor bevehetetlenségét illetően alkotott véleményt – ami a katonai szakértőket illeti – abból lehet látni, hogy mennyire lázasan próbálják megerősíteni Pietermaritznurgot, ami 76 mérfoldnyire van mögötte, és Durbannál, ami 130 mérföldnyire található, és amely köré földsáncokat húznak, illetve haditengerészeti ágyúkat telepítenek az állásokba.
(folyt kov)
(P.S.: En csak az angol-bur haboruval kapcsolatos reszeket forditottam, sorry)/