Ébredj fel, ébredj álmaidból, Földnek határa, völgy, halom! A `költő dalt` az elközelgő Tavasz nevében hallatom. Zöldűljetek...! a gólya, fecske Elérkezik s meglátogat; Fogadjátok nyájas mosollyal Az elfáradt vándorokat!
Szeretni nem mer a madárka... A ritkás, tarlott berkeken Nincs elborító néma rejtek, Hol édes a hű szerelem; Fészket se rak ... nincs lomb az ágon. Reá hűs árnyat hinteni; Pedig ... véletlen megjöhetnek Féltve ápolt kicsínyei.
Medrében, a kopár mezőkön Oly nyugtalan sír a patak, Mint a kisded, kit bölcsejében Soká magára hagytanak. Oh keljetek fel, rét s mezőnek Mélyen alvó virágai! Ékes liljomok, nefelejcsek, Jertek el hozzá - játszani!
Ébredj, szendergő élet ébredj! Hideg sirodból tört elő, Boruljon illatos virágba A szintelen halom, mező! Harsogjon a lég, a ligetben Dal és visszhang beszéljenek; A rétet dús rendek borítsák, A rónát ért kalász-fejek!
Elég az álom! - lankadást ad, Ha hosszú, új erő helyett, Természet, a feltámadásra A pillanat megérkezett! Fel, fel! munkás meleg napokkal Sietve eljövend a nyár; Sok szép remény a teljesűlés Gyümölcshozó üdvére vár!
Hideg világ! mély álmaidban, Halld és érezd meg énekem, Amellyel hivlak, költögetlek, S fagyos kebled melengetem! Dalom fennről, a napsugárnak Honából hangozik feléd: Ébredj, ébredj! láttasd meg a dal S meleg sugárak erejét!
Lyányok, lyányok: lakodalom,
Oh, be sok szép népe vagyon!
Sok fehér ing: bő az ujja,
Libeg-lobog, ha szél fujja.
MÁSODIK
Sem hegedű, se cimbalom,
Beh szomorú lakodalom!
Mintha orruk vére folyna -
Dehogy lennék menyasszonya!
HARMADIK
Jaj, ki vágyna menyasszonynak,
Akit harangszóval hoznak!
Gyászos ének búg előtte:
Sírva mennek esketőre.
NEGYEDIK
Nem menyasszony, - vőlegény volt:
Hat legény hoz zöld koporsót,
Apja, anyja sír előtte,
Keserves a menyegzője.
ÖTÖDIK
Apját, anyját jól ismerem,
Megmondanám, de nem merem,
Mert a szívünk megdöbbenne...
Egyikünké megrepedne.
ELSŐ
Lyányok, lyányok, vegyetek fel
Fehér ruhát s jőjetek el
Ma csak halott-látni,... holnap
Kivinni zöld koporsómat.[*]
(1847)
[*] Szokás néhol az ifjan elhunytnak koporsóját zöld színre festeni
s halálát ezzel mintegy megszépíteni. A halottvivők ily esetben
a kimúltnak legény-vagy leánytársai, ünnepi öltözetben. A. J.
Feléd, feléd, te drága lélek, Repülnek bús fohászaim, Magányomban veled beszélek, Ölelve képed' karjaim. Unalmas század minden óra, Mely nem körödben röppen el Haj, nem talál más nyugtatóra Kivüled e vérző kebel.
Ha dallok, gyászos a víg ének; Sértik szivem lágy hangjai; Érzem: víg-percim eltelének, Közelgnek a bú napjai. Mérföldek nyúlnak el közöttünk, Eltilt idő és messzeség: Oh -... a frigy; mit kötöttünk Fog-é, fog-é majd élni még?
Ha majd derült élet körében Neked kedv és öröm virúl, Ha majd kiesb táj édenében Feléd vidám hajnal pirúl, Ha boldogságodat tetézni Ifjak szerelmért esdenek: Fogsz-é a multra visszanézni, Hol oly csekélyek mindenek?
Ha élte rózsa-hajnalában Imádód majd előtted áll S forró szerelme lángzatában Szivével szívedért kinál, S tűz és erő, kedv és reménység Dereng az ifju arcain - Gondolsz-e vissza egyszer csak még - Andalgva a mult kinjain?
A társas élet víg körében A víg májusi esteken, Járván az alkony hűs csendjében Árnyas, virító kerteken: Ah, mily könnyű lész elfeledni Egy oly kietlen, bús telet, Hol csak tüskét lehete szedni, Hol elfagy a lángképzelet!
Ah, összevetve majd a multat A víg jelennek bájival, - A bánatost, ködbe borultat Az új öröm rózsáival: Ki fog vádolni, Lányka, hogyha Felejted az örömtelent: - S kezed kinyujtod a rózsára, Éldelve a kedves jelent?
Én nem vádollak: csak szivemnek Emésztő lángját vádolom: És égi üdvét egy telemnek Öröklő télben gyászolom. Tavasz, nyár, ősz, - mit ér nekem már, - Volt egy telem: szebb, mint tavasz. Ősznél kiesb, forróbb, mint a nyár, Ah - volt, - de többé nincsen az!
Sír, sír a gyermek, játékért eseng,
Egy lepkeszárny vágyát betöltené.
"Majd hogyha megnősz és kedved telik,
Vehetsz magadnak tarka lepkeszárnyt,
- Mondják - de addig várj, gyermek s tanúlj!"
És vár a gyermek, vár, amig kinő
Az iskolából, s hogy vehetne már
Játékot, lepkeszárnyat: nem mosolyg
Ez rája többé, mint előbb tevé.
Lelkében az üdv és pokol lakik,
A serdülő, a tiszta szerelem,
Szeszélyesen repül az ég felé,
Túlszárnyal rajta és túl a napon
Alkot magának tündér életet.
S nem kedves már előtte más gyönyör,
Mint melyért küzdött, melyért véreze.
De a szülőknek féltő gondjai,
A külvilág részvéte és ezer
Érdeknek ónja rácsimpaszkodik.
"Várj, - szóllanak - míg férfivá leszesz,
A férfi majd okosabban szeret."
Szeretni s okosan, mi gúny, mi gúny!
Csak az szerethet, aki tiszta még,
Mint a sugár, mely mindenen aranyt lel,
Kit még a dőre emberbölcseség
Mindent gyülölni s félni nem tanít. -
Az ifjú hallgat, bú sorvasztja el;
Kiolták napját, hogy ne égessen
És napja nélkűl élte megfagyott.
És férfivá lesz, pillantása gyász,
Nem nő fejére már virágfüzér,
Fel nem vidítják őt madárdalok.
Egy van csak, ami lelkesíti még:
A népszabadság. Szíve, mely saját
Keblében hogy verjen már nincs miért,
Dobogni a közzel tanulni kezd.
És elébe lép az állam zordonan
Kiáltva rá: "A föld rég osztva van,
Ábrándképednek nem maradt helye!
A síron túl van boldogabb haza,
Ki itt elégedetlen, menjen át,
De itten pártos és bünhődni fog!"
S a férfit a bú aggá érleli,
Fejét a földre szegzi, mintha ott
Keresné, hogy majd álma teljesűl.
Kinyil a sír, fáradtan dűl belé;
De az igért reményvilág felett,
Ki tudja, mit rejt ismét a kereszt.
Gyöngy, harmat, liliom, szellő, sugár, villám, Hajnal, korom, szélvész, hattyu, rózsa, hullám, Délibáb, menny, pokol... ha mind egybevészed: Recipe - és megvan a magyar költészet.
Adj hozzá, ha tetszik, mintegy fölöslegül, Holdsugárt, amelynek illatja hegedül, A remény húrjából ezüst szakállakat, És fond lángostorrá, mint esőszálakat.
A kétségbeesést álomhabnak véljed, Takarja be a nap a sötétlő éjet, Rózsád szeme légyen a roppant ég boltja, Melyből egy meteor a tengert kioltja.
S ha ez mind nem elég: bundára hasalván Pislants a leányra egy laposat, csalfán; Fújad a tilinkót szedtevettés szájjal, S kenje meg Apolló fürteidet...
Monda isten: nap legyen s szemed lett,
A szerelmi lánggal csillogó szem;
Monda isten: rózsadomb virúljon,
S rózsadomb lett két virágzó arczod;
Monda isten: lágy selyem teremjen,
S terme fürtöd drága szálu selyme;
Monda isten: lenne szűz eperke,
Édes, ízes, teljes és pirosló,
S lőn parányi szácskád az eperke;
Monda végre: tündér kert teremjen,
És te termél csuda báju lányka,
És e kertben fülmilét teremte,
S én levék e kertnek fülmiléje,
Reggel este fönnen énekelvén:
Vajha engem s mindörökre engem
Boldogítna már e nap sugára,
Vajha nékem s mindörökre nékem
Nyilnék üdvösség e rózsadombon,
Enmagamnak kötnék enkaromra
Rabbilincset a selyemhajakból,
S híven, híven őrzeném e kertet,
Semmi más jutalmat nem kivánó:
Csak, hogy benne - én szedhessek epret.
Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnák először...
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly -
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békeség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál -
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha megzendűlnek hagjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány -
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság -
Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek?
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égberontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?
Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanitottalak?!
Vagy ha elmult s többé vissza nem jő
A vig ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!
Nagy vihar volt. Feldult berkeinken
Enyhe, árnyas rejtek nem fogad:
S ti hallgattok? elkészültök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!
Más berekben máskép szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek...
Puszta bár, az otthonos vidéknek,
Fiaim, csak énekeljetek!
Hozzatok dalt emlékül, a hajdan
Lomb- s virággal gazdag tájirúl;
Zengjétek meg a jövőt, ha majdan
E kopár föld ujra felvirúl.
Dalotokra könnyebben derül fény,
Hamarabb kihajt a holt berek;
A jelennek búját édesitvén:
Fiaim, csak énekeljetek!
A bokorban itt az ősi fészek,
Mely növelte könnyü szárnyatok;
Megpihenni most is abba tértek,
Bár a fellegek közt járjatok!
S most, hogy a szél összevissza tépte:
Ugy tennétek, mint az emberek?
Itt hagynátok, idegent cserélve...?
- Fiaim, csak énekeljetek!
Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.
Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?
S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt'
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?
Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.
S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.
Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.
Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.
Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;
S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.
Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?
Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.
Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
Elő egy velszi bárd!
Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.
Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.
Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.
"Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!
Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sirva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!"
Máglyára! el! igen kemény -
Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.
"Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.
Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!..."
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.
De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:
"Elhullt csatában a derék -
No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.
Emléke sír a lanton még -
No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd."
Meglátom én! - S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!
Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. -
S Edward király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.
Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. -
Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!
Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
"Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik."
Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma...
De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.[*]
(1857 jún.)
[*] A történelem kétségbe vonja, de a mondában erősen tartja magát,
hogy I. Eduárd angol király, Wales tartomány meghódítása (1277)
után, ötszáz walesi bárdot végeztetett ki, hogy nemzetök dicső
múltját zöngve, a fiakat föl ne gerjeszthessék az angol járom
lerázására. - A. J.
Ismeretlen, hanem mégis jó barát!
Vedd egy víg, most kór-fiúnak pár sorát!
Kit bár a bor lángszerelme úgy hevit,
Mégis a sors vizre hozván vizre vitt.
Víg szeszélyű bordalaid hogy olvasám!
Jól beszél ez a poéta! - gondolám;
S életemben bár egyszer sem láttalak!
Megengedj, de cimborámnak szántalak!
A pohárhoz én is értek egy kicsint,
Vigadozván szent Dávid zsoltárakint;
Ha dallhatok, szerethetek s ihatom:
Nem veszett el sem éjem, sem nappalom.
Homlokomra barna felleg gyakran ül,
- S Isten látja, mennyi kín e szív körül; -
Bor tüzétül a fojtó bú-lég kigyúl,
S a borúlat villámozva elvonúl.
Ajakimnál a pohár ha kiürűl,
- S piros lelke a pokolra lemerűl:
Bús gyönyörrel földre sújtom... s szétszakad,
Hogy hajnalra nyolc ivónak egy marad.
És beszélek: Mi az ember? Egy pohár,
Mely száz szomjú szenvedés közt sorra jár,
Benn az élet, bor... de ürmös... mit nevetsz...?
A bor elfogy, a pohárnak vége ez...
Fénylő kristály volt, s im rosz cserép leve,
Eltűnt vigan pezsgő, szikrázó leve;
Hát a szesz... A szesz fiúk... eh menjetek!
Ilyen kérdést csak a papnak tegyetek!
Asztalnál űl a vén korhely, a halál:
S a törésben hejh be nagy kedvet talál!
Bort fiúk, bort! mert maholnap, úgy lehet,
Nem találtok poharat, csak cserepet!
És barátim ebbe már nem gátlanak,
Csak mosolygva nagy bolondnak mondanak;
Azt is kérdik: hogy mikor lesz már eszem?
Nem sokára! biztatom, bár nem hiszem.
S kötődnek: hogy becsüljem meg már magam,
Mert biz egyszer mind kiázik a fogam;
Adjatok bort, bizton ázhatik fele,
Úgyis szűken van, mit rágni kell vele!
Hozzon egyszer, jó fiú, az Isten el,
Szívesen lát a barátság, a kehely!
Jere hozzám »sárga pitykés közlegény«,
Isten-engem! fővezérré teszlek én!
Ott fog állni a kulacs, mint barna vár,
És körűle annyi ágyú a pohár;
S az erősség megvitatván általunk:
Dőlt falánál bátor szívvel meghalunk!
Tokaj bércén ütjük egyszer fel tanyánk,
Hol oly jól kitesz magáért ősanyánk;
Ott iszunk még, ott! s csinálunk annyi jót:
A bor ellen tartunk prédikációt.
Majd kettecskén felpipázva, életünk
Tarka-barka perciről beszélgetünk;
Egyet iszunk a multakra szótlanul,
Hejh, arra az ittas kijózanul!
Messze mentem, - észre még csak most veszem,
Víz felett is csak boron jár az eszem,
Mert bor itten, jó fiú, ha volna sincs;
Torkomon hajh, párosával a bilincs!
S a vizivás hejh be kínosan megyen!
Fél pohárka, még az is csak foghegyen,
Savanyú bár, de mégis csak víz biz ez,
Az embernek semmi kedvet nem szerez!
Halld csak: tegnap a vidéket jártam el,
Bérctetőkre nagy kínok közt mászva fel:
Hogy ha nem hoz derűt a szőlő leve:
Viditson fel legalább a levele!
Végre látok, sok járás-kelés után,
Zöld növényt a halom lejtős oldalán,
Nagy örömmel én is hozzá sietek...
Hát komló volt, hogy a ragya üsse meg!
Víz-világ ez, nincs szüretje, nincs bora,
Gyáva szívként zúg a fenyves tábora
A legelső lágy szellőcske fúvatán;
Bort teremtve, ez is bátrabb volna tán.
Hej, ha egyszer visszavisz jó angyalom,
A mulasztást, ne félj, beh kipótolom!
Addig is szánj, vizgyülölő jó barát,
S üríts értem, nyavalyásért, egy pohárt!
Petőfi Sándor
TOMPA MIHÁLYHOZ
Hát, fiú, olvastam azt a verset,
Amelyet te énhozzám csináltál
Valahol a bártfai forrásnál,
S mondhatom, hogy nagy örömet szerzett.
Sok szépet elmondtál e levélben,
(Ne véld, hogy hizelgéskép beszélem,)
De legjobban az gyönyörködtetett,
Hogy a bort, öcsém, te is szereted.
Ej be derék gyerek vagy te, Miska!
Mért nem ölelhetlek összevissza?
Látszik: deák vagy és kálomista,
Aki a vizet nagy kínnal issza.
Ember a lelked is, atyámfia!
Imádkozzunk a bor istenéhez,
S hagyjuk a világot papolnia,
Hogy, ki a bort szereti, ez és ez.
Haszontalan világ ez a mai;
Egyáltaljában nem tetszik nékem.
Jőjünk csak mi össze!... fenn az égben
Örömkönnyeket sír Csokonai.
Egyébiránt ne gondold, barátom,
Hogy én valami vad fickó vagyok,
Mihelyst a bor szinét meglátom;
Nem én! csak úgy csendesen vígadok.
S ha bizalmas ember van mellettem,
Mosolyogva a bús múlt időket
Elbeszélem, hogy mennyit szenvedtem,
Mint majd egyszer elbeszélem néked.
Hidd el, csodálkozni fogsz fölötte,
Hogy huszonkét éves ember ennyi
Bajon magát keresztültörhette,
S nem birta őt a baj sírba tenni.
Az igaz, most jobb az állapotom,
Bár a legjobbnak ezt sem mondhatom;
Hanem ugy csak állok, hogy ha véled
Találkoznám, megvendégelnélek.
De miért is nem jösz egyszer hozzánk?
Majd meglátnád, milyen jól mulatnánk!
Messze vagy, de én baka koromban
Hetvenhétszer annyit gyalogoltam.
Siess hát, mert ha sokáig késel,
Élted napjáig megemlegeted;
Én rontok hozzád, s akkor jaj neked:
Agyonszorítlak egy öleléssel!
TOLDI írójához elküldöm lelkemet
Meleg kézfogásra, forró ölelésre!...
Olvastam, költőtárs, olvastam művedet,
S nagy az én szivemnek ő gyönyörűsége.
Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni:
Nem tehetek róla... te gyujtottad ugy fel!
Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi
Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel?
Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt
Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki.
Más csak levelenként kapja a borostyánt,
S neked rögtön egész koszorút kell adni.
Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?
Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted.
Az iskolákban nem tanulni, hiába,
Ilyet... a természet tanított tégedet.
Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű,
De oly tiszta is, mint a puszták harangja,
Melynek csengése a rónákon keresztűl
Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.
S ez az igaz költő, ki a nép ajkára
Hullatja keblének mennyei mannáját.
A szegény nép! olyan felhős láthatára,
S felhők közt kék eget csak néhanapján lát.
Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más,
Enyhítsük mi költők, daloljunk számára,
Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,
Egy édes álom a kemény nyoszolyára! -
Ezen gondolatok elmém környékezték,
Midőn a költői szent hegyre jövék fel;
Mit én nem egészen dicstelenül kezdék,
Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!
Pest, 1847. február
Arany János
VÁLASZ PETŐFINEK
Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom;
Örűl a szívem és mégis sajog belé,
Hányja veti a hab: mért e nagy jutalom?
Petőfit barátul mégsem érdemelé.
Hiszen pályadíjul ez nem volt kitűzve...
Szerencse, isteni jó szerencse nékem!
Máskép szerény művem vetém vala tűzbe,
Mert hogyan lett volna nyerni reménységem?
És mily sokat nyerék! Pusztán a pályabér
Majd elhomályosít, midőn felém ragyog:
De hát a ráadás!... Lelkem lelkéig ér.
Hogy drága jobbkezed osztályosa vagyok.
S mi vagyok én kérded. Egy népi sarjadék,
Ki törzsömnek élek, érette, általa;
Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék,
Otthon leli magát ajakimon dala.
Akartam köréből el-kivándorolni:
Jött a sors kereke és útfélre vágott,
S midőn visszafelé bujdokolnék, holmi
Tüske közől szedtem egynehány virágot.
Jöttek a búgondok úti cimborának,
Összebarátkoztunk, összeszoktunk szépen;
Én koszorút fűztem, ők hamiskodának,
Eltépték füzérem félelkészültében.
Végre kincset leltem: házi boldogságot,
Mely annál becsesb, mert nem szükség őrzeni,
És az Iza partján ama hű barátot...
Nem is mertem volna többet reményleni.
Most, mintha üstökös csapna szűk lakomba,
Éget és világít lelkemben leveled:
Oh mondd meg nevemmel, ha felkeres Tompa,
Mily igen szeretlek Téged s őt is veled.
