"Mintha láttam volna egyszer őt, mintha láttam volna Juhász Gyulát, láttam egyszer őt, egy vak és könnyes őszi délelőttön a szegedi temetőben, ahogy frissen-fölvirágzott lucskos őszi sírját nézi, a keskeny, hosszú kőkeretbe zárt halmot, az üvegcsillag krizantémokkal és vérző őszirózsákkal sörényes hátú föld-kockát, az esőszagú haláldombot, amely, mint virágból-szőtt táltosló hátközépig a földbe-süllyedten áll...
És Juhász Gyula csak állt ott magában, szótalanúl és könnytelenűl, nem hallotta Anna vak köd-nevetését, nem hallotta az őszi emlékbeszédeket..." (Juhász Ferenc)
Segítségre van szükségem. Juhász Gyula Szerelem c. versét szeretném meghallgatni. A neten van-e erre lehetőség? Aki hozzáértőbb, mint én, kérem mihamarabb segítsen meg egy, vagy több linkkel. Köszönöm, minden jót Nektek!
Zaratusztra ormok, Nem kelletek már, Ólmos gondot hordok, Mindig velem jár. Nem von már a tető, Jobb lenne pihenni, Gyűlik ráncra redő, Jobb volna a semmi!
Csak egy kis oázis, Oda hajt a vágy, Ha szűk, ha parányi Egy kis rózsaágy. Semmit se kérdezni, Mert nincs felelet, Gond nélkül evezni Mélységek felett!
A nappal fényében, zajában Elődöng árva egymagában A lelkem, tévedt jövevény, Oly idegen nekem a hajsza, A szívemet dalokra ajzva Oly inkognitó megyek én.
De ha az alkonyat leszállott, Olyan kedves, kámzsás barátok A barna árnyékok nekem, A messze menteket idézik, A múlt szelíden iderémlik És földereng az életem.
Te vagy szívemnek legrégibb szerelme, Szép, szőke tündér, édesbús Tiszánk, Hányszor álltam partodnál énekelve, Míg benned ringott a magyar világ, A csillogó ég és a szőke fűzfák, A fűzfán varjú, felleg az egen. Nem hiányzik-e néked egy letűnt láng, Egy kihúnyt nap, az én tekintetem?
Szép, büszke, fárasztó, kevély Jéghegyein a gondolatnak Jártunk kettesben, egyedül S a kacagó völgyben maradtak Az öröm, mámor, üdvösség, remény, Csak lelkedet csókoltam én borúsan, Mert lelked az enyém!
Szép, büszke, fárasztó, kevély Jéghegyek alatt él az élet, Ott táncol, nótáz az öröm, Miért vagyunk mi oly kevélyek, Mért nem borulsz a szívemre már? Szemed a nagy, a szép, az égbenéző Mire vár?
Őt dalolom: hozzája mennek Minden fejedelmek. Őt akarom: neki adóznak A jók és a rosszak. Őt keresem: hozzá sietnek, Akik eltévednek. Őt szeretem: ott rám akadna És meglátna Anna És látná: mélyén az időnek Múlt és jövendőnek És túl az életen, halálon Életem ő s - halálom!
Szeretlek téged, te szép, bús, Te szőke, te jó, te Jézus, Szívemben emlékül élnek Holdfényes hegyi beszédek, Genezáreti álmok, Patyolat szűzi virágok! De jaj, fekete miséken Fonnyadt el kikeleti ékem És vágyak torán virrasztva, Fáradt vagyok a vigaszra. Szívemben árván, sántán Gyászindulót hegedül a Sátán
Tomiban ősz van. Barbárok a népek És idegenek némely csillagok. A borostyánom zöldje dérbe téved És örömektől oly özvegy vagyok. Júlia, szeretnélek látni téged És Rómát, ahol tavaszég ragyog. Tomiban ősz van és a lelkemben tél, Júliám, Rómám, ó be messze estél!
Mi hír Rómában? Ki mostan a cézár És ki a költő és miről dalol? Ki hordja most Ovidius babérját, Kacér Fortuna most kihez hajol? Tomiban ősz van. Hervad a babérág, Ó boldog az, ki él titokba jól. Rómában minden fürdik szent tavaszban, Tomiban ősz van és én itt maradtam.
Szépek-e most is Rómában a szépek, Az élet most is oly édes, vidám? Melyik poétát tanít verselésre S szeretkezésre az én Júliám? Ne fájjon ez a kérdés! Hisz az élet: Szeretni s veszni szerelem hiján! Tomiban ősz van és nincs szerelem. Több tavaszom már nem is lesz nekem!
Emlékezem: a hold sarlója bágyadt, Már harmat sírt a szürkülő mezőn, Az éjszakára hideg bánat áradt S én mentem, országúton, könnyezőn.
Már harmat sírt a szürkülő mezőn S az éjszakai mámor tovalengett, Nem ujjongott már gyantás hegedű, Hogy vágyakat hazudjon még szivemnek.
Az éjszakai mámor tovalengett S az országút a végtelenbe tűnt - S én nem találtam könnyező szivemben A mindig odarejtett hegedűt.
Az országút már végtelenbe tünt, Mint múltam és reményem és a mámor, A végtelen szürke köd feküdt S én mentem, mentem ki a vén világból.
A múltam és reményem és a mámor Mind elhagyott. Beteg, kábult fejem Gondolkozott asszonyhaj illatáról S elbíbelődött holmi verseken.
Gondolkozott beteg, kábult fejem, Valami szépet próbált még akarni, Szétnézni még a tűnő életen - Oly rút a fűbe íly árván harapni.
Valami szépet próbált még akarni, Egy emléknek kendővel inteni, Egy bolondságra még halkan kacagni, Egy csók ízét ajkamra küldeni!
Egy emléknek kendővel inteni, A pisztoly csövét búsan simogatni, - Ó összes májusok emlékei, - Be furcsa így, hajnalban sírva halni.
De még furcsább az életben maradni, Az országútról más utakra térve S városokon át és könnyeken át, Sírokon át és reményeken át Csak botorkálni új napok elébe.
Azt álmodtam, hogy mind kihalt a földről Az ember és a föld csak élt tovább. Tavasszal kicsíráztak a göröngyök És kivirítottak a violák. A madarak vígabban énekeltek És gondtalanul járt a szende őz, A gólyák télre ismét útra keltek És százszor szebben múlt a csendes ősz. A börtönök küszöbét dudva verte, Kivirágzottak az utcakövek, Illat tömjéne szállt áldón az estbe S örökre elhervadt a gyűlölet.
Elmennek mind oda... A csönd várában nincs többé csoda. Portáján az élet riadva vár. Csönd. Csönd. Tornyával égbe ér a vár.
Megyünk mind, mind oda... Nem gyúl piros láng a bástyák felett, Vak hallgatás az örök izenet. Szomorú-e vagy közönyös e vár? Csönd. Csönd. Az élet künn kérdezve jár.
Megyünk mi is oda... Vannak, kiket úgy von a csönd hona, Hogy itthagyják e zajt, szép boldogan, Sokan vannak s mégis magányosan. Kopogtatok tán holnap én is ott. Csönd, csönd, nyílj meg Szezám! S a hallgatás nagy tornya nyílni fog!
