Kis réten ülök, vállig ér a fű s zizegve ring. Egy lepke kószál. S zizegve bomlik bánatom, a nap felé az útról könnyű por száll.
Leül a fű is, fényes szél taszitja, az égi kékség ráncot vet fölöttem, apró neszek s apró szöszök repülnek a fák közt, merre verset írva jöttem.
2
Szavak érintik arcomat: kökörcsin, - suttogom, - s te csillogó, te kankalin, Szent György virága, Péter kulcsa te! hullámos folt az árok partjain!
S ha elvirítsz, majd jön helyedre más, törökszegfű jön, apró villanás!
3
Fölállok és a rét föláll velem. A szél elült. Egy kankalin kacsint. Elindulok s a másik oldalon a hullószirmu törpe körtefák hirdetik, hogy úgysincs irgalom.
4
De jön helyükre más. Megyek és jön helyemre más. Csak ennyi hát? akárha vékony lába tűnő csillagát a hóban ittfeledné egy madár
Micsoda téli kép e nyárra készülésben! és szinte pattog ujra már a nyár.
*
Bokor mozdul s a fúvó napsugáron egy kismadár megrémült tolla száll.
s a serlegből kikelt a Nő és szédítő vad táncot lejtett... mint egy huri, valami frivol Isten által a mennyországból véletlen ittenfelejtett...
És szédítő vad táncot lejtett... a könnyen dűlő serleg szélén ringatózott párázó teste... az őrjítő balettet lejtve, vérző vágyakat oltott belém...
A könnyen dűlő serleg szélén megcsúszott egy éles ritmuson és sikoltva kidőlt a pohár, mint kocsmai részeg tivornyán s a bor szertefolyt az abroszon...
Emlékeimben lépdelő virágok meglebbenő esőben álldogálok, két nő jön nedves, villogó fogakkal, majd két galamb. Kövér, fontoskodó begyük egész a földig ér.
Egy éve már. Senlis felé az úton, langy, esős alkonyat volt s furcsa módon egy pillanatra boldog voltam ujra; köröttem zöld falak, páfrányos erdők hajladoztak hallgatag
s Ermenonville felől a fiatalka nyíres futott elénk, akár egy balga fehérszoknyás kislány s a fordulónál katona állt a sár felfénylő fodrain. Foga közt rózsaszál.
Az égen mintha fényesség suhanna Gyula ült szemközt és szelíd Zsuzsanna, mellettem Fanni, kék szemén a tájék vonult s fejünk fölött a gépkocsi vidám sörénye röpködött
s estére várt reánk a drága Páris. Elzúgott arra már a gyors halál is azóta és megszedte tarka csokrát. A nyíres még meleg holtak közt véresen s pirulva ténfereg
s a katona, hűs vermek hős lakósa hanyatt fekszik s szivéből hajt a rózsa. Hazája ég. A lángok közt tünődő temetők ringanak, körül görcshúzta fák és izzadó falak.
Fölöttük kormosan csak ég az ég is, a csillagok megjönnek este mégis s harmattal rívó hajnalok szaladnak a néma nap felé. Ha kérdeném, a táj vajjon felelne-é?
Emlékeimben lépdelő virágok meglebbenő esőben álldogálok; asszonyhad jő az úton gyermekekkel, fölöttük égi füst, felhőfodor. Már oszlik. Könnyü és ezüst.
Most már elhiszek mindent csöndben: éjjel Mondschein szonátát és Áve Máriát hallgattam egy szál csöpögő gyertya mellett, - az ablakon át fények feszültek a falra furcsán, - imára kulcsolt szivvel és kezekkel űltem, - ave, ave! a gyertya is tövig ég majd, de a kedves keze mégis szép, hosszú, keskeny, úgy szeretem és ül rajtam a szerelem mint régi templomok falán fehér szentek fején megűlő fényesszemű és szelíd galambok 1929 április 15
Javítás! Második verszak első sora helyesen: Ó fény, ragyogás, napszemÜ reggel! hetedik sor: aranyszinÜ bor; csillog hidegen. Harmadik verszak utolsó sor: partok és érted a napszemÜ távol!
Ó, nézd. Zsolozsmás tiszta a reggel és szerelmes szavainkkal elszáll a köd és minden tiszta lesz. Ragyogj! Nézd, csillog a tenger és üvegpartokon cseng a faragott hullám a nap alatt!
Ó fény, ragyogás, napszemű reggel! Imádkozz! és mutasd meg magad, mert üvegpartokon állunk és átlátszók vagyunk. Vérünk mint szentelt , metszett pohárban aranyszinű bor; csillog hidegen. Imádkozz, imádkozz értem!
Ó, csengenek a partok és remegnek; torkunk áhitatot küld a ködök után és megsimogatjuk a napot a szemeinkkel és a szemeink fájnak! Zenés üvegpartokon szeretlek és imádkozz ó, imádkozz értem! mert csillogó reggeleken is kiáltom hogy érted csillognak a megcsengő partok és érted a napszemű távol!
Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét; egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét, és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház. A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött s zizzenve röppenő kis álmokat vadász. S még mindig nem tudom elmondani neked, mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom, óvó tekinteted érzem kezem felett. Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom. És holnap az egészet ujra kezdem, mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben s mert ez addig izgat engem, míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó. Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, - mit mondjak még? a tárgyak összenéznek s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab az asztalon és csöppje hull a méznek s mint színarany golyó ragyog a teritőn, s magától csendül egy üres vizespohár. Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm, hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár. Az álom hullongó sötétje meg-megérint, elszáll, majd visszatér a homlokodra, álmos szemed búcsúzva még felémint, hajad kibomlik, szétterül lobogva, s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben. Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, de benned alszom én is, nem vagy más világ, S idáig hallom én, hogy változik a sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.
Hóbafagyott levelet kaparász dideregve a szellő. Duzzadt, mint tele zsák: hóval telik ujra a felhő. Nincsen csillag, a fák feketéllő törzse hatalmas. Megfagy az őz nyoma is. Készül le a völgybe a farkas.
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este. Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését. Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak, megtöretett testünket az álom, a szép szabadító oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok, Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra. Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon? Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk? És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e? Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron; zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel, hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben, szétdarabolt lázas test s mégis egy életet itt,- jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot, s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már. Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek, s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok, horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben, 1944. július
Délben ezüst telihold a nap és csak sejlik az égen. Köd száll, lomha madár. Éjjel a hó esik és angyal suhog át a sötéten. Nesztelenül közelít, mély havon át a halál.
Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem, méhrajként zümmögött a sok vadász felettem, a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom, míg végül új rajunk feltünt a láthatáron. Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek, de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg s pincébe bú előlem a gyáva Európa ... no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta?
KÖLTŐ
Irtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska miákol és az eb vonít s a kis halacska ikrát ürit kacéran. Mindent megírok én, akár neked, hogy fönn is tudd hogy' élek én, mikor a robbanó és beomló házsorok között a véreres hold fénye támolyog és feltüremlenek mind, rémülten a terek, a lélekzet megáll, az ég is émelyeg s a gépek egyre jönnek, eltünnek s ujra mint a hörgő őrület lecsapnak ujra mind! Irok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes, ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes, mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska miákol és az eb vonít s a kis halacska - a többi ... És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod; ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled. Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?
REPÜLŐ
Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon. Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan, a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban. Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn újra szállni vágyom, nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon. S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem, igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten... De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok, emberként éltem én is, ki most csak pusztitok, ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg... Irsz rólam?
A pattanó szöcskék még ittmaradtak, de szemén már elmélyül a kék, sárga uraknak gazdag udvarán, zsákos gabonák tömött csudái előtt bókolunk őszi fejünkkel;
azelőtt, ha messze jártam tőle, földről pipacsok véres pöttyeit s égről csillagokat akartam a hajára hozni néki és éhomra hordtam a csókjait;
most fa kéne télre, tavaly az idő feketére verte szomszédék szőke lányait s idén is játszik, mert bubás fölleg ül most a fák fölött és holnap dérrel veszekszik már a harmat.
Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.
Köszönöm, hogy írtál a versenyről. S örülök, hogy ismét csodálatos, feledhetetlen élményben volt részed. A versszerető embereknek sokat ad Radnóti költészete, szelleme. S annak is nagyon kell örülni, hogy "osztálynyi" Illéske van közöttünk, s reméljük, egyre több lesz..:-)
Kedves tőled Illéske, hogy ezt a kis beszámolót elhoztad ebbe a topikba is. Radnóti Miklós valóban az egyik legnagyobb költőnk volt, szomorú, hogy olyan korán és olyan körülmények között végezte be földi pályafutását. Nagyon szép és megható lehetett a megemlékezésetek.
TÖREDÉK
Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek.
Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős, - s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt, az bujhatott, s rághatta szégyenében ökleit, - az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.
Oly korban éltem én e földön, mikor gyermeknek átok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt, az élő írigylé a férges síri holtat, míg habzott asztalán a sűrű méregoldat. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Oly korban éltem én e földön, mikor a költő is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal ujra - mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, - a rettentő szavak tudósa, Ésaiás. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
