Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
tegyen hamis ígéretet, hogy engem majd jobbá tehet. rajta kívül nincsen másom. nevessen az elmúláson. ketten feküdjünk a hőre lassan lágyuló időre. s ha a halál sírva jön el, ő legyen, ki sírba ölel.
Ha majd diófa bölcső altat el, s fekete föld borul rám, nem az ég szakad, ne sírj... ami fontos volt, az mindig fontos marad. Ne sírj... hisz alig viszek magammal valamit, elmondtam már mindenkinek, neked is a világom titkait. Ne sírj, mindent megkaptál, mi több volt az elcsépelt szavaknál... hidd el, nem marad ott már semmi, amit megérne ennyire siratni.
Azt mondod, nézzek a kamerába. Körbe nézek, de nem látom sehol. Lassan minden elsötétül. Kérdezem, máris este van? Azt válaszolod, még csak dél. Szóba hoztad, kapaszkodjak beléd, és akkor nem lesz semmi baj. Nem engedsz el. Hajtogatod, még erősebben szorítsalak. Hiszen itt vagy nekem. Odahajolok, megölelnélek. Mielőtt megtehetném, felkelek. Az oldalamra nézek, ahol aludni szoktál. Nem vagy ott. Egyszer öleltelek meg. Mielőtt megtörtént, megkérdeztem, kérdezhetek-e valamit. Arra számítottam, azt fogod mondani, már megtettem. Félsz, a helyzet komoly lesz, és nem tudnád kezelni. Rám néztél, biztattál, de mégsem mertelek faggatni. A fejemben még jól hangzott, de tudtam, mihelyt hangosan egymás mellé rakosgatom a szavakat, nevetséges lesz. Erősködtél, mondjam már. Ebben a pillanatban kirohant a szomszédék kutyája, és ugatni kezdett, mire mindketten nevettünk. Tudakoltad, ezzel akartam előrukkolni? Ironikusan vágtam rá, hogy igen. Nevettél, és azt válaszoltad, ha már elkezdtem, fejezzem is be. Elrontottunk mindent, ami valaha köztünk volt. És mindent, ami soha nem is létezett. A kapcsolatunkon nem együtt dolgoztunk, a darabokra szaggatásán mégis. Egyszer sétáltunk a városban, piros volt a lámpa. A gyalogos átkelőhelyek két végpontján általában van egy gomb, amit akkor használsz, ha várakoznod kell, és ekkor zöldre vált a lámpa. Egyszer te is megnyomtál ilyen gombot. Magyaráztam, ezeknek semmi jelentőségük nincs. Kizárólag arra jók, hogy a gyalogos ne dühítse fel magát, miközben ácsorognia kell, és elhiggye, van beleszólása még a lámpák színeváltozásába is. Nem reagáltál, megnyomtad még egyszer. Nem mosolyogtál. A telefonom állandóan ne zavarjanak üzemmódban van. Ez szimplán azt jelenti, bár megkapom az üzeneteket és a hívások értesítését is, nem rezeg a telefonom. Némán átsuhan a feladó telefonjából az enyémbe. Nem ad ki hangot. Mégis minden éjszaka, mikor felkelek és megnézem a telefonomat, azt mutatja, ebben a pillanatban jött üzeneted, hogyha írtál. Gyerekként megtanítanak, ha esik a hó, vegyél fel sálat és sapkát, esik az eső, vigyél magaddal esernyőt, rálépsz valakinek a lábára, kérj elnézést. Ha bemégy egy helyiségbe, köszönj hangosan. Arra mégsem készített fel senki, hogyan viselkedjek, amikor veled vagyok. Álmomban azt mondtad, nem maradhatsz velem. Menned kell. Kora reggel volt, egymás mellett feküdtünk az ágyban. Kértelek, maradj. Nem lehet. Csak néhány napot még. Ekkor egy dobókockát vettél elő a zsebedből. Álmomban nem furcsállottam, miért hordsz magadnál dobókockát. Azt mondtad, annyi napot maradok, ahányat dobok. Hatost dobtam. Elmosolyodtál. Akkor hat napot maradok, ezt mondtad.
Elfelejtette a tél, hogy havaznia kell. A fák lehullatták levelüket a latyakos sárba, hóra számítva, ami nem jött el. A szánkók magányosan, tisztán, vadonatújan álltak a garázsban, nem használta őket senki. A karácsony napsütésben telt, a tavasz azt hitte, itt az ideje, hogy visszatérjen. A sötét fellegeket elkergetve beragyogta a házak ablakait, ahol mindenki a Jézuska eljövetelére készült. Néha egy-egy nagyobb széllöket őszi hangulatot teremtett, csak nem tudta az aranylóan sárga leveleket felrepíteni, és az utcákon emberi alakká formálni, hogy úgy lejtsenek táncot. Az évszakok sem tudták, mihez kezdjenek, hogyan találják meg az összhangot egymás között, hiszen elfelejtették a közös munka gyümölcsét. Egymásba belekontárkodva igyekeztek kiteljesülni. Csak a nyár tartotta a biztonságos másfél méter távolságot. Lemaradva várta, hogy a többiek összecsapásának vége legyen, következhessen ő, aki levetheti a hibákat, mint az emberek a ruhát a strandon. Idén azonban elfelejtette, hogy ő jön. Mindenkit izgalomba hozott az eljövetele, de csak a kopár, megszokott hangulat maradt. Beleszoktunk mi is, és észre se vettük, hogy elfelejtettük kimondani: szeretlek.
ellobbantak a gyertyák eldurrant a szilveszter is lecsihadt az ember hosszú a január homályos nappalok lidércnyomásos éjek akár az ösztönök az elme legmélyebb rejtekében szívről már régen nem illik beszélni csak a legörbült szájszöglet jelzi hogy bolyonganak még érzések is bennünk valahol félszegen közelít az új év mi is féltjük magunkat meghúzódunk az anyag tektonikus repedéseiben az idő azonban ránk talál jól tájékozódik a térben az ember be van zárva háromdimenziós magányába kipislog belőle néha megfejthetetlen képletek villódznak de hát oly rövid egy emberöltő megtalálni a megoldást
Egy ismeretlen szép lány zongorázik. Fájó dallam, mint örvénylő patak, Lüktet fülembe a kis kerti házig, Hol meghúzódva ülök hallgatag. Kívül merev, bús tömbökké verődvén Merengnek vénhedt, hajlott testű fák, Jégkéreggé fagy rajtuk a verőfény, Kék árnyukban ül hűs szomorúság...
Ellobbant lángelmék halk muzsikája Füröszti fáradt, sáros lelkemet, S úgy fáj, hogy éltem mért fonnyadt sivárra, Mint holt mező, mit tar homok temet. A drága múlt ragyog fel ím előmbe, Mint éji tó, az árnyruhás, borús, Ha hűs tükrén piros fényét elöntve Kigyúl a nap, a szent, tűzkoszorús...
Szívem mélyén, a bíbor koporsóban Holt álmok népe ébredez, remeg. S naiv ritmusra fürgén, rikítóan Körültáncolnak és megejtenek. Édes, mélységes, halk gyerekszerelmem Üde melegét újra érezem, Az agg lugasban ülünk újra ketten, S vékony, fehér kezéhez ér kezem...
A zongorán künn új dal zúgva harsan, Vonagló, jajgató, éles, sötét, S én felriadva, könnyes szemmel, halkan Lefogom ábrándjaim kék szemét. Ó, mért is volt álmodni annyi álmot, Fényes mennyország, mért szálltál le rám, Ha pár év múltán életed s halálod Egy halk futam egy ócska zongorán...
Kínokkal és kínokra szült anyám, de mondd, barátom: ér-e valamit egyik napból másikba halva lassan megérni s észrevétlen elrohadni? Valamikor azt hittem, hogy sokat fogok használni, sokat ártani, ma már látom, a sorvasztó idő túl gyorsan arcomra öregedett s máris kikezdte szemem erejét. Homlokom lelket hordozott, de most céltalan hús-, csont- s ideggép irigylem kis húgomat, aki már visszatért a semmiségbe, és keserűen nézek a tétlen jövendőbe, mert mert mondd, barátom: ér-e valamit egyik napból másikba halva lassan megérni s észrevétlen elrohadni?
Elmondalak, mert vesztőhelyem lettél, égsz bennem, miként a felgyújtott világ, felhőkkel szeretkezik a határszél, mint irigy istenekkel szent krónikák.
Celládban ébred a vétkes öntudat, életfogytiglan elítélted vagyok, léptedben bukdácsoló félmozdulat, ha veled nem, hát nélküled sem halok.
Túlhordalak megannyi létezésen, viszlek, mint szökevényt, rabságokon át, akkor is, ha leszel maréknyi porszem, tűröm széthulló sejtjeid halmazát.
Át nem engedlek téged a halálnak, a végtelen négy szegletébe zárlak.
Láttam mikor rongyaiban a lámpafényből a szürke estbe bújt.
szemét vagy égre emelve vagy földre sütve járt senki arcát nem érintette tekintete a gyermekzsivajt gondosan kerülte konokul nem nézte tömött táskák hasát elfordult ha párt látott ki kézen fogva járt
Valami vonzó dallama lehet annak, ahogyan másokat az iszapba vetsz. A végtagok ritmust cuppognak; az árkokat elhagyni, ki lenne rest?
Talán az íz a szádban, amikor valakit gyalázol. Oly édes az, ha minden kitalált, s a fikciók rendszerére te felvigyázol.
A látvány, amikor előtted, ha kicsit is, de mindenki bókol, és bábot készíthetsz gyermekből, felnőttből, gyönge nagyanyóból.
Az érzés, hogy végre nem rajtad röhögnek, regnálnak, viccelődnek, s a szíjat most te hasíthatod. A hátak, úgy véled,
korbácsért remegnek vagy azért, hogy hordozzák rögeszméidet. Királya lettél annak, ami gyötör, palástot akarsz, de inkább köpönyeg
illik ahhoz, aki sebesen forog vagy gátlások nélkül manipulál, s csak azzal törődik; mi éri meg. A reményre leginkább az ad okot, hogy a hatalmad lesz a végzeted.
még néhány könyvet elolvasok amíg a falakon kívül megszűnik a nyikorgás és eltávolodik végleg az utcán szekerét hajtó halál
a teraszon naponta kétszer megjelenik Mózes a szomszéd napozó macskája levegőben terjedő szabadságban mossa csillogósra bundáját
sorokon gondolkodtam mert nem tudom úgy elmondani a hiányt ahogy szeretném de ettől függetlenül ez most nem egyedül rólad szól
hanem a házon kívül mindenkiről akikkel általában nem foglalkozom annyira csak most hogy ritkább a találkozás odakint meg a buszon
aki lökdösődik vagy az udvarias a köszönő ismerős és aki ugyan ismer de ha meglát átnéz rajtam én meg tök hülyén érezhetném esetleg magam
ja találtam néhány régi fotót is rólunk elég szerencsétlen ruházatban és a frizuráink is olyan viccesek de azért feltekert bennem is egy eldugott vigyort
mindegy mert az a lényeg hogy csend van és a székek egymásra vannak pakolva a padló ragyog de a bejárati üvegajtón tábla mutatja átmenetileg nem látogatható
ezért felöltözünk itthon is ünneplőbe mintha mennénk és beülünk a laptop elé a facebook élőben ad mindenre ellenszert futurisztikus élmény letöltés nélkül
feltöltődés után imádkozok rólad aztán sorban következik a család utána barátok de egy idő után már az egész világ arra a listára kerül akiket megmentenék
a lakásban felcseperedett egy új világ amíg kint elfoglalták a várost a vadak és a belvárosi parkban egy mosolygó szarvas iszik a szökőkútból
reggelente fertőtlenítik az összes utcát és persze a tavasz nem törődik semmivel mert amíg mi túlélünk addig mohát növeszt a szobrokon és legelőt a tereken
Azt mondtam, vége van. De nem gondoltam úgy. Ő sem hitte el, de örült neki nagyon. Aztán veszekedni kezdett, hogy mit gondolok én. És én is veszekedni kezdtem, tényleg, mit gondolok én. Az ő hibája, hogy ilyenekre gondolhatok. Nem adott igazat, de elvettem. Azt hiszem, 8 évvel ezelőtt történt ez az egész. Ruháinak többsége piros volt, a szeme haragos. Talán egy lakásban ültünk nyitott ablaknál, vagy egy kertben nyitott ablak alatt. Egyébként nyugodtak voltunk, majd hirtelen csendesek. Felrémlett nekünk, hogy halál, válás és öregkor lehet olyan is, mint a rohadt fog. Akkor még megöleltük egymást. S ha már nyitva volt, gyengéden beengedtük a tengerparti éjszakát a szívünkbe. Repülők és sirályok szálltak, nem tudtuk, melyik melyik.
Tudom, hogy szép a fa. Laktam is rajta már. Nekem a kérge szól. S azt mondja, hogy halál. Tudom, hogy mennyit ér szabadnak lenni, jó. Nekem mégis üres, rémült szenzáció. Kutattam föld alatt elásott pénz után, és vártam éjszakára párolgó dél után, találtam kincset, Istent a csillagok között, nyugalmam nincsen mégsem, az én szívem köhög. Gyereknek lenni szép, mint illatos kenyér, olyan az anya teste, ha gyerekhashoz ér, varázslatos világ, felesleges mesék után mondom ki halkan: voltam gyerek, elég. Szerelmek szénakazla, égett bennem a táj, az jut eszembe mégis, az égett bőr, ha fáj. Találtam boldogságot, és feledtem magam, örülök a halálnak, felettem, hogyha van. Céltalan, ruhátlan fürödni az idő mosolygós, suttogós öblében, vagy a kő, mely naptól langyos, ül lent, tudom, hogy szép, s ha füllent egy költő bármit, érték: most mégis azt kiáltom: nekem ezt mások kérték. Se tánc, se dal, sem illat örömöt nem okoz. Tudom a hasznát, mégis mindig zavar a kosz. Senki, semmi, soha vagy nem jól viszonoz.
már nem hozok neked sarjadó tavaszt talán az utolsó is elhervadt egy fogadkozó koldus remegő kezében régen de még adhatok nyarat azt a langyos nyárvégit amit enyémnek mondanak hozhatok vállamra leomló hófehér hajat miből néhány szál ruháid szövetén makacsul megtapad nem nem lesz majd a jól ismert lesöprő mozdulat csak nézzem sokáig ami belőlem gyengülő válladon ott maradt
Terrornak mától azt nevezd tehát, mi úgy lopakszik korból korba át, hogy rejtőzködve álarcot cserél, majd jótevődként lép fel, úgy ígér boldogulást, de hálót vet ki rád, megszervezné, hogy bálványozd, imádd. Terrornak azt nevezd, ami szabadságot tud játszani, meg-megcsillantva hirtelen odafönn, aztán idelenn, hogy fontos mindenütt te vagy, vigyáz majd rád, csak el ne hagyd, miközben fájva vonszolódsz a part felé, kések felé, hol majd ő ontja véredet, és megmentődként ünnepelheted. Életmentőnek ne nevezd, ki lassan öl, mert úgy szeret, akinek zsákmánya lehetsz, szabadon soha nem ereszt, minden más zsarnoktól megóv, heterofób, homofób, bifób, szélső, középső, bármely oldali, agyadba írja, mit kell mondani, megtanít egyenmosolyt hordani, zsinóron rángat jóembereket, eljátszat velük játszmás ügyeket, hogy nincs is itt, már úgy van itt, csak elszorítja ujjaid, elhallgattatja éneked, vasajtó brong, kerék visít, a lélek is csak test lehet, már úgy van itt, hogy nincs is itt. Terrornak ezt nevezheted.
Van élet még a vég előtt. Jártam ott egyszer egy délelőtt. Keskeny az ösvény, jó gyomos. Nem döcög arra villamos. Nincsenek sorszámok, trón alatt - Isten a sörpultnál fogad. Bankbetét helyett: hangszerek. Kávéznak kócos genderek. Válladhoz szárnyak tapadnak. Dublőre lehetsz magadnak. Emléket gyűjthetsz, rang helyett. Hallgatott róla a tanmenet. Jobbról is, balról is szakadék. Van rá pár éved. A maradék.
mi ragaszkodunk, ők ragaszkodnak. ahogy elmúlt a mai nap, úgy múlt el a beígért tavasz, csak a vírus az, meg a hazug szavak, melyek nem várt vendégként, mint csúf fekély, nyakunkon rohadnak, indulatból, indulatról, indulót dalolva... - csak a bárányok hallgatnak. mi ragaszkodunk, ők ragaszkodnak. gyengeségünket kihasználva, örökké éheseknek főfogásként tálalva, nem lázadva, nem lábadozva, magunkért nem kiállva, örök némaságba burkolózva, mosolyt és boldogságot belehazudva... - csak a bárányok hallgatnak. mi ragaszkodunk, ők ragaszkodnak.
Kilincshez ér, lábat töröl és halkan benyit. Nem szól, de ért. A vállamhoz ér, majd puhán rám simítja édes bilincseit. Igen. Ő az. A boldogság. Ahogy csendben megérkezik.
Ingünk vásznában szent hideglelés az anyanyelv, mely bőrünkhöz tapad. Mint útra termett garabonciás, cipeljük létünk szent küldetését, múltunk reccsenő hangjait tekerjük szüntelen a lélek szomorú kintornáján.
E modernségtől szemmel vert világban száz alakban küzdünk a szavakért kardélre hányva a földalatti mozgalmakat, a gerilla szóvetés megannyi támadását, a hangsúlycsúszdák katapultjait ereszkedő mondatainkban.
Adj Uram csalogány nyelvet a magyarnak! Kend be mézzel igéink mindkét oldalát, tedd fogyaszthatóvá az ikes ragozást, és főneveinket adogasd falatnyi rendben szánkba, cseppnyi borssal, sóval, kakukkfűvirágok bódult illatával fűszerezd újra létünk lényegévé elkoptatott jelzőink füstbe ment zamatát!
Taníts meg minket újra az anyanyelv ízére, cseppenként adagold elménkbe a múltat: beszédünk borostyán aszúját, szerelmes szavaink dús párlatait! Érezzük ajkunkon az ébredő motyogást, rágcsáljuk hosszan a roppanós beszédet, szegényülő nyelvünk szárazkenyér-ízéhez adjuk hozzá a lét buzgó kovászát, hogy jusson majd karéjnyi ima, morzsányi köszönés, csenddé foszló mosoly jövőnk asztalára!
meghalunk herceg meghalunk ha elhagyott a szerelem mikor elmúlik az a múlt vele múlunk el hercegem mert egyszer csak egy reggelen nem találjuk többé magunk nincs már honnan már sohasem vezet valahová az út
mert hiába a dal a kard hiába lélek és erő ki költő volt és ki lovag egy volt igazán szerető és fagy jön és villám eső és nyár-asszony is simogat ha nincs már szerelem-idő hiába mormolod a dalt
elmúlik gyász és némaság elmúlik múlt és el jelen mi tartja sejtjeink falát ha elmúlik a gyötrelem az egyetlen még amiben voltunk s éreztünk legalább porként pergünk szét hercegem amelyen kóbor szél fúj át
