Keresés

Részletes keresés

Koko123 Creative Commons License 2000.09.25 0 0 161
Doki!

Engem nagyon is érdekel! Én is az intellektualizáló fajtához tartozom, és pedzegetem, hogy ezzel csak (többek között) fantasztikusan jól érzelemmentesíteni tudom a dolgokat, de ilyen egyértelmű megerősítés jól jön.
Azt hiszem meg tudok szabadulni időszakosan, ideiglenesen, helyzettől függően, stb. az állandó intellektualizálástól, csak olyankor akaródzik felvenni, amikor úgy érzem vagy én oldom meg a problémákat egyedül, vagy senki, és mások helyett is nekem kell gondolkodnom... Nna, ilyen útmutatásokra gondoltam, amikor arról írtam, hogy hiányolom!

Koko123

Előzmény: Dr_Treuer_Tamas (159)
babarczyeszter Creative Commons License 2000.09.25 0 0 160
Kedves Treuer doktor,

a legkorábbi heti egyszeri volt, szembenülős, ami aztán heti kéthetivé, majd havi alkalmakká alakult át, és mintegy másfél évig tartott, egy idősebb pszichológusnővel.

a leghosszabb idő két év volt, heti két alkalommal, nem fekvős, hanem szemben ülős, egy fiatalabb analitikus orientációjú pszichológusnővel.

azonkívül volt heti egyszeri, szintén szembenülős, mintegy kilenc hónapig, egy CBT-gyógyszeres-analitikus "anything goes" jellegű fiatal (tanonc) pszichiáterrel New Yorkban. Ezt szerettem a legjobban, a doki rugalmas volt, az intellektualizálásra éppolyan jól tudott reagálni, mint a sírásra vagy a kataton állapotra.

a többi alkalomszerű volt, egy-két-három ülés.

e

Előzmény: Dr_Treuer_Tamas (159)
Dr_Treuer_Tamas Creative Commons License 2000.09.25 0 0 159
Kedves Eszter,

élvezettel olvastam az élménybeszámolóját az analitikus jellegű terápiába járásának viszontagságairól, gondolom Eszternek ez korántsem volt ilyen izgalmas. Kiváncsi volnék, hogy mennyi idő volt a leghosszab terápia, amiben bent tudott maradni, mert ha jól értem az történt, hogy egy idő után fogta magát és otthagyta a kezelőit. Heti háromszor járt fekvő helyzetben, vagy hetente kétszer, szemtől szemben? Amit leírt, az valóban olyan, - ahogyan azt scian is megjegyezte - mint egy Woody Allen filmszinopszis. Egyébként a terapeutája szerintem nem járt rossz irányban, mikor azt kezdte firtatni, hogy a szakmai nyelvhasználat, az intellektualizálás valamiféle elhárítás lehet, ami megakadályozza abban, hogy közelebb férjen a dolgok megéléséhez...

Egyébként ha ellenérzései támadtak a terapeutával szemben - ha egyébként alapvetően bizalma volt vele szemben - az nem baj, pont ezen az áttételes érzelmi hídon (legyen az kezdetben akár negatív érzés is) el lehetett volna indulni egy mélyebb munkakapcsolat kialakítására. Ellenérzéseinek persze nemcsak áttételi elemi vannak, egy részük nyílván a terapeuta hibáiról is szól, dehát ez is része a valóságnak. Érdemes talán azt is megfontolni, hogy lehet, hogy Eszternek nem való analtikusan orientált pszichoterápia (mégha az ember hiú szakmai énje hajlamos is azt gondolni, hogy egy ilyen tájékozott és finom részletekre érzékeny nő, mint maga, igazi szellemi kalandra találhatna egy ilyen terápiában), mivel az analitikus terápiákra való alkalmasság egyik feltétele, túl azon, hogy az illetőnek legyen reflektív gondolkodásmódja, és elfogadja a módszer alapvetéseit, kritérium az is, hogy ne legyen "túlságosan" intelligens, a szónak abban az értelmében, hogy ne intellektualizáljon végtelenül, mert az olyan erős elhárítás, amit csak nagyon hosszú folyamat során lehet feltárni és értelmezni, amit általában nem bír ki a páciens, és korábban lelép (acting out, vagy megunja).

Az analitikus kiképzés során egyébként szokták javasolni a jelölteknek, hogy a kiképzés ideje alatt (értsd a sajátélményű saját analízis alatt) lehetőleg ne olvassanak analitikus irodalmat, mert akaratlanul is intellektualizálni, racionalizálni kezdenek a saját bajukat illetően, és ez nem segít a hozzáféréshez.

Erről még nagyon sokat lehetne írni, szerintem érdemes is, nem tudom másokat mennyire érdekel.

Tamás

Előzmény: babarczyeszter (158)
babarczyeszter Creative Commons License 2000.09.25 0 0 158
Kedves Ágnes, kedves scian,

***
bocsánat, ez nagyon hosszú lesz!
ugorjátok át, ha érdektelen! élménybeszámoló a terápiákról.
***

remélem, Treuer doktor nem bánja, hogy közben itt mi beszélgetésbe fogunk.

Én igyekszem nyitott lenni. Mint írtam is, egyszerre két szögből nézem a terápiákkal kapcsolatos vitákat (lehet, hogy ez aztán össze is zavarja a tiszta látásomat).

Egyrészt és elsősorban mint beteg, aki a menarché (13 éves koromban) óta folyamatosan produkálja a civilizált világban "kortünetté" lett pszichés és pszichoszomatikus periódusokat: pubertáskori depresszió és elutasítottság-érzés, anorexia, bulimia, szorongásos depresszió, folyamatos szuicid gondolatok, 30 (és szülés) után egyre erősődő disztimia plusz PMS plusz migrén, egyre gyorsuló hangulatingadozások (depressziós és hypomán szakaszok időnként egy héten belül), egyre csökkenő stressz-tűrés, öngyilkossági kísérletek, koncentrálási nehézségek, munkaképtelenség stb.

Most olvasom Elizabeth Wurtzel nagy port felvert 1994-es bestsellerét, a Prozac Nation-t (a közeljövőben sztárparádés hollywoodi filmet fognak csinálni belőle, ami jelzi a téma iránti érdeklődést), és nála is a menarché idején kezdődtek a bajok, nagyjából egyidős velem, és nagyjából ugyanazt a pályát futotta be, mint én. Érdekes. Aligha azért, mert a családi vagy kulturális hátterünk hasonló, hiszen ő egy amerikai alsóközéposztályi család egykéje, akinek a szülei nagyon korán elváltak.

Másrészt mint érdeklődő is szemlélem a dolgot, aki a filozófia meg a humán tudományos eszközeivel is próbálja megérteni, ami vele történik, és ami általában a hasonló nyomorultakkal, vagy éppen Elizabeth Wurtzellel, történik. Ő mellesleg korán kapott gyógyszert, és a könyv éppen arról szól, hogy szeretné abbahagyni, mert retteg tőle. Én későn jutottam antidepresszánshoz, 29 éves koromban, sőt, mood stabilizert csak most írtak fel először, két hete, aminek következtében talán tíz éve először embernek érzem magam, és talán éppen ezért nagyon hiszek a gyógyszerekben. Pszichológussal és pszichiáterrel viszont volt már néhány találkozásom.

Szóval nem doktrinér az álláspontom, inkább, ellenkezőleg, teljesen tapasztalati jellegű, amihez utólag kerestem meg a megfelelő tudományos magyarázatot, amely értelmessé teszi számomra, hogy mi miért történik vagy miért nem történik - ennyiben biztosan "szelektíven" gondolkodom vagy szemlélem a világot, de azt hiszem, ez a legtöbbünkről elmondható.

A vita kedvéért - igazán meggyőzhető vagyok - összeszámláltam, hány pszichológussal vagy áterrel volt kapcsolatom eme hosszú elmebeteg pályafutás során, és mit éreztem fő problémának.
Remélem, nem undokság, hogy ilyen hosszú beírással foglalom itt a helyet.

A legnagyobb probléma számomra az volt mindig is, hogy a velem szemben ülő ember nem mondta meg, mit tud kínálni, vagy mit tud tanácsolni, és azt sem mondta meg, mit kéne nekem csinálni ahhoz, hogy a terápia működjék, de sokszor _éreztette_ neheztelését, ha nem "megfelelően" viselkedtem.

Amit a legkevésbé szerettek az átereim és lógusaim, az a "tájékozott" vagy "művelt" beteg: 4 férfi és 1 nő közülük kifejezetten szóvá tette, ha idegen szavakat vagy pláne pszichológiai kifejezéseket használtam, s egyikük olyan messzire ment, hogy felszólított rá, hogy definiáljam a "kognitív disszonancia" fogalmát, mondván hogy nem hiszi el, hogy tudom, mit jelent.
A hölgy, akihez egyébként a leghosszabb ideig jártam, arra kért, ne használjak idegen szavakat, mert azokat ő "nem érti", és inkább az érzelmeimet mutassam be.

Ez az öt ember nyilvánvalóvá tette számomra, hogy félti az autoritását, s hogy nem tud engem elfogadni a magam spontaneitásában (ami magában foglalja ezt az okoskodó stílusomat is). Az érzelmi reakció (kimondatlan vagy kimondott) megkövetelése engem nehéz helyzetbe hozott, mivel én őszintén úgy gondoltam, hogy kifejezem az érzéseimet, csak éppen úgy fogalmazok, ahogy szoktam - másrészt lehetetlen helyzetbe hozott, hiszen "érzelmeket" kellett volna mutogatnom nem-spontán módon, egy autoritását fenntartani igyekvő ember elvárására.

Második csapda: a megoldások.
Egy idő után a legtöbb áter és lógus megpróbált valamiféle irányban elindulni, noha legtöbben tartották magukat ahhoz a szabályhoz, hogy a terapeutának nem szabad befolyásolnia a pácienset. Ez azonban nem jelenti, hogy én ne értettem volna meg néhány kis jelből, hogy éppen melyik diagnózis vagy tipikus magyarázat jár a fejükben.

Példa: azt mondom, törékenynek érzem magam, mintha üres lennék belül, úgyhogy egy kisebb szél is össze tud nyomni vagy törni. Nincs, ami belülről kitöltsön és megtartson.

Az analitikus lógus erre megpróbálkozik egy szexuális magyarázattal, és azt mondja, hogy "nekünk nőknek" van ugye egy üreges rész a testünkben. Csakhogy az én metaforámnak, érzésem szerint, semmiféle szexuális tartalma sincs. Valami másról szól, de nem tudom, miről. Megrekedünk ezen a ponton.

Másik példa: az analitikus lógus hosszan elidőzik annál, hogy vajon mi történhetett velem 2 éves koromban (természetesen fogalmam sincs), de egyáltalán nem reagál arra, amikor azt mondom, hogy a hangulatváltozásaim erőteljesen összefüggenek a ciklusommal, és hogy az igazán traumatikus emlékeim abból az időből származnak, amikor a fejlett bulímiás voltam, és ezt a családom nagyon rosszul tolerálta.
Adott esetben (egy másik analitikus lógus) még azt is mondja, hogy ő nem orvos, ígyhát a hormonális változásokról nem tud mit mondani.

Harmadik csapda: mit akarunk egymástól.
Megkérdezem az analitikus lógust (férfi), hogy őszerinte mit tud nekem kínálni. Azt mondja, ő erre nem tud válaszolni, mert a kérdés az, hogy én mit akarok tőle. Azt mondom, azt szeretném megtudni, mi a fene baj van velem. Azt mondja, azt nem tudja megmondani, de esetleg együtt gondolkodik velem. Én elmesélem az ekkorra már viszonylag kidolgozott családdinamikai verziómat. Ő nagyon egyetért, ő se tudta volna jobban elmondani. Ezek után felmerül bennem, hogy tulajdonképpen miért járjak hozzá heti hatezer forintért - ezek szerint "megtanultam" a nyelvet, és noha a problémáit éppúgy megmaradtak, ezen túl én is végtelen számú analitikus "feltárást" tudok végezni magamon.

Negyedik csapda: a reális világ. Freudtól azt tanulja az ember, hogy akkor érett a személyiség, ha a valóságelv egyensúlyba kerül az örömelvvel. Az analitikus terapeuta azonban nem akar tudni a valóságról - azt akarja tudni, én hogyan "érzem" az általa nem ismert világomban magamat. Én tudni szeretném, mi az, amit irreálisan látok, és mi az, amire irreálisan reagálok, de ezt nem tudhatom meg tőle. Ő megértően hallgat, de a megértése egy érzelmi állapot befogadása, és klinikai kategóriák szerint való osztályozása, nem segít abban, hogy az érzelmi állapotomat a saját világom tükrében lássam.

Szóval ilyen tapasztalatok miatt lettem szkeptikus a hosszú, feltáró pszichoterápiákkal kapcsolatban. S amikor az ember egyszercsak úgy érzi, hogy beveszi a gyógyszert, és megint él, és visszatekintve megérti a saját tévelygéseit és bolyongásait, akkor, talán tévesen, belenyugszik a gyógyszerbe, és abba, hogy egy kémiai mankóval azután egyedül megtanul járni.

e

Előzmény: scian (155)
Dr_Treuer_Tamas Creative Commons License 2000.09.25 0 0 157
Kedves Cedar,

A pszichiáterek (mint minden orvos) egyenértékű orvosi diplomával végeznek az általános orvoskaron, utána négy év speciaizálódás után tesznek pszichiátriai szakvizsgát. Ezt követően van lehetőség pszichoterápiából is szakvizsgázni, módszertőlk függően dől el, hogy ez mennyi idő. Ez a képzés egyrészt egy módszerspecifikus részből áll, amit az illető terápiás módszer eyesülete felügyel, másrészt általános klinikai részeit az Egyetemen lehet megszerezni, akkkreditált képzőhelyein. Valóban az a gyakorlat, hogy különböző pszichoterápiás irányzatokhoz lehet csatlakozni, de az is igaz, hogyha valakinek pszichiáter szakvizsgája van, akkor még nem ért feltétlenül a pszichoterápiákhoz, csak alapfokon, de ez igaz a pszichológusokra is.

Már korábban idéztem két jó szakirodalmat mindkét témában, szerintem laikusoknak is sokat mond, most újra: A Pszichoterápia Tankönyve (Szőnyi és Füredi szerk., Medicina könyvkiadó, 2000, 696. oldal) és a Pszichiátria Magyar Kézikönyve (szerk: Füredi, Medicina Könyvkiadó, 1999. A második kiadás nemsokára a boltokban...)

Üdv,

Tamás

Előzmény: cedar (156)
cedar Creative Commons License 2000.09.25 0 0 156
Örülök, hogy létrejött ez a topic, szerintem sok kétséget oszlathat el azokban akik nem tudják, hogy mihez kezdjenek a problémájukkal, illetve hogy az eredmények terén mire számítsatnak.

Szó volt arról lejjebb, hogy milyen típusú terápiák vannak. Mitől függ az, hogy melyik orvos melyeket ismeri? Amíg pl. megszerzi egy pszichiáter a diplomáját, szakvizsgáját, addig sem biztos hogy ugyan azokat a módszereket tanítják neki, mint egy másik suli ,stb. ugyanilyen szakán?
Vannak valamiféle "iskolák", irányzatok, (kognitív, meg nem-kognitív, vagy mittomén milyen)és az egyik doki az egyikhez csatlakozott, a másik pedig esetleg amahoz?
Szívesen venném, ha ajánlana valaki még szakirodalmat, de olyat amit orvosi végzettség nélkül is megértek. Amit a depresszióról( merthát én se lógok ki közületek) eddig a könyvtárban találtam az vagy nagyon alapdolgokkal foglalkozó ismeretterjesztés volt,vagy olyan előképzettséget feltételezett, ami nélkül nem sokra mentem vele.

scian Creative Commons License 2000.09.24 0 0 155
Kedves Eszter, köszönöm a fair play választ.(Élesebb hangvételhez szoktam írásaidban...) A probléma sokrétű. Egy kicsit arra emlékeztetett írásod (az első), mintha egy Woody Allen filmet vennél alapul, és azt bírálnád. Persze az is igaz, hogy Amerikában a psa divattá (is) vált. És az is, hogy nem olyan egyszerű lemérni a hatékonyságát: más iskolák ezért nem ismerik el, és nem elegendő érv a meggyőzéshez az, ha valaki megtapasztalhatta. Mégis hatékony: megfelelő indikációval, megfelelő elvárással és bizalommal (nem puszta hittel), és, nem utolsó sorban, megfelelő pszichoanalitikussal. (Megfelelő pszichoterapeuta természetesen mindegyik módszerhez szükségeltetik...) A psa nem tudja, nem is akarja kicserélni, "megváltoztatni" a pacienst: mindössze azt akarja elérni, hogy tünetei csökkentésével, (esetleg) megszüntetésével békében tudjon élni önmagával. A befejezés -utalsz rá- valóban elég problematikus, de kivitelezhető (Freud különben nem a "befejezhetetlen", hanem a befejezetlen, "végnélküli) analizisről írt.) És természetesen nem az un. komplexusok (köztük a hírhedt Ödipuszival) képezik a lényegét: sokkal inkább a tudattalan felfedezése, és szerepének feltárása. ("Eszem ágában nem volt ilyenekre gondolni!" --modta Ferenczinek egyik paciense. "Az eszében valóban nem, de az ágában igen", --volt Ferenczi válasza.) Az általad említett két tanulmányt egyébként még nem olvastam. Az elfogultságokon nem könnyű túlkerülni, nem utolsó sorban azért, mert (bár voltak ilyen próbálkozások, nem is sikertelenek) egzakt módszerekkel nem mindig mérhető. Van, persze, olyan kórkép is, ami rövid terápiával is sikeresen kezelhető. De nem egyszer a tünetek ilyen esetben újra előjönnek. A kritikák pedig nem egyszer karikaturisztikusak, mégha nem is annyira a psa-t, mint annak divatját támadják. (Például Márai Sándor "Csutorá"jában, ahol egy hölgy a kutyáját vinné analizisbe.) Meggyőzni különben nem akarlak, a nálad különben szokásos nyitottságot erre is kiterjeszteni inkább. Érdemes például az évenkénti (budapesti) psa konferenciák anyagát olvasni, néha még a Thalassa egyes írásait is. Ha az analizis nem is, de ez a vita nyilván befejezetlen marad: talán majd egyszer folytatom.
Előzmény: babarczyeszter (146)
scian Creative Commons License 2000.09.24 0 0 154
Én is tanusítom, hogy nem vagyok azonos Treuer dr.-ral...
Előzmény: Waratah (138)
Dongó Ágnes Creative Commons License 2000.09.23 0 0 153
Bocs, az alábbi üzenet duplázva ment.
Dongó Ágnes Creative Commons License 2000.09.23 0 0 152

Kedves Eszter,

vétek lenne, ha az előzöhez hasonló megnyilvánulásaidat magadban tartanád!
Nagyon érdekesnek találtam.

Pszichoterápiák hatásosságával szembeni szkepszisről:
olvastam azt a < Spiegel > cikket - azt gondolom ez általános jelenség,
nem német specifikum.
Általában szerintem a közgondolkodásban jelen lévő szkepszis terápiás
irányultságtól független.
Az okok? Talán egyrészt abban keresendőek, hogy vannak rendellenességek,
melyek előfordulási gyakorisága nő, ami - csupán a felszínt szemlélve - hatékonyságot kérdőjelezi meg.
Holott bizonyos rendellenességek (pl. evészavar) előfordulásának növekedése a
civilizáió "fejlődésének" melléktermékei.
Másrészről a kimenetelt és az idődimenziót illető bizonytalanság , információhiány
kiváló táptalaj a médiaszagú, pletykaszintű kritikáknak .
D.Á.

Előzmény: babarczyeszter (146)
Dongó Ágnes Creative Commons License 2000.09.23 0 0 151
Kedves Eszter,
Kedves B. Eszter,

vétek lenne, ha az előzöhöz hasonló megnyilvánulásaidat magadban tartanád!
Nagyon érdekesnek találtam.

Pszichoterápiák hatásosságával szembeni szkepszisről:
olvastam azt a < Spiegel > cikket - azt gondolom ez általános jelenség,
nem német specifikum.
Általában szerintem a közgondolkodásban jelen lévő szkepszis terápiás
irányultságtól független.
Az okok? Szerintem egyrészt abban keresendőek, hogy vannak olyan
rendellenességek, melyek előfordulási gyakorisága nő, ami - csupán a
felszínt szemlélve - hatékonyságot kérdőjelezi meg.
Holott bizonyos rendellenességek (pl. evészavar) előfordulásának növekedése a
civilizáió "fejlődésének" melléktermékei.
Másrészről a kimenetelt és az idődimenziót illető bizonytalanság , információhiány
kiváló táptalaj a médiaszagú, pletykaszintű kritikáknak.
D.Á.

Waratah Creative Commons License 2000.09.23 0 0 150
off
Subzeronak
a matávos címedre nem tudtam reply-al válaszolni, visszaküldte a postmaster, a freemailre továbbítottam, tán az jó lesz.
on
Előzmény: Subzero31 (143)
Koko123 Creative Commons License 2000.09.22 0 0 149
Saját tapasztalat végképp nem hiteles. (Lásd én.)

Koko123

Előzmény: Dr_Treuer_Tamas (147)
Clea Creative Commons License 2000.09.22 0 0 148
Kedves Tamás!
"a személyiségzavaroktól általában elsősorban a páciensek környezete szenved,
ők maguk csak ritkán veszik észre, hogy milyen sok megpróbáltatást okoznak másoknak."

Az igazi baj akkor van, ha a beteg környezete is struccpolitikát folytat, és inkább szenvednek, minthogy elismerjék, hogy rokonuknak orvosi segítségre lenne szüksége...

Valahogy a pszichológia, pszichiátria még mindig nagyon homályos tudományok a közvélemény szemében, a legtöbb ember nem tudja, hogy milyen panaszokkal kihez érdemes fordulni, pedig ez a többi betegségnél egész egyértelmű. Míg általában pl. egy körzeti orvos könnyedén eldönti, hogy a belgyógyászatra vagy a kardiológiára küldjön egy beteget, ha pszichés panaszokkal fordulnak hozzá, legfeljebb felír valami nyugtatót, és igazán ő maga sem tudja, hogy hol tudnának segíteni a betegen. Pedig azt hiszem, egyre nagyobb szükség lenne erre, márcsak azért is, mert egyre több betegséget tudnak hatékonyan kezelni.
Üdv: Clea

Előzmény: Dr_Treuer_Tamas (147)
Dr_Treuer_Tamas Creative Commons License 2000.09.22 0 0 147
ViziPintynek: Nincs házigyógymód, a személyiségzavaroktól általában elsősorban a páciensek környezete szenved, ők maguk csak ritkán veszik észre, hogy milyen sok megpróbáltatást okoznak másoknak. Szóval érdemes ajánlani szakembert.

Az analitikus terápiákról: Úgy látszik, hogy van, aki inkább a viselkedésterápiában hisz, mások meg a feltáróban, szelektíven is lehet olvasni a hatékonyságra vonatkozó irodalmat, de az utóbbi időben már konszenzus van erről, azaz ha megfelelő az indikáció és az alkalmazás szakszerű, akkor mindegyik regisztrált módszer hatékony. Lehet persze szidni a különböző módszereket, díjazni másokat, attól függően, hogy kinek mi jött be, de szerintem ha valaki nem saját tapasztalatból marasztal el egy módszert, az nem hiteles.

Tamás

Előzmény: babarczyeszter (146)
babarczyeszter Creative Commons License 2000.09.22 0 0 146
Kedves scian,

köszönöm, hogy válaszolsz. Teraposzkeptikus vagyok, de meggyőzhető. Tapasztalatom szerint az analitikus terápia, a legjobb esetben, érzelmi szelepként szolgál, de a hatása inkább rövid, mint hosszú távú. Persze ez attól is függ, hogy a páciens milyen.

Ha a német viszonyokat ismered, talán olvastad a Spiegel két héttel ezelőtti összeállítását. Primitív munka, de annyiban érdekes, hogy mélységes szkepszist tükröz a pszichoterápiák hatásosságával kapcsolatban.

Azonkívül a kezemben tartok egy könyvet, címe: "Beware the Talking Cure", egy klinikai pszichológus műve, aki lényegében ugyanazt feszegeti, mint a Spiegel összeállítás: hogy nincsenek megbízható statisztikák arra nézve, hogy vajon gyógyít-e a pszichoterápia, mint ahogy az sem egészen világos, hogy mit tud kínálni kinek, mennyi idő alatt.

Ennyiben a rövid vagy a CBT (kognitív-viselkedéses) jellegű terápiák tiszta vizet öntenek a pohárba. Vagy elmulasztják a fóbiát, a kapcsolatteremtési nehézséget vagy a kényszeres viselkedést, vagy nem, de ez elég világosan mérhető, és nem lehet a beteg "ellenállására" fogni, ha a terápia sikertelen.

Én eredeti szakmámat tekintve filozófus vagyok, és tudom, hogy az ún. humanisztikus megközelítések az analitikus irányultságú terápiákat, az önismeretet, a mélységet stb. részesítik előnyben, viszont ugyanezen képzettségem (meg személyes tapasztalataim) alapján azt is tudom, hogy az analitikus irányú terápiák esetén eldönthetetlen, hogy mikor "jó" és mikor "rossz" a terápia (hiszen a páciens, csak hogy megfeleljen az orvos elvárásainak, és hogy csökkentse a saját kognitív disszonanciáját, esetleg akkor is "jobban" érzi magát, ha egyébként a környezete ilyesmit nem észlel, és viszont, esetleg olyan erős az "ellenállása", hogy akkor is tagadja, hogy "jobban volna", ha a környezete egyébként úgy látja, hogy könnyebben boldogul a saját érzéseivel).

Ha jól tudom, Freudnak magának is voltak kétségei - van is egy írása a befejezhető és a befejezhetetlen analízisről. És az is figyelemre méltó, hogy Freud egy biológiai elmélet keretében képzelte el a saját terápiás módszerét.

Ha viszont a humanisztikus álláspontot fogadjuk el, és én nagyon is elfogadom azt is, noha rajtam történetesen a gyógyszerek segítettek (az emberekben sokkal kevésbé lehet megbízni, mint a gyógyszerekben általában), akkor a terápia "orvosi szolgáltatás" volta kérdőjeleződik meg. Akkor talán jó, elfogadó, gazdag emberi viszonyokra van szüksége az embernek - de nem pénzért, hanem az élete szerves részeként.

Na, többet nem fogok már a pszichoterápiával kapcsolatban megnyilvánulni, ígérem.

Előzmény: scian (137)
tölgy Creative Commons License 2000.09.21 0 0 145
hmm.... mert még nem kristályosodott ki a netfüggőség meghatározása!
utána meg majd sok kibuvó-magyarázó-megoldáskeresések jönnek a "miértismégsem"-re!
a lényeg ugyis mint minden függőségnél a "belátással" kezdődő folyamaton van!
szvsz!
na jó majd a megfelelő topikban folytatom, mikor megszólalási kényszerem erőt vesz rajtam!:-)
üdv:tölgy
Előzmény: Waratah (144)
Waratah Creative Commons License 2000.09.21 0 0 144
Keményen állítom, hogy nem vagyok net-függő, hanem használom a netet. Szállodafoglalásra, telefonkönyvnek, külföldi telefonálásra, meg dumálni.
Meg arra, hogy subzeronak azt mondjam, hogy KÜLDJÖN EGY MAILT, főként ha azon a területen dolgozik, ahol dolgozik. VILÁGOS???????
De csak 10 után jövök vissza megnézni. (szóval még nem vagyok teljesen függő:))))
Előzmény: Subzero31 (143)
Subzero31 Creative Commons License 2000.09.21 0 0 143
Sziasztok !

Waratahnak! Koszi az erdeklodest! Melohelyem meg nincs. :-( szamitastechnikaban /hardware,rendszwergazda/dol-
goztam most es az elozo munkahelyemen is.Szeretek
dolgozni,bar a mostani ket fonokom nem nagyon tet-
te lehetove hogy igazi sikerelmenyeim is legyenek.
A sok igergetesbe belefaradtam . Azt meg soha
nem tudhatja az ember honnan erheti meglepetes
(segitseg kepeben).

Szedem az uj gyogyszerem ugyhogy egy kicsit zsibbadok agyilag. :-)). Meg kb 2 het amig megszokom.

Veled mi van? Internetfuggo vagy mar ? :)

Koko123 Creative Commons License 2000.09.21 0 0 142
Forr a borderline körül a víz! :) Csak annyit akartam mondani a kedves olvasóknak, hogy a véleményem és érzéseim gyakran változnak, legalábbis ha személyes ügynek tekintem. A legutóbb lesújtó véleménnyel voltam a pszichoterápiáról, most ismét hasznosnak vélem és alig várom a következő alkalmat. Csak azért gondoltam, hogy megírom, nehogy valaki az én hatásomra ne kezdjen neki egynek. Szóval fel a fejjel én.

Koko123

ViziPinty Creative Commons License 2000.09.21 0 0 141
Kedves Tamás!

A borderline szindrómával kapcsolatban: minden esetben szakember segítségével lehet csak segíteni rajta? Úgynevezett házi gyógymód nem létezik, aminek segítségével (ha nem annyira súlyos az állapota) legyôzhetô?

Előzmény: Dr_Treuer_Tamas (125)
Clea Creative Commons License 2000.09.21 0 0 140
Kedves Tamás, köszönöm a segítséget!
Clea
Előzmény: Dr_Treuer_Tamas (139)
Dr_Treuer_Tamas Creative Commons License 2000.09.21 0 0 139
Clea-nak: a depresszió nem jár a szérum (értsd: a vér) szerotonin szintjének csökkenésével, de vannak elméletek, amelyek szerint az agyban a serotonin anyagcseréje megváltozik depresszióban (de nem ismert pontosan, hogy hogyan). Hasonló elméletek léteznek a noradrenalinra is, ami szintén neurotranszmitter, azaz az idegsejtek közötti átvivőanyag. A modern antidepresszánsok a szerotonin anyagcsere megváltoztatásával próbálják meg befolyásolni a hangulati tuningot a megfelelő agyterületeken. Fontos tehát tudni, hogy aki depressziós, annak nem szerotonin hiánya van! Borderline szindrómában is vizsgálják, hogy vannak e hasonló eltérések, de nincsenek meggyőző adatok.

Az, hogy valaki felismerje, hogy szüksége van pszichiátriai kezelésre, alapvetően fontos lenne a kezelés sikere szempontjából. Ebben nagyon sokat segíthet az illető környezete, a stigmatizációt elkerülő hozzáállás (nem olyan pl. mint Subzero munkahelyén), de sokat tehetünk ezen a fórumon mi is, hiszen ezek a beszélgetések meggyőződésem, hogy csökkentik a pszichés zavarok körüli megbélyegző, elítélő, előítéletes gondolkodást.

Waratahnak: Nem, scian nem én vagyok, de szerintem nagyon jó, hogy egymásnak is tudunk válaszolni, lassan olyan lesz ez, mint egy csoportterápia...

Tamás

Előzmény: Waratah (138)
Waratah Creative Commons License 2000.09.21 0 0 138
scian, te vagy a Trauter dr? Nem akarlak leleplezni, csak olyannak tünsz így hirtelen. (Elnézést mindkét érintett féltől, ha nem igaz)
Előzmény: scian (137)
scian Creative Commons License 2000.09.21 0 0 137
Kedves Eszter,
amint lehet, részletesen válaszolok írásodra.Az "analitikusan orientált" rövid(ebb) terápiák a pszichoanalizisből nőttek ki. Analitikusától függ,milyen (sikeres) a terápia. Ami egyáltalán nem végtelen, nem is életforma: inkább egy vállalható életforma alakítása. Pénzelése külön tészta: régóta vitatott, de kell, hogy a paciens számára érzékelhető áldozatot hozzon. (Amikor Németországban végülis a tb fizette az analitikus kezelést, problémát jelentett a paciensek érdektelensége. Folyt.köv.
Előzmény: babarczyeszter (130)
babarczyeszter Creative Commons License 2000.09.20 0 0 136
Kedves subzero,

az SOS mellekletben valahol van egy jogsegély rész, Pelle Andrea csinálja, nagyon-nagyon rendes lány és jó ügyvéd - érdemes volna talán megkérdezned, hogy egyáltalán tehet-e ilyet a munkahelyed.

tudomásom szerint táppénzen lévő munkavállalónak fel se lehet mondani egy darabig!

másrészt: nekem van olyan barátom, aki lényegében nyom nélkül kigyógyult a pánikbetegségből, pedig se terápiába nem járt, se nem nyugtatózta magát, bár valamilyen gyógyszert szedett (ennek már tíz éve, azóta nyilván sokkal jobb gyógyszerek is vannak).

keresned kéne egy dokit, akiben megbízol, és megpróbálni, hogyan tudnád legalább ideiglenesen stabilizálni magad. ha kell telefonszám, talán tudok mondani.

szia, legyél jobban

e

Előzmény: Subzero31 (134)
Waratah Creative Commons License 2000.09.20 0 0 135
VAn e valami következménye annak, ha most egyszerűen nem mész be? Mivelhogy úgyis ki vagy írva.
Van már másik helyed? (s ha nem, tudunk e segíteni, írj mailt)
Előzmény: Subzero31 (134)
Subzero31 Creative Commons License 2000.09.20 0 0 134
Sziasztok

Koszi mindenkinek a nekem irt valaszokat!!!!
A Kerdesre a valsz : A felmondasi idomet toltom
Tudjak hogy Panic-beteg vagyok ,mondtam tobszor is
Tudjak hogy rosszabodott az allapotom es most ezert szedek uj gyogyszereket ,ki is vagyok irva
tappenzre de megis azt akarjak hogy dolgozzak.Szerintuk csak kifogas hogy Panaic-beteg vagyok es semmi bajom csak nem akarok meloba jarni mert mar ugy is a felmondasi idomet toltom. Pedig attol lettem rosszabbul mert felmondtak. Es hat eleg ketes okokbol kifolyolag.

Ja es az Uj gyogyszertol 3-4 heteig nagyon kaba vagyok.Ezert is irtak ki.!!

Subzero31

Clea Creative Commons License 2000.09.20 0 0 133
Kedves Tamás!
Köszönöm szépen a választ! Feltételezem, hogy a borderline szindróma (vagy bármi más pszihés betegség) diagnosztizálásához legalábbis az kell, hogy ne csak pl. körzeti orvos, hanem pszichiáter is lássa a beteget, és csak úgy lehet segíteni is rajta. A pszichés betegek egy része azonban eltökélten állítja, hogy nincs baja, a pszichiátriát amolyan "őrültek házának" képzelik, és mélységes szégyennek tartanák, ha valami közük lenne hozzá, még azon az áron is, hogy végigszenvedik az életüket, pedig lehetne segíteni rajtuk. Lehet, hogy naiv kérdést teszek fel, de van valami esély arra, hogy be lehet láttatni ezekkel az emberekkel, hogy orvosi segítségre lenne szükségük? Vagy csak akkor "jutnak hozzá", amikor már szinte végképp kisiklik az életük (csökken a munkaképességük, tönkremennek az emberi kapcsolataik, ön-, vagy ne adj Isten közveszélyessé válnak stb.)?
A másik kérdésem, hogy ez is jár valamiféle fiziológiai változással is? (Ahogy pl. a depressziósokra jellemző a lecsökkent szerotonin-szint, ha jól tudom.)
Üdv: Clea
Előzmény: Dr_Treuer_Tamas (131)
Dr_Treuer_Tamas Creative Commons License 2000.09.20 0 0 132
Biszexynek: A Schizophrenia kezeléssel csoport és egyéni terápiával foglalkozó Soteria Alapítvány URL-je: http://www.c3.hu/~soteria/.

Tamás

Előzmény: Dr_Treuer_Tamas (131)

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!