Azt, hogy totálisan fogalmatlanok, ad hoc omlanak össze vagy támadnak fel, tipikus magyar női szokás, totlális tervezhetetlenség, fejetlenség, hiszti, jóvanazúgy, amire itt büszkék szoktatok lenni.
Komolyan nem tudtam, ez valami megszólítos trükk-e vagy szórakozott vagy kissé beteg szegény vagy tényleg tudni akarta.
Mondtam neki, én se annyira szeretek a másikra nézni(sőt, nekem komoly problémáim voltak ezzel), de nem muszáj telibe a szemébe bámulni, csak ne a saját cipőjét nézze.
Azért én megmondom, ha kérdezik, ha nem is 100% azt, de témába vágót.
Ehhez kapcsolódik a múlt heti sztorim, bár csak tágabb értelemben. A "PUA-master".
Megállított a Széll Kálmánon egy pasas, hogy mondjam már meg, mondjak véleményt, vagy van-e rajta vmi fura.
Totál ingerült voltam a megszólítástól("igen"? jó fejhangon)- munkából haza, ugye -, de azért vgülis beszéltem vele.
Megmondtam neki, hogy ne lefele nézzen, hanem a beszélgetőpartnerére. De más szerint éles a tekintete, ezért nézett lefele. Plusz lóbálja lazán a karját, ne tartsa mereven a törzse mellett.
Meg is ölelt. :D
Utána ment mindenki, amerre látott.
Azt nem mondtam meg neki, hogy hogy van kis tokája, hiszen nem ez volt a kérdés. Azt mondtam meg, amin javítani tud vagy érdemes.