Keresés

Lajosi Krisztina

REGGELI IMA

Ömlik a hegyről a nap mint a láva,

pipacsokban lángol a búzatábla

s ragyogva szemembe néz egy rózsa.

Kibúvik lombok közül a reggel,

játszik az ökörnyál a fénnyel…

érdemes volt élnem az éjjel.

Jégszonáta [34.]

Lajosi Krisztina

JÉGSZONÁTA

Egy felhőbe rejtett mosoly

Lelkünk mélyén a veremben

Törött jégvirág szirmok

Erre? Merre? Csöpp-csöpp, kipp-kopp.

Apró jégszilánk csöngettyű

Milliónyi jég billentyű

Záródik, nyitódik egyre,

Vízcsepp kering a jégveremben

Erre? Merre? Csöpp-csöpp, kipp-kopp.

Mindenhol zúzmarás bokrok.

Az üveges jégvilágban

Gyémánthangú kis csöngettyű

Zeng valahol egymagában

Erre? Merre? Csöpp-csöpp, kipp-kopp.

A köd oszlik; kicsi csengő

Előjön a mosoly felhő

Visszhangzik a hideg erdő

Kicsi csengő, üveg csengő

Szétfoszlik a mosoly felhő

Ezer s ezer kis darabra

A nagy márvány sivatagban

Erre? Merre? Csöpp-csöpp, itt-ott…

Jégszonáta [8-9.]

Lajosi Krisztina

SZELLŐJÁTÉK

A nádas táncra perdül

Az avar keringőzik

A galamb vitorlázik

A juhar fuvolázik.

A szellő elkapja sálamat

Összeköti vele az erdőt,

a nádast, avart, galambokat

és szétszórt önmagamat.

(Lebegek. Alattam: falevelek.

Felettem: szélrágta papírok. Leszállok.)

Visszatérek, haza tartok,

végigsöpröm szoknyámmal az utat

lassan, félve megyek vissza

magamhoz.

Jégszonáta [5.]

Ladányi Mihály

HELYSZÍN

Itt a tanyán

verseket olvasok fel a fáknak,

s a fák ettől rügyet bontanak.

Itt a tanyán

őszinte dalt súgok a szélnek,

s néhány másodperc múlva a szomszédban elmeséli.

Itt a tanyán

jelzőimtől borzonganak a füvek az árokparton,

s nekem tapsol a jegenye.

Itt a tanyán

leveti fűzös városi lábbelijét

és a dülőúton mezítláb jár az ének.

Ladányi Mihály

ESTI DAL

Alattam szalma zizegett,

        de nem lehet jobb puha ágyban.

Bennem metszették az utak

        folyók egymást. Az alkonyat

mindegy, hol ért: olyan nagyon

        testvérük voltam én a fáknak,

        mint most ágrólszakadt.

A természet erős tenyér,

        a völgy olyan, akár a vers:

fények szállnak belőle szét,

        hogy aki vándor, arra térjen.

A falu estetájt olyan

        mint egy meleg Arany-idézet.

Tejszag és ételszag között

        pók sző, szunyog sír, mész pereg.

Ki a világra éhesen,

        hegyek, folyók testét haraptam,

most ácsorgok, teszek-veszek

        a férfikor rácsai közt.

Már mindig ugyanaz az utca,

        a kilincs ugyanúgy csikordul

az izzadt és feltört tenyérben,

        mely én vagyok.

Mint a madarak [69.]

Ladányi Mihály

ABLAKNÁL

A szappan éneke kihallatszik a házból, meg a víz éneke.

A telep lefekvéshez készülődik.

Az ajtók közel vannak egymáshoz, most sorra becsapódnak,

reteszek mondanak jó éjszakát.

A konyhaajtók fénye még beszélget egy kicsit

mielőtt magukra húznák az éjszakát a házak.

Hány városban

álltam így, ablak mögött,

hallgattam az esti fürdővizek énekét,

a rekedt csapokat,

a testek boldog verdesését

a víz ujjai közt,

egy ablak mögött figyeltem az ablakokat, amint sorra elbúcsúztak,

és intettem a magános ablakoknak,

a késő éjszakáig villogóknak,

hogy itt vagyok,

hogy látjuk egymást…

A szappan éneke kihallatszik a házból, mondván:

figyelj! –

becsapódó ajtó kiált,

egy ablak függönyével integet.

Itt kell énekelnem,ezek között a házak között.

E foghíjas lépcsőkön indulnak el felém

a tárgyak izgatottan,

s e korhadt ajtófélfához támaszkodik valaki,

akire szemem rácsukódik.

Mint a madarak [66-67.]

Ladányi Mihály

ESTI SÉTA

Az este ráborul

a gőzölgő telepre, átkarolja

a nyirkos, összezsúfolt házakat,

hol disznóólak, konyhák közt ődöng

az ember s a csatornaszag.

Széntől feketén

térül a férfi, fejszéjét a falhoz

támasztja, megmosakszik,

aztán küszöbre ül

s szalonnát szel széntől fekete ujja.

Itt élek hetek óta.

Nem közeledik hozzám senki, és

nincs kedvem senkit megszólítani.

Lakásomban munkaidő után

olvasmányhoz készítek jegyzetet,

és kert húzódik ablakom alatt.

Disznóól-szag csak akkor árad erre,

ha házaik felől indul a szél.

Nem tudom, mért ődöngök mégis itt…

Talán mert jóllakom vacsoráik szagával

s megtelek szavaikkal,

mint sárral kevert szénnel

a csilla…

Romantikus, boldog, derűs koromban

úgy képzeltem a verejtékben-ázót

akár az őszt:

bölcs és nehéz.

Apám volt az első, aki ivott.

Itt iszik az egész bányásztelep.

Nem beszélnek jövőről, csak jelenről,

és nem gondolnak azzal, hogy jövőt

csinálnak nemcsak gyereket.

Csak a nehéz

tapad a földhöz elmozdíthatatlan.

Ezért tapad

az életük szívemhez, és ezért

keresem bennük izgatottan a

világba-áradó fluidumot

oly korban, amikor

a megosztott ütemben

ver a költők pulzusa is,

s a lelkes mozdulat kimért, akár a

húszéve házastársaké

a nemi élvezet előtt.

Én

nemcsak tudni: érteni akarom,

hogy miért lelkesedem.

És este, ha

a krumplipaprikás szaga

a gőzölgő telepet átkarolja,

ezért visz arrafelé ösztönöm,

ahol valaki egyszer majd megszólít,

vagy én szólítom őt,

hogy megbeszéljük végre a világot,

mert egyre sürgetőbb.

Szén és ember, (1963) [41-42.]

Ladányi Mihály

SIKÁTOR

Szeretek éjszaka sikátorokba járni,

keskeny utcák során, sötét grundokon át,

ahol bodzák között könnyű zajok követnek,

szél hordja a boldog testek meleg szagát,

szeretek éjszaka megállani a házak

között és elgondolni, mi van túl a falon,

hogyan mozdul egy kar, egy száj hallgatagon

hogy izzítja a lázat…

Fényekkel megrakott, nagy álom-üzemek

a házak. Valahol rádió szól szelíden.

Komor éjjeliőr, viszem köztük a szívem.

Térjetek nyugovóra – mondom – s örüljetek,

hogy holnap új nap jön örömre, szerelemre,

s majd újra éj borul szivárgó sebetekre.

Kortárs. 1961. február [244.]

Ladányi Mihály

MA ESTE

Este lett. S ma a lomha pára

mintha az én szivemből szállna

a tornyos, zengő pesti tájra.

Magános, hallgatag vagyok.

Emlékszem, oly egyszerű voltál,

akár anyók száján a zsoltár

vasárnap délután… De hol már

a te tiszta kis mosolyod?!

Elszálltam tőled, mint a sápadt

levél, ha őszi szelek járnak

s összeütődő kicsi ágak

sejtelmes dallama zokog.

Úgy kellenél… Ma úgy hiányzol!

Nincs tavasz, melyben nem virágzol,

csillagos-holdas esti ég, hol

nem a te láng-szemed lobog.

Az út kezdete [16.]

Ladányi Mihály

ÖREG ANYÓKÁK

Öreg anyókák ülnek este lenn

a kapunál, ha már elballagott a csorda

s a por mögötte lassanként leszáll.

Fogatlan szájuk ujjukra nyalint

és orsójukon gyűlik a fonál.

Felettük a felhőkócos égen

némán szikráznak fel a csillagok.

Néhány tücsök cirrog,

s a nyártól részegült

békák dalolnak harsány

nótát a tóban.

A földön minden jól van.

A tehén kinn az ólban

térdre ereszkedik

s hunyt szemmel tülökszarvu

bikáról álmodik.

A pléh fejőedény

hasán a tiszta holdfény

elringatózik némán

s a szénapadlás-létrán

néhány szál fű remeg,

hogy elballag a szél.

Ők bóbiskolnak és beszélgetnek közben,

hogy fáradt kis testüknek jobb volna már a földben.

Mint kaptárba a méhek a virágok porát,

úgy hordják ők ide a falu száz baját,

a hajlott hátú kis parasztanyókák… Ülnek

s a mások életében, gondjában elmerülnek.

Hisz nekik úgy lehet – nem is virrad már holnap.

Öreg anyókák ülnek körben, összehajolnak

a kapunál, ha már elballagott a csorda.

Ragyog rájuk az éj templomtornyának gombja,

a teljes, sárga hold.

Az út kezdete [11-12.]

Ladányi Mihály

LEVÉLHALÁL

Egy falevél az őszbe ájult,

nem is sikoltott, csak aláhullt,

olyan szépen és egyszerűen,

hogy megdobbant tőle a szívem.

Ki megtette, mit sorsa rendelt,

nem perdül könnye sem,ha elmegy,

nincs bánata, s ha van, felejti,

testét a csend karjába ejti.

Az út kezdete [10.]

Ladányi Mihály

KOROMTALAN TÜZEK

Otthon most a tengeriszárak

surrognak, ha a szél feltámad,

s a Malom-tóban, sűrű nád közt

éhes szunyogok sírdogálnak.

Otthon most csorda után baktat

s nagyokat pattintgat a hajcsár,

s pataverte széles utaknak

mélyéről hajlós füstként por száll.

Látod, annak az útnak őrzi

töviseit ma is a talpam,

azé a fényes, nagy mezőé

a forróság, a szavaimban,

hol Tóth Márton holt nagyapámnak

mutatóujja minden kútgém.

Ha eljönnél, virágzó hársak

jóillatát mind eléd vinném.

Szülőföldemmel lobogsz bennem

álomban, hitben, szerelemben,

huszonegy év fanyar ízéhez

képzelem ízét csókjaidnak

s szoknyád szelétől idegemben

koromtalan tüzek lobognak.

Az út kezdete [9.]

Ladányi András

ZSONGÁS-BONGÁS

Zengnek bongnak,

bennem zsongnak.

Zsongnak zengnek,

bongnak bennem.

Megborzongok,

rád gondolok.

Vérem dobog,

véled lobog.

Lobog vérem,

dobog véled.

Ajkam dúdol,

neved súgom.

Bongón fakaszt,

dongón tavaszt.

Tavaszi bongón,

fakaszt dongón.

Lágyan húzva,

hozzád bújva.

Szellő lebben,

felhő libben.

Lebben felhő,

libben szellő.

Könnyed látom,

szivárványon.

Arcok és énekek,

Budapest, 2009,

június 8. [179.]

Laczkó Géza

INTERIEUR

Havannaszín szoba, szürke ajtók, tölgyfa bútorok,

Két hatalmas bőrszék, elegáns és rongyos könyv a polcokon,

Fényes függőlámpa, érdes kékszín posztós íróasztalon

Barátságos, komoly, jólismert szerek,

Avult-türkiz szőnyeg, széles kerevet,

Vasárnapi csönd és tisztaság, két ívelt széles ablakszem,

Homályos derű és óraketyegés.

Nyitottszemű, félős, fázós gondolat,

Szerelemben fürdött szendergő kívánság,

Valami szép-várás, előretudás,

Ütemesen rengő érzelemgomoly.

A csöndesen alvó Akarat felett,

Verssorok zengése, lüktető folyása,

Párjavesztett rímek, hangtalan zene.

Szembe velem naptár, páros piros számmal,

Február utólja.

Párás hegyeken túl, hajnali álomban

Mozdult a Tavasz.

Mai magyar múzsa,

1909 [83-84.]

Lackfi János

VÉLETLEN

csomizom a ruciba

a habtestem

tinibugyi gumija

bemélyedten

kukisali parival

az étrendem

szoli mozi tekila

az én trendem

koviubi pörivel

a kedvencem

lekipali csokival

jaj vétettem

fusizik a fatim is

a műhelyben

vegyigyümi üviben

a sparhelten

depizik a szaniban

a mutterchen

dobi cigi dugiba

a farzsebben

könyi szivi nehari

ha tévedtem

lityi-lötyi pasival

azt végleg nem

vidikazi zacsiban

a vikendem

csörizi a telimet

a véletlen

Vidító [101-

102.]

Lackfi János

A SÍRNÁL

Van itt súly lomha testek

resten álomba estek

kötetlen kötve gúzsba

nem mar csak puszta húsba

szorosan betekerve

láthatlan kötelekbe

selyemgubók de semmi

belőlük létre kelni

embernyi sziklatömbök

hengergők félregörgött

a többembernyi szikla

akár üres kalicka

erek kő-rácsozatja

mihaszna tartogatta

satujába fogatva

nincs több már pár lepelnél

benn zsibbadás szemerkél

kinn álompor szemezget

lesz-e a messze messzebb

közelebb a közelség

amit lesünk kiles még

a bőr nem lélegezhet

csontban velő se reszket

a vér nem fodrozódhat

nincs buborékja szónak

libeg párája lisztnek

a fej hiánya viszket

nem maradt árva hajszál

ujjad köré csavarsz már

e semmi nem közömbös

volt-nincs tagokra köntös

száraz szövet megöntöz

sejtenként tér a földhöz

párnája be nem issza

hát onnan újra vissza

csigalépcsőn selyemhab

megfogja lépted elkap

jársz-kelsz kék légi létrán

felhők közt talpnyi lék tán

mezítláb száradóban

kőről a pára illan

a lába mint a láva

kihűlt tömbökbe zárva

megfogtál foghatatlan

ha zárak vasa kattan

ajtón át jössz lakatlan

nem marad itt sziget se

belenősz a kövekbe

belefagysz a tavakba

és beleégsz a napba

az élőben a holtban

mindenholban seholban

kovászod lelke ott van

Rések az időn [53-54.]

Lackfi János

LAVINA-DAL

A boldog-szomorú Kosztolányi Dezsőnek,

                                     Szakács Eszternek

Van faragókésem, mamuszom,

Van lefagyasztva csirkehusom,

Csepp piros almám, mind kukacos,

Méztől a szájam még ragacsos,

Gyöngy a boromban perdül ezer,

Hogyha beteg vagyok, van ki kezel,

Van fura kincsem, négy szöszi fej,

Négy puli-haj, négy száj lefetyel,

Van mohos, alvó pincefalam,

Magam-faragású fakanalam,

Nagy lufivá fújt bőrfocim is,

Bor, s ha akarnám, volna Guinness,

Van örömöm s még van közönyöm,

Istenem és hozzá imakönyv,

Reggelem, alkonyom, déli verőm,

Dupla személyes, nagy heverőm,

Van sose szívott, régi pipám,

Van kitörölni sanda csipám,

Tűz, lobogó, szeszt inni barát,

Partra hasalt bárkám s Ararát,

Zöld Skoda, mélyén hörg a motor,

Kertbe csörömpöl a hárfa (eol),

Van madaram, ha a fűre leszáll,

Van levegőm, csak enyém, ki-be jár,

Rímem, elég papirom, ceruzám,

Posta a ládám tölti kuszán,

Csöng telefon, keresik nevemet,

Elhavazó munkám betemet,

Tervem ezerszám, percnyi időm,

Tornacsukám és tollas-ütőm,

Van kavics, ásvány, van csigahéj,

Kenyér vacsorára: holdnyi karéj,

Farkasi étvágy, homéroszi kedv,

S van lyuk az ajtón, hol dühömet

Rúgva kitöltöttem: vicsorog,

Van szerelőnk is, a csap ha csorog,

Kell szemeteszsák: gyűl a szemét,

Hogyha növény hajt: kell a cserép,

Minden anyaghoz a láda, kosár,

Tégely, üveg, zsák, kanna dukál,

Kell ruha, hogyha a régi lukas,

Kell az akasztó, polc, a fogas,

Ház-dobozunkban ezer skatulya,

S mindben egy új: Matrjoska-baba.

Görget, amim van, görgetem én,

S forgok e vásár görgetegén:

Hord a tulajdon, mint lavina,

Mert csupa vant szül mind, ami van.

Arcok és énekek [174-175.]

Lackfi János

KORONG

A harmincöt már nyakamon,

még hárommal jössz, aranyom,

      döröm-

      bölöm.

Ki él, mindig az a lazább,

készen kap házat és hazát:

      erő-

      nyerő.

Te begombolva odalenn,

én meg a gombot ingemen

      kigom-

      bolom.

Hüvelykmozdulatom hanyag,

kacéran szvingel az agyag

      koron-

      gomon.

S ami kész van, a műdarab,

földre nem hull, a légbe kap,

      elen-

      gedem.

Röpteti éter, hidrogén,

tölcsérfüleknek írok én,

      csikar

      siker.

Nyakamban csörömpöl magány,

jönnek utánam, jönnek ám,

      kolom-

      polom.

Zsíros-csombékos itt a rét,

nem kell görnyednünk annyirét.

      Szeren-

      cse, nem?

Termünk időnként jópofát,

de nem oly csodát, mit a fák

      remek-

      lenek.

Hisz bibét gombolyítanak,

gyümölcs lesz, ízes műdarab,

      elő-

      kelő.

És megcsinálja bármelyik

nyaranta, és nem kérkedik:

      alany-

      talan.

Görcsös testük utókoré,

ha majd komisz avar közé

      hanyat-

      lanak.

A fosszilis rost, görcsös ér,

vonaglik, izzik, szinte él

      az ek-

      razit.

Ezért nem siet sehova,

szép sorban sógor s a koma

      eláll-

      dogál.

Az eleven művek tövén

mütyürkéket gyurmáz az én,

      s elél-

      degél.

Élő hal,

[263-264.]

Lackfi János

EGY MONDAT

Hol irodalom van, ott irodalom van

a pókháló közelében a légy a falonban

mint ólompára a forgalomban,

mint adalékanyag az italomban,

mely belém épül észrevétlen,

én szólok még, de már az ő nevében.

Hol irodalom van, ott irodalom van

feketén bólingató eperfalombban,

családmeleg alomban,

hol a kedves teste

ruhájából kivetkeztetve,

hideg ellen ív papírba burkolva –

s a rétegek közt mélyebbre hatolva

mindig újabb írott kötegekre

akad kezed, mely vágyna sejtmelegre.

Hol irodalom van, ott irodalom van

kávéház szegletén, születésnapomban.

Ringat a kézikönyvek anyaméhe,

s az anyakönyvek steril tintakéke,

pörögsz vissza oda, ahol a kezdet

minden anyát és minden fiat nemzett.

Hol irodalom van, ott irodalom van

a szállj dalomban és a szólj dalomban,

papíremberek papírszívébe bökve

papírhandzsár, s mi jajgatunk örökre.

Hol irodalom van, ott irodalom van

ütve általútnál csekély halomban,

megírja szerepét a hősnek,

ki minden betűtől erősebb,

szeretteinknél is ismerősebb,

ólom-vért izzad, ha merő seb.

Hol irodalom van, ott irodalom van

harmadik, negyedik birodalomban,

emlékezésben, mely vesztett csatákat

újra gondoltat, győzelemmel áltat,

s ha a szabadság lefejezve,

fogjunk egy újabb fejezetbe,

papírra nyomják semmi bérünket,

hős, aki tüntet, hős lesz, aki büntet.

Hol irodalom van, ott irodalom van

kiderült s elmismásolt titokban,

abban, ahogy a történelem aktáját

folyóba, folyóiratba darálják,

interneten a nép elébe tárják,

adattengerbe süllyednek a gályák,

fájukat holnap papírrá darálják,

hozzákavarva holtak tunikája,

ráróva tengeri csata krónikája.

Hol irodalom van, ott irodalom van

a rohanásban, forradalomban,

katonák fején papírcsákó,

kezükben a fegyvernek látszó

összegöngyölt újság vagy óság,

mulandóság, maradandóság,

ó, irodalmi mindenhatóság!

Hol irodalom van, ott irodalom van

az öt emelet magas könyvtoronyban,

hol könyv a fal, hol köbméter a mérték,

hol vérszegény lapon sápad a vérkép,

térképek alján bakarasz a lépték,

feledve, hogy azt élő lábak lépték.

Hol irodalom van, ott irodalom van

költözködési könyvdobozhalomban,

aluljáróbeli antikváriomban,

hol könyvlapokon vízjelként derengnek

az évtizedes olvasói nedvek,

börtönkönyvtárban, megyei könyvtárban,

hervadt könyvtárosnénik illatában,

kik könyvport szívnak és könyvport lehelnek,

könyvből olvassák, könyveket könyvelnek.

S ha hinnéd, hogy van menekülni odvad,

tudd, hogy magad is csak irodalom vagy,

ott van a félrecsúszott nyakkendőben,

s az ős-okban, az elfelejtett nőben,

kinek már csak rímeire emlékszel,

kit már leírtál több, mint elégszer:

nyakán bárányganéj betűgyöngy

vakít, akár az ékszer.

Mert hol irodalom van, ott irodalom van,

előszivárog DNSből vagy honnan.

A tükörből mögüled előbújnak

a múltak s a régit adják el veled újnak,

Szindbádok a te szájaddal beszélnek,

vámpír-hősök veszik bérbe a véred,

helyettük szólsz, és ha saját szavad van,

más mosta már meg lábát a szavadban.

Hol irodalom van, ott irodalom van,

ott kedvesed szemében téma lobban,

szemed villan, mikor valaki szenved,

a ceruzát máris hegyezni kezded,

és beledöföd, épp a fájó pontba,

itt bárki szól, minden mikrofonpróba.

Ha gyerek nyaggat, adnál neki kekszet,

a gyermekszájat papírlapra jegyzed,

figyeled léptét botló öregeknek,

hátha elesnek,

mind érdekes kísérlet,

hisz író soha nem kap sérvet,

ha terheket hőseivel emeltet.

Ebédkor tányérod mellé letéve

a nyitott könyv, és nincsen soha vége,

betűt eszel, iszol, az esti fénykéve

alatt a könyvek löknek álomba végre,

és álmodban tovább olvasod-írod

a sorokat, a polcon már vár a sírod,

egy üres könyvhely, feketén világít,

míg becsúsztatják léted keménytábláit,

koporsódat, a hely kitüntet és eltüntet,

az ábécé magába nyel mindünket,

s a polcon vágyjuk szívdobogva egyre,

hátha egy olvasókéz közeledne.

Hol irodalom van, ott irodalom van

a túlvilági jutalomban,

hogy majd halálod után felfedeznek,

és Bibliaként bújják könyved ezrek,

sebaj, ha már nem éred ezt meg:

feltámadásoddal revolvereznek.

Élő hal, 2008. január [258-261.]

Lackfi János

BENYOMÁSOK

Benyomások hánykódó kompján

járok parttól partig

nemléttől nemlétig

Olyan világba jöttem

hol arany hegedűtokkal hóna alatt

járkált a reggel

a fák ásítva nyújtóztatták görcseiket

Bordáim létráján fel és alá mászott a napfény

Szerettem nyelni a tejszínhabot

és rágni a fűszálakat

utánanézni a mellettem elhaladó

gömbölyödő almafáknak

Tétova ujjal tapogattam

a zongora töredezett, fehér

elefántcsont körmeit

hangja illatos volt és kopott

sokakat végigszolgált már előttem

Ha átmentem a szobán

mindig akadt kezem ügyébe egy alma

csak egyet-kettőt haraptam belőle

Már mint gyerek

mindent hamar félbehagytam

Így éltem csíkos és dagadt

macskák között, az udvaron

mint aki törött üvegtáblákon lépked

végighaladt az idő

Testemen

futkároztak az izmok pókjai

erősödtem amint egyenként

vállamra hágtak a napok

Kitévedtem a kapun

és mintha cserepes virágok

kíváncsi fejek nőttek az ablakokban

s én végigvonaglottam

a rosszul csiszolt üvegen

Állandó ellenszélben haladtam

hajam csattogott

fülem végleg kivörösödött

hangomban biztos kézzel

dobolt az izgalom

A hosszú hajúak

kicsik voltak kegyetlenek

vagy én voltam velük kegyetlen

a kegyetlenséget mint könnyű labdát

dobálgattuk egymásnak

Egyikkel együtt sírtam míg egészen

békanyálas nem lett az iskolapad

egy másiknak pedig majd harminc levelet írtam

aztán elfelejtettem

Ha elhagytak vagy én hagytam el őket

utána mindig csodálkoztam

hogy lehet a világon az, akit én már

nem tartok számon

De mostanra rájöttem

hogy semmin se kell

és nem is tudok csodálkozni

Hisz létezni csak

azért a másodpercmutatóért érdemes

melyet meglelhetsz füvek és virágok

fák és bokrok gyökereiben

és amely nem pihen

körben elszórja az időt

és termékennyé teszi a világot

Azóta találkozhatsz velem árokpartokon

együtt mászom a tarka bogarakkal

sarjadok és szétszórom magvaim

mint a pitypang

A kerítés árnya alá

mint vékony fekete kartonpapír

egy macska árnya csúszik

utolsó, kékes virágait bontja a kémény

A nap

végigszalad

a kulcson

amint beteszem a zárba

a szoba sarkában

letámasztott vándorbot a homály

Azt hiszem, ez az ágy

régebben az enyém volt

Lefekszem, várom, hogy egy kéz

megigazítsa fejem alatt a párnát

testemen a takarót

Lehetsz-e még hár-

masikrek? [12-13.]

Lackfi János

LÁNYOK DALA

Azt mondják a fiúk,

nyávogunk, selypegünk,

játszani nem lehet

semmi jót se velünk.

De ők tiszta hülyék

földön fetrengenek,

egymás fejét verik,

s azt mondják, ez remek.

És egymást lökdösik,

rúgják, labda sehol,

azt mondják, ez foci,

ruhájuk csupa por.

Autókártyázva meg

összevesznek azon,

hogy hány köbcenti a

hengerűrtartalom.

A lányvécébe is

bejönnek a fiúk,

vízzel locsolnak ők,

mi meg sikoltozunk.

Kiteszik lábukat,

benne hasra esünk,

azt mondják, van hajunk,

azt mondják, nincs eszünk.

A fenekünk alá

ők tesznek rajzszöget,

békén nem hagynak, és

belénk szerelmesek.

Kinőttelek [23.]

Lackfi János

FIÚK DALA

Az összes lány dilis,

azt, hogy miről susog,

hiába is vered,

nem mondja meg: titok.

Mind kastélyban lakik,

van húsz aranylova,

de azért nem lovon,

hozzák a suliba.

Kertjükben egy fa van,

igazgyöngyöt terem,

szekrényükben csoki,

cukor töméntelen.

A falból zene szól

náluk, ezt szeretik,

táncol, pörög-forog

éjt-nappal mindegyik.

A ruhájuk selyem,

gyémántjuk igazi,

már ha ezt a mesét

beveszi valaki.

Mind nyelvet nyújtogat,

s ha felrúgod ezért,

bőg és árulkodik:

még te kapsz büntetést.

Körmükre szíveket

tollukkal festenek,

kibírhatatlanok,

s belénk szerelmesek.

Kinőttelek [22.]

Lackfi János

ÚR

Harang-toronyba csönded kondul

Templom-ajtónál hited koldul

Tetszhalott télben, varjú-szóra

Lépteid rászállnak a hóra

Tarka levélben nem kereslek

Gyújt tüze múlt lehelletednek

Áldozatul ma gyertya égett

Láttalak a lángjában téged

Magam [69.]

Lackfi János

EGY NAP A FÖLD FELETT

Gerezdekre vágva hever köröttem a lágyhéjú hajnal

Leveleit bontja a sarokban a zöldülő homály

Valaki egyenként becsapta mögöttem zörgő napjaim

Didergek a vászonszövésű, túl-fehér szobában

Gyenge vagyok, még szívesen másznék vissza

Az anyaian mély és meleg sötétbe

Vágyaim szétgurulnak a padlón

Gömb-alakjukat kikezdte az este

A fáradtság lassan felissza

A nyomaimban meggyűlt holdfényt

Magam [47.]

Lackfi János

NAPOK

A napok kijárnak a kútra

rúdjukon lyukas vedreket cipelnek

Pöttyökből ösvényt

hagynak a porban

Az állandóság így kísért meg

érzem, ahogyan fogy a víz

és ahogy éjjel megtelik újra

A napok bennem élnek

állnak ülnek és járnak-kelnek

felrúgják véletlenül a sámlit

elkészítik a vacsorát

lassacskán beestelednek

Magam [10.]

Laborc Gábor

TE VAGY

üres poharadat

megtölti a bánat

nemrég elmentél

ez maradt utánad

nem maradhattál

el kell mennem

mondtad; nincs már

semmi bennem

pedig tele vagy

te vagy a világ

a felkelő nap

mezőn a virág

illat a szélben

hullám a tóban

hold az éjben

lábnyom a hóban

mosoly az arcon

csók az ajkamon

puha takaró

meleg ágyamon

üres poharadat

bámulom merengve

oly rég elmentél

talán örökre

Ígéretek [87.]

L. Orosz Nóra

NYÁRI VIHAR

A természet

csodás székesegyház

zúgva-zeng

sodró-viharzó

hangorkán

Isten játszik

égi orgonáján

Köszönöm Uram,

2003 [21.]

L. Orosz Nóra

TÉLI ESTE

Szobádban homályló est borong

hunyt szemmel merengve ülsz

könyved térdedre ejtve

Kintről a kandi hold

ezüst fénnyel simítja homlokod

Oly messze az ég és mégis közel

a fehér csöndben Isten

észrevétlen átölel…

Köszönöm Uram, 2001 [76.]

L. Orosz Nóra

ÜZENET

Nem búcsúzunk, hisz az élet örök

tiszta szép erők győznek az anyag fölött

nézd, ott fent mily kék az égi óceán

ott röpül hófehér felhő-vitorlám

Isten vezérli törékeny sajkám

Kegyelmét most megköszönöm

és Hozzáérkezve emlékeidbe költözöm

Köszönöm Uram, 1998 [85.]

L. Orosz Nóra

ÁLMODOZÁS

Egy arc, egy hang, egy mozdulat

amely az úton mögöttem elmaradt

Egy ház, egy álmos kispatak

benne fűzfa fürdik a kert alatt

A gémeskút mélye hűvösen

felhőket úsztat s a mélyben lenn

dereng a múlt, mely megfakult

de őrzöm én és velem marad:

egy arc, egy hang, egy mozdulat

Köszönöm Uram, 1998 [26.]