Keresés

László Noémi

FALEVÉL

Zöld, sárga,

barna, szürke,

nincs.

Elmúlt idők

borzolta drága

tincs.

Élet, erő,

selyem, tollpihe,

bársony.

Smaragd, topáz,

achát függő

az ágon.

Vonalak

szövetsége,

rend.

A teremtés

követe

idelent.

Papírhajó,

2004 [134.]

László Noémi

HAJNALI VERS

Még óvakodva lép az ébredés.

Vékony kezét kinyújtja, várom.

Magasra nő a félelem a láthatáron.

Felleg hajol fölém. Ma épp oly nincstelen.

Ha szólna, érteném. Lassan megismerem,

ahogyan téged, a legutolsó menedéket.

Papírhajó, 2000 [61.]

László Noémi

INTÉS

Elalvásom éjszakáján

hozta csendem könnyű lépte.

Pókfonálú keszkenőkkel

ébredésem elcserélte.

Bár csak illat volt, a teste

suhanását máig hallom,

máig fénylik álmos arcom,

ahol ujja érintette,

ahol mégis tetten értem

káprázatos érkezésben.

Csuklója köré csavarta

pókfonálú ébredésem.

Percre perc, az év kilobban,

egyre tisztul arca bennem.

Látom, amint visszapillant,

int, és viszi ólmos testem.

Papírhajó, 1996 [46.]

László Noémi

FELFEDEZÉS

Ma sár, kövek és fellegek

emlékezete volt a nap.

Sok földi szín egymásra hullt,

amikor elgondoltalak,

és összehúztam egy kicsit

a színeid magam körül.

Ma más irányba folyt a csend,

s egy szó kivillant meztelen,

akár a kő, ha az iszap

a zivatarnak megterem,

akár a fény, ha áthasít

a fellegen, és rád mutat.

Ma megkövülten áll a hold,

és attól tartok, rám szakad.

Valami konok vonzerő

növekszik itt a váll alatt,

s minden halálnál hangosabb

szívdobbanás nyomába ér.

Ma ereimben másfelé

indult a vérem,

s rád akadt.

Papírhajó,

1996 [51.]

László Noémi

KITELT A HOLD

Figyelted árnyékod mögül,

ha törzsem néha elcseréltem,

libegtem szalma-szenvedélyen,

az estet öltve köntösül.

Most est alatt ujjaddal írsz

a homlokomra védjegyet.

Alatta mélyen hallgatok.

Kitelt a hold, s a napszakok

szerény jogát ki védi meg?

Ki sáfárkodik szerteszórt

árnyékainkkal, s hol legyen

a hely, ahonnan mindig más

irányba indul életem

ívéről új elágazás?

Papírhajó, 1996 [44.]

László Noémi

APRÓSÁGOK DICSÉRETE

Valamit adnék még neked:

mákszem nagyságú verebet,

tengeri sünt, törött csigát,

kallódó szarvaskoronát;

ösvényt, bozótosat, noha

tudod már: nem visz sehova;

amit egy pille itt hagyott:

tétova hangot, illatot,

parányi színes szirmokat,

takard be álmos arcodat,

mit bárki rögvest elfeled:

mindenből azt a keveset.

Papírhajó, 1996 [43.]

László Noémi

PIPACSMEZŐK

Mutasd nekem, ha még lehet,

a szél söpörte, tág mezőt,

a moccanó rezgőfüvek

legyezte lusta levegőt,

csak annyi áttetsző eget

mutass, amennyit játszva is

a földtől pár arasznyira

elbír kerengő ujjbegyed.

Mutass páncélos mag körül

egymásra hajló íveket;

az évszakot mutasd, amint

megérleli a díszletet;

egy képet adj, amit a szél

fejed fölött majd átszakít,

s csak szórja rád pipacsmezők

elillant lepkeszárnyait.

Papírhajó, 1996 [41.]

László Noémi

VEGYÉL MAGADHOZ

Vegyél magadhoz, ahogyan a bort,

a reggel hűvösét, a kenyeret,

a keretbe nem foglalható tájat –

amint lehet.

Tegyél el apró dolgaid közé,

engedj időznöm ott egy keveset,

felejts el lassan, észrevétlenül,

amint lehet.

Felejts magadban, ne törődj velem,

viselj, mint bőrödön halvány heget,

hogy növekedjem majd a pórusokkal,

amint lehet.

Vegyél magadhoz, ahogyan a szó

még ismeretlen ízeit veszed,

takarj be gondod rejtett vánkosába –

amint lehet.

Papírhajó,

1996 [40.]

László Noémi

KÖRFORGÁS

Miképpen ág levélre és gyümölcsre,

miképpen szénre, aranyra a föld,

fényre sötétedőn a hold karéja,

sziklára szél, ha homokban süvölt,

miképpen árra, apályra a szikla,

miképpen ágra, levélre homok,

kilobbant holdra hűvös éj-kalitka,

úgy emlékezik rád minden dolog,

visel magán, magáért, maga helyett,

mert te lehetsz, te vagy az egyedül,

amiből életre, halálra telhet,

ami magassal, méllyel elvegyül,

visel mint első, utolsó szerelmet,

mert ami elvész, benned megkerül.

Papírhajó, 1996 [33.]

László Noémi

HAJLIK AZ ÁG

Hallod-e: hullnak a percek.

Gömbölyű égi halomba

gyűlnek a titkolt mondatok,

és csak a hold lila fénye

jár körülöttünk, ajkad

mégsem nyílik a szóra.

Hallod-e: rendre morajlik

távoli tengerek árja:

visszavonulnak a benti

világok, nem feleselnek.

Lassan hajlik az ág,

tér nyugovóra az élet,

hull megadón a gyümölcs,

leperegnek a kései órák –

ólomsúlyú a test, ám

moccan a szívben az árnyék.

Papírhajó, 1995 [25.]

László Noémi

LESZÁLL A KÖD

Mert immár látom, s hallom is,

ahogy leszáll a tompa köd,

a sokat próbált bizalom

fakuló függönye mögött

állok a fogyó hold alatt,

s míg hűvös fénye rám csorog,

hiszem még: hozzám tartanak

arcod mögötti vándorok.

Papírhajó, 1995 [24.]

László Noémi

BÚZAKALÁSZ

Búzakalász ejt szemet,

hó lehull, és eltemet.

Gyermek élne így velem:

meghúzódsz a szívemen.

Csended táguló keret:

befogadja csendemet,

szerelmünkben egyre nő,

alakot ölt az idő.

Papírhajó, 1995 [21.]

László Noémi

MÍG ALSZOL

Míg alszol, álmom őszi kertbe jár,

hol ágak hegyén imbolyog a fény,

s az alkony ajka érintette már

mindazt, mi múló szikra-tünemény;

míg ébrenlétem karja ringat el,

testedre gyűl szélfújta csend-avar,

lélegzetemben hómező leszel,

ereszkedő szemhéjam betakar.

Papírhajó, 1995 [20.]

László Noémi

IGÉZET

Tócsa tükrén szellem ül,

fűzfaág hajol.

Karimátlan kalapot

hajigál a hold.

Fél szemére bánat írt

koromkarikát.

Ázó sugár-lábakon

hurcolja magát.

Éjféltájban felröpül

három paripa.

Zöld viharral álmodik

a búgócsiga.

Szikra-anyót hívja egy

fázó szalmaszál;

szemhéjadra száll ezer

szentjánosbogár.

Papírhajó, 1995 [9.]

László Noémi

LÁTOMÁSOK

Csupán a múló évszakok

örökké hulló függönyén keresztül

áttetsző buborék árnyékában

meghúzván magamat igyekszem

nem létezni s néha föleszmélek:

úgy kéne összefűzni igaz szavakat,

hogy tisztaságuk hűvös visszfényében

a látomások felragyogjanak.

Papírhajó, 1995 [7.]

László Ibolya

ÉJSZAKA

Szénaillatú a szél,

rétről érkezett.

Fellegszínbe tolja a

göncölszekeret.

Majd meg lovagol a fák,

bokrok tetején,

s olyan gyorsan tűnik el,

mint kópé legény,

ki meglesi a folyónál

fürdő kedvesét,

amint az térdét csókoló

hűs habokba lép.

Hol van még a virradat

tűzszőrű lova!

…Az éj roppant csigaként

vánszorog tova.

Köznapi lobogás [50.]

László Ibolya

ESTE

Göröngyök ülnek, mint a békák

        és forgolódnak most nyílt nárciszok.

A holdas éj tántorogva lépdel, –

        tavaszi mámor kútjából ivott.

Kertek tövén, hol kis határvonal

        elfut az út a füzesek felé,

térdünkig ér a zsenge búza már,

        bár szárban alszik még aranyszeme.

Az érlelő nyár, nekem is anyám

        szavától szavam teltebb, ízesebb lesz,

mikor kalászok zizzenő haját

        kévébe kötni jövök én s a kedves.

Köznapi lobogás [49.]

László Ibolya

REGGEL

A szél fáradtan dőlt el itt

        az árokparton, papsajtok között.

Szemét a nap tükrébe vetve

        ablakom alatt meggyfa öltözik

fehér ruhába, amint illik

        kényeske szűznek, kicsi lánynak.

Ha vőlegény jön, hajába lehel

        és sziromlepkék szállnak.

Köznapi lobogás [48.]

László Ibolya

OKTÓBERI VÁZLAT

Szeme, szoknyája kék az égnek

mely itt az ablakodban ül

és a fények sárga húrjain

a tűnő nyárról hegedül.

Szeme, szoknyája kék az égnek,

de mint a fázós nénikék

a tűzhely ölén kuporgó tüzet,

úgy fogja körül a napot az ég.

Kölyökszél sír mellén a tájnak,

a dombon, hol a gyalogút

elnyűtt kis pántlikája rég

avarba, sárba, őszbe fúlt.

Nyarat mímel mégis az ég,

viruló menyecskét a vén,

pedig acélkék csillagait

fagyokkal festi a kökény

és madártorkú erdők fáin

a remény csendje üt tanyát,

babusgatni a jövendő tavaszt,

mint magzatukat az anyák.

Köznapi lobogás [41.]

László Ibolya

HAJNALI RIPORT

Álmosság didergeti léptükre még a várost,

korán kelnek az utcaseprők, ők kelnek legkorábban

galambetető szelídséggel hétfői tisztaságot szórni.

Csend szövi még az álmot a boltok szempilláin,

de mikor fehér szárnyán megjő a kenyérillat,

beledobban a csendbe az új nap szívverése;

hangyaboly-sietéssel áradnak meg az utcák,

s betöltünk minden zugot, mint a kiáradt tenger.

Gyárkapuk kitárt karja ölel magába minket,

olajfekete gépek, röpítő paripáink…

Mögöttünk most a város hanyatt fekszik a napban,

ibolyát, hóvirágot kosaraznak a nénik,

és hangos madarak helyett – kedves, öreg rikkancsok –

kikiáltják a márciust!

Köznapi lobogás [33.]

László Ibolya

BÖLCSŐ KÉSZÜL

Este volt,

az árnyak mélyek,

ágyat vetett

már az éjnek

erdő, mező,

utca, kert.

Nyugodalom

ezüst fénye

hullt a holdból

a vidékre,

egy asszony

így énekelt;

Zeng a fűrész,

sír a léc,

kis vendég

ha ideérsz

rengő bölcső

csendje vár.

Jöjj tavaszra,

őszre, nyárra,

ölelések folytatása,

boldog titkom,

friss napom,

ó, hogy várlak,

mily nagyon!

Pici ember,

üzenj, jössz-e

puha mellre,

lágy bölcsőbe,

nem hallja más,

csak anyád.

Mint rügyek

kipattanását

nem hallja más,

csak az ág.

Jöjj, panaszold

hosszú utad,

meleg tejért

síró éhed,

két karomban

ölelések

készülődnek

már elébed.

Zeng a fűrész,

ring a léc,

emberkém,

ha ideérsz

rengő bölcső

csendje vár,

jöjj, anyácskád

tárt szívében

te leszel

a kiskirály!

Köznapi lobo-

gás [30-31.]

László Ibolya

VÁROSSZÉLI ALKONY

Zengenek a városszélen

szélzaklatott vizek,

hullámra hullám,

hangra hang borul.

A fáradtság nyűtt batyuit ledobva

itt elheverhet gyermekként a felnőtt,

nádsípon muzsikálva a gondot,

vagy elbámulni mint futnak a felhők.

Cserepek, obsitos fazekak

sorakoznak és hódol a vidék.

Zöldtükrű vízen a kacsák,

– megannyi sárga hajók,

oly mindegy, hogy kiék,

itt minden az enyém!

Innen az alkonyi nap

óriás tüzes labda

az ég szürkülő meredélyén.

Ugranék egyet, el is érném,

de hagyom ott.

Elfáradhatott,

míg végiggurult az égen,

s megállt a városszélen,

minket köszönteni.

Nyomában jő az alkony

a tintakék madár,

szárnyára csillagokat ültet

s harangszavára száll

a lágysötétű est tájaira.

Jó itt nekem a városszélen,

nádmuzsikájú csendben merülni el,

és felmerülni frissen,

szilaj remények terhivel,

hogy tán az ördög nem visz el,

hogy tán a holnap, holnap más leszen,

sem másokért,

sem magamért,

nem pöröl úgy velem,

mint a kemény jelen.

Köznapi lobogás [10-11.]

László Ibolya

KÖZNAPI LOBOGÁS

Felment a függöny

és az út mögött,

a még szendergő kert alatt,

a kölyökerdő fésületlenül,

a dombtetőre felszaladt.

Ez lent, falu.

Emberek, akik

az ébrenlétnek gyűrűző vizén

révbe ma viszik álmodásaik.

Zörren és szomját oltani

kicsapódik az ablak.

Mögötte nyújtózás ropog.

Vércseként, most fütty csap le a földre,

inteni kár, a harmatékes korsó,

a csend hever már darabokra törve.

Nézzétek ott, táltoscsikóként

szabadul az égre,

a földcsókoló ég kék mezejére

az aranyszőrű nap.

Elbűvölőn szép ficánkolással

száguld be mindent és harsogón harap

kunkori fellegekből.

Mocorog, morog a szekér,

álmában hintó volt megint,

ám most a munka törvénye szerint

asszonyokat visz és kapákat.

Mogorván döccen és maga sem tudja,

hogy így, bíborral aranyozva

ezer hintónál is különb!

Jó reggelt, jó reggelt fiatal világ,

jámbor tehénkék,

kacsák és libák,

csípőtök ringásában erőt,

örömet hordozó asszonyok!

Jó reggelt kölyökerdő,

és tisztaságra szomjazó

levegőéhes ablakok,

jó reggelt, rajta, van munkánk elég,

kezdjük az új napot!

Köznapi lobogás [8-9.]

László Ibolya

NYÁR

Aranyhasú kisgyík az út,

mely itt a fű árnyába bújt.

Reggel volt még, hogy megeredt

a faluból, az emberek

víg csapatának léptei

sürgették a mezőre ki.

Azóta túl a dél hegyén,

alkony lankáin jár a nap,

nyár fazekában forr a táj

most is, pedig a fák alatt

már felébredt a szürkület

keresni új alvóhelyet.

Ember, fa, fű, a szomjúság

pokoltornácán szédeleg,

pedig a zápor korsaját

kétszer törték fel az egek,

övig mezítlen bronzcsapat

hajol a földhöz fáradatlan,

a levegő is lángra kap,

a gondolat is a szavakban.

Köznapi lobogás [6.]

László Ibolya

PIPACSOK

A tejszagú csend ringatózva ballag

hazafelé az est előtt,

zsenge füvecskék, csípős por szaga

remegteti a levegőt.

Lustán tekergő árokpart felett

az örök silbak – elaludt a nyárfa

s az első csillag kajánkodva ül

frisszöldű, ékes pallosára,

száját elhúzza még a hold is

cinkosul ezüstöt nevet,

tárt karjukat bezárják a kapuk

s egy éji-fészket keresőn

nem jár fenn senki már, csak a szelek.

Elfáradtak, mert jártak erdőt,

várost, falut és gőzölgő mezőt.

Nyugszik az út is, hátát egyengetve,

és égrenéző háztetők

most alánéznek, be a házba,

hol hűlő tűzhely peremén

kalaplevéve szendereg

az ott felejtett vacsoraedény,

s roppan az ágy – mind álomhajó most –

kormányosával messze jár,

arra, ahol a ma vetett mag

kalásztengere aranyát

hömpölygeti a nyár,

s pipacsok vérszín lobogója

már győzelmet kiált.

Köznapi lobogás [5.]

László Eszter

SZIVÁRVÁNY

A csendben, a sötétben

egyszerre gurulni kezdtünk a végtelenbe,

virágok, madarak közé, zöld rétre,

ahol a lehetetlen lehetséges,

ahol az idő nem véges,

ahol a zöld, a piros, a kék,

a sárga, a lila, a fehér

szivárvánnyá változik,

szívedben, s szívemben lakozik.

Lányi Sarolta

VALAMI HALK VIRULÁST...

Valamit, valamit, ami hasonlítson az örömhöz,

csak amiként a fű a fához

s a csillaghoz a mécsvilág,

valamit, valamit...

Akárhonnan, akármi, csak nevessen

mint harmatos arccal réti virág,

vagy mint a gyermek anyamellen,

akármi, csak nekem nevessen...

Valamit menteni, menteni kéne

a múlt kincséből, kicsit, akármit,

szomjú zenéket, szép mosolygást

s a jó szemek meleg kis mécsvilágát...

Nem csillagot, két jó szemet csak,

sötéten át is szívbe fénylőt

s valami halk virulást...

Valamit, valamit, ami hasonlítson az örömhöz!

Lányi Sarolta

AZ ELSŐ MOSOLY

Reggelre megtérek ide melléd

onnan, a csodákkal kövezett idegen útról

amiről nyelvem regélni tudatlan

s tollam is gyenge, –

megtérek ide reggelre melléd

nesztelen. Testem megrándúlva halk sóhajban

fogadja be a messzejárt utast, a lelket,

s feléd fordúl e földre vissza még nem vénült orcám

hogy te légy az első, kit szemeim meglátnak ujfent

s feléd ragyogjon egyetlen kincsem a szebbik létből,

mit magammal elhozhattam orozva néked onnan,

hol még erdőnyi terem belőle,

– vedd hát ó kedves, ezt a mosolyt,

első mosolyát a bús valóság nappalának

s az utolsót arról a tájról, melyről nyelvem regélni tudatlan

s tollam is gyönge.

A szerelem arany-

könyve, 1918 [70.]

Lányi Sarolta

NAGYON CSENDES SZERENÁD

Téged dicsér a némaságom

s daltalan ajkam néked áldoz

lelkem fojtott félénk szavát

te hallod, ha nem is kiáltoz.

Beszél majd énhelyettem hozzád

az őszi táj halkan szelíden

s az esti szél füledbe dúdol,

hogy örökre tiéd a szívem.

Tiéd elmém munkája, gondja

s az álmom is tiéd legyen...

– ó halld e rejtett, hű zenét:

dalol neked az életem.

A szerelem aranykönyve [69.]

Lányi Sarolta

HA VALAKI ÍGY ÍRNA

Figyelj kisasszony kérlek. Én vagyok,

Ki sóhajtásaid megszámolom

S becézve, féltve tenyerembe fogva

Megcsókolom e bús galambokat.

Én, én vagyok, ki bánatos szemednek

Mindegyik rebbenős mosolyvirágát

Titokban fölszedem az út porából

S elrejtem szívemen, bársonyburokban.

Én megtaláltam és meg én kötöztem

A vágyadat, e hűszemű kutyát,

Kit elkergettél, fölkutatni messze,

Vajh él-e, él-e érted valaki.

Figyelj tehát, mint én terád figyeltem,

Hallgasd szavam, mint én hallgattalak,

Nézd két szemem, csak téged néznek ők,

Fogadd szívem, kisasszonyom, szeretlek.

Ajándék, 1912 [77.]