Ha gőg az, hogy igyekszem megoldani az életem külső segítség nélkül, akkor legyen, én vagyok Gőgös Gúnár Gedeonné, csak hogy csavar is legyen benne. :))
Meggyőződésem, hogy egyik véglet sem jó, a tùlgondoskodás is épp olyan ártalmas, mint a rideg légkör.
Visszakérdezek: te most panaszkodsz vagy dicsekszel azzal, hogy téged annyira szeretett anyád, hogy még a kaját is megrágta volna helyetted, ha tehette volna? Naugye. ;)
Szerintem nem az a baj az ismerősöddel, amit mondott, hanem ahogy mondta. Mert sok igazság lehet abban, hogy valaki tagadja a nemi identitását, viszont ez nem függ össze közvetlenül a menstruációs fájdalommal. Azért azt megemlíteném, hogy a pszichoterápia képes fizikai betegségeket is enyhíteni, pl. a cukrot vagy a gyerekkori asztmát.
Ha jól emlékszem, az egyéb problémákra szedett antidepi a pms-re is jótékony hatással van, ezt egy orvosi cikkben olvastam, ha nem csal az emlékezetem.
Önmagában attól még nem múlik el a fizikai tünet, mert valaki azt szeretné. Bizony, sok olyan (gyerekkori) elfojtott vággyal, emlékkel kell szembesülni, amik esetleg kiválthatták a betegséget. És nem arra gondolok, hogy mint Hamupipőke, tapicskoljunk a gyerekkori emlékekben, hogy aszongya "engem mindenki bánt"! Az olyan gondolatmenetekre célzok, hogy pl. "szemét az anyám, szemetek a nővéreim, különben is "kur.ák vagy nő droidok", akik a pénzért meg az anyaságért bárkivel összefekszenek a hitvesi ágyban" ...
Aki nem akarja, nem kell magára venni, de bizony az egy gyerekes gondolkodás, mikor valaki azt hiszi, hogy körülötte forog a világ. Aki most ezen megsértődik, az nyilván találva érzi magát, és hangsúlyozom, a hsz-ed alapján ezt egyelőre nem feltételezem rólad. Csak úgy leírnám, hogy a felnőtt az talán képes fölfogni, hogy a többi embernek ugyanúgy megvannak a maga problémái. A munkahelyen a közvetlen munkatársak meg is osztják egymással a gondjaikat, de nem várják el, hogy a másik tapsikoljon nekik, és mindenben egyetértsen velük. Sokszor már az is elég, ha az ember kibeszéli magát apró-cseprő, látszólag (!) oda nem tartozó hétköznapi történésekről.
De, biztos én is sztereotipizálok azzal, hogy a házasságot elavultnak tartom a 21. században, ha téged ez megbánt, sajnálom, de visszautalva pont a te előbbi bejegyzésdre, valószínűleg nincs rendben teljesen ez a dolog nálad.
Én erről a tèmáròl azért nem értekezem tovább, mert elsőrorban érzelmi kérdés, meggyőzni sem akarok senkit az igazamról. Mert lehet hogy nincs is. A lényeg számomra, hogy manapság már nem kötelező, és személy szerint örülök, hogy olyan korban élhetek, ahol megteremthetem a saját egzisztenciámat, és nem kell egy balfasszal leélnem egy életet azért, hogy ne haljak éhen.
A savanyú szőlőről annyit, hogy többen elvettek volna és el is vennének, ha akarnám és boldoggá tenne. De nincs jelentősége számomra, sőt, nyomaszt a gondolata is, így maradunk továbbra is "élettársak".
Az alkatomròl annyit, hogy 172 centihez 54 kiló vagyok, gyerekként is kicsivel voltam több, ami izomból tevődött össze, mert sportoltam. És ha erre az öregapám beszól, akit amúgy évente egyszer láttam, akkor ő pedig "kutya ülve".
Igen, élő példája vagyok annak, hogyan lehet testképzavara egy tök normális alkatú embernek is. Ez nem a vékonyságròl vagy hiúságról szól, hanem az elfogadásról, amit én sosem kaptam meg otthonról, illetve a kontrollról és önbüntetésről. Én már így maradok, megtanultam ezzel élni, se erőm se kedvem harcolni ellene, van épp elég csata, amit meg kell hogy vívjak.
Zárójelben jegyezném meg, hogy a bh-valò cicaharcotokból ha egy mód van, légyszi hagyjatok ki. Igen, arra gondolok, hogy ugyan nekem válaszolsz, de beleszövöd a vele való csörtéitek előzményét. Én szívesen beszélgetek, de ebből szeretnék kimaradni.
Tizenéve fórumozok különféle helyeken, de ilyet életemben nem láttam, amit ti itt levágtatok. :))
(=Oldd meg b*zmeg)-hozzáállás sem feltétlenül azt hitemet erősítette, hogy annyira számítanék.
Maga most panaszkodik vagy dicsekszik?:) Én meg arról tudnék mesélni, hogy a Démétér-típusú anya mellett, aki a legkisebb probléma esetén is hatalmas leveses kondérokkal rohan a gyerekét "megmenteni", mik a nehézségek.
Azt mondjuk meg tudom érteni, hogy mennyire kínzó az érzés, hogy nem tudod, hogy a személyiséged számít-e, vagy csak a "gyereke vagyok"-státusz? De én kissé a pátyolgatott emberek lesajnálását is érzem emögött a hozzáállás mögött, hogy "én mindent meg tudok oldani". De lehet, hogy félreértettem. Illetve bennem is megvan egyfajta "gőg", és inkább azokat sajnálom, akik nem estek át a gyerek-szülő kapcsolat nehézségein, mert esetleg hideg-rideg volt a családi légkör, és talán érzelemszegényebb az életük. Ez persze csak egy feltételezés.
Ezt a házasság-témát már földobtam a kényszeres topikban, de mivel nem érkezett rá érdemi reakció, továbbra is kíváncsian várnám a véleményeket.
A szerelmesek korabeli bibliáját, Puskin Anyeginjét hoztam példának, mert az mindenki számára elérhető, akit érdekel. Sokféle házasságot leír a szerző. Kezdve Tánya húgával, a kis csinibabával, aki sosincs udvarló híján, és nem okoz neki gondot a párbajban lelőtt szépfiú után másikat találni. Aztán ott van Tánya, aki beleszeret a spleen-es címszereplőbe. Tánya anyja, aki igazi úriembert akar a lányának férjül, akinek megfelelő a társadalmi rangja, mégha harminc évvel idősebb is. És a legarchaikusabb Tánya dadája, akit a házasságszerző hozott össze a férjével, mint falubeli lányt.
Nem akarok relativizálni, de az nem sommás vélemény, hogy a házasság intézménye "elavult"? Ez így önmagában szintén nem egy sztereotípia, amit megpróbáltok ráerőltetni a témára, ugyanúgy mint mikor a sztereotip női viselkedést várják el mások a munkahelyen? Sokszor írtam, nálunk a recepciós csaj készíti ki a többieket, akik nem sminkelnek tökéletesen, nem pottyantják ki magukból jó időben a két gyereket, és nem vezetik a háztartást. Csak ez ráadásul még szemét is, semmi női szolidaritás nincs benne, és fölfelé nyal, lefelé tapos. Férfi párja megvan ugyanezen a munkahelyen, és ők döntik el, kit lehet bevenni, kit lehet kiközösíteni a csoportból.
Ettől még nem gondolom azt, hogy minden férfi sz.r és minden nő szemét lenne, és a munkahely csak emberkínzásra való. Ugyanígy, a házasság intézménye több, mint kétezer éves találmánya az emberiségnek, és a múlóban lévő 20. századi szexuális forradalom, ami megpróbálta ezt megszüntetni, szintén sok problémát hagyott maga után.
Örülök, hogy megoldódott a probléma. Bizony, nehéz mások reakcióját elviselni, és valóban van egy ilyen gond is, hogy munka vagy autóvezetés közben hogyan kezeli az ember a stresszhelyzetet vagy egyáltalán bármilyen erős érzelmi reakciót? Máskor a román kisbusz sofőrje örömmel szelfizett, mielőtt a nyolc utassal nekihajtott a kamionnak vagy hogy volt. Nemrég olyan baleset történt, hogy a feltételezhetően ittas nő vezetés közben telefonált, és átment a piroson, és a szabályosan közlekedő gyalogost az út szélére dobta a kocsijával. A 28 éves fiatalember, tele vágyakkal, tervekkel, még egy napig élt ...
Ezzel nem csak a modern technikára célzok, bár az se teljesen normális, hogy mindent kiváltanak majd robotokkal a hasonló balesetek miatt. Az is valószínűleg befolyásolja az ilyen helyzeteket, hogy milyen mögöttes gondolatok játszódnak le pl. a sofőrben? Úgy érzi, hogy neki "bosszankodni" kell az adott helyzetben, mert majd rajta verik le az anyagi kárt (a tükröt ez esetben), vagy éppen elvonják a figyelmét a saját gondjai (és ezért okoz halálos balesetet)?:(
Én mint törékeny testalkatú gyerek, azért tennék ide egy megjegyzést. (Mikor itt a másik olvtársnak fölvetettem ezt a témát, természetesen magán kívül volt, és rögtön személyes sértésnek vette, hogy bárki hozzászól .. ezt azért el kellett mondjam.)
Nyilván egy kicsi és vékony gyerek meg pont a ti testalkatotokat irigyelné, sőt feltételezhető, hogy a rokoni csesztetések mögött is állhatott valami frusztráció, ahogy erre a (kegyetlenül) őszinte "kutya"-hasonlattal rámutattál.
Azért azt megjegyezném, hogy a testképzavarok mögött talán nem az van, hogy az illető magas-e vagy alacsony, alma vagy körte stb. Az is lehet mögötte, ami itt vörös posztó a kedves olvtárs számára, vagyis az identitásproblémák. Gondolok itt konkrétan a nemi identitás megélésére. Senkit nem akarok rábeszélni arra, hogy házasodjon, urambocsá fölvegye a férje nevét. Viszont elgondolkozhatna az ilyen ember, hogy valóban nem érdeklik ezek a dolgok vagy csak savanyú a szőlő? Én nem kutatom, hogy kinél mi van a háttérben, és arról nem tehetek, ha valaki ezt a beírást is rögtön a "szukák" és a "a nő droidok", "asszonyok" támadásának tekinti a "szinglik" ellen ... Nem mintha feltételezném rólad ezt a reakciót, de az ilyen viselkedés pont az SOS fórum lényegét veszi el, ezért említem.
Most egy kicsit megint azokon az embereken méláztam el, akik kimondatlanul elvárják a folyamatos érdeklődést, csicsergést, miközben nem adják meg a tiszteletet. Lehet olyan embert tisztelni, aki nem tisztel minket? És ha nem tisztel, miért rohan úgy az elismerésünk után? Lekezelővé, önhitté válik, és utána azon sértődik meg, hogy mi nem keressük őt. Aztán újra és újra keres, de miért? Minek? Az ellenséged előtt megpróbál megalázni. Ha nem sikerül, te vagy a hibás.
Egy másik figyeli, mit csinálsz, versenyezni akar egy olyan versenyen, amit meg sem hirdettek. Mindenáron le akar győzni, de miért, minek? Seggnyalást akar, az érdektelenség feldühíti, és akkor mar. Sokkal jobb helyzetben van anyagilag, látványosan házakat nézeget. Azt hiszi, talált egy nála nyomorultabb embert, és az majd fel fog rá nézni, pedig ez csak az ő egyszerű gondolkodását tükrözi.
Nospa... de az is legfeljebb a fájdalmat csökkenti, a gyengeséget, aluszékonyságot nem. Olyan, mint egy 3 napos téli álom. Akkor rossz, ha ebben megzavarnak, nem hagynak nyugalomban agonizálni. Nem szedtem semmit, nőgyógyászhoz mentem el, aki csinált egy hormon labort, az rendben volt. Inkább úgy kezelem, mint egy természeti csapást, ami elől behúzódom egy barlangba és kivárom a végét.
Jah, évente egyszer elég lenne menstruálni. :) Nekem most az a szerencsém, hogy nem olyan vészes. Nem szeretek ezzel sokat foglalkozni.
Van valami Premens nevezetű tabletta, de asszem kurva drága. Éppen elég a vitaminjaimat megvenni.
Te próbáltál erre valami gyógymódot? Pl. barátcserje kapszula vagy ligetszépe, torna, akármi?...én már annyi szart kipróbáltam a nyűgjeimre, de ha véletlenül hat is valami, tuti csak ideig-óráig. Ezért is kezdek arra hajlani, hogy bele kell törődni oszt sanyi, ha már változtatni nem nagyon tudok rajta.
Azért akkor is kicseszésnek érzem, hogy nőként a fél életem ilyennel van nehezítve, miért nem lehet ezt úgy, mint a macskáknál. Van egy időszak, aztán lehet akkor töcsökölni, ha már valaki mindenáron növelni akarja a népszaporulatot, minek erre esélyt adni minden hónapban. Aztán így is egyre kevesebben tudnak teherbe esni természetes úton.
Nem arra gondoltam, hogy helyettem oldjanak meg bármit is, vagy, hogy pátyolgassanak, mint egy elveszett gyereket (ez még irritál is), csak egy emberi gesztusra.
Nah, ez durva. Erről hirtelen csak az jutott eszembe, hogy "egy fiatal nőnek nem lehet méhnyakrákja"... de bármi más is lehet.
Nem vágyom én pátyolgatásra se különösebb védelemre, sosem egyengette senki a sorsomat, mindent magam kapartam ki amim van, és teszem így továbbra is.
Ez a törékeny testalkat-vágy valószínűleg abból fakad, hogy b*szogattak miatta "kedves" férfi rokonok, akik akkorák voltak mint kutya ülve, és hüledeztek vagy cikiztek miatta. És 172 centi vagyok, nem valami kosárlabdázó méret. Annyira belém égett ez a fasság, hogy bármilyen vékony is legyek, olyan fokú testképzavarom van kiskorom óta, amit azóta sem sikerült rendezni magamban. És nem is igyekszem már.
Abban teljesen egyetértek, hogy fiatalként nem lehet semmi bajod, ha süt a nap vidámnak kell lenni, mert jó az idő, nekünk könnyű, meg az egészség is megvan. Egyik ismerősöm ezt a hozzáállást kapta orvosoktól a háromnegyed éve tartó komoly fájdalmaira, a k*rva öregasszonyok még korholták is a rendelő várójában, hogy mit keres itt egy fiatal...aztán amikor már kb. járni sem tudott, jött egy emberséges és normális doki, aki azonnal sürgősségi MRI-re küldte, ahol ki is derült, hogy milyen nagy a baj. Műtét, lábadozás, és egy keserű tapasztalattal több.
Az alacsonyság, törékenység nagyobb támadási felület, nem értem, miért akarnál az lenni. Furcsa. :)
A gyengeség is bosszantó az emberek számára, mert a saját gyengeségeik is előlopakodhatnak tőle, az ettől való félelemtől agresszívek lesznek. Pedig akár úgy is reagálhatnának, hogy "minden rendben, jól érzed magad? olyan szomorúnak/sápadtnak tűnsz. Gyere, igyunk meg egy kávét/teát/akármit." Engem inkább támadni szoktak vagy lesajnálni. Nincs szerencsém. :) Ja, és dögöljek meg, mert én fiatal vagyok, nekem kötelezően tele kell lennem energiával meg sok lehetőséggel, nekem mindent sokkal jobban kell bírnom, nekem nem jár annyi empátia.
PCOS nincs, és nem elviselhetetlenek a görcsök, de kínoznak. Engem a PMS vág taccsra, főleg a lelkemet. Néha már azt várom, hogy végre megjöjjön azt' fájjon, mert megkönnyebbülök lelkileg. Mint a vihar előtti fojtott idő, a barométer kiakad olyan magas a légnyomás, a páratartalom. És akkor leszakad az ég, és kiszakad belőlem a feszkó, megkönnyebbülök.
Nekem mindig is fontosabb volt a szellemem/lelkem mint a testem, aztán valahol mégsem. Gyakorlatilag 17 éve nem eszem csak minimálisat, hogy egy olyan testben élhessek, ami számomra elfogadható. Sosem voltam kövér, még molett sem, csak erősek a csontjaim és viszonylag magas vagyok. Ennek ellenére amióta az eszemet tudom, alacsony és törékeny akartam lenni, úgy éreztem, ez illene a lelki világomhoz.
Az ösztönvilágom viszont csökevényes (vagy pont ez jelentene egy magasabb szintet)? Nem vágyom gyerekre, házasságra, simán éheztetem magam, működöm két héten át 2 órás éjszakai alvásokkal, a szex is hébe-hóba jut eszembe...stb. Persze erre rá lehet vágni, hogy biztos bizonyos hormonjaim nincsenek rendben, de már kisbabaként sem ettem és aludtam, szóval kellőképpen a személyiségem része, és abszolút nem zavar.
...
Hányszor, de hányszor néztem végig, ahogy totál dilettánsokat ültetnek döntési pozícióba, és/vagy vezetői székbe. Aztán győzzük helyrehozni a károkat, amiket okoz, mert az alkalmatlanság grátiszban felelőtlenséggel és dölyfösséggel is párosul.
És tulajdonképpen csodálatra méltó, nem? Hogy léteznek emberek akkora önbizalommal, hogy lazán bevállalnak olyan helyzeteket, amelyekhez fingjuk sincsen.
A minap fogalmaztam meg, hogy a túlzott önbizalom vagy magabiztosság max. a környezetnek irritáló, míg a kishitűség és alacsony önértékelés az egyénnek árt elsősorban. Néha azt érzem, jobb lenne, ha én is inkább másoknak lennék idegesítő, mint magamat gyötörném. Aztán persze simán lehet, hogy bosszantó vagyok, de egészen biztosan nem a beképzeltségem miatt. :)
Ezek a menzeszes dolgok ismerősek. Annyi, hogy ezt az ezo-s "nőiség tagadása" dolgot részben elhiszem, ami magamat illeti. Ez egy női test, amelyben élek, tudomásul kell vennem, ha baja van, akkor dédelgetnem kell, mintha egy magányos kislány lenne. Így könnyebb szeretni, mintha azt gondolnám, ez én vagyok. Mást könnyebb szeretni, ha valaki rajtam kívül van, akkor muszáj, míg ha én lennék, akár meg is dögölhetek. Nospa, kellő kaja és folyadék, talán egy gyertya is meggyújt, nőies energiával való barátkozás. Tudom, nyálas... :) Meg is unom, ha jobban vagyok. Persze nem mindig megy ez ilyen természetesen.
Egyébként orvosilag sem kéne természetesnek lennie az ilyen mértékű fájdalomnak. Bár nekem is azt mondták, ez természetes. Hát azért kurvára nem. Nincs vmi pco-d vagy ilyesmi?
Néha aközött kell választani, hogy melyik a nagyobb árulás, a test vagy a szellem elárulása, sokan inkább a testüket árulják el, hogy önmaguk maradhassanak. (vagy azok, akiknek önmagukat vélik, de ez az ő döntésük, amit tiszteletben kell tartani... ha ők is tiszteletben tartanak másokat)
Nem tudom, ez a nőiesség dolog hogy' van, de emberek lépten nyomon ítélkeznek egymás fölött, kérdezés nélkül is. Főleg ezo körökben, ott aztán összeolvasnak-tanulnak mindenfélét, csak sok esetben az érzelmi intelligencia hiányzik hozzá, hogy a tudással(?) segíteni akarjanak és tudjanak, ne fölényeskedve kioktatni-lesajnálni.
Kitisztul a szervezet? Attól, hogy leszakad a nyálkahártya? Szerintem a pióca hatásosabb. :)) Piócásembertanépnek!
Ma megtapasztaltam, hogyan kerül följebb valaki a kapcsolatai által egy olyan területre, ahol így "nem tudva sokat" is többet tudok nála. Nem tőle irigylem, csak olyan igazságtalannak tűnik. Ahova eddig szakképzett munkaerőt kerestek. Na ezek a valakiknek a valakijei élnek itt vígan...
Pont két hónapja váltottam munkahelyet, az előzőben 10 évig raboskodtam, az utolsó 3 év pokol volt. És még így is durván szorongtam, mi lesz az új helyen, főleg a kollektívától tartottam, csupa nő közt. Általában engem kedvelnek az emberek, míg jobban meg nem ismernek. :) Külső szemmel nézve meglepően normális vagyok. Ha valakit kicsit közelebb engedek, jönnek a tágra nyílt szemek, hogy jééé, hát ezt nem is gondoltuk volna.
Alapvetően amúgy nincs gondom közösségekben, mert a felszínen mozgok, a magam dolgával törődöm, nem érdekelnek a pletykák se egyéb kavarások. Jólnevelt gyerek vagyok, csak tartsák tiszteletben a határaimat.
Nekem is vannak durva emlék-, és érzelembetöréseim. Egy szó vagy helyzet generálja, és képes vagyok szűkölő kisgyerekké válni egy pillanat alatt. Az az érdekes, hogy ez ciklikusan jön elő, sokáig semmi, aztán jön egy korszak, és naponta összeomlok. Gondolom ilyenkor amúgy is szarabbul vagyok, meg a hormonok is bekavarnak. Mert "hál' istennek" igazi pms bajnok vagyok, kb. ki tudnám magam nyírni, annyira taccsra vág lelkileg. Alapból szívből gyűlölöm ezt az egész szart, undorodom magamtól, és még lelkileg is kinyír. És akkor nekiállt egyszer nekem magyarázni valami ostobenkó p*csa, hogy azért görcsöl a hasam ilyenkor, mert tagadom a nőiességem, meg próbáljam úgy felfogni, hogy milyen szuper, hogy kitisztul a szervezetem és ez azt jelenti, hogy normálisan működöm. Gondolom ezen analógia mentén annak is örülni kéne, ha egy vírus vagy gyomorrontásból kifolyólag összef*som magam az utcán, mert milyen kis ügyes a testem, hogy kilöki a nem odavalót...
Munkahelyen milyen megszokni az embereket? Én már inkább úgy vagyok vele, hogy nem is akarok igazán beilleszkedni. Egy alap munkakapcsolat legyen, de nem fogok senkinek se nyalizni, érdeklődést színlelni ott, ahol az nincs.
Igen, zajok, nálam bizonyos mondatok, helyzetek érzelmi lenyomatai, mintha tüzes vassal sütögetnének. Ha tudatosodik, akkor szerencsém van, de néha sokáig tart átdolgozni. Neked voltak ilyen tapasztalataid, vagy inkább csak a túlterheltség, a sok inger? (ez is ismerős, bár néha nyugodtabban tudok egyedül lenni egy olyan nyüzsgő közegben, amelyben idegenek vannak, mint ismerősök között. A sok ember, inger hol idegesítő, hol természetes, el lehet merülni benne. Ha idegenekről van szó pl. az utcán, egy plázában, tudom, hogy békén fognak hagyni, nem akarnak ítélkezni általában, jobban tudni, kimondva vagy kimondatlanul, hogyan kéne élnem az életem. De ha mégis, nem kell velük sokat egy légtérben tartózkodni.)
Fogós kérdés...Nekem sincs túl sok patronom, alapvetően gyorsan merülök, az idegrendszerem is sérülékeny, értsd alatta hogy gyorsan elfáradok emberek között, rettentően zavarnak a zajok, olyanok is, amiket más meg sem hall (túlhalló vagyok). Ez azt jelenti, hogy a társamon kívül senkivel nem tudok eltölteni jószívvel egy napnál többet, a legjobb barátommal sem. Ő ezt tudja, és figyelembe is veszi, megértette, hogy ez nem ellene szól.
Talán az lehet a "titok", hogy az évek során megtanultuk egymást kezelni és tolerálni, így tudjuk, mikor kell a másikat békén hagyni, és meddig lehet terhelni. Valahogy meg kell tartani az egyensúlyt, nem vámpírkodhatunk egymáson, hiszen mindenkinek megvan a maga baja. A szép ebben, hogy mi felnőttünk közben, más volt 15 évesen, és más most, 20 évvel később is.
Én plusz pontnak látom, hogy a faterjaink testvérek, hasonlóan elb*szott jellemmel, így még a családban elszenvedett sérelmeink is hasonlóak, vagy legalábbis közös tőről fakadnak. Az biztos, hogy rugalmasnak kell lenni, és elfogadni egymás döntéseit, még akkor is, amikor kristálytisztán látod, hogy a másik hülyeségre készül.
"nagyon sok empátiát, elfogadást, türelmet igényel, néha fárasztó és túl is nőhet az emberen" Igen, ez nagy lecke nekem is. Rugalmasnak, empatikusnak lenni. Bizonyos szempontból nagyon is megy, szinte együtt meg tudok halni valakivel, vagy éppen én megyek oda egyedül, hogy segíthetek-e, máskor meg nagyon nehéz, amikor mások egyenletesen hoznak egy standard empátiát, nekem nem megy. Lehet ez egy kimerültség, ki tudja. Nem maradt több patronnyi ellőhető empátia aznapra. Nálad ez hogy' alakult ki?
Nálam a naplóírás terápiás jelleggel folyt, bár nem is igen nevezhető naplónak, mert az érzéseimet kapartam le, úgy, ahogy jött cenzúrázatlanul. Ordítás, tombolás, őrület helyett, mást megkímélve, hátha kijön és megkönnyebbülök. Na, ez az a műfaj, amit nem olvasgat az ember szívesen vissza, meg is semmisítettem őket.
Szerencsém van, mert van egy 20 éves barátságom, ahol az illető unokatestvérem is. 14 évesen "találtunk" egymásra, és nagyon megnyugtató, hogy van nekem. Volt egy pár hónapos időszak, amikor nem kommunikáltunk, összeomlottam, úgy éreztem, a másik felem vesztettem el. Nem mindig könnyű fönntartani egy ilyen szoros barátságot, nagyon sok empátiát, elfogadást, türelmet igényel, néha fárasztó és túl is nőhet az emberen. De tőle és a társamtól megkapom azt, hogy elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, szeretnek és érték számukra a létezésem. A puszta létem, csupaszon, különösebb hozzáadott érték nélkül. Nem várnak el semmit, hogyan viselkedjek, milyen legyek. A szüleimnél sosem éreztem ezt, akkor "szerettek" ha megfeleltem a sztenderdjeiknek. Ezen kívül pont nem foglalkoztak vele, valóban milyen is a személyiségem, pedig merőben eltért az övékétől. Elkezdődött az idomítás, tekintélyelvű nevelés (gyereknek hallgass a neve), amiben a jó öreg, poroszos, iskolarendszer is segítségükre volt. Így sodródtam a középszer felé letört szárnyakkal és sosem létező valódi ős-önbizalommal és bizalommal. És milyen sokan vagyunk így a korosztályomból...
Szerintem az zavarja őket kívülről, hogy nincs körülöttem mozgás, barátok, pasik, és ezzel nem tudnak nagyon mit kezdeni. Ez olyan alap - nekem -, hogy egyedül, persze, hogy egyedül, hogyan máshogy? De ez csak nekem magától értetődő.
Valahogy belém égett, amikor múlt évben nyaralni voltam, és a vízpart közelében sétáltam át faluból a városba, és egy kissé túlsúlyos család jött szembe fürdőruhában, savanyú képpel. Persze lehet, hogy csak elfáradtak a döglésben, ki tudja, de nem cseréltem volna a nővel, aki kifelé tekintett a "képből".
Szerencsére az én anyám ilyen sosem lesz. Mintha teljesen érdektelen lenne az életem iránt, és ez ennek a pozitív oldala. Nem kérdez szinte semmit, elmondja, vele mi van, azt annyi. Amikor meglátogatom vagy beszélek vele, még ma is néha olyan érzésem van, mintha nem is léteznék igazán számára. De ő asszem másokhoz is így viszonyul. Azért jobb ez, mert konstuktív módon úgysem tudna beleszólni az életembe. Van egy felületes jó kapcsolat, ennyi elég. Meg van pár gyerekkori emlék, ami azért mégiscsak jó volt. Nem "tagadhatom meg" az anyámat. Most itt tartok, ilyen gondolataim vannak vele kapcsolatban.
Végülis a szülő az, aki születésétől (vagy engem majdnem onnan) tud a gyereke létezéséről, már akkor tud róla, amikor a gyerek ezt még fel sem fogja. Lehet, hogy ettől is olyan erős a szülő-gyerek kapcsolat, vagy bármilyen más kapcsolat, hogy már azt is tudta, mit mondtál 5 évesen, vagy a régi, tartós barátságban (ami nekem nincs) tudja a barátod, hogy már 10-20-30 éve mi történt veled, és ha emlékezik rád csak egy pár ember, akkor olyan, mintha azzal igazolná a létezésedet. A naplóírás is hasonló. Lám, x évben így írtam, és ha írtam, akkor léteztem. Talán őrülten hangzik. Munkahelyen nézem egy nap közepén, mennyit dolgoztam, mert mintha csak akkor hinném el, ha bizonyítható nyoma marad annak, amit én csináltam. Nyaralás képeit nézem, és azt gondolom, így inkább létezem, és jobb újra átélni, mintha egy fotó sem készül. Bár az is felszabadító tud lenni. Csak benne lenni a térben, ahol vagyok, és nem feltétlen rögzíteni görcsösen a pillanatot. Pl. az esős idő jó tanítómester. Amikor egy idegen városban senki sincs szinte az utcán, nem is lehetne igazán fotózni, mégis mintha be lennék avatva egy titokba, amit nem lehet visszaadni.
Már miért ne lehetne egyedül elutazni? Én pont hogy nagyra becsülöm azokat az embereket, akik képesek magukban is elmenni programokra vagy kirándulni. Mitől lenne értékesebb, ha húzgálsz magaddal valakit?
Nekem mondjuk olyan faszik és barátok voltak az életemben, akikkel sokat jöttünk-mentünk, volt hogy pályaudvarokon vagy parkokban csövezve, de nem gondolom, hogy ettől több lennék.
Arról nem is beszélve, hány párocskát vagy családot látok, akik kelletlenül vagy éppen egymást b*sztatva kirándulnak, és pipálják ki a látnivalókat csak azért, hogy később elmondhassák, na itt is voltunk.
Rólam már leszálltak az értetlenkedők, de volt nagyjelent anyámmal, aki magából kikelve ecsetelte, hogy mekkora egy önző dög vagyok, hogy nem szülök gyereket. Mert ez nem csak az én és a társam ügye, hanem az övé is, mert őneki így nem lesz unokája, és én bele sem gondolok, micsoda fájdalmat okozok neki (!). Hozzáteszem, van neki kettő kisunokácska a tesómtól, de hát akkor még jól jöttem, hogy levezesse rajtam az elb*szott élete miatti dühét. Ezek pár éve megszűntek, szopkodja szépen mindenki csöndben a saját életét, ki milyen virágot szakított, olyat szagol.