Keresés

Ferenc József a prágai szoborról két gipszmintát készíttetett, ezek közül az egyiket az Erdélyi Múzeumnak ajándékozta. A XX. sz. elején Kolozsvárott gyűjtést indítottak a gipszminta alapján készítendő bronz szobor felállítására. A másolat Róna József budapesti öntödéjében készült el, és 1904. szept. 28-án leplezték le az Arany János téren (utóbb Szent György, majd Gheorghe Sion, Béke, jelenleg Lucian Blaga tér). 1960-ban, a Diákművelődési Ház építésekor a szobrot átköltöztették jelenlegi helyére, a Farkas utcai református templom elé.

Ismeretlen futballhuligánok összefirkálták a Farkas utcai Szt. György-szobor talapzatát

A Farkas utcai Szent György-szobor talapzatára, valamint a környező épületek falára festettek ismeretlen tettesek horogkereszteket Kolozsvárott. A Farkas utcai református templom gondnoka szerint feltehetően ittas fiatalok űztek rosszízű tréfát. A horogkeresztek alá a kolozsvári CFR futballcsapat szurkolótábora fanatikusainak nevét is odafestették. Ám a szurkolók vezetője, valamint a klub elnöke is elhatárolódott a vandalizmustól.

Horogkeresztet festettek a kolozsvári Farkas (Kogălniceanu) utcai templom előtt álló Szent György-szobor talapzatára és a környező épületek falaira. Egyelőre nem tudni, kik rajzolták fel a talapzatra a méretes náci jelképet, bár az ábra alatt „aláírás” is szerepel: UCG. „Pénteken este még nem volt összefestve a szobor, szombaton reggel vettük észre a szégyenletes művet” – mondta el a Krónikának Nagyi Ferenc, a református templom gondnoka. A gondnok a ballagásokkal hozta összefüggésbe a horogkereszt felfestését, véleménye szerint az évzáró bulikról hazatérő ittas fiatalok lehetnek a tettesek. „Ez elég szomorú, az elkövetők talán azzal sincsenek tisztában, milyen üzenetet hordoz a horogkereszt” – tette hozzá.

A rendőrség szombaton szállt ki a helyszínre, néhány rendőr délutánig megfigyelés alá helyezte a környéket, de a tettesek nem jöttek vissza. „Ez nem az első eset, korábban a zenekonzervatórium két diákját csíptük el, hogy a templom falára mázolnak, de annak a rendőrségi vizsgálatnak sem lett eredménye” – mondta Nagyi Ferenc.

A Szent György-szobor talapzatán kívül a református parókia és a református kollégium falára is horogkereszt került, bár kisebb méretben. Az ábrák alatt itt is szerepel az UCG rövidítés, ám az egyik jel alá a teljes nevet is kiírták: Ultras Comando Gruia. A megnevezés a kolozsvári CFR futballklub szurkolótáborának fanatikusait, a szurkolók „kemény magját” fedi.

Iuliu Muresan, a CFR-Ecomax futballklub elnöke lapunk megkeresésére kifejtette: kizárt, hogy szurkolóik festették volna fel a náci jelképeket a talapzatra, illetve az épületekre. Feltételezése szerint valakik csak felhasználták a „kemény mag” nevét a szurkolók befeketítésére. Tagadja az érintettséget Calin Bodea is, a futballklub szurkolótáborának vezetője. „Kétlem, hogy szurkolóinknak köze lenne az esethez – mondta. – Korábban is megtörtént, hogy a mi nevünkben ismeretlen személyek ilyesmiket festettek az épületek falára.”

A magyar intézmények falára korábban is festettek horogkeresztet Kolozsváron. Idén májusban az evangélikus templom falára festettek hasonló ábrát; a püspökség jelentette az esetet a rendőrségnek, de a tetteseket máig nem kerítették kézre.

Prokopp Mária:

"Márton és György kolozsvári szobrász testvérek 628 éves Sárkányölõ Szent György-szobra az ember apoteózisa! Az öntudatos, fegyelmezett, művelt ember dicsõítése, aki nagy szellemi koncentrációval, halálmegvetõ bátorsággal megsokszorozza fizikai erejét, és legyõzi a sokszoros túlerõt. A hatalmas, kígyótestű, denevérszárnyú, emberevõ sárkány már éppen a bátor harci ménen vágtató lovag lábfejébe akar harapni, farkát már a ló mellsõ lábára tekerte, amikor a Vitéz megállítja lovát, magasra emeli jobbjában lándzsáját, és biztosan célozva a sárkány torkába döfi. Nem csatázik vele, hanem egy perc alatt megöli. E tett végérvényességét hangsúlyozza a kompozíció a függõleges tengelyében: a hosszú lándzsa, amelyet meghosszabbít és ezáltal kiemel a hõs magasra nyújtott, energiával teli, lándzsavetõ jobbja. Ez a jobb kar kapcsolja össze a lándzsát az azt irányító Vitéz – ugyancsak – függõleges alakjával: az értelemtõl, szellemtõl, megfeszített akarattól sugárzó arcával, a vértbe öltözött, a léleknek engedelmeskedõ testtel és a halálos döfés erejét tovább fokozó, a kengyelben szinte felálló, a függõleges irányt erõsítõ, megfeszített lábszárral. A jelenet bal szélén a ló klasszikus szépségű, ugyancsak izgalomtól feszülõ feje és mellsõ lábszárai is a gyõztes csapás függõleges irányát hangsúlyozzák. Ezt erõsítette a jelenetet egykor balról lezáró királylány kis alakja, amelyet, feltehetõen a 16. században, az 1562. évi javításkor, de legkésõbb 1663-ban távolítottak el a bal oldalon kiemelkedõ szikláról, amikor a szobrot kútszoborrá alakították át. A szökõkút sárkányfejes vízköpõjét helyezték itt el, hasonlóan Lippay György prímás híres pozsonyi kertjének 17. századi Szent György-kútszobrához, ahol háromfejű sárkány köpi a szökõkút vizét, s amely ma is Pozsonyban áll, a 18. századi prímási palota udvarán. A Kolozsvári testvérek szobra tehát nemcsak az emberi virtus csodákra képes teljesítményét hirdeti, hanem megjelöli a küzdés célját is, a gótika lovagi eszményének megfelelõen, ahol a nõ, a királylány a szellemi értékeket képviseli, az ember célját jelentõ dantei Paradisót, ahová csak Beatrice vezetésével lehet eljutni.

Szent György lovag pompás sziklás tájban lovagol, amelyet növények, facsoportok élénkítenek, s kígyók népesítenek be. Ez a táj az Isten teremtette szép világot jelképezi, ahol teret kapott a gonosz is. A sárkány nem más, mint Lucifer, a fõördög, aki egykor Isten fényének hordozója volt, de fellázadt Isten ellen. A Teremtõ nem semmisítette meg gonosz teremtményét, de száműzte az örök boldogságból az örök szenvedésbe. Megengedte, hogy körüljárjon a világban, keresve, hogy kit nyeljen el (Szt. Péter I. levele, 5, 8). Ezt jeleníti meg szobrunkon a tájban kúszó, a Szent Györgyre támadó óriási fenevad."

Prokopp véleményével szemben felvethető, hogy a közismert, ősi keleti eredetű Szt. László-mondában is ott van a lány a lovagkirály oldalán, amikor László a kunnal viaskodik, így nem lehetetlen, hogy itt nem is annyira keresztényi eszményképről, mint inkább egy "pogány" magyar hagyomány megjelenítéséről van szó.

"A szobor bronzból készült, nagy technikai tudást igénylõ viaszvesztéses eljárással, amelyet az aranyozás tett még fénylõbbé, ragyogóbbá. Így sokkal nagyobb hatást gyakorolt az emberekre, mint ma. Az elõtte elhaladót megállásra, gondolkodásra késztette.

A szobor eredeti felállítását nem ismerjük. De kétségtelen, hogy volt építészeti talapzata, és talán építészeti környezete is, amely méltóképpen keretezte, kiemelte a szuggesztív erejű remekművet. Nagy mérete és dinamikus, térbeli kompozíciója alapján valószínű, hogy szabadon állt, nem templomi oltáron, mint Szepesszombaton vagy Pozsonyszentgyörgyön, ahol a Sárkányölõ Szent György-szobor a fõoltár szekrényében kapott helyet, a kolozsvári mesterek művénél lényegesen késõbben, a 16. század elején. Marosi Ernõ, aki legutóbb foglalkozott a kolozsvári Márton és György mesterek Szent György-szobrával akadémiai székfoglalójában, ovális alaprajzú gótikus kápolnát tart valószínűnek a szobor körül, amelynek alaprajza a szobor ovális talapzatát követhette.

A szobor elsõ említése 1541-bõl maradt fenn, Václav Hajek cseh krónikájában. Ekkor Prágában van, a Mihulka-torony közelében mint kútszobor. A nagy tűzvészben, a toronyból lezuhanó gerenda letörte a lovas karját a lándzsával. Hogy mikor és hogyan került Prágába, azt nem tudjuk.

A 14. században Itálián kívül igen kevés műnek ismerjük név szerint az alkotóját. Így nagy jelentõségű, hogy a Kolozsvári testvérek neve ott szerepelt az 1749-ben elveszett pajzson, amelyet Szent György a baljában tartott. A pajzs faliratát többen lejegyezték, így a jezsuita B. Balbín 1677-ben: »A.D. MCCCLXXIII HOC OPUS IMAGINIS S. GEORGII PER MARTINUM ET GEORGIUM DE CLUSSENBERCH CONFLATUM EST.« Magyarul: »Ezt a művet, Szent György képmását az Úr 1373. esztendejében a kolozsvári Márton és György készítette.« A confluo ige azt is kifejezi, hogy összeolvasztással készítették.

Márton és György kolozsvári szobrászokról más felirat is fennmaradt, amelyet Miskolczy István jegyzett fel 1609-ben Váradon. A székesegyház elõtt, az álló királyszobrok egyikének pajzsán a felirat arról tudósít, hogy Nagy Lajos király idejében, Futaki Demeter nagyváradi püspök (1345–72) megrendelésére készítették e szobrokat Márton és György, a kolozsvári Miklós festõ fiai. E szobrok tehát, amelyek Szent István királyt ábrázolták, és a két oldalán Szent Lászlót és Szent Imrét, a Szent György elõtt készültek, mivel Futaki püspök 1372-ben meghalt. Szent László lovas szobrán a felirat megjelöli a pontos évet, 1390-et, valamint Zsigmond király nevét és a szobrászokat, a kolozsvári (de Colosvar) Márton és György magistert.

A három felirat a testvérpár harminc éven át tartó bronzöntõ munkásságáról tudósít. Műhelyük ezalatt Váradon volt, de kolozsváriaknak nevezték magukat. A fiatalkori műveken fontosnak tartották az apa megjelölését, ami arra utal, hogy neves festõ volt.

Míg a váradi királyszobrok felirata megjelöli a megrendelõ személyét, addig a Szent György-szobor pajzsának feliratán ez nem szerepel. Feltételezzük, hogy a talapzaton volt olvasható, amelyet többször is változtattak.

Sorra alakulnak a Szent György-lovagrendek, így Angliában 1330-ban, Magyarországon 1326-ban I. Anjou Károly királyunk alapítja. Feladata a foglyok kiváltása, a szegények gondozása, a király és a haza védelme. Jelvénye fehér mezőben piros kereszt. Ez ékesíthette Márton és György kolozsvári szobrászok Szent György lovagjának pajzsát is, amelyet 1748-ig a baljában tartott, majd elveszett. Nagy Lajos királyunk a budai várban, a mai Dísztéren Szent György-templomot építtet, amelynek pompás kapuzatán a Szent György-ábrázolást a 16. században még a törökök is tiszteletben tartották. A 17. században pusztult el. A Zsigmond királyunk által 1408-ban alapított lovagrend nem véletlenül kapta a Sárkányrend nevet. Védőszentje Szent György volt. Az alapítólevélben olvassuk: „az úrnak dicsőséges harcosa, Szent György vértanú magát Istennek ajánlva a rátörő sárkányt megtámadta, és lándzsájával az életét vette ... A Sárkányrend az álnok ellenség, az ősi sárkány követőinek ... az egy igaz hit, Krisztus keresztje és országának veszedelmére törők kipusztítására alakult."

Mindeközben sokáig senki sem tudta, hol, mikor, ki készítette a szobrot.

A rejtélyt 1667-ben Bohuslav Balbín, neves jezsuita történész és cseh hazafi kezdte feloldani. Elolvasta a szent balkezében lévő – azóta, Mária Terézia alatt eltűnt – pajzsról a feliratot: „Szent Györgynek ezt a szobrát 1373-ban készítette a Clussenberchbe való Márton és György”. A titokzatos város megtalálásához 200 év kellett. Csak 1879-ben ismerte fel Wenrich Vilmos erdélyi szász tudós a Clussenberch–Clausenburg azonosságot, így nyilvánvalóvá vált, hogy a Sárkányölő Erdélyből került Prágába.

Még hátra van a legnehezebb kérdés: mikor és hogyan?

A cseh–magyar kapcsolatok az 1350-es, 60-as években néha ellenségesek voltak, sőt Nagy Lajos még 1371-ben is küldött hadat Morvaországba. Enyhülés 1372-ben kezdődött, amikor IV. Károly cseh király és német-római császár négyéves Zsigmond fia számára megkérte Nagy Lajos királyunk egyéves Mária lányának a kezét. A házasságról egyezséget kötött a két uralkodó 1373-ban. Ne feledjük, hogy ez az év a Szent György-szobor megalkotásának ideje! A nász 1385-ben jött létre, miután Mária kevéssel előtte, megbízott útján – per procura – házasságot kötött Orleáni Lajossal. Zsigmond azonban haddal jött Magyarországra, hogy érvényesítse a már 13 éve elhatározott házasságra vonatkozó jogait, és augusztusban Budán nőül vette Máriát, a magyarok akkor már három éve uralkodó királynőjét. Bonyodalmak után Zsigmond 1387-ben kerül trónra, s 1388-tól lett Buda lakója.

Talán ebben az 1373-tól 1388-ig terjedő időben – lehet, hogy Mária 1395-ös halála, illetve nagyváradi temetése után – került a Sárkányölő Prágába. Nem tudunk róla, hogy Nagyváradon vagy Budán felállították volna a szobrot, elképzelhető, hogy rendelésre, ajándék gyanánt egyenesen Prágának szánták.

1609-ig több kortárs szerző, pl. Bonfini, de utoljára és legpontosabban Miskolczy István zempléni követ tudósított arról, hogy a nagyváradi vártemplom előtt négy életnagyságú bronzszobor áll: Szent István, Szent Imre, Szent László álló-gyalogos szobra, továbbá Szent László lovasszobra. A műveken – a középkorban szokatlan módon – egyéb információk mellett feltüntették az alkotók nevét és a keletkezés évszámát.

Ezek szerint a három gyalogos szobrot 1370-ben Kolozsvári Márton és György, Miklós festő fiai készítették, míg Szent László lovasszobrát 1390-ben már Kolozsvári Márton és György „mesterek” alkották.

A szobrok 1598-ban felkeltették a Prágában székelő nagy műgyűjtő Rudolf császár kíváncsiságát, és azt gondolván, hogy a lovasszobor Corvin Mátyást ábrázolja, meg akarta azt szeretetni öccsével, Mátyás főherceggel. Ő válaszlevelében felvilágosította a tévedésről, s közölte még, hogy a váradiak különben sem adnak egy szobrot sem, mert az a hiedelem járja, hogy a szobrok megvédik a várost a töröktől.

Sajnos a legenda 1660-ban szertefoszlott, amikor Ali pasa elfoglalta a várost, a gyaur királyok szobraiból pedig a közhit szerint ágyút öntetett. Emléküket szöveges leírásokon kívül az 1630 körül készült, ismert Georgius Hufnagel-féle vedutasorozat Nagyvárad-metszete őrzi, melyen egy borsónyi ábrácska mutatja a lovon egyenes derékkal ülő, jobbjával bárdot tartó Szent Lászlót.

Czakó Elemér

Kolozsvári Márton és György művészete

In: Művészet IV (1905/6), 371—383. o.

Az idén huszonöt éve annak, hogy a prágai Hradsinon álló Szent György-szobrot lefoglaltuk a magyar művészettörténet számára. Csodálatos véletlen folytán felismertük benne régi nemzeti kultúránk egyik elroncsolódott koronájának messze idegenbe vetődött ékkövét. A hatodfélszáz éves bronzlovast egyszeribe visszaillesztettük szépen Kolozsvári Márton és György Nagy Lajos-korabeli művészeink szoboralkotó tevékenysége körébe, ama hírneves nagyváradi szobor-sorozat közé, melyből — sajnos! — ránk már nem maradt egyéb, mint néhány grafikus vázlat és az ódák, meg krónikák áradozó dicséretei.

Amiről tudtuk, hogy voltak, nyom se igen maradt fenn, amit meg látni lehetett Prágában, arról csak 500 év múlva derült ki, hogy a miénk. Természetesen nem késtünk szívünkbe fogadni ezt a megmaradt egyetlen emléket. Három példányban is levétettük bronzmásolatát, egyik a budai halászbástyát díszíti, a másik Kolozsvárott, a művészek szülőhazájában van felállítva, a harmadik pedig a budapesti szobrász mesteriskola kertjében kerül elhelyezésre, most önti Róna. Ezeken kívül gipszből három múzeum őrzi az országban. Szemünk előtt van hát a legméltóbb helyeken a múlt e dicsőséges maradványa s bár művészeinek megismeréséhez vezető sovány irodalmi nyom is bővült újabban valamicskét, a szigorúan tudományos méltatás még mindig nem tudott behatolni e szobrász-művészet titkába.

Eddig két oldalról foglalkoztak legtöbbet Kolozsvári Márton- és Györgygyel, illetőleg alkotásaikkal: a külföldi művészettörténészek és a hazai archaeologusok. Egyikőjüknek a munkája sem vezetett kellő eredményre. Mindeniknél hiányzott valami a kiindulásnál, vagy a helyes nézőpont vagy a megfelelő módszer. Az idegen szakírók (csaknem kizárólag németek), elégséges tárgyi ismeret nélkül, ingadozó ítéletet mondhattak csupán. Meg aztán önkéntelenül is a német szobrászat eseményei lebegtek szemök előtt s az ítélet megfogalmazásakor nem bírták hová elhelyezni e magános jelenséget. Hazai tudósaink pedig egyoldalú módszerrel csoportosították azt, amit megtudniuk sikerült.

Egy rövid szemle elég, hogy erről meggyőződést szerezzünk. Kugler azt mondja pl. a Kolozsváriakról, hogy az arcnál még típusból indulnak ki, de megvan bennök a naturalizmusra való törekvés. A homlokon redőket alkalmaznak az erőkifejtés jelzésére. Az öltözet részletező. S a ló bár nehézkes, de életteli formájú.

Közel álló ehhez Schnaase véleménye. A Szent György szobrában ő már olyan naturalizmust lát, mely levetkőzte azt az architektonikus merevséget, aminőt például a bambergi dóm Szent István-szobrán látunk, sőt amely még a tizenötödik század olasz lovagszobrain is észrevehető. Ugyancsak ő mondja : "Die Ausführung bezweckt die höchste Lebendigkeit und zugleich eine recht naturalistische Ausführlichkeit".

Wilhelm Bode homlokegyenest ellenkezőleg azt állítja, hogy naturalisztikus felfogás és kivitelben Szent György nem mérkőzhetik az itáliai quattrocento hasonló alkotásaival, sőt még a bambergi lovasszobornak is mögötte áll e tekintetben. A prágai szobor becse és különös érdeke inkább a ló és lovag stilizált kidolgozásában, heraldikai fölfogásában és ennek megfelelőleg minden részlet hozzá alkalmazásában rejlik — szerinte. S mindezekből azt gyanítja, hogy készítői a kornak ötvösművészei közül kerültek ki.

Grueber óvatosságában magát a művet nem meri elhelyezni sehová, miután az Alpesekentul ily középkori ércművet teljes alakban nem ismer. Minden stilisztikai alap nélkül arra gondol, hogy a Kolozsváriak művészete rokonságban van az északi Németországból származó domborművűkkel, miután az ércöntés a tizennegyedik században Kölnben és Lübeckben virágzott. Mellőzve sok más írót, csak még a leg-hivatottabbak egyikét hallgassuk meg. Joseph Neuwirth — a prágai egyetem művészettörténeti tanára — a következőképen nyilatkozik: "A ló mozdulata meglepően élénk, idomai a valóság beható tanulmányozását árulják el; a sárkányölő lovas tartása kissé elfogult". Más helyen ismét: "Szent György mozdulata energikusabb lehetne, mindazonáltal a mű sok természeti tanulmányozásról tanúskodik".

Ezek szerint a Kolozsváriak művészetében egyik naturalizmust lát, a másik stilizáltságot. Ki a valóság megfigyelését, ki pedig a merev heraldikus felfogást véli felismerni. Egy az ötvösséghez csatolja, más az északnémet rézöntőkre gondol, a harmadik pedig akkora szobrászművészeknek tartja, akik levetvén az architektonikus merevséget, felülmúlják az őt megelőző német és olasz szoborműveket.

Szóval, ennyi ellentmondásból is láthatjuk, hogy külföldi ember még eddig nem alkotott szilárdan felépített véleményt és pedig azon egyszerű oknál fogva nem, mert nem értette meg e speciális talajból különös körülmények között kinőtt alkotást. Mindig is egyoldalú álláspont marad, ha a magyar kéz alkotta Szent György-szobornak megismerésére más szobrokra kigondolt meghatározásokkal akarnak vezetni. Arról szó sem lehet, hogy Márton és György művészetét egy kalap alá vegyük minden más vele egykorú kőfaragó, ötvös vagy rézöntő alkotásával. Nagyon természetesen, ha a középkor bronz-szobrászati emlékekben szegény, akkor nincs mihez hasonlítani e művet, és akik a német, az olasz, vagy francia másnemű szobrászati alkotásokra magyarázatot állapítottak meg, ugyanazon motívumokkal nem képesek a nagyváradi öntő-műhelyben a világtól elzárt művészi elmék termékét kellő világításba helyezni.

S így vagyunk ezzel idehaza is. Az a kényelmes csatlakozás valamelyik külföldi véleményéhez, de sőt még a nagy szorgalommal összehordott, tárgyi ismeretekre vonatkozó anyag sem viszi előbbre a kérdést megfelelő feldolgozás nélkül.

Különben is a régi művészeti alkotások tudományos vizsgálása nálunk még mindig többnyire a leltározó archaeologia védőszárnya alatt folyik. Olyasféle jóllakott önelégültséggel, mintha a művészettörténeti tudományt nem is volna szükséges és lehetséges különb módszerrel mívelni. Pedig a művészeti tények nyers anyagának összehordása magában véve még nem elegendő a művészeti jelenségek lényegének, okainak és hatásainak felismeréséhez. Mint a legnagyobb rakás fa sem ér semmit, ha tüzet nem fog.

Azaz a művészettörténeti tudománynak nem lehet csupán az a célja, hogy a tudást láncra fűzze, hanem hogy az eddig ismert dolgok között új és mély kapcsolatokat vagy különbségeket állapítson meg. S ennél a pontnál megkell jegyezni azt, hogy a műalkotások valódi magyarázata, csupán a művészet iránti valódi eleven érzésből fakadhat. Eredeti átérzés nélkül a kutató csak górcsövi munkálatokat végez. Pedig a részlet sohasem önmagáért értékes, hanem legfeljebb csak annak a dokumentálására szolgálhat, hogy bebizonyítsa az összesség egységes és organikus voltát. Minthogy az általános meghatározások a részleteken nyugszanak, az általánosan át mindig szemünk elé kell tárulnia a különösség jeleinek is. A differenciáló természet az oka annak éppen, hogy a művészeti korok genetikus csoportosítása mindig új és új szempontok szerint történik, amint a megismerés mélyebbre halad.

így hát nem nyugodhatunk bele a magyar műemlékek legkiválóbbjának tisztán idegen álláspontról való megítélésébe, de épp oly kevéssé fog bennünket kielégíteni a Kolozsváriak művészetének inventárszerű tárgyalása. Mert bár semmilyen vizsgálódás adatai sem közönbösek, de bárminőé sem elégséges arra, hogy általa kiaknázottnak lehessen tekinteni valamely műalkotás egységes jelentőségét.

A Kolozsvári-kutatók közt a legnagyobb érdem kétségen kívül Wenrich Vilmosé. Ez a derék szász tudós fejtette meg 1870-ben, hogy Martinus et Georgius de Clussenberch azonos Martinus et Georgius de Colosvár-ral. Utána sokan tollúkra vették a művészeket, igazán érdemileg azonban csak Czobor Béla és Hampel József (Kárász Leó és Kövér Béla név alatt) foglalkoztak vele. Sok becses tárgyi észleletükre nem térve ki, csupán e kérdésben nyilvánított művészeti nézetüket kívánjuk leszögezni. Márton és György művét mindketten Bode után az ötvösművek rangjára becsülik. Meglehetős önkénynyel Czobor Szent László győri hermáját, Hampel pedig Nagy Lajos aacheni ajándékkincsei közül a nagy címerdarabokat is e mesterektől származóknak mondja. Világos, hogy itt az esetleges dátum-közelségre nagyobb súly van vetve, mint a művek stílusainak egyezésére.

A leíró archaeologiának más a módszere, mint a magyarázó művészettörténötnek. Az archaeologus mindenekelőtt az ikonográfia iránt érdeklődik. Legfontosabb előtte, hogy lóháton szokásos-e ábrázolni Szent Györgyöt vagy gyalog. És hogy azért lőn-e a lovagok védnökévé (equitum patronus), mert sokszor paripán ülve ábrázolták, vagy pedig, mert lovas katona volt a szent legenda hőse, azért ábrázolták lóháton. Ha meg gyalog fordul elő: a sárkány előtt áll-e, vagy pedig fejére rakja lábát? Továbbá legbecsesebb megfigyelésnek azt tartja, mikor az eredeti mű gondos megvizsgálása után észleltetik a szelelő nyílások nyoma. Más érdekes észlelete, hogy a hite szerint Prágában öntött szobornak tönkrement viaszmintájáról gipszmodell maradt Váradon (?); meg hogy sodronyszálakból (?) alakították az öntött szobor hajzatát, melyek az arc körül hengerded tekercsek formáját öltik s a koponyán mint hullámzó sodronyszalagok egymáshoz való forrasztás révén adják ki a fej domborulatát. Föltűnő előtte az, hogy az ifjú nyakig vértezetben van, a fején pedig hiányzik a sisak. E feltűnő ténynek azonban nem bírja megállapítani okát. Azt sem tudja azonban bizton, hogy a prágai szentnek volt-e szent fénye, vagy sem. Lehet, hogy volt, és levették. Ha volt, akkor vajjon hol állhatott az? stb.

Mindez azonban csak a külső körülményekre vonatkozik, amelyhez van még vagy száz további kérdése. És pedig olyan kérdése, mikre nehéz megfelelni, de ha megfeleltünk, sem leszünk okosabbak tőle. Sokkal egyszerűbben megy azonban nála a művészi ítélet kimondása. Elég az egyház hieratikus felfogására hivatkozni, az mindent eltakar. Nem az érzékek által közvetített hatásokból történik tehát a kiindulás e módszernél, hanem az elméleti stúdiumokon alapuló hideg mérlegelésből. Eltanult mértékegységek erőszakoltatnak fel az egyéni alkotásokra. S a műítélet címe alatt az értelem leltározó feladatot végez.

A művészet így a ró valós elme martaléka lesz, mely osztályzat alakjában fejezi ki a műértéket, mint az iskolai dolgozatoknál szokás. Az ítélet számtani alapot nyer, s a vonalvezetés, a mozdulat, az elrendezés, a cselekvény élénkségének erősebb vagy bágyadtabb volta stb. egyes, kettes vagy hármas kalkulusát a humanisztikus vagy egyházi szempont súly szerinti lemérése után állapítja meg. Az adagolás tovább is folytatódik, megtudandó, mennyiben van meg a művészi alkotásban a kor áhitata, naiv bája stb. Eme analitikus botorkálásnál aztán, ha elhatározza például valaki, hogy az egyházi szempont érvényesülése folytán a Szent Györgyben nem érvényesül az emberies felfogás, akkor a szoborban is az isten különös oltalma alatt álló vitézt látja ábrázolva. A küzdésből nem vesz észre semmit. Sőt még architektonikus megkötöttséget is vél felismerni a szabadon álló műben. Egyszerű ötvösmű az egész! A középkor megkötött szellemének szülötte! Ez a véleménye.

Próbáljunk menekedni egyszer az ilyen tanszerű erőszakoskodástól. Engedjük át magunkat a művészi jelenség egységes hatásának, mellőzzük az ikonográfiát, meg tárgyi csecsebecséket. Mindenek előtt pedig a középkor szellemét ne tekintsük valami kényelmes nagy zsebnek, amibe minden belefér. Annak épp úgy megvannak a maga szétágazásai és magános művészeti esetei, mint minden más kornak.

A keresztény egyház korlátozó hatásáról a művészetre nem szabad általános értelemben beszélni. Ennek nincs bebizonyítható alapja, valamint a humanizmus hatását nem emlegethetjük a XVI. század előtt. A mily hibás fogalom, hogy a renaissance alatt az antik újjáéledését kell értenünk, épp ilyen a hieratikus korlátra való hivatkozás. Korlátozás elvégre volt az ó-korban is, mint mindenütt, ahol a művészet a vallással kapcsolatba jutott.

S bár a keresztény művészet eredetileg az antik formák tőkéjéből élt, de az onnét kölcsönzött típusok és motívumok csakhamar átalakultak, gyarapodtak, felújíttattak. Szóval, addig tartott a termelés, míg megvolt a kellő számú eszköze a kifejezésnek.

Az eredmény, hogy a mi így keletkezett, noha az antikból indult ki, attól utóbb teljesen különbözik. Mint csudálatos esetét az emberi képzelet történetének, jegyezhetjük fel azt, amivel épp a kereszténység körében találkozunk, még a keleti kereszténységet is beleértve, de leginkább nyugaton; a keresztény népek alkotóképessége ugyanis, melylyel az új formák nagy és változatos sokaságát hozza létre, valóban kimeríthetetlen. Úgy a festészet és szobrászat, mint az építészet terén.

Hasonlítsuk össze a művészet régibb korszakával, azok sokkal konzervatívabbak. A nagy különbségből, mely mutatkozik, azt kell következtetnünk, hogy a keresztény vallás jobban kedvezett a szabad képzeletnek, s talán az új népekben is nagyobb termelőerejű képzelet lakozott. Ez az oka egyrészt annak, hogy Szent György szobra különbözik minden vele egykorú és őt megelőző alkotástól. A legfiatalabb keresztségű magyar néplélek sajátos jelleme érezhetően táplálta a Kolozsvári művész testvértpárt. Másrészt pedig a bronzanyag, melyet a középkorban rajtok kívül ilyen nagy szerepre ki sem alkalmazott, egyedül álló tüneménynyé avatják e művet. Ezzel természetesen nem az van mondva, hogy szobrászaink új feladatuk megoldásához önmagukból hoztak új formákat elő, pl. olyanokat, melyeknek a megelőző és más tartalmú művészethez semmi köze. Csupán az van kiemelve, hogy itt ritka egyéni művészettel van dolgunk, mely nem törekszik általános érvényűségre, hanem épp eredetiségénél fogva a különöset adja, differenciál. Nem az emlékezet szerint való utánzás alapján áll tehát, hanem a valóság megérzésével a természetességhez, az élethez közeledik.

Ha mint csupán művészeti jelenséget vesszük a Kolozsváriak szobrát szemügyre, eltekintve attól, hogy az Szent Györgyöt, Szent Mártont vagy Szent Mihályt ábrázolja-e, bámulva fogjuk észrevenni a cselekvésben való együttérzés kifejezését, az állapotszerűből kilépő drámaiságot. Természetesen a drámaiságot ethnologikus s nem színpadi értelemben véve.

Egy sziklás talajon végbemenő küzdelem tárul elénk. Ahhoz a pillanathoz érkeztünk, mikor a lovag a kemény és zord küzdőhelyen győzedelmeskedik az undok varangyos és bibircses szörnyetegen. A sárkány maga nem nagy tömeg, de éles karmai, fogazata s pikkelyes bőre alatt fonódó izmai sejtetik, hogy harci erővel teli ellenfél volt, s még most sem adja olcsón. A ló dübörgésétől ijedten futnak szét a gyíkok és kígyók. A lovag annyira megveti magát a kengyelvasba, hogy még a lábujja is belegörbed. Hátrakapja lova zabláját. Előrehajlított testének súlyával pedig ránehezedik lándzsájára, úgy döfi a sárkány torkába.

Jobb karja lankadtnak látszik, mert egy baleset utáni restauráláskor magasabbra forrasztotta a tudatlan kézműves, azért nem tűnik fel elég erélyesnek a döfő kéz. És hiányzik a pajzs is, aminek nekitámasztva gyökeret vert a karcsú lándzsa.

Annál érthetőbben tolmácsolja azonban a ló saját szerepét a küzdelemben. Határozottan részt vesz benne. Mintha erezné helyzetét és kötelességét. Prüszkölve fordítja a sárkány felé fejét. Mindenáron le akarja rázni a bal mellső lábára tapadó ellenfelet. Erei duzzadnak, ina feszül. Még egy ugrás kell csak, s agyontapodva, átdöfött torokkal fog elnyúlni a hideg kövön a vonagló bestia.

Minden ábrázolt élő lény cselekszik tehát e művészeti alkotáson, és a cselekvésnek minden részlete koncentráltan a küzdelemre vonatkozik. Más kérdés aztán az, hogy formai szempontból mennyiben hasonlítható össze a valósággal.

A valóság megfigyelésének s felhasználásának a művészetben végtelen skálája lehet. A test tömegének helyes arányától kezdve, a hihető mozdulatokon át egész a lelki jegyeket feltüntető arcképig emelkedhetik. Szóval a tipus határain belül is lehet természetszerűség. Szent György kétségen kívül nem a tetőpontját képezi az egyénítésnek, még látjuk benne a küzdést a forma és a gondolat közt, művészeink még nem merik vagy nem tudják felhasználni az összes kifejezésre szükséges eszközöket, de az őt megelőző műveket e tekintetben mégis messze túlszárnyalja. A bambergi dóm Szent Istvánja és társai egynézetű reprezentatív épületdíszek, melyek állapotszerűségökből nem lépnek ki. A Bargello lovasa még iparművészet, mint a középkorban elterjedt lovas aquamanulék is. Ezek ábrázolásait mind az emlékezet sugallta, megelégednék a jellegzetesebb nagy felületeknek jelzésével, az anatómiával nem törődnek, s nemegyszer ki is csavarják a formákat.

A Szent György pedig már formailag is igyekszik követni a valóságot, különösen tárgyi részleteiben. Az arc ugyan típus, mert az inger, mely izmait kimozdítja, nem egyéni. Arcának állandósult jegyeit nem a természet alkotta, hanem a művészet. Homlokráncai s szájszögletének mosolygós gödrei ugyanazon úton létrejött hagyományos formavilághoz tartoznak, mint a görög profil. Szóval, a lovagban van sok olyan, amit a Kolozsváriak a középkori művészeti nézlet leszűrődéséből vettek át, mert hisz korát ki sem tagadhatja meg. Sokkal több azonban az az újdonság, amit maguk adtak hozzá. Először is a szobor minden alakja anatómiai tanulmány gyümölcse. A ló él. A lovag kemény és merev öltözetén át is érezhetővé tudják tenni a húst. A nyurga ifjú lábszára duzzad az inaktól, hátának pikkelyei követik a lapocka és gerinc formáját. A páncélzat olyan, hogy bárki felöltheti, a lószerszámot használni lehetne, ha nem bronzból volna, a sarkantyú taraja forog, mint a valóságban. A csatok, a fűzések, pitykék, boglárok, mellvasak, keztyűk stb. mind létező eredetiről lettek mintázva.

Aztán a mozgás individualitása náluk jelentkezik először. Képesek az akció pillanatnyiságát a legteljesebb mértékben feltárni. Aminő funkcióra csak képes az emberi s állati test tagjaival együtt egy bizonyos cselekvéskor, az organikusan megvan náluk. Úgy, hogy az egyéniség értéke épp a koncentrált akcióban jut kifejezésre. Az együttérzés momentuma pedig félelmetes biztonsággal van visszaadva. A naturalisztikus és stilizált részletek keveredése mellett is megőrzi egységes, magába zárt jellegét.

Nem is jut e mű láttára eszünkbe a keresztény legenda hieratikus retortákon valláserkölcsi haszonra leszűrt eszméje. Mint jelenség, mint művészeti öncél, azt érezteti ki e szobor, hogy készítőikben nem a vallásos meggyőződés járt elöl, hanem az a vágy, hogy koruknak egy lovagját adják vissza az életeleven valószerűség szemmeltartásával.

A kompozicióbeli vezető szál is határozott. Tudjuk, hogy a szobrászat ősi jellege a statikai. Elannyira, hogy a görögöknél eredetileg nem egyéb, mint építészeti szerkezeti elem. A középkorban is az építészet adja a helyet a szobrászat számára, — meg az iparművészet. Mind a kettő saját törvényeihez való alkalmazkodásra készteti. A szobrász kénytelen lemondani az önálló gondolkozásról, figyelemmel kell lennie az építészeti tömegek és arányok iránt. Szóval, az építészeti hatás érezhetően befolyásolja már művének megfogamzásakor. Ugyanígy a művészi iparnál is megköti kezét az anyag és a gyakorlati célravalóság. A Szent György szobra azonban minden oldalról megtekinthetőnek van gondolva. Legalább érzésünk úgy dönt, ha előtte állunk, hogy meg kell kerülnünk. Nem elégszünk meg az egy oldalról való szemlélettel. Legteljesebb mértékben szabadon mozog a térben, ellentétben az összehúzódó, egynézetű, architektonikus szobrászattal.

Ez a szabadonálló jelleme éppen az, ami más vele egykorú alkotástól legfeltűnőbben elválasztja. Másodsorban pedig anyaga: az öntött bronz.

Az anyag passzivitásának majdnem akkora szerepe van a művészeti differenciálásnál, mint magának a művész aktivitásának. Ernst Grosse szerint ama művek, melyeket különböző művészek ugyanazon anyagból hoznak létre, egymáshoz sokkal rokonabbak, mint azok, melyeket egy művész különböző anyagból alkotott. Az anyag tehát a művészet "princípium individuationis"-a, s ezt már Lessing óta tudjuk, különösen Sempertől. Sokra is kell becsülnünk a Kolozsváriak művészetének megítélésénél e körülményt, mert ők a fa- és kőszobrok világában függetlenítik magukat a faragó szobrászat felfogásától, és bronzban képesek gondolkozni, amelynél a mintázó szobrászat érvényesül. A részletek összerakásával jön létre az egész. A szabad mozgás, az akció és a drámaiság ábrázolásánál pedig a művészi észre-vevést az anyag érzése szigorúan kiséri. Gazdag részleteinél s a törzstől távol szereplő végtagjainál fogva lehetetlen is volt más anyagból e művet kigondolni, mint éppen bronzból.

Természetesen az anyag nem lesz önmagától műtárgy, itt tehát döntő fontosságú azt megmagyarázni, hogy a formáló művészek milyen testi és lelki tulajdonságokkal bírtak. Sajnos a mi esetünkben, az adatok elégtelensége folytán, az alkotó egyénekhez nem tudunk férkőzni. Mindössze annyit jegyeztek fel róluk, hogy Márton és Györgynek apja szintén művészettel foglalkozott, festő vala. S ez csak arra enged következtetni, hogy művészetük hazai talajból csirádzott, s így meg kell elégednünk azzal, ha faji sajátságaink felkutatásával közvetve gyújtunk néhány világító sugárt művészetök megismeréséhez.

Az egykorú társadalom kulturális rugói nagy behatással vannak ama társadalom minden tagjának működésére. Nagy Lajos pompakedvelő udvara, az országos jólét mind kedveztek a Kolozsváriak művészetének. Legtöbbet nyújtott azonban számukra a magyar nemzeti eszme fellendülése. Az adta azt a feladatot számukra, hogy a nemzeti ideálnak, Szent Lászlónak és Szent István meg Szent Imre királyoknak szobrait megmintázhatták. Nagyvárad piacán álltak e művek, függetlenül minden építészettől, és tárgyuk olyan volt, hogy a művészek annak megoldásához nem fordulhattak mintáért sehová, így alkották meg önmagukból a kereszténység első világias és modern szabadon álló szobrát. A lovas Szent Lászlót méltán tekinthetjük Gattamelata előfutárjának. Hisz a nálánál tizenhét évvel fiatalabb Szent Györgyről is azt kell mondanunk, hogy óriási lépést jelent a keresztény művészet evolúciójában, pedig az még csak a Kolozsváriak ifjúkori munkáihoz tartozik, a feliraton még nem nevezik magukat mestereknek.

Szerencsétlenségünk, hogy az ódák, krónikák és szakértők szerint is legkiválóbb műveikből a török puskákat és ágyúkat öntetett, minélfogva a legszebb középkori alkotás létrehozóinak igazi nagyságát örökké csak sejteni fogjuk, de tudni nem. Az az egy látszik csak valószínűnek, hogy a bronzanyag és a magyar nemzeti eszme szolgált forrásául e művészlelkek virágzásra fakasztásánál.

Több lovagrendnek is a védőszentje, nemcsak a magyaré

Még mindig elég sok a félreértés ezzel a szoborral kapcsolatban, a honlapok pl. csak annyit tudnak biztosan, h Prágában őrzik, de azt már nem, hogy pontosan hol. Több helyen olvastam, hogy az eredeti a Vár udvarán áll, pedig tudtommal az csak másolat, az eredeti valóban a Várban, de a Szt. György-kolostorban található, és nem a Vitus-székesegyház tövében. De még erről is többen azt állítják, hogy nem eredeti, csak másolat. Gyakran hallani egyébként az idegenvezetőktől, hogy a szobrászok "románok" voltak.

Több közismert másolata van a szobornak, pl. a Halászbástya lépcsőinél, Kolozsvárott (ez utóbbiról is azt olvastam valahol, hogy maguk a Kolozsvári testvérek készítették...)

Azz 1373-ban született remekmű mindenesetre valóban az egyetemes gótika kimagasló értéke

Pusztai Dávid:

"Wright tehát a hamai követ létrehozó népet a hettitákkal azonosította, és ennek szellemében jelentette meg a témáról írott könyvét is 1884-ben. A mű azért is nagy feltűnést keltett, mert a hettiták államát »Empire«-nek, vagyis birodalomnak nevezte, amely megtisztelő címet az angol történészek igencsak szűkmarkúan mérték a történelmi államalakulatoknak: saját Brit Birodalmukon kívül legfeljebb csak Rómát, Nagy Károly birodalmát és a Német-római Birodalmat illették hasonló jelzővel, esetleg – bár nem szívesen – Napóleon hódításait. A címválasztással tehát Wright azt akarta sugalmazni a közönségnek, hogy nem egyszerűen egy új népet, hanem – Egyiptom és Asszíria mellett – egy eddig ismeretlen nagyhatalmat fedezett fel."

Igazat adok neked abban, hogy manapság széltében-hosszában alkalmazzák angolszász nyelvterületen az "empire"-t a legkülönfélébb politikai alakzatokra, amelyekről úgy gondolják, kellően nagyok és összetettek ahhoz (több ország/állam), hogy az említett minősítést kiérdemeljék. Nem tudom, 120 éve ez hogy volt. Talán Pusztai túloz, és a szerkesztők nem szúrták ki a tanulmányban az idézett részt (egyébként az ELTE Közép- és Kora Újkori Egyetemes Történeti Tanszéken folyik a redakció). Érdeklődéssel várjuk az esetleges hozzászólásokat a kérdésben.

----------------------

A Wright-kötet címével összefüggésben pedig érdemes rámutatni arra, hogy Engel esetében nyilvánvalóan ugyanez a szándék munkált: nem egyszerűen egy nép, hanem egy nagyhatalom történetének bemutatását tűzte ki célul.

Éppenséggel találhatsz "empire"-t bőségesen az angol szakirodalomban. Mongol Empire, Persian Empire, Akkadian Empire, Aztec Empire, Austro-Hungarian Empire ... vég nélkül.

Az én meglátásom szerint mindent "empire"-nek neveznek, amikor egy központi hatalom több nemzetre terjeszti ki a korlátlan  hatalmát.

Na de Szt. Istvánnak 1526-ig legfeljebb a szelleme kísértett...

Engel pedig nem szellemtörténész volt :)

Teljesen mindegy, az angolban mi volt benne.

2 dolgot vegyél figyelembe:

1. Szent István birodalma a címe. Nyilván nem a kiadó találta ki ezt a címet a szerző hozzájárulása nélkül.

2. A könyv nem 1038-ig, hanem 1526-ig tárgyalja Mo. történetét.

"Nézz már inkább utánna a történetnek - s ne írj már ilyen butaságokat!"

Konkrétan: szerinted milyen butaságot írtam? Vásáry egyik új tanulmányát idéztem, amelyben Kristónak a Belc lokalizációjára vonatkozó megállapítását helyesbíti. Ha esetleg nincs is igaza Vásárynak, maga az a tény, hogy Belcet közvetlenül a magyar Korona fennhatósága alá vonták, pontosabban a Magyar Királysághoz csatolták, jelzi, hogy a birodalomban Magyarországnak kiemelt és elsődleges szerepe volt  a Lengyel Királysággal szemben, s a két államot sem haderő, sem gazdaság dolgában, sem egyéb vonatkozásban nem lehet egy súlycsoportban kezelni.

Szó esik benne a nevezetes 1345. évi, Lackfi székely-szász ispán vezette hadjáratról, amelyről a topik elején említést tettem. A székelyek ekkor fogták el, majd a magas összegű váltságdíjat visszautasítva ekkor fejezték le a tatárok Atlamos nevű, a kán utáni legmagasabb rangú fejedelmét, a kán sógorát. Ezzel, mint Vásáry megjegyzi, "a magyar befolyási övezet keleten a Dnyeszter folyóig kitolódott".

Vásáry István

Nagy Lajos tatár hadjáratai

Studia Caroliensia 2006/3--4.

PDF

A Magyar Birodalom elnevezés létjogosultságához:

Engel Pál

Szent István birodalma -- A középkori Magyarország története

História--MTA Történettudományi Intézete, Bp., 2001 (História Könyvtár -- Monográfiák)

A kötet csakugyan a középkori Mo. történetét tárgyalja, 1526-ig foglalkozik a Magyar Birodalom történetével. A IX--XII. fejezet és a XIII. fejezet egy része szól az Anjou-korról (108--169. o.).

Engel