Az orosz csapattestet – négy volt fehérgárdistákból álló lovasezred és egy lovas-tüzér osztály, összesen 2200 fő – 1934 novemberében összevonták egy ezredbe, Csernyev ezredes vezetésével. Önkéntelenül is felmerül a kérdés, hogyan történhetett meg, hogy a Fehér Gárda volt tagjai bátran, vállvetve, gyakran komoly vesztességeket szenvedve harcoltak a vörös katonákkal együtt egy idegen ország érdekeiért, méghozzá a volt fehér tisztek teljes mértékben együttműködtek a vörös tisztekkel és komisszárokkal? A válasz roppant egyszerű: megígérték nekik, hogy hazatérhetnek hazájukba, illetve nagyobb földterületeket kaphatnak az eddig fel nem tört, vagy gyéren lakott, de mezőgazdálkodásra alkalmas vidékeken.
A dungánok felkelését sikerült leverni méghozzá ez annak is betudható, hogy ezek a tartomány egyéb népeit is fosztogatták a lázadás alatt, ezzel is komoly ellenfeleket szerezve maguknak – elsősorban az ujgurok személyébe. Ezek a tartományi vezetés támogatására kiállítottak egy teljes létszámú lovas hadosztályt, amely igen jelentős szerepet játszott a harcokban, amit jelentéseiben többször is kihangsúlyozta a ,,Déli front” parancsnoka, Bektyejev tábornok.
Jelenleg a tibeti kommandók három kiválóan kiképzett anti-terrorista zászlóaljának századait egyenletesen szállásolták el India területén. A teljes létszámuk 8-10.000 fő között mozog. Minden egyes zászlóaljban 6 század található. Egy században nagyjából 123 katona szolgál. Ha figyelembe vesszük a különböző technikai és ellátó alegységeket, például, a híradós, vagy törzsszázadokat, akkor a századok összlétszáma eléri a 64-et. A kommandósokat kizárólag a tibetiek által lakott Chakratti környékéről toborozzák. A Különleges határerők kötelékébe – ezenkívül – közel 700 gurkha tartozik. Az összes katona átesik az ejtőernyős kiképzésen. Az An-12 repülőgépekről, hogy megkaphassák ejtőernyős képesítésüket, 5 ugrást kell végrehajtaniuk, amelyekhez jön még az évi kötelező három. Ezért az indiai haderő standard egyenruháján kívül a tibeti egységek katonái hordják a vörös barettet, melyen az ejtőernyős szárnyas tőr helyet nemzeti egységeik emblémája díszeleg: Tibet mitikus hó-oroszlánja. Az zubbony bal ujján a kommandósok ugyan azt az oroszlánt viselik, ami két, egymást keresztező tibeti kardon áll.
A zászlóaljakat továbbra is kiképzik partizán-hadviselésre, többek között olyanokra, amiket a kínai Tibet területén kell majd végrehajtaniuk. Egymást váltják őrszolgálaton a véráztatta Hsianchen-gletcseren, ahol sok tibeti kapta meg a ,,Kiváló szolgálatért” bronzérdemérmet.
......
Vége.
Amúgy saját, ősszel induló saitomon akarom majd ezeket a cikkeket megjelentetni.
Talán jobb hely lesz, mint egy ,,közismert papírgyártó üzem".:)
A különleges egység új misszióit a terrorista-ellenes tevékenység jelentette, a szó legtágabb értelmében. A feladatkör nem olyan volt, mint, például, a német GSG-9 profilja, és elsősorban a kormányellenes megmozdulások leverése, illetve a zavargások kontrol alá vétele volt a feladat – legyen az akár a köztudatban meghonosodott terror, kormányellenes tüntetések vagy nemzeti szeparatizmus. Már 1977-ben a Dehliben székelő kormány nemzetbiztonsági igazgatója Sarasavába rendelt 500 tibetit, hogy rendet teremtsenek a vidéki helyhatósági választásokon kitört zavargások helyszínén. Miután ezek a választások komolyabb incidens nélkül zárultak, Sarasavában hagytak 60 kommandóst, majd újabb 500 katonát vezényeltek a környékre, és végrehajtottak egy sor terrorista-ellenes ,,gyakorlatot” melyek igen komoly lélektani hatással voltak a lázongó lakosságra nézve. Az új ,,szolgálat” továbbra is Különleges rendeltetésű határerők főinspektorának hatáskörébe tartozott.
Egészen 1984-ig, míg Indiában meg nem teremtették az önálló terror-elhárító egységeket (a GSG-9 és az SAS mintájára), addig a tibeti kommandók voltak a kormány legfőbb erői bármi fajta terror-cselekménnyel szemben. 1984 közepén a tibeti egységeket irányították a fellázadt szikh nacionalisták megfékezésére, akik bevették magukat a fő vallási szentélynek számító ,,Arany-templomba”. A kommandósok gyakorlatot hajtottak végre Sarasáva mellett, majd június 5-én, éjszaka, végrehajtották az ,,Arany-szentély” ostromát. Véres mészárlást végeztek, de ez különösebben nem nyugtalanította őket, hiszen a szikhek ugyan annyira idegenek voltak számukra, mint ők – tibetiek – India többi nemzetisége számára. Ezenkívül, 1984-ig a tibetiek őrizték az indiai politikai elitet, többek között a miniszterelnököt is, amíg le nem váltotta őket a különleges testőr-testület.
Nem vettétek el a ,,kenyeremet":)) Csak a birtokomban levő anyagokat próbálom összefoglalni.:)
Folytatom, ha megengeditek;)
Amúgy a légvédelem.
Nem tudom, hogy ki hogyan találkozott a gyakorlatban a bozót, illetve városi harccal, de a légvédelmi gépágyúk nagyon-nagyon-nagyon hatásos eszközök.:)
1971 után a tibeti egységek jövője kérdésessé vált. India és Kína szembenállása jelentősen alább hagyott, és bizonyos politikai körök ellenezni kezdték a kínai-ellenes egységek további finanszírozását. 1975-től a tibeti egységeknek megtiltották, hogy 10 kilométernél közelebb menjenek a kínai határhoz. Erre legfőképp az szolgált okot, hogy a tibetiek saját szakállukra szerveztek rajdolásokat kínai területre. Például, 1968-ban három ilyet akció került végrehajtásra, melyek során három kínai határőr katona életét vesztette. 1971-ben, egy négy órán át tartó tűzpárbaj után, életét vesztette két tibeti, és Kína hivatalosan is tiltakozott az ENSZ-ben a határfeszültség szítása miatt.
Az ilyen összecsapások eredményeitől függetlenül, ezek az incidensek negatív fényt vetítettek a tibetiekre, és már nem csak a kínaiak néztek rájuk ferde szemmel, de egyre érezhetőbb volt az indiai vezérkar ,,rosszallása” is. Nyilvánvalóvá vált, hogy olyan elfoglaltságot kell találni a tibetiek számára, ami elvonja figyelmüket Kínától, és egyben nem ad lehetőség India különböző befolyással bíró politikai erőinek arra, hogy szétforgácsoljanak vagy feloszlassanak egy ennyire ütőképes egységet. A ’70-es évek közepén megjelentek az ,,új lehetőségek”. Mivel a tibetiek külföldinek számítottak, ez nagyon jól jött akkor, amikor az indiaiaknak rendet kellett teremteniük az ország belsejében, mivel a politikusok vitái őket nem érintették, nem tartoztak egyik etnikai csoporthoz sem, és ezért egyik kisebbség sem tudot befolyást gyakorolni rájuk a különböző zavargások alatt.
Légvédelemre szerencsére nem is volt szükségük, mivel a Bangladeshben( ekkor még Kelet-Pakisztán) lévő pakisztáni légierőt az indiaiak teljesen megbénították még a harcok kezdetén és páncélos erőik is nagyon kevés volt, ugyanis a háború kitörése előtt légi úton, erősítésként átdobott két pakisztáni hadosztály ugyancsak nehézfegyverzet nélkül érkezett.
Nagyon jó az összefoglalód, csak pár kiegészítést, ha megengedsz:)
A ma SSF (Special Frontier Force) néven ismert alakulatot NEM kizárólag, hanem főként tibetiekből állították fel. Tisztán tibetinek nevezni azért túlzás, nagyjából 70-80% körül volt megalakuláskor az arányuk. Ma már kevesebb. Angol elnevezésük legjobb tudomásom szerint nem Service 22., hanem "Establishment 22" volt, de ezen nem fogunk összeveszni:) Van egy sanda gyanúm, hogy az eredeti indiai kifejezést egyik szakirodalom így, a másik pedig úgy fordítja:)
Ahhoz képest, hogy ma már az india regulásris hadsereg részét képezik SSF néven, a becenevük máig "22-esek", ma gyakorlatilag India legképzettebb terror-elhárító alakulata. Érdekes, hogy a tibeti emigránsokat - már amelyik kapott állampolgárságot - ma már inkább a BSF (Border Security Forces) soraiba veszik fel, ez az egyik legnagyobb, paramilitáris szervezet Indiában.
1971-ben, amikor a tibetiek oktatni kezdték a Bangladesi felkelőket, a zászlóaljak javát Ladakh tartományba vezették, a közutak ellenőrzésére. A főinspektor azonnal közbelépett, és meglehetősen keményen szembeszállt az indiai vezérkarral: véleménye szerint a kiválóan kiképzett tibeti egységeket hiba volt bevetni belügyi feladatok ellátására. A Különleges rendeltetésű határszolgálat vezetősége azt javasolta, hogy a vezérkar ne tekintsen a tibeti egységekre úgy, mint kizárólag ,,kínai-ellenes” segédcsapatokra. 1971 októberében először kerültek éles bevetésre Kelet-Pakisztánban (ma Banglades). 1971 novemberében a tízezer fős tibeti kontingens egyharmadát Chittagong Hill Trakt környékére vezényelték. Közben felállítottak egy ,,árnyék-vezérkart” aminek köszönhetően rendkívüli módon javult az egységek irányítása, és a tibetiek immáron önálló akciókat hajthattak végre, kiképzésüknek megfelelően. A katonák a kor legjobb felszerelését és fegyverzetét kapták: a kiöregedett és elhasználódott amerikai fegyvereket a jóval hatékonyabb, bulgár gyártású AK-47 karabélyokra cserélték.
A háborús szereplésük a határon át történő beszivárgásokkal és mélységi felderítésekkel kezdődött. A legnagyobb eredményeket a tibetiek hidak robbantásánál érték el – ez, gyakorlatilag, teljesen megbénította az ellenség tevékenységét. Viszont az indiai vezérkar úgy döntött, hogy a tibetieket be kell vetni Chittagong város ostrománál, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy az alakulatok nem rendelkeznek nehézfegyverzettel, légvédelmi és tüzérségi eszközökkel. Ennek dacára a tibetiek három oszlopban elkezdték a harctéri felvonulást, amelyben összesen 6 zászlóalj vett részt. A Chittong Hill Trakt környéki győzedelmes harcokban a tibetiek a pakisztániaktól zsákmányoltak aknavetőket és hátrasiklás nélküli ágyúkat, majd az észbe kapott indiai vezérkar küldött nekik 2 db Mi-4 helikoptert.
1971 decemberének második feléig a tibeti kommandók halálmegvető bátorsággal küzdöttek, és végrehajtották az összes – még a teljesen ,,kivitelezhetetlen” – vezérkari utasítást. Így, például, ők zárták el a pakisztáni hadsereg visszavonulási útvonalait Burma irányába. A harcok során a Különleges rendeltetésű határerők 56 halottat és 190 sebesültet veszítettek. Az ezután következő hegyi háborúban fő ellenfelük a pakisztáni haderő ,,krémjének” számító ,,2. SSG commando batalion” volt.
A háború befejeztével a tibetiek úgy tértek vissza támaszpontjaikra, hogy immáron az indiai haderő egyik legütőképesebb alakulatának hírében álltak. India kormánya 580 tibetit tüntetett ki a háború után, magas pénzösszegekkel jutalmazta az összes, harcokban résztvevő harcosokat, de nagyon sokan voltak India politikusai között, akik élesen kritizálták azt, hogy a tibetieket más országok ellen vetik be, és nem Kína ellen.
Mint ahogyan az gyakran megtörténik, az indiai hadsereg nagyobb része igen hűvösen fogadta ezt az ,,újdonságot”. Mindössze egy évvel az alakulat felállítása után, az indiai haderő főinspektora kiválasztott 120 tibetit, akik közös hadgyakorlatot (,,Garuda”) hajtottak végre egy indiai dandárral Singh környékén. A reguláris haderő katonái három napon át sikertelenül próbálták elkapni a tibeti diverzánsokat, illetve megakadályozni akcióikat. Ezzel bizonyságot nyert az alakulat magas képzettségi foka. Mindettől függetlenül, de az is lehet, hogy éppen emiatt, a hadsereg továbbra is kritikus szemmel tekintett rájuk.
Közben a tibetiek különleges határ-alakulatai tovább tökéletesítették tudásukat. 1964-től a kiképzési programjukban megjelent az ejtőernyős kiképzés. A Különleges rendeltetésű határerők főinspektora elsőnek kapta meg az ejtőernyős képesítést az Agra melletti ejtőernyős központban. Az edzésprogramot amerikai kiképzők vezették, akiket Sarasavanban szállásoltak el, Saharanpur közelében.
Az alapítók alapötletével ellentétben, a tibetiek különleges alakulatai sohasem vettek részt nyílt harcokban a kínai hadsereg egységei ellen. Viszont a tibeti diverzánsok meglehetősen gyakran szivárogtak át a kínai határon, különböző titkos hadműveleteket hajtottak végre, például, detektorokat helyeztek el, melyekkel az indiaiak regisztrálták és tanulmányozták a kínaiak nukleáris kísérleteit és rakéta-tesztjeit.
.........
showtime
Ragaszkodom a nemzetközi kifejezéshez:))) Mellesleg, ugyancsak ,,magyar eredetű".:)
........
Folytatás következik.
Tibet ,,Hó-oroszlánjai”.
1959 március 10-én Tibetben nemzeti felkelés tört ki a kínai uralom és megszállás ellen. Peking azonnal válaszolt, és nagy-létszámú sereget küldött a ,,világ tetejére”, ami után a fegyveres felkelést vérbe fojtották. A Dalai-láma és a felkelés vezetőinek többsége menedéket talált a szomszédos Indiában, majd őket követte – tartva a kínaiak megtorlásától – több-ezer honfitársuk. Nem sokkal ezután éppen ők szervezték meg új hazájukban a világ egyik legütőképesebb elit-alakulatát.
Amikor 1962-ben háború kezdődött India és Kína között, az indiai hadsereg vezérkarának szinte azonnal eszébe jutottak a tibetiek – azok az emberek, akik mindig készek harcolni a kínaiakkal. Az ötlet, hogy alkalmazzák őket a hadseregnél kiválónak bizonyult, méghozzá több szempontból is megfeleltek a célnak. A katonai szolgálat munkát adott a tibetieknek (és abban az időben Indiában nem volt könnyű ilyet találni), és ennek következtében megnőtt a szociális (társadalmi) státusuk is. Egy önálló tibeti alakulat felállítása lehetőséget adott a tibetieknek egy bizonyos fokú önállóságra, megőrizhették nemzeti, egyedülálló kultúrájukat, és mindezek mellett, felzárkózhattak, asszimilálódhattak Indiában, - abban az országban, ahol befogadták őket, és megértették azon vágyukat, hogy harcoljanak hazájuk szabadságáért. Ezenkívül a tibetieknek több okuk és nagyobb motivációjuk volt harcolni a kínaiak ellen, mint sem a gyakran kényszersorozott hindu katonáknak.
1962 július 14-én, az Indiában élő tibeti menekültekből létrehoztak egy önálló, diverzáns és felderítő feladatokra szakosodó egységet, amelyet a kínaiak hátában szándékoztak bevetni, egy esetleges, újabb határkonfliktus esetén. Eleinte a csoport a ,,22. szolgálat” (Service-22) nevet viselte: ez egy hegyivadász ezred száma volt a második világháború éveiben, amelyet a tibetiek ,,új” parancsnoka, az indiai hadsereg dandár-tábornoka vezetett hajdan.
Miután teljesen feltöltötték létszámát, a csoport megkapta új nevét - ,,Különleges rendeltetésű határerők”. Bázisnak Chakrate városkát választották, ami 100 kilométerre található a tibetiek által legnagyobb mértékben benépesített Dehra-Dun járástól. A 12.000 önkéntes hat hónapig tartó kiképzésen estek át, amit az indiai és angol szabályzatok alapján végeztek, komoly hangsúlyt fektetve az alpinista technikákra, a hegyi túlélésre és a partizán hadműveletek végrehajtására. A különleges rendeltetésű határerők abban az időben 6 zászlóaljból álltak. Minden egyes zászlóalj élén egy tibeti állt, ezredesi rangban. Egy zászlóalj 6 századból állt, amit százados vagy őrnagy vezetett – ezek voltak a fő operatív egységek. Ezeket az egységeket két női század egészített ki – az egészségügyi és a híradós. (Az egészségügyi században, gyakorlatilag, apácák szolgáltak.)
A tibeti csapatok nem rendelkeztek önálló központi parancsnoksággal – a legfőbb elöljárójuk és parancsnokuk egy indiai katonai főinspektor volt. A taktikai kérdésekről, az egységek bevetésének idejéről és helyszínéről az indiai hadsereg vezérkarában döntöttek. A kiképző tiszteket eleinte az angolok és indiaiak, utána (egészen 1974-ig) az amerikaiak adták. A különleges felszerelést és fegyverzetet eleinte az amerikaiak szállították, akiknek érdekükben állt támogatni bármilyen Kína-ellenes tevékenységet világszerte. A diverzáns profiljából kifolyólag a különleges rendeltetésű határerők akkor még nem rendelkeztek nehézfegyverzettel.
A kiképzés során a tibetiek bebizonyították, hogy kiváló partizánok és diverzánsok. Mivel hozzá voltak szokva a hegyvidékhez, és, általában, rendkívüli fizikai erő jellemzi őket, kezdeményezni kezdték a különböző, jellegükből adódó akciókat: rajtaütések, támadások, rajdolások az ellenség hátországában. Az új alakulat rendkívül gyorsan elérte a harckészség legmagasabb fokát.
.......
Folytatás következik.:)
Pardon, valoban elneztem, ebben igazad van. (Ennyire hulye azert nem lehetek:)))) En tibetiekrol irtam (,,Havasi oroszlanokrol") es kozben becsusztak a gurkhak!:))) No, ez szep kis eges !:))) Hogy a francba jutottak eszembe??! Banyeeeeg...:) Kesz, aludni, aludni es aludni.
"After Indian independence – and partition – in 1947 and under the Tripartite Agreement, six Gurkha regiments joined the post-independence Indian Army. Four Gurkha regiments were transferred to the British Army. ...
Indian Army Gorkhas
Following Indian independence in 1947, six Gurkha regiments remained with the Indian Army:
* 1st King George V's Own Gurkha Rifles (The Malaun Regiment) * 3rd Queen Alexandra's Own Gurkha Rifles * 4th Prince of Wales's Own Gurkha Rifles * 5th Royal Gurkha Rifles (Frontier Force) * 8th Gurkha Rifles * 9th Gurkha Rifles"
Ezek szerint mégis csak a britektől örökölték a gurkha ezredeket a brit indiai hadsereg 1947-es felosztásakor. A tibeti menekültekből ettől függetlenül állíthattak fel csapatokat, nem is vitatom. De azok nem gurkhák, mivel a gurkhák nem Tibetből, hanem Nepálból származó hegyi harcosok.
A gurkha ezredeket nem az angoloktol ,,orokoltek". A ,,Havasi oroszlanokat" azokbol hoztak letre, akik 1958-59 kozott szoktek at Indiaba. Volt valahol anyagom roluk. Ha jol emlekszem, csak egy harci leiras volt a cikkben, meghozza akkor nem Kina ellen harcoltak, hanem Kelet-Pakisztan (Banglades) ellen (ha jol emlekszem, az indiai ejtoernyosokkel egyutt). Utannanezek.
Egyébként a konfliktus komolyságát jelezte, hogy az indiaiak "wunderwaffenüket" az angoloktól örökölt gurkha ezredet is bevetették. Csak a harcok leírása hiányzik mindenünnen, pedig érdekes lehetett a magashegyi környezetben.
A globalsecurity.org-on találtam egy részletes cikket. A 62.10.10.-11.20. közötti harcokban az indiai veszteség 1383 halott, 3968 fogoly és 1696 eltűnt, sebesültet nem adja meg, csak annyi, hogy sok. Ezek a hivatalos indiai adatok. Kína nem tett közzé infot a veszteségeiről. India USA légitámagatást kért, s a Bengáli-öbölben megjelentek a hordozók, ami nagyban közrejátszott a fegyverszünetben. A megállapodás alapján dec.1-jén kezdődött meg a fogolycsere. A csapatokat 20 km-el visszavonták az új határról.
Annyi biztos, hogy a háborús pszichózisnak vannak előnyei is, pl. a NEFA területek ( North East Frontier Agancy, India) a mai napig veszélyeztetett övezetnek számítanak és ezért le van zárva a külföldiek elől... De Ladakhba vagy Kasmírba se lehet csak úgy beutazni, hogy veszel Bp-en egy repcsijegyet...
A klasszikus eset, olyan területeken vitatkoztak össze, amelyek nem is voltak az övék:)) Hegyi törzsek élnek a Himalája völgyeiben. Ráadásul a vitatott területek többsége indiai ellenőrzés alá került. Két zónában, nyugaton (Kasmír szomszédsága, Ladahk és Nepáltól keletre, Bhutan mellett). Aztán ne feledjük, hogy a Dalai Láma éppen Indiából szervezte a tibeti ellenállást. Kína 9 hadosztályt vetett be és elfoglalta, ami megítélésük szerint megillette őket. Klasszikus határkiigazítás volt, tovább nem is akartak nyomulni. Jelentősége, hogy az átjárók kínai kézbe kerültek.
Bombay nagyon messze van, ha előre akartak volna törni a kínaiak, akkor se valószínű, hogy eljutnak oda (még USA, Szu beavatkozás nélkül is kimerült volna az offenzíva). Ha Calcuttát említed, az már izgalmasabb, lévén a hegyekhez sokkal közelebb, ráadásul a muzulmán Bangladesh (akkor még Kelet-Pakisztán!) közvetlen szomszédságában van. Assam indiai szövetségi államban pedig folyamatosan jelen vannak szeparatista, függetlenségi mozgalmak.
Nem a politikai háttér érdekelne, azt én is ismerem, hanem a hadműveletek.
Még az érdekelne, hogy mennyire volt az a vereség súlyos? Rushdie Az éjfél gyermekeiben azt írta, hogy Bombay-ben (!) mindenki félt, és a menekülésen gondolkodott, aztán a végén a kínaiak mégse zúdultak alá a hegyekből, hanem elérték a fegyverszünetet. Lett volna a kínaiaknak logisztikai lehetőségük a támadás továbbfejlesztésére? Vagy esetleg nem is volt komoly háború, és csak egy határmenti csetepatéban szétvertek egy-két indiai hadosztályt, aztán ebből lett pánik Indiában? Vagy nem is volt pánik Indiában?
úgy tűnik a veszedelmes kínaiakat elsorodta az Amúr, pedig megérne egy bakugrást a két szocialista nagyhatalom határháborúja. Ha véletlenül sinológus is jár erre, akkor az is érdekelne, a pakisztániaknál gyengébben fegyverzett kínaiak hogyan verték meg Indiát? Egyszerűen a sok lúd disznót győz elven? ( bár a második legnépesebb államként Indiának se lehetettek létszám problémái).
