Ha verskedvelő ember Dsida-költeményeket olvas, hajlandó megfeledkezni mindenki másról, és el sem tudja képzelni, hogy egyáltalán lehet ennél szebb, finomabb, tökéletesebb költészet. Nem, nem volt válaszadó, nem volt irányt mutató, tömegeket helyes történelmi útra vezérlő lángelme, nem volt költészetével egyben történelmi alak. Valójában amolyan kismester volt, de micsoda mester! Talán úgy mondhatnánk, hogy a legóriásabb a kicsinyek között; a meghitt magánélmények, a jelentéktelen apróságok zsenije, a formatökély mesterjátékosa. Ki lehet mutatni szövegkritikai elemzéssel, hogy Kosztolányi és Tóth Árpád mennyire hatottak rá. Azt is el lehet magyarázni, hogy költészetének java része jelentéktelen apróságokról szól. De... de miközben az ember Dsida-verseket olvas, nem is jutnak eszébe esztétikai vagy irodalomtudományi kérdések, hanem a lélek együtt hullámzik a sorok dallamával, érzéki örömmel hallgatja az összecsengő rímeket, legszívesebben a maga szerelmének mondaná el azokat a szavakat, amelyeket Dsida Jenő Violának vagy Violáról mondott, vele együtt ténfereg erdőben-mezőben, és eljátszogatna a költő kutyájával. Szigorú, szakszerű kritikus azt is mondhatná, hogy ez a vitathatatlanul nagyon tehetséges és sajnálatosan fiatalkorban meghalt erdélyi költő világéletében közhelyekről írt. Igen ám, de ezek a közhelyek: szerelem, természet, együttérzés a szenvedőkkel, öröm olyan jelentéktelen kellemetességek miatt, mint üldögélni egy havasi vendéglőben, sétálgatni egy kutyával, nézni egy rügyező faágat. Ezek a közhelyek: maga a mindennapi élet. Aki ezeknek örül, és örömét másokkal is közli, az szebbé teszi embertársai életét is. Petőfitől tudjuk, hogy aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Dsida Jenőnél aligha szerette valaki is jobban a virágokat. És az olvasó valahogy úgy képzeli, hogy aki Dsida verseit szereti, az sem lehet rossz ember; sőt minél többet olvassa, annál jobb ember lesz belőle. Ez a szelíd poéta megtanít gazdag lelki életű, szelíd embernek lenni.
Felszáll a köd. Szívverésünk zaja végigdördül még egyszer rajta, finoman reszket. Lépünk, lépünk, de miért nem ér földet a lábunk? A sötétség tágranyitott ajtaja előtt apró sugárrongyok libegnek, minden elmúlik, és mi elalszunk. Ébredésünk ágyát idegen virágok illatozzák, idegen lesz az ének és a tengerek arca. S nem emlékezünk egymás nevére.
Sokszor, mikor a napba nézek, már-már azt hiszem: az igazi. S elfelejtem, hogy minden látható, tapintható és megcsókolható: a rejtett igazinak árnyéka csupán.
Valahol bennünk van az élet, melynek árnyékát éljük, valahol bennünk van a ház, melynek árnyékát lakjuk, valahol bennünk van a kenyér, melynek édes árnyékát megszegjük estelente.
Vagy valami irgalmatlan kék tó mérföldes fenekén, vagy felhőkbe gomolyítva úsznak és távoznak tőlünk az égen - messziről, messziről visszakiáltva: Poéták, bolondok, meg tudtok-e fogni?
Én nem tehetek róla, megejtett ez a nyilvánvaló igézet. Ha kedvesem hófehér vállára nézek, ha mélységes, barna szemébe nézek, remegve dobom felé a kérdést: Milyen lehet a Gyönyörű, kinek árnyéka vagy?
Ma bevallom nektek, hogy sokat beszéltem a ködöntúli messzi világról, mely e világ mögött világol, de enmagam nem láttam soha még. Csak édes-bús, halk zenék jöttek, szivárogtak a szívemig onnan, s mire el akartam fütyülni őket, már szétfutottak a feledésbe. Csak apró, fehér postagalambok érkeztek pihegőn és remegőn, de leveleik ismeretlen nyelven írvák s itt hevernek kibetűzetlenül. Csak sisakos staféták érkeztek siető, lázas üzenettel vérhabos méneken, de mire megjöttek: holtak voltak. Úgy zuhantak le a lóról, mellükön kicsi piros sebbel, s ha kérdeztem és faggattam őket, hallgattak, mint a sír, mint a szélcsöndes, fülledt éjszaka.
Egyszer majd mester lesz a te harcos, szegény inasbarátod s gesztenyefás kertjében olykor párnák közt hátradőlve látod. Előkelő lesz és szelíd, - bágyadt kövek csillognak ujján s a szél ezüstös fürtöket rezget halántékára fujván.
Elysiumban él: Fölötte fény, néhány könnyű kis galambtoll, hulló szirom, lilás pillangó csacsin, játékosan barangol. Fehér, okos nagy homlokát márványfenségű domborúság íveli széppé s körbecsüngi pár lankadtlombú, lomha dús ág.
Ez már a révek réve, melybe nem tolakszik semmi nyers, új viharmoraj: kibékülés ez itt és vágytalan egyensúly, egyenletes mosoly, melyet alig borzol fel percnyi, léha lehelletével némi emlék, ily délutánon, néha-néha.
A parkban csend. Egy messzi harkály csak félve és ritkán kopogtat, az elkígyózó sárga út egy kavicsot sem csikorogtat, ha lábujjhegyen közeledsz, mint fű közt borzongó piciny nesz s az ágról tovahussanó madár szárnyának csöndet intesz:
pihen a Mester! Karja lágy ívben lelóg a nádkarosszék két oldalán, hogy hanyagul a semmibe nyúlva oszladozzék. Ám szeme nyitva s nézi a komorzöld lombsátor nyilását, mely utat enged, hogy a sűrűn a fénylő, tiszta égre láss át,
mint templomablakon csak néz s egyszerre te is odanézel s orgonát hallasz búgni messze s szívedre nyúlsz tétova kézzel... - Egy kósza kis művészinas jelenik meg a darab égen, aki kalandos volt, édes nagyon és élt valaha régen
s oly félszegen, oly meghatón tűnik elébed és elébe, mint festett üvegablakon az ifjan meghalt szentek képe.
Kincses ládáimat zuhanó pöröllyel szétzúzom Váraim tornyát dörgő ágyúval szétlövetem A romokra ülök gondolkodni az életemről: Milyen furcsa volt! Két nagy lila szem volt, melyre ráeresztem pilláimat. Méh volt: méze volt, fulánkja volt. Rózsa volt: illata volt, tövise volt. Gyertya volt: fénye volt, füstje volt, Milyen furcsa volt!
Egyszer majd mester lesz a te harcos, szegény inasbarátod s gesztenyefás kertjében olykor párnák közt hátradőlve látod. Előkelő lesz és szelíd, - bágyadt kövek csillognak ujján s a szél ezüstös fürtöket rezget halántékára fujván.
Elysiumban él: Fölötte fény, néhány könnyű kis galambtoll, hulló szirom, lilás pillangó csacsin, játékosan barangol. Fehér, okos nagy homlokát márványfenségű domborúság íveli széppé s körbecsüngi pár lankadtlombú, lomha dús ág.
Ez már a révek réve, melybe nem tolakszik semmi nyers, új viharmoraj: kibékülés ez itt és vágytalan egyensúly, egyenletes mosoly, melyet alig borzol fel percnyi, léha lehelletével némi emlék, ily délutánon, néha-néha.
A parkban csend. Egy messzi harkály csak félve és ritkán kopogtat, az elkígyózó sárga út egy kavicsot sem csikorogtat, ha lábujjhegyen közeledsz, mint fű közt borzongó piciny nesz s az ágról tovahussanó madár szárnyának csöndet intesz:
pihen a Mester! Karja lágy ívben lelóg a nádkarosszék két oldalán, hogy hanyagul a semmibe nyúlva oszladozzék. Ám szeme nyitva s nézi a komorzöld lombsátor nyilását, mely utat enged, hogy a sűrűn a fénylő, tiszta égre láss át,
mint templomablakon csak néz s egyszerre te is odanézel s orgonát hallasz búgni messze s szívedre nyúlsz tétova kézzel... - Egy kósza kis művészinas jelenik meg a darab égen, aki kalandos volt, édes nagyon és élt valaha régen
s oly félszegen, oly meghatón tűnik elébed és elébe, mint festett üvegablakon az ifjan meghalt szentek képe.
Szabad-e nékem énekelni? kiönteni a szivemet, a pokol-főzte bánatoknak sötéten habzó serlegét? Emberek! Szóljatok! Szabad-e nékem énekelni?
Hiszen olyan nagy bűn a rontás, a szent világok letiprása és van-e szentebb, szebb világ az embereknek öröménél - a mosolynál, a kacagásnál - Iszonyuan nagy bűn a rontás.
Mert, olyan ritkán mosolyogtok és akkor is csak semmiségnek, mint csörgőnek a gügyögő parányi gyermek... Miért gyilkoljam éppen én meg mikor oly ritkán mosolyogtok?
...Nekem nem szabad énekelnem, csak akkor, ha majd megtanultam az átkok helyett áldást szórni, kesergés helyett mosolyogni s a nap felissza könnyemet: - csak akkor szabad énekelnem.
Élek, mint szigeten. Mindennap térdre kell hullanom. Kívüled semmi sem érdekel. Kihûlhet már a nap, lehullhat már a hold, e zengõ túlvilág magába szív, felold. Édes illatai, különös fényei vannak. És szigorú boldog törvényei. Mit máshol ketyeg? kis óra méreget, itt melled dobaja méri az éveket s ha szólasz, mindegyik puhán, révedezõn ejtett igéd ezüst virág lesz kék mezõn és sóhajod a szél, mely fürtjeimbe kap és arcod itt a hold és arcod itt a nap.
Lázas napok kihamvadt parázsát hordom magamban, az nyilaldos át. Az elviharzott fájdalom, a kóbor emlék, mit őrzök, olyan, mint az óbor. Utam hideg. Vihart jelez a felhő, mely holnapom sötét egére feljő.
De jaj, csak nem, csak nem meghalni, testvér! Gondolni, fájni - élni vágy e rest vér: tudom, a gyászban jő még tűzveres öröm, a gazdag csók is fölkeres, vidít összhangok zengő mesebokra, könny is bugyog még gyűrött verslapokra,
s ezüst fénnyel az élet zord határán szerelem hinti búcsumosolyát rám.
Lámpákat gyújtok néptelen városomban. Te látod messze az apró piros és zöld és sárga lángokat, próbálod megérteni őket, de nagyon messze vagy. Legszebb házamban vetettem ágyat neked, illatos vizet öntöttem a korsókba és a tálba. Te nem ismered ezt a várost, nem tudod: mi van benne és mi hiányzik. Minden, amit mondok, vagy teszek: egy-egy lámpa az irdatlan messzeségben. Szánalmamat elébed küldöm az országútra, számolja, számolja a kilométerköveket s egy útmenti bozótban alva talál.
Karonfogva bandukoltak, rogyadozó inakkal a napsütéses temetőben. Utánuk mentem: az asszony kicsi fonnyadt szája mosolygott, hajuk kopott ezüstje összefolyt a fényben. Keresték a helyet, ahol legjobb lesz feküdni, a legszebb, legnaposabb helyet keresték. Örökké tartó, visszatérő, boldog nászéjszakáról beszéltek.
Vagy félezernyi dalt megírtam s e szót: magyar, még le nem írtam. Csábított minden idegen bozót, minden szerelmet bujtató liget. Ó, mily hályog borult szememre, hogy meg nem láttalak, te elhagyott, te bús, kopár sziget, magyar sziget a népek Óceánján! Mily ólom ömlött álmodó fülembe, hogy nem hatolt belé a vad hullámverés morzsoló harsogása, a morzsolódó kis sziget keserű mormogása. Jaj, mindenből csak vád fakad: miért kímélted az erőt, miért kímélted válladat, miért nem vertél sziklatöltést, erős, nagy védőgátakat? Elhagytam koldus, tékozló apámat s aranyat ástam, én gonosz fiú! Mily szent vagy te, koldusság s te sárarany, te szépség, mily hiú! Koldusapám visszafogadsz-e, bedőlt viskódban helyet adsz-e, ha most lábadhoz borulok s eléd öntöm minden dalom s férges rongyaid csókkal illetem s üszkös sebeid tisztára nyalom? Nagy, éjsötét átkot mondok magamra, verset, mely nem zenél, csak felhörög, eget-nyitó, poklot-nyitó átkot, hogy zúgjon, mint a szél, bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó zsoltáros jajgatása Babylon vizeinél: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Húnyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága!
II.
Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű, a minden embert megsimogató tág mozdulat, az élet s halál titkát kutató, bölcsen nemes, szép, görög hangulat. A hűssel bíztató, közös és tiszta tó, a szabadság, mely minden tengerekben sikongva úszik, ujjong és mulat! Kezem gyümölcsöt minden fáról szedett. Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben és minden fajták lelke fürdetett. S most mégis, mégis áruló vagyok, a minden-eszme sajgó árulója, most mégis bősz barlanglakó vagyok, vonító vad, ki vackát félti, ója, vadállat, tíz köröm és csattogó agyar s ki eddig mondtam: ember! -, most azt mondom: magyar! És háromszor kiáltom és holtomig kiáltom: magyar, magyar, magyar! A nagy gyümölcsös fájáról szakadt almából minden nép fia ehet, de nékem nem szabad, de nékem nem lehet. Dalolhat bárki édes szavakat és búghat lágyan, mint a lehelet s bízvást nyugodhatik, hol várja pad, s ha kedve támad, bárhová mehet, de nékem nem szabad, de nékem nem lehet. Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél, szívszakadásig így kell énekelnem Babylon vizeinél: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Húnyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága!
III.
Firenze képei, holland virágok, zöld tengerek halk, álmos loccsanása, ájultató gyönyörüségek, Páris tüze, Velence csillogása, még lelkemet is lehúnyom, bezárom, hogy ne lássa. Ha atomokra bomlik is, miattuk minden sejtem, ha arcom kékre torzul is, mind, mind, mind elfelejtem! Hajam csapzottra borzolom, mint gubancos csepűt és szürke kócot és gőggel viselem fajtám egyenruháját: a foltozott darócot. Mert annak fia vagyok én, ki a küszöbre téve, a külső sötétségre vettetett, kit vernek ezer éve, kit nem fogad magába soha a béke réve! Bolyongásom pusztáin, a végtelen nagy éjen csak az ő szive fénylik, ő a rögeszmém, végső szenvedélyem, ráfonódom, rajta kuszom fölfelé, mint szőlőkarón a kacs. Mogorva lettem, kemény, sötét és szótlan és makacs. Vér csurgott rám és nem tudom lemosni. Jajt hallottam és nem tudom feledni. A holtakat nem tudom eltemetni. Egy eszelős dal lett az utitársam, rekedt dal, nem zenél, csak hörög, mint a szél, zúg, mint vihartól ráncigált fák Babylon vizeinél: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Húnyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága!
IV.
Mit nékem most a Dante terzinái s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant, mikor tetszhalott véreimre hull már a föld és dübörög a hant, mikor a bús kor harsonája falakat dönt és lelket ingat, mikor felejtett, ősi szóra kell megtanítni fiainkat, mikor rémít a falvak csendje s elönt a semmi árja minket és szülni kell és nemzeni s magunk képére kalapálni vánnyadt gyermekeinket! Mit bánom én a történelmet s hogy egykoron mi volt! Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő, mikor anyád sikolt?! Európa, én nagy mesterem, lámcsak mivé lett fogadott fiad! Mily korcsbeszédű, hitvány, elvetemült és tagadó tanítvány. Addig paskolta áztatott kötél, míg megszökött és elriadt. Fáj a földnek és fáj a napnak s a mindenségnek fáj dalom, de aki nem volt még magyar, nem tudja, mi a fájdalom! Vallom, hogy minden fegyver jogtalan, a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt, ám annak a kezében, kit fegyver szorongat, a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd. Ezért nem is hányódom már magamban, vallom, hogy igazam nincs és mégis igazam van és mától fogva énnekem örökre ez az énekem: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Húnyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága!
V.
Idegen-vérű és beszédű kenyeres jópajtásaim, kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét, kiket szerettem, s kik szerettétek lágy szivem nyitott és éneklő sebét, nekem is fáj, higyjétek el, hogy zord a szóm és homlokom setét. Nekem is fáj, hogy búcsuzom, mert immár más utakra kell mennem, de így zeng most a trónjavesztett magyar Isten parancsa bennem s én nem tagadhatom meg Őt, mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma, mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma. Nincs más testvérem, csak magyar. Ha virrasztok, miatta állok poszton, csak tőle kérek kenyeret s csak ő, kivel a kenyeret megosztom. Sok tévelygés és sok kanyar után jutottam el ide: ha bűnös is, magyar s ha tolvaj is, magyar s ha gyilkos is, magyar, itt nincsen alku, nincsen semmi "de". Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját s virágos lelkét fitogtatva henceg, - mi elesettek, páriák vagyunk, testvérek a nyomorban és a bűnben, sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek. Zúgjon fel hát a magyar zsoltár, dúljon a boldog, éji álomokon, seperjen át a fekete, tarajos és hideg hullámokon vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél, Babylon vizeinél: Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssenek át, mikor nem téged emleget! Húnyjon ki két szemem világa, mikor nem rád tekint, népem, te szent, te kárhozott, te drága!
VI.
Száraz nyelvem kisebzett, égő fejem zavart. Elindulok, mint egykor Csoma Sándor, hogy felkutassak minden magyart. Székelyek, ott a bércek szikla-mellén, üljetek mellém! Magyarok ott a Tisza partján, magyarok ott a Duna partján, magyarok ott a tót hegyek közt s a bácskai szőlőhegyek közt, üljetek mellém. Magyarok Afrikában, Ázsiában, Párisban, vagy Amerikában, üljetek mellém! Ti eztán születők s ti porlócsontu ősök, ti réghalott regősök, ti vértanuk, ti hősök, üljetek mellém! Ülj ide, gyűlj ide, népem s hallgasd, amint énekelek, amint a hárfa húrjait, feszült idegem húrjait jajgatva tépem, ó, népem, árva népem! dalolj velem, mint akit füstös lángokra szítottak vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok, dalolj velem hörögve és zúgva és dörögve, tízmillió, százmillió torok! Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele s Európa fogja be fülét s nyögjön a borzalomtól és őrüljön bele! -: Mérges kígyó legyen eledelünk, ha téged elfeledünk, ó, Jeruzsálem! Nyelvünkön izzó vasszeget verjenek át, mikor nem téged emleget, ó, Jeruzsálem! Rothadjon el lábunk-kezünk, mikoron hozzád hűtlenek leszünk, ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!
Ha most itt volnál: olyan szívből köszönnél a munkából hazatérő embereknek. Ez az egyenes, csöndes falusi út, két oldalán lombos fákkal, úgy kibékít, úgy megszelidít. Itt csak pár lépésre van mindig a megoldás, csak gyorsabban mennék, biztosan elérném. Ha most itt volnál: apró mondatokból fonnék ruhát hűvös testedre, szelíd és megnyugtató puhaselyem-mondatokból, hogy te légy a legszebb, te légy a legmosolygóbb. S egy égszinkék szót az ujjadra húznék. S egy rózsaszínű szót a hajadba kötnék.
Be kell látnunk: Ha kérdeznek, becsületesen felelni kell. A harcot becsületesen fel kell venni, az úton becsületesen végig kell menni,, a szerepet becsületesen el kell játszani, keményen és tekintet nélkül. A kapuk mögül ebek vicsorognak, az ablakból kiköpdösnek és röhögnek. Száz közbiztonsági gócpont adja ki az elfogatási parancsot. Kemény tárgyak zuhognak a fejünkhöz, súlyos, vérző kövek, de néha röppen sóhaj is, szeretet is, rózsa is. És este a tűzhely mellett, vagy szuronyos zsandárok között hátrakötött kézzel, mégis mondogatni kell a fellebbezhetetlen, sziklakemény, erősítő, vigasztaló igét: Krisztusnak és Pilátusnak, farizeusoknak és vámosoknak, zsidóknak és rómaiaknak egyformán szolgálni nem lehet.
Látod, édesem, a csónakba ültünk, mely mienk egyedül. Az íves ágak sátra vízre hajol s a tiszta harmat kéklő cseppjeivel szitál be minket. Fecskék csapnak a víz szelíd színére, napsütött füzesek smaragdja csillog s távol szürke hegyek hajlása bókol. Élet ez: tehenek, vén sárga falvak, tornyok, emberek és havas karámok halnak messze a halk, lilás lapályba. Olykor zendül a barna ég. Robajló vad viharparipák sörénye söpri végig a zöld vizeket sötét morajjal s füstös, barna hajunk csapzottra ázik. Olykor lángra kapunk a nyári tűztől: Nézünk mindeneket s virágos évek balga szép dalait dalolva siklunk ...unk [*] kisimult azúrvidéken. Közben gyermeket is szülsz a világra, gyermeket, ki folyóba dobja lelkét és elúszik a messzeségbe tőlünk. Múltunk napjairól mesélni kezdek, Tudjuk, már a sekély folyóra nagy, mély víz következik, folyamra tenger... Vontatott meseszó mellett mögöttünk lassan elfeketül a táj s kialszik...
Gyakorta érzek Olyan különös Kimondhatatlan Valamit - Mikor a kezem A rózsafáról Egy szirmot halkan Leszakít, Mikor átrezeg Egy síró dallam Finom húrjain A zongorának; Mikor szívemben Harcokat vívnak Hatalmas fénnyel Hatalmas árnyak: Mikor a szó Mire se jó, Mikor szemem egy Ártatlan fényű Szempárba mélyed; Mikor álmodom S messzire elhagy A fájó élet; Mikor ujjongva Nevet a kék ég, S a szellő mégis Ezer zizegő Halott levélkét Takarít - Gyakorta érzek Olyan különös Kimondhatatlan Valamit.
S akkor előttem Áll a nagy titok, Amelynek soha Nyomára jönni Nem birok:
Miért nem szabad Azt a sejtelmes Suttogó halált, Letépett szirmot Szavakba szednem? Miért nem lehet Azt az örökös Borongó, ködös Szomorú álmot Papírra vetnem? Miért nem tudom Azt a pillantást Azt a sóhajtó, Méla akkordot, Mit a futó perc Szárnyára kapván Régen elhordott, - Megrögzíteni, S aztán őrizni Örökre, csendben? Az a sok síró Ábrándos érzés Miért nem ülhet Miért nem gyülhet Lelkem mélyére S nem tömörülhet Dalokká bennem?
Vagy ha már róluk Dalt nem is zengek, Miért nem tudom Tudtokra adni Csupán azoknak, Kiket szeretek, S akik szeretnek? Nem mondom: szóval, Csak egy mélységes Szempillantással, Egy fénylő könnyel, Egy sóhajtással, - S csupán ők tudnák, Hogy mit jelent Ez a rejtélyes Titkos beszéd...
