Feléd, feléd, te drága lélek, Repülnek bús fohászaim, Magányomban veled beszélek, Ölelve képed' karjaim. Unalmas század minden óra, Mely nem körödben röppen el Haj, nem talál más nyugtatóra Kivűled e vérző kebel.
Ha dallok, gyászos a víg ének; Sértik szivem lágy hangjai; Érzem: víg-percim eltelének, Közelgnek a bú napjai. Mérföldek nyúlnak el közöttünk, Eltilt idő és messzeség: Oh -... a frigy; mit kötöttünk Fog-é, fog-é majd élni még?
Ha majd derült élet körében Neked kedv és öröm virúl, Ha majd kiesb táj édenében Feléd vidám hajnal pirúl, Ha boldogságodat tetézni Ifjak szerelmért esdenek: Fogsz-é a multra visszanézni, Hol oly csekélyek mindenek?
Ha élte rózsa-hajnalában Imádód majd előtted áll S forró szerelme lángzatában Szivével szívedért kinál, S tűz és erő, kedv és reménység Dereng az ifju arcain - Gondolsz-e vissza egyszer csak még - Andalgva a mult kinjain?
A társas élet víg körében A víg májusi esteken, Járván az alkony hűs csendjében Árnyas, virító kerteken: Ah, mily könnyű lész elfeledni Egy oly kietlen, bús telet, Hol csak tüskét lehete szedni, Hol elfagy a lángképzelet!
Ah, összevetve majd a multat A víg jelennek bájival, - A bánatost, ködbe borultat Az új öröm rózsáival: Ki fog vádolni, Lányka, hogyha Felejted az örömtelent: - S kezed kinyujtod a rózsára, Éldelve a kedves jelent?
Én nem vádollak: csak szivemnek Emésztő lángját vádolom: És égi üdvét egy telemnek Öröklő télben gyászolom. Tavasz, nyár, ősz, - mit ér nekem már, - Volt egy telem: szebb, mint tavasz. Ősznél kiesb, forróbb, mint a nyár, Ah - volt, - de többé nincsen az!
Egyszer egy kis leány [*] mit tett fel magába? Azt, hogy ő biz' elmegy széles e világba, Elbujdosik messze, a határon végig, A mező párkányán leboruló égig, Túl a három nyárfán, a tanyákon is túl. Fele sem bolondság, mert már épen indúl; Látszik, hogy korántsem tréfa volt a terve; Szegénykét, vajon mi indíthatta erre? -
Hát bizony gyakorta megesik, nem újság A gyerek-szobában az ily háborúság: A fiú vagy lányka tisztjét megfeledi: Papa megdorgálja s a mama megfeddi, Sőt, ha nagy a vétség s nagyon rossz a gyermek, Az se hallatlan, hogy valakit megvernek, Azzal kényszerítik a maga javára, Melynek egy-két könnycsepp nem olyan nagy ára.
A mi kis lányunkat vereség nem érte: De fájt neki a szó s megneheztelt érte; Félreül duzzogni, csinál képet, hosszút, Töri fejét nagyba, mikép álljon bosszút. Mellé sompolyog a cicus, vigasztalja, Dorombol egy nótát, a kezét is nyalja: De a keményszivű elveri a macskát, Orrára nyomintván egy goromba fricskát.
Jön az ebéd sorja, csörög tányér, kalán: Ez a kis haragost megbékíti talán? Ó dehogy! akármint terítnek, tálalnak: Ő még arra sem néz, elfordul, a falnak. Majd összekeresi, ami csak az övé, Szép rendetlenségbe köti mind együvé; Nem marad ki semmi, vele megyen a báb: Lesz kivel az úton beszélni legalább.
Akkor megcsókolja szüleinek kezét, Búcsúzik örökre; nem használ a beszéd; Anyja szépen kéri: "Ugyan hova mennél? Hol hálnál az úton? mit innál? mit ennél? Ne menj el galambom! ne menj el virágom! Ki lesz akkor az én kedves kis leányom? Ha te engem itt hagysz, ugyan hova legyek?" Gondolá a rossz lány: azért is elmegyek.
De az édes apja komolyan így szóla: "Már fiam, ha elméssz, nem tehetek róla: Itt van egy fehér pénz a nagy útra, tedd el; Erre sem vagy méltó önnön érdemeddel." Fanyalogva nyúlt a kis leány a pénzhez, Otthon maradásra szinte kedvet érez; De örökségét már kiadá az atyja, Egy szó kellene csak: szóval sem marasztja.
Elindult világra, de az utcaajtónál egy kutyát látott, s nem mert világra menni. A. J.
Egykor régen szél urfival Fogadott az öreg nap: Egy vándor köpenyét melyik Lophatná le hamarabb.
Jött a szél s magát fölfúván Zúgott-búgott; mint csak tudta, A köpenyt úgy húzta, fútta. Hát a vándor mit csinál? Elébb ugyan félelmében Ijedten kap fűhöz-fához, De a köpenyt majd a vállhoz Szoritgatja s odébb áll.
Mosolyog a jó öreg nap, S hő sugárral, fényes-szépen Megindul a tiszta égen. Hát a vándor mit csinál? Lassabban megy, meg is izzad, A meleget alig állja, Majd a köpenyt földhöz vágja, S hogy pihenjen rajt', megáll.
Egykor régen így nyeré meg Szél urfit az öreg nap: Többet ésszel, mint erővel, Igy közel, úgy hamarabb.
A rózsa csügged, halványan lehull, Ha nyári éjek üde harmata Meg nem szépíti sáppadó szinét. Könnyek táplálják a szerelmet is, De édes könnyek lassú permetegje, Minőt boldogság - túláradva - sír! Ó kedvesem! Szemed derült egéből Ne harmatozzék más könyű soha!
Repülj, lágy énekem, Susogló szárnyakon, El messze, szép egem Hol engem kéjre von, Hol szebb a lány szeme, Érzőbb a hív kebel, S az ifju hő szive Szent vágyban olvad el.
Lágyan, mint esti szél, Búsan, mint csattogány, Mely társért nyögdicsél, Leljen az égi lány; Sovárgó szárnyadon, Mint esti fúvalom, Epedve csattogjon Szerelmi súgalom.
Suhanj be véltlenűl Titkos-szerelmesen, Ne halljon lesdi fül, Ne lásson kandi szem, Tiltott vidékemen Lánykámat ott leled, Hol május-téreken Füzérkét köt neked.
Gyermekéve ős honából, Kis világa szűk lakából A fiú bolyongni mén; S hagyva völgye hűs virányát, Messze, messze szebb hazát lát Ideálok látkörén:
,Ott, ah ott a messzeségből, Int reményem kék ködéből, Túl e szűk völgy oldalán; Arra bolygok, arra térek! Mig a szép hazába érek. - Isten hozzád, földi lány!'
Szól az ifju, s útra mégyen, - Bár utána énekében A leány sír és eped: ŤÁlomért ne hagyd az éltet; Csak valóság idvezíthet: Puszta gőz a képzelet!ť
S évre év jön és lemégyen, - Ah de egyre kék ködében Volt s maradt a légi vágy; S kis világa szűk lakába, Földi lánya hő karába A bolyongott vissza vágy.
S ott a lány, de férj karában, - Szőke kis fi van balában, - S ajkán ily szó hallható: ŤÁlomért hagyád az éltet, Megvetvén a földi keblet: Isten hozzád, álmadó!ť
Sirt az ég egyik szemével, A másikkal nevetett; Páros ívű szép szivárvány Koszorúzta keletet: Szép szivárványt, barna felhőn, Nézte ábrándos fiú, Egy sovárgó méla gyermek, Kékszemű, de szöghajú
.
"Be gyönyörű híd az ottan! Égi híd az" gondolá, "Óh, talán ott járnak épen Az angyalok fel s alá! Mint szeretnék odamenni! Bizony el is szaladok, Jó fiút hogy bántanának Azok a jó angyalok!
Messze sincs az; lám csak ott van A közel erdő megett, Még ma estig rajta könnyen Megjárhatnám az eget. Istenem, mily szép is lehet Ám belülről az az ég! Istenem, ha én egy kissé Oda bepillanthatnék!"
Szólt, eredve gyors futásnak, És legottan messze jár; Édes anyja híná vissza, De szavát nem hallja már. Útfelen száz kis virág int: "Ülj le közénk, szép gyerek!" Száz madár mond: "dallok egyet!" De ő nem hallgatja meg.
Síkos a föld és alóla Ki-kicsuszamlik az ut, Tüske rántja meg ruháit Hogy "megálljon! hova fut?" Majd elébevág s keresztül- Fekszi ösvenyét az ér, Mely, ha egyszer átgázolta, Ellenkedve visszatér.
De az értől nem ijed meg, Nem hátrálja síkos ut, Szóba sem áll vad tövissel: Egyre gázol, egyre fut. Sem gyönyörre, sem veszélyre Nem tekintvén láb alatt, Szép szivárványt a magasban Nézi, nézi, és halad.
Kérdi tőle útas ember, Egy öreg szántóvető: Hova oly lélekszakadva? És mivégre siet ő? "Jaj" felel, de gyors futtában A kérdőre sem tekint, "Ama hídhoz kell sietnem, Vissza is jőnöm megint!"
"Balga gyermek, hol van a híd? Hová futsz ily esztelen? Szivárvány az: vége nyugszik Messzi, messzi tengeren: S a megürült fellegekbe Szí fel onnan új vizet... De hiszen fuss, ha tapasztalt Ősz fejemnek nem hiszed."
"Ám legyen híd, ám szivárvány, Oda már én elmegyek," Szólt a fiú, "hogy felőle Épen bizonyos legyek." És az erdő bokros útján Bekanyarul egymaga, Hol feketén leskelődik Már felé az éjszaka.
Ott sohajnak, ott kacajnak Múló hangját hallani, Ott fejéről fövegét is Le-lekapja valami: Ott fehéren a sürűből Rá-rábukkan egy fatő: De galyak közt a szivárvány Int feléje, s halad ő.
Szembe jőnek búcsujárók, Szinte kérdik és felel. "Kis bohó, mi haszna fáradsz? Oda nem jut ember el... Mi lehet az a szivárvány? Van felőle sok mese: De közelről (ennyiünk közt!) Még nem látta senki se."
Nem elég ez a fiúnak: De én látni akarom!" Szóla és tör fel a hegynek Út nélkűli avaron. Kő hasítja gyenge lábát, Szirten át esik-bukik; Haj! s alélva roskad össze Midőn feljut a fokig.
Ott is, amint összerogyva Tehetetlen feküvék, Epedő nagy kék szemével A szivárványt nézte még; A szivárványt, amely szinte Fogyni látszott, sínleni - És mind jobban, és mind jobban Elsápadtak színei.
"Szép arany híd, szép szivárvány, Én szerelmem, bármi vagy, - " Esdekelt ő tárt karokkal, "Óh ne hagyj el, - óh maradj! És ha égbe nem mehettem Rajtad, mint az angyalok, Várakozz', hadd nézzelek még! Várakozz', mig elhalok!"
Hallja ezt egy agg remete S a fiú előtt megáll, Háta görnyed ősz hajától, Reng a mellén hó szakáll: "Ily korán a sírba mért vágysz?" Feddi nyájasan a bölcs - "Hamar volna még lehullnod, Mint a meg nem ért gyümölcs.
Vágyaid elérhetetlen Tartományba vonzanak; Az, mi után futsz epedve, Csalfa, tünde fényalak, Egy sugár a nap szeméből... Büszke diadalmosoly, Mely a sirvafutó felhőn Megtörik, - de nincs sehol!"
Így az agg bölcs - még tovább is Fejtegetvén szavait - S felnyitá a nagy természet Titkos zárú ajtait. A fiút meg ápolóan Vette gondjai alá, És midőn a hajnal ébredt Szüleinek vissz' adá. -
Gyakran láta még azontúl Szép szivárványt a fiú, De, ha nézte, sírva fakadt S lőn kedélye szomorú: "Hogy üres kép, játszi súgár, Mit olyankor szeme lát, Nem híd, amely összekötné Földdel a menny kapuját!"
A radványi sötét erdőben Halva találták Bárczi Benőt. Hosszu hegyes tőr ifju szivében; "Ime, bizonyság Isten előtt: Gyilkos erőszak ölte meg őt!"
Kastélyába vitette föl atyja, Ott letevék a hűs palotán; Ki se terítteti, meg se mosatja: Vérben, ahogy volt, nap nap után Hever egyszerű ravatalán.
Állata őrzeni négy alabárdost: "Lélek ez ajtón se be, se ki..." "Hátha az anyja, szép huga már most Jönne siratni?" - "Vissza neki; Jaj, ki parancsom, élve, szegi!"
Fojtva, teremről rejti teremre Halk zokogását asszonyi bú. - Maga, pecséttel, "hívja tetemre" Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú: Legyen a seb vérzése tanú.
A palotát fedi fekete posztó, Déli verőn sem süt oda nap; Áll a tetemnél tiszti pörosztó, Gyertya, feszűlet, kánoni pap: Sárga viaszfényt nyughelye kap.
"Jöjjenek ellenségi, ha voltak!" Jő, kit az apja rendre nevez; Hiába! nem indul sebe a holtnak Állva fejénél az, vagy emez: "Gyilkosa hát nem ez... újra nem ez."
"Hát ki?..." riad fel Bárczi sötéten, "Boszulatlan nem foly ez ösi vér; Ide a gyilkost!... bárha pecsétem Váddal az önnön szívemig ér: Mindenki gyanús nekem, aki él!"
"Jöjjenek úgy hát ifju baráti!" Sorra belépdel sok dalia: Fáj nekik a hőst véribe' látni, S nem harc mezején elomlania. Erre se vérzik Bárczi fia.
"Jöjjön az udvar! apraja, nagyja... Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!" Megkönnyezetlen senki se hagyja, Kedves urára szánva tekint. Nem fakad a seb könnyre megint.
"Jöjjön az anyja! hajadon húga!" Künn a leány, már messze, sikolt; Anyja reárogy, öleli búgva: Mindre nem érez semmit a holt: Marad a tört vér - fekete folt.
"Jöjjön utolszor szép szeretője, Titkos arája, Kund Abigél!" Jő; - szeme villan s tapad a tőrre, Arca szobor lett, lába gyökér. - Sebből pirosan buzog a vér.
Könnye se perdűl, jajja se hallik, Csak odakap, hol fészkel az agy: Iszonyu az, mi oda nyilallik!... Döbbenet által a szív ere fagy: "Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!"
Kétszeri mondást - mint lebüvölten - Hallgat el, aztán így rebegi: "Bárczi Benőt én meg nem öltem Tanum az Ég, s minden seregi! Hanem e tőrt én adtam neki.
Bírta szivem' már hű szerelemre - Tudhatta, közöttünk nem vala gát: Unszola mégis szóval "igenre", Mert ha nem: ő kivégzi magát. Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!"
S vadul a sebből a tőrt kiragadja, Szeme szokatlan lángot lövell, Kacag és sír, s fennvillogtatja S vércse-visongással rohan el. Vetni kezet rá senki se mer.
Odakinn lefut a nyilt utca során, Táncolni, dalolni se szégyell; Dala víg: "Egyszer volt egy leány, Ki csak úgy játszott a legénnyel, Mint macska szokott az egérrel!"
Szép a rózsa hajnal-ébredése, A leányka arculatja szebb volt. Messze bércek kékellő homályán Bájjal ég az arany esti csillag; A leányka nefelejcs-szemében Tündérfénnyel szebb csillagzat égett. Csattogánynak zengeménye nyájas Csendes éjjel, viruló berekben; Nyájasabban kelt a lányka hangja Ajaki paradicsom-kertéből. És ha tiszta a liget virágit Gyémánt-cseppel éltető patakcsa: Tiszta volt a lyányka keble szinte, Tiszta szíve, tiszták érzeményi. A leánykát hévvel én szerettem, Őt szerettem első szerelemmel, Érte gyúltam őrült gerjelemben, S haj, a végzet elszakaszta durván, Elszakaszta mindörökre tőle! Hagyjatok, ha néha álmim őtet Elragadtan a dicsőet festik, Oh barátim, hagyjatok zokogni: Veszteségem szörnyü, mondhatatlan!
Hej, mostan puszta ám igazán a puszta! Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda; Amit a kikelet És a nyár gyüjtöget, Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli, A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, Sem a pásztorlegény kesergő sípjával, S a dalos madarak Mind elnémultanak, Nem szól a harsogó haris a fű közűl, Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ, Alant röpül a nap, mint a fáradt madár, Vagy hogy rövidlátó Már öregkorától, S le kell hajolnia, hogy valamit lásson... Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.
Üres most a halászkunyhó és a csőszház; Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz; Mikor vályú elé Hajtják estefelé, Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.
Leveles dohányát a béres leveszi A gerendáról, és a küszöbre teszi, Megvágja nagyjábul; S a csizmaszárábul Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol, S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?
De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak, Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak, Mert a pince kulcsát Akár elhajítsák, Senki sem fordítja feléjök a rudat, Hóval söpörték be a szelek az utat.
Most uralkodnak a szelek, a viharok, Egyik fönn a légben magasan kavarog, Másik alant nyargal Szikrázó haraggal, Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő, A harmadik velök birkozni szemközt jő.
Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek, A rónára halvány ködök telepűlnek, S csak félig mutatják A betyár alakját, Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló... Háta mögött farkas, feje fölött holló
.
Mint kiűzött király országa széléről, Visszapillant a nap a föld pereméről, Visszanéz még egyszer Mérges tekintettel, S mire elér a szeme a tulsó határra, Leesik fejéről véres koronája.
Ma született Az ember tragádiája költője, Madách Imre. Az ő tiszteletére teszem be ezt a verset, és egy részletet a Tragédiából.
Madách Imre
Első csók
Szenvedtem érted, Szép kedvesem, Sokat szenvedtem Oly szívesen, Hisz pályabérért, Minő te vagy, Nincsen fáradság Eléggé nagy. De szív! ki érti Meg titkodat? Ki nyugton tűrtél Villámokat, Most már midőn int A békepart, Lankadni készted A vágyó kart. S ki nem hajoltál Meg bú miatt, Üdvtől roskadsz le Egy csók alatt.
Az ember tragédiája
15.szín /részlet/
AZ ÚR Karod erős - szived emelkedett: Végetlen a tér, mely munkára hív, S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd Szünetlenül, mely visszaint s emel, Csak azt kövesd. S ha tettdús életed Zajában elnémúl ez égi szó, E gyönge nő tisztább lelkűlete, Az érdekek mocskától távolabb, Meghallja azt, és szíverén keresztűl Költészetté fog és dallá szürődni. E két eszközzel álland oldalodnál, Balsors s szerencse közt mind-egyaránt, Vigasztaló, mosolygó géniusz. - Te, Lucifer meg, egy gyürű te is Mindenségemben - működjél tovább: Hideg tudásod, dőre tagadásod Lesz az élesztő, mely forrásba hoz, S eltántorítja bár - az mit se tesz - Egy percre az embert, majd visszatér. De bűnhödésed végtelen leend Szünetlen látva, hogy mit rontni vágyol, Szép és nemesnek új csirája lesz. -
ANGYALOK KARA Szabadon bűn és erény közt Választhatni, mily nagy eszme, S tudni mégis, hogy felettünk Pajzsul áll Isten kegyelme. Tégy bátran hát, és ne bánd, ha A tömeg hálátlan is lesz, Mert ne azt tekintse célul, Önbecsét csak, ki nagyot tesz, Szégyenelve tenni másképp; És e szégyen öntudatja A hitványat földre szegzi, A dicsőet felragadja, - Ámde útad felségében Ne vakítson el a képzet, Hogy, amit téssz, azt az Isten Dicsőségére te végzed, És ő éppen rád szorulna, Mint végzése eszközére: Sőt te nyertél tőle díszt, ha Engedi, hogy tégy helyette. -
ÉVA Ah, értem a dalt, hála Istenemnek!
ÁDÁM Gyanítom én is, és fogom követni. Csak az a vég! - csak azt tudnám feledni! -
Állj elő, vén Márkus! vedd le a süveget,
Hadd süsse a napfény galamb-ősz fejedet;
Tartsd fel három ujjad: esküdjél az égre,
Atya, fiú, Szent-Lélek hármas istenségre:
Hogy az a darab föld, a melyen most állasz,
Nem tarcsai birtok, - ladányi határ az.
Eléálla Márkus; térdben összeesve,
Görnyedező háttal, mintha sírt keresne;
Téli fának hinnéd, mit a zúz belombol,
Fázik, aki ránéz s a halálra gondol;
Kezei reszketnek: tán erő hijában?
Tán a lelki vádtól, vénség álarcában?
Esküszöl - "Esküszöm az élő Istenre,
Utolsó napomra és örök idvemre. -"
Esküszöl - "Esküszöm, s ha hamisat szólok:
Se földben, se mennyben ne lehessek boldog;
Föld kidobja testem, ég kizárja lelkem:
Ama sebes örvény hánytorgasson engem. -"
Lakoma Ladányban, - muzsika, mulatság;
"Ej, haj! dinom-dánom: mienk az igazság;
Nem azé a madár, aki elszalajtja,
S kinek a foga fáj, tartsa nyelvét rajta.
Lám a vén Márkusnak esze volt előre:
Talpa alá tette, úgy esküdt a földre."[*]
Ott iszik az öreg a tanáccsal sorban:
De mintha keserőt érezne a borban.
Haza megy, komor lesz, szó kifogy belőle,
Sorvadoz, meg is hal, aznap esztendőre.
Négy harang siratja, két pap megdicséri,
Mint becses vendéget, sok nép kikiséri.
Elkiséri a nép a kicsiny ajtóig,
Mellyel a világi élet becsukódik,
Nyitva már az ajtó, készen a sír szája,
Úgy látszik hogy épen a halottat várja;
Zeng a búcsuének, a kapa megcsillan,
Fekszik a koporsó, odalent, a sírban.
És a fekete föld, amint hull, amint hull,
Nyögve a koporsó megrendül, megindul;
Kivetődik a sír dobbanó partjára,
Ropogva szakad föl fedelének zára:
Megrázkodik a test és talpra ugorván
Szeme fehérével körülnéz mogorván.
S amint három ujját emeli az égre,
Úgy rémlik az, mintha kékes lánggal égne;
Majd a néptolongás közepébe törvén,
Odafelé tart, hol kútat ás az örvény,
Hol a forgó habok, leszállván a mélybe,
Fejöket befúrják a parázs fövénybe.
Az időtől fogva, mikor a hold felkel,
S a vizet behinti ezüst pikkelyekkel,
Gyakran látni Márkust - ég felé az ujja -
Mélységből kibukni s elmerülni újra,
És, mikép izgága volt egész élete,
Így kötődik szóval: "Oldjak-e? kössek-e?"
Ne feleljetek rá, körözsi halászok!
Kétélű a kérdés, bajt hozna reátok;
Kötni: összekötné hálótok egy bogba,
Oldni: széjjeloldná hosszan a habokba;
Halkan imádkozva evezzetek itt el;
S ne mondjatok esküt, ha nem igaz hittel.
(1852)
[*] Azaz: egy darab ladányi földet készített előre talpa alá,
s így az eskünél mentalis reservatával élt. A. J.
Szerelmem zúgó tenger,
De most zugása nem ver
Órjási hánykódás közt földet és eget;
Elszenderűlt, miképen
A gyermek bölcsejében,
Ha hosszan jajgatott és hosszan könnyezett.
A síma habtükörben
Evez föl és le lelkem
Szelíd merengésnek hintázó csónakán;
Partjáról a jövőnek
Csattog felém lágy ének...
Te énekelsz, remény, te kedves csalogány!
Elkárhozástól félt szegény anyám,
S talán féltése nem alaptalan.
Tart tőle - s ebben igazsága van -
Hogy már régóta nem imádkozám.
Imádkozom hát; íme két kezem
Szent áhitattal összekulcsolom.
Hallgass meg engem, égi hatalom,
Hallgass meg engem, édes istenem!
Adj énnekem... hó, első a haza.
Hatalmas isten, népem istene!...
De kérni vajjon mit is kellene
Hazámért, melynek annyi a baja?
Ezért csak egy, csak egy a kérelem:
Mely így, mint van, már nem sok évet lát,
Teremtsd egészen ujjá e hazát.
Hallgass meg engem, édes istenem!
És magamért? mit kérjek magamért?
Adj hát nekem szépséges szeretőt,
S amelyen majd meglátogassam őt,
Gyors paripát; aztán sok, sok babért...
Nem hogy fejemet ékesítse, nem,
De hogy, ha nem lesz szénám, abrakom,
Csikóm legyen mivel jól tartanom...
Hallgass meg engem, édes istenem!
Szalkszentmárton, 1845. aug. 20. - szept. 8. között
Hol vagy, hol vagy életünknek Szép tündére, boldogság?! Karjaidban kik pihennek? Ajkaid kik csókdossák? Fényes orcád néha-néha Szemünk előtt megjelen; Vagy csak a sziv álma képzel Kétes ködben, fellegen?
Széles ország-út az élet, És mi rajta vándorok; Elfáradunk, elepedünk, Vérző lábunk tántorog; S boldogságért esdekelvén, Mi előre jár szemünk: Csendes kunyhó, vagy keresztfa Közelébe érkezünk.
De a vándor a kis kunyhót Elmellőzi botorúl; Öntagadás-, türelemnek Keresztjéhez sem borúl; A csalképet űzve, annyi Fáradalmat elvisel; S meglepvén az éj sietve: Az útfélen alszik el.
Voltam, ábránd! völgyeidben, Hol szellő s lomb enyeleg; Jártam, oh vágy! szirttetődön, Mely szédítő s meredek. Hű csók mézét szítta ajkam, Koszorús volt homlokom ... S ha valék-e boldog akkor? Ne kérdjétek, nem tudom!
Szív, oh szív! ha boldog vagy már, Ha több kéj nem fér beléd: Mi remegtet, mi nyom mint a Fa harmatos levelét? Ah, mért kell a boldogságban Öntudatlan érzeni: Hogy azt egy szempillantásban El is lehet veszteni?
Mért van, hogy ha szived álma Megvalósul s a tied: A szép bálványt összetörni Maga a szív úgy siet!? Csábit, vonz a fátyolos kép, Mely távolról int felénk, Hogy megrontsa a kicsinylés, Amit küzdve megnyerénk.
Zaklat a vágy, s űzve szívünk Ösmeretlen tájakig: Nem boldog, ha kéjt nem izlel, Nem, ha azzal jól-lakik. A bánatban örömet kér, Az örömben bánatot; Csendességből zajba vágyik, S csendbe hogyha zaklatott.
S míg az élet, mint az égbolt, Hol borongós, hol derült, És megkóstol a halandó Édeset és keserűt: A végóra elközelget, És szemét hogy béfogják, Életén átnézve kérdi: `Mi volt hát a boldogság!?`
Hajdanában, amikor még
Így beszélt a magyar ember:
Ha per, úgymond, hadd legyen per!
(Ami nem volt épen oly rég) -
Valahol a Tiszaháton
Élt egy gazda: Pál barátom,
S Péter, annak tőszomszédja;
Rólok szól e rövid példa.
Péter és Pál (tudjuk) nyárban
Összeférnek a naptárban,
Könnyü nekik ott szerényen
Megárulni egy gyékényen;
Hanem a mi Péter-Pálunk
Háza körűl mást találunk:
Zenebonát, örök patvart,
Majd felfordítják az udvart;
Rossz szomszédság: török átok,
S ők nem igen jó barátok.
Ha a Pál kéménye füstöl,
Péter attól mindjár' tüszköl;
Ellenben a Péter tyukja
Ha kapargál
A szegény Pál
Háza falát majd kirugja;
Ebből aztán lesz hadd-el-hadd,
Mely a kert alá is elhat!
Ez sem enged, az se hagyja,
S a két ház kicsínye, nagyja
Összehorgolnak keményen,
Mint kutyájok a sövényen
Innen és túl összeugat
S eszi mérgében a lyukat.
De, hogy a dologra térjek,
Emberemlékezet óta
Állott egy magas diófa,
Díszeűl a Pál kertjének.
A szomszédba nyult egy ága,
Melyet Péter, minthogy róla
A dió is odahulla,
Bölcsen eltűrt, le nem vága.
Történt pedig egy vasárnap,
Hogy a fentírt fülemile
Ép' a közös galyra üle,
Azt szemelvén ki oltárnak,
Honnan Istent jókor reggel
Magasztalja szép énekkel:
Megköszönve a napot,
Melyre, im, felvirradott.
A sugárt és harmatot,
A szellőt és illatot;
A fát, melynek lombja zöld,
A fészket, hol párja költ,
Az örömet, mely teli
Szivecskéjét elteli;
Szóval, ami benne él
S mit körében lát, szemlél,
Azt a pompát, fényt és szint,
Mely dicsőség
- Semmi kétség -
Ő érte
Jött létre
Csupán ő érette mind!
Elannyira, hogy Pál gazda,
Ki gyönyörrel ott hallgatta,
Így kiáltott örömében:
"Istenem, uram
Beh szépen
Fütyöl ez az én madaram!"
"Kendé bizony az árnyéka!
Mert olyat mondok, hogy még a..."
Hangzik átal a sövényen
Egy goromba szó keményen.
"Hát kié - pattogja Pál -
Mikor az én fámra száll?"
"De az én portámon zengett:
Hogy illetné a fütty kendet!"
Pál nem hagyja: őtet uccse!
Péter ordít: ő meg úgyse!
Többrül többre, szórul szóra,
Majd szitokra, majd karóra,
Majd mogorván
Átugorván
Ölre mennek, hajba kapnak;
Örömére a szent napnak
Egymást ugyan vérbe-fagyba, -
Hanem a just mégsem hagyva.
Pál azonban bosszut forral,
És ahogy van, véres orral
Megy panaszra, bírót búsit,
S melyet a vérszenny tanúsit
A bántalmat előadja.
Jogát, úgymond, ő nem hagyja.
Inkább fölmegy a királyig
Térden csúszva: de a füttyöt,
Mely az ős diófárul jött,
Nem engedi, nem! halálig.
Nyomatékul egy tallért dob
Az igazság mérlegébe,
Mit a bíró csúsztat a jobb
Oldalon levő zsebébe.
Pétert sem hagyá pihenni
A nagy ártatlan igazság:
Nem rest a biróhoz menni
Hogy panaszát meghallgassák.
Így s úgy történt, - elbeszéli,
Övé a fütty, ő azt véli:
Nincs vármegye,
Ki elvegye,
Nincsen törvény, nem lehet per.
Hisz azt látja Isten, ember! -
De, hogy a beszédet össze
Annál jobb rendben illessze,
Az ütlegből sokat elvesz
És a joghoz egy tallért tesz,
Mely is a birói zsebben
Bal felől, a szív iránt,
Meghuzódik a legszebben.
Felderüle a kivánt
Nap, mely a vitát eldöntse,
Hogy a fülemile-pörben
Kinek szolgál a szerencse.
Ámde a birót most cserben
Hagyja minden tudománya,
És ámbátor
Két prókátor
Minden könyvét összehányja,
S minden írást széjjeltúr is:
Ilyen ügyről,
Madárfüttyről,
Mit sem tud a corpus juris;
Mignem a biró, haraggal
Ráütvén a két zsebére
S rámutatván a két félre,
Törvényt monda e szavakkal
A szegény fülemilére:
Hallja kendtek!
Se ide nem, se oda nem
Fütyöl a madárka, hanem
(Jobb felől üt) nekem fütyöl,
(Bal felől üt) s nekem fütyöl:
Elmehetnek.
*
Milyen szép dolog, hogy már ma
Nem történik ilyes lárma,
Össze a szomszéd se zördül,
A rokonság
Csupa jóság,
Magyar ember fél a pörtül...
Nincsen osztály, nincs egyesség
Hogy szépszóval meg ne essék,
A testvérek
Összeférnek,
Felebarát
Mind jó barát:
Semmiségért megpörölni,
Vagy megenni, vagy megölni
Egymást korántsem akarja:
De hol is akadna ügyvéd
Ki a fülemile füttyét
Mai napság felvállalja!?
Elmerengek gondolkodva gyakran,
S nem tudom, hogy mi gondolatom van,
Átröpűlök hosszában hazámon,
Át a földön, az egész világon.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Holdsugári ábrándos lelkemnek.
A helyett, hogy ábrándoknak élek,
Tán jobb volna élnem a jövőnek,
S gondoskodnom... eh, mért gondoskodnám?
Jó az isten, majd gondot visel rám.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Pillangói könnyelmű lelkemnek.
Ha szép lyánnyal van találkozásom,
Gondomat még mélyebb sírba ásom,
S mélyen nézek a szép lyány szemébe,
Mint a csillag csendes tó vizébe.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Vadrózsái szerelmes lelkemnek.
Szeret a lyány? iszom örömömben,
Nem szeret? kell inni keservemben.
S hol pohár és a pohárban bor van,
Tarka jókedv születik meg ottan.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Szivárványi mámoros lelkemnek.
Oh de míg a pohár van kezemben,
Nemzeteknek keze van bilincsben,
S amilyen víg a pohár csengése,
Olyan bús a rabbilincs csörgése.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Fellegei bánatos lelkemnek.
De mit tűr a szolgaságnak népe?
Mért nem kél föl, hogy láncát letépje?
Arra vár, hogy isten kegyelméből
Azt a rozsda rágja le kezéről?
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Villámlási haragos lelkemnek!
